Onnan tudjuk, hogy valaki művelt ezoterikus, hogy egy óvatlan pillanatban azt állítja, nincsenek véletlenek. Hiba lenne azonban erre a polémiára felhúzni a filmet, ez csak keretezése a valódi tartalomnak. Persze, ki mit lát bele. A valódi tartalom a francia és a mindenkori Polite Society enyhén ironikus kritikája.

Nem lett maróan gúnyos, pedig nagyon megérdemelnék. De azokat a filmeket mások csinálták meg Woody Allen helyett. Miért? Mert Woody Allen is közéjük tartozik, a manhattani Upper East Side-on él, és az ember nem szereti túlzottan kritizálni azokat, akik között alapvetően jól érzi magát. 

Fanny és Jean Fournier a párizsi Polite Society tagjai, társasági emberek, vidéki házzal, közös programokkal a szintén társasági emberekkel. Együtt nyaralnak, vadásznak, étkeznek, és persze mindenki kibeszéli a másikat. Woody Allen rendelkezik egy csomó kiérlelt gondolattal, emberismerettel és bölcsességgel, amit közönsége elé tár, filmművészetileg pedig arra jött rá – elég régen –, hogy a közönség imádja azokat a filmeket, ahol közepes dózisú bölcsességet csepegtetnek, és beleszőnek egy krimiszálat is a film szövetébe. Izgalom és kultúra együtt csodás kevercs, de a midcult attól még midcult marad.

A Polite Society tagjai

Fanny Fournier (Lou de Laâge) egy nap összefut régi, New York-i iskolatársával Alain Aubert-tel (Niels Schneider), aki már akkor szerelmes képzelgésekkel volt iránta, és aki most, teljesen más közegben, sok év elteltével nem fél feltárni az érzéseit. Alain író (Woody Allen alteregója), sok szabadidővel, érzelmi vákuummal, amibe az is belefér, hogy maga felé terelje Fanny érzéseit. Micsoda filmes toposz, a férfi ír, a nő csodálja, és néha érdemben reflektál is rá. Csak kapásból: Betty Blue (1986), Ilyenek voltunk (1972). Alain katalizátorként működik, a nő egyre inkább elhidegül a férjétől, Jean-tól (Melvil Poupaud). Az ilyen karakterekre szokták mondani, hogy érett. Tud párkapcsolatban élni, tud egyedül, tudja, hogy egészséges kapcsolatra van szüksége, nem bármilyen kapcsolatra. Olyan dolgokat csinálnak, amit a Polite Society tagjai sosem: szendvicset esznek a parkban, utcai antikváriumban válogatnak, kisvendéglőben sugdolóznak összebújva. Párizsi anzix a négyzeten, a film konstans  vizuális metaforája a titkos kert, a pár állandóan a párizsi parkokat járja, akusztikus metaforája pedig a Herbie Hancock-féle jazz.

Fanny és Alain

Fanny-t érdekli a férfi, de talán csak azért, mert annyira más, mint a férje, és annyira hasonlít arra, akit egykor valóban szeretett, de megbukik a szeretlek teszten: amikor Alain azt kérdezi: "Szeretlek." "Te is?" Nem azt mondja, hogy "Igen." Jean (férj) és Fanny megismerkedéstörténetéből azonnal tudjuk, ez a kapcsolat nem működhet: a véletlen hozta össze őket, nem a habitusuk. Érzelmileg kiszolgáltatott, sérült, csalódott embert könnyű bekeríteni, de nem sok értelme van, előbb-utóbb minden kapcsolatot utolér a valóság, és Jean, a megcsalt férj hamar rájön, hol keresse a megoldást.

A film filozófiai keretezése a véletlen és a szerencse természetének megítélése. Egyik oldalt a férj képviseli, a másikat a szerető. E két hétköznapi felfogás közé ékelődik Fanny, akiről nem tudjuk meg, miként vélekedik a kérdésről, ő a tükör, amiről visszaverődnek a férfitapasztalatok. Talán már nem fér bele Woody Allen munkásságába egy 51. film, ami két nő szögesen eltérő elképzeléséről szól majd, és arról, hogyan osztja meg mindez a férfiakat. Nem akarom alábecsülni a női karakterekkel végzett munkáit, a Férjek és feleségek (1992) című munkájával beírta magát a feminista filmalkotások nagykönyvébe Juliette Lewis-szal, a Vicky Cristina Barcelonában (2008) pedig Scarlett Johansson által megformált Cristina-val. Persze, a film végére azért eldől a véletlenre vonatkozó elképzelés is.

A Tikos kertet olvassa

Lázadó, mondja magáról Fanny, amikor nincs kedve drága gyűrűt viselni egy társasági eseményen. De miért lenne lázadó az, aki a Moreau vezetéknevet lecseréli férje nevére, a Fournier-re? Egy igazi lázadó azt mondaná, ez rabszolga mentalitás. Ha szegény szeretője a francia Facebook-on a születési nevén kereste volna, soha nem találja meg. De szerencséje volt, a véletlen a kezére játszott, és összefutottak a párizsi Avenue Montaigne-on. Woody Allen dialektikusan viszonyul a véletlenhez és a szükségszerűséghez: egy aszimmetrikus házasságban valaki szükségszerűen keresni fogja a véletlent, és még csak nem is tudja, hogy keresi. 

Fanny nem egy észlény, ha nincs az anyja Camille (Valérie Lamarcier), sosem szabadul meg a férjétől. Camille kicsit komplexebb karakter, mint a lánya, de ő sem egy Miss Marple. Sokat olvas, de a hosszú évek alatt nem jön rá, veje egy ragadózó, aki nem szereti a lányát, hanem birtokolja. A sok könyvből nem szüretelt annyi bölcsességet, hogy biztos karakterfelismerő képességre tegyen szert. Olyan hülyeségeket mond a lányának, amilyet az alsó-középosztálybeli nők szoktak. "Örülhetsz neki, hogy egy kincs vagy a férjed számára."

Camille és Fanny

Woody Allen a hetvenes években még kereste az élet és a művészet lényegi kérdéseire a választ, mára megtalálta őket. Nemsokára kilencven éves lesz, épp itt az ideje a polgári vagy nagypolgári világról, a Polite Society-ról elmondani a véleményét, akiknek az élet legnagyobb öröme, ha más élőlényeket megölnek. Nem gyilkosság, hanem szabadidős tevékenység. Szarvasvadászat, szopós malac elfogyasztása, horgászat. Ezt nevezik  természetszeretetnek. Nemcsak a természetet zsákmányolják ki, hanem mindent, ami él, mozog, és nem ők azok. Félnek a pártalanságtól, a párkapcsolatokat a rendszerszemlélet mentén értelmezik, veszélyes üzemre jellemző metaforákkal, a munka és a technika világából vett szóhasználattal írják körbe: a párkapcsolat munka, amin dolgozni kell, meg kell javítani ha nem működik, egyszóval feladat, nem öröm. 

Sikerül-e kinyírni az anyóst?

Lou de Laâge tökéletes Fanny szerepére, bájos, bizonytalan és semmi közönségesség nincs benne. Niels Schneider is nagyon jó Alain Aubert-ként, teljes mértékben a vágy titokzatos tárgya ezzel a habitussal. Utoljára a Sybil/Szex és pszichoanalízis (2019) című filmben láttam, ott ugyanezt a karaktert játszotta, hátsó szándék nélküli, öntudatos, és olyan döntéseket hoz, amiért vállalja a felelősséget. A film francia nyelvű, és ezzel beteljesedett Woody Allen nagy vágya, amit annyi filmjében megálmodott már. "Tudod, franciák, akik franciául beszélnek", mondta a Hollywood Endingben (2001). 5/5

∗