Egy család gyengéden szatirikus portréja rossz kérdésekkel, még rosszabb válaszokkal, mindenre egyetlen mentsége van, hogy New Yorkban játszódik, a világ legizgalmasabb városában. Azoknak fog tetszeni, akik szeretik Bill Murray-t, és fanatikusai az evolúciós pszichológiának

Sophia Coppola még 2003-ban rendezett egy filmet Elveszett jelentés (Lost in Translation) címmel, mely filmet illik érteni és csodálni, ha az ember nem akar kiiratkozni azonnal egy lelkes bölcsész asztaltársaságból. Bill Murray-vel forgatta annak idején, és most sok idő múlva megint egymásra találtak, csak nem Tokióban, hanem New York szívében, Manhattan-ben. Már az Elveszett jelentés is szembe ment a mainstream nézői elvárásokkal, amennyiben nem történt benne szinte semmi. Persze történt, de az a lelkek között történt, nem holmi akciós narratívában. Szerzői film volt, kultikus védjeggyel, ami a legújabb filmjéről az On the Rocks-ról nem mondható el, mert ez egy szimbolikus-retorikus szerző film akart lenni, de csak egy didaktikus, a New York-i szellemi elitet és (érdek)feszítő társadalmi kérdéseket a felszínen érintő marketingfilm lett.

Laura Keane (Rashida Jones) és a saját vállalkozását éppen beindító Dean (Marlon Wayans) két kislányukkal Manhattan-ben élik a kisgyerekes családok felső középosztályos életét, hatalmas, ízlésesen berendezett trendi lakásban. Laura író, de ezt a feladatot nehezen egyezteti össze a családanyai szereppel, közben felébred benne a gyanú, házassága talán zátonyra futott, és a legalkalmatlanabb autoritáshoz fordul tanácsért, saját apjához Felix Keane-hoz (Bill Murray). Felix azonnal proaktív lesz, abszolutizált élettapasztalatait kínálja fel saját lányának, amikor ki akarja deríteni, Dean tényleg félrelép-e.

Sophia Coppola, mint kortárs női filmszerző talán úgy érezte szarvánál ragadja meg a bikát, amikor a bulvár magazinok kedvenc témáit dobja a filmgyártás elé, ilyen kérdésekkel: „Van-e monogám férfi?” vagy „Mitől marad vonzó egy nő?” Persze ezeket a kérdéseket majd Bill Murray, a szívfájdalom személyi edzője fogja megválaszolni, 21. századra adaptált bölcsész-trickster archetípusként, aki katalizátorként működik, másokat – most saját lányát – elbizonytalanítja, miközben a maga kedvére keveri a lapokat. A trickster szabályokat szegő archetípusa kulturális hagyományokon átívelő szerep, ebben a filmben az a funkciója, hogy a maga módján segítse lányát saját tapasztalatainak megértésében, újraértékelésében, a korlátok ellenében kínáljon új koordinátákat, mely alapján átértékelheti vagy megítélheti a történéseket. A kulturális hagyományokban a kreatív potenciállal rendelkező trükkös trickster persze nem mindig emberként jelenik meg, lehet nyúl, róka, az indián mitológiában a Coyote, de gyerek trickster is van, például a svéd gyermekirodalomban Harisnyás Pippi ilyen. Don Juanról, Robin Hoodról vagy Szinbádról már ne is beszéljünk.

Rashida Jones és Bill Murray a film egyik jelenetében. 

Felix bármekkora trickster is, nem tud jól válaszolni rossz kérdésekre, nem tud üzembiztos narratívát összerakni, mert nem azt kell megkérdezni, van-e monogám férfi, hanem, hogy a monogámia tényleg jó dolog-e, és eredetileg nem a nők feletti kontroll része volt? Nem azt kell megkérdezni, mitől maradhat egy nő vonzó, hanem arra kell rákérdezni, a házasság jelen inkarnációjában alkalmas-e, hogy a felek valódi igényeit kielégítse? Coppola persze, cáfolja a házasság intézménye iránti cinizmust és a partnerhez jogszerűen kötődő klausztrofóbiás állapotot. Felix bulvár magazinokat megszégyenítően ontja magából a – szerinte – evolúciós nyomás következtében kialakult szokásokat: a férfiak a serdülő nőkhöz vonzódnak, dominanciára törekszenek, minden nőt meg akarnak termékenyíteni, és más bornírtságokat. Ez az apa egy letűnőben lévő korszak emblematikus figurája, bár a rendezés valamilyen arany mázat szeretne rákenni, valahogy mégis szerethető figurát akar kreálni belőle, de a feminista perspektíva azt mondja, pont ilyen egy mansplainingelő férfi, aki mindig mindent jobban tud, mint egy nő, ez esetben saját lánya.

Annak ellenére, hogy női szerzőről van szó, az elbeszélői ív férfitörténetet támogat, egyedül Felix sikerült komplex karakternek, a főszereplő Rashida Jones (Quincy Jones lánya) annyira papírízű, és sematikus, amilyen csak lehet, és olyan angyali türelemmel szedegeti össze a padlón az elszórt gyerekjátékokat, mint a Blue Valentine-ban (2010) Michelle Williams. Láttuk, hova vezet, ha egy nőt magára hagynak a mindennapok unalmas és hajszolt rutinjában, a végén elhiszi,  hogy tényleg unalmas, önmagát kérdőjelezi meg, nem a partnerét. Sophia Coppola régóta készít filmeket, biztosan ismeri a női szerzőkre vonatkozó normákat, esetleges elvárásokat, és döntött, nem száll bele a játékba, nem fog reflektálni, nem fog politikailag releváns társadalomkritikát tenni a filmjébe, annál több, a kortárs New Yorkot prezentáló, burkolt reklámot. Rendben van a Club 21, a Knickerbocker Hotel, a Cartier, a Soho House vagy a Bemelmans Bar, ahol 2001-ben Woody Allen adja elő azt az őrületesen jó jelenetet a Hollywood Ending című (2002) filmben, de annyira kilóg a lóláb, ezt a filmet talán maga a város szponzorálta. Nem csak kultikus helyeket mutat, de a kortárs képzőművészet is ide van rángatva minden funkció nélkül – Felix ex-galériás múlttal rendelkezik –, és hiába van emlegetve Cy Twombley, Willem de Kooning, David Hockney, mennek a levesbe, és kérdés, ha valaki az absztrakt expresszionizmus értelmezésében ennyire otthon van, hogy a fenébe tud a nőkről és a férfiakról ennyi butaságot összehordani? Úgy, hogy ez volt a rendezői koncepció, Sophia Coppola az evolúciós pszichológia nagy barátja. Az is kérdés, ha beleteszi Jenny Slate-et – híres női komikus – Vanessa szerepébe, miért kárhoztatja egy suta és lapos párkapcsolati affér elmondására, ami a kutyát sem érdekli? Nem lett volna jobb, ha mondjuk Laura és ő beszélgetnek valami releváns témáról, ha már találkoztak? 10/5

Bechdel-teszt negatív

On the Rocks (Felkeverve), 2020, Sophia Coppola, Apple Original Films