Amikor valaki kortárs képeket akar nézegetni, elmegy egy kiállításra. Ott a spektátorban valaminek történnie kell, jó esetben direkt azért megy oda, hogy történjen valami. Amire a legjobban szüksége lesz, az a ráhangolódás képessége, amiből a világon a legkevesebb van. A kép nem neki, a spektátornak fog szólni, és ez elég rosszul érinti majd. Semmi sem a spektátorról szól majd, de a befogadás során sokat megtudhat önmagáról.
Az Álom című képen ne keresgéljük, hogy mit jelent. A képek lefordíthatatlanok, nem arról szólnak, Szilárdi mit csinált vagy mire gondolt tavaly, amikor ezt a képet festette. Nincs rajta semmi, amit narrálni lehetne, nem azért festette középre azt a fókának vagy elefántnak látszó alakzatot, mert nemrég az állatkertben járt. A kép nem is olyan, mint az útjelző tábla, ami megmutatja, hova nem szabad behajtani. A kép önmagáról szól, hogy mekkora a mérete, mi volt az eszköz, mivel festették, miért pont azzal, milyen színekből áll, miért az orgona lila és miért a barna. Miért akril, miért nem olaj? Milyen a színek viszonya a háttérhez, hogyan jönnek elő belőle. Ez a kép direkt teszi értelmezhetetlenné magát, az empirikus spektátort pedig ez bőszíti fel a legjobban, mert azt hiszi magáról, nézése korlátlanul szabad, úgy néz, ahogy kell, miközben befogadása nagyon is szűkös korlátok közé van szorítva. Az empirikus spektátornak ugyanis saját nézőpontjától kell elmozdulnia, el kell távolodnia lelki-szellemi-tudati diszpozíciójától, addig ismert igazságaitól. Mindez kemény munka. A kép uralkodik a szem felett, nem fordítva. Az Álom című kép interszubjektív ilyen értelemben, két szubjektum (festő és spektátor) találkozik egy metafiktív térben, ahol úgy kell kapcsolatba lépniük egymással, hogy mind két aktor láthatatlan a másik számára.
Az Álom vonatkozás nélküli, onorikus olvasatra csak címében utaló, reduktív, önreferenciális, areferenciális, a figuratív olvasatot kizáró kép. Definiálhatnánk gesztusfestészetnek minden irónia nélkül, mérete épp megengedné az absztrakt gyermeki impulzivitást. Az absztrakt gyökere az antropocentrizmust dekonstruáló zsidó Isten-ábrázolásból ered, ahol Isten az egység, a monokromia, az eredeti bináris ellentétek világa (fény és sötétség például), ahol a kreatív feleslegnek nem jut hely. Az emberek világa a különbségeket akarja látni, az elválasztások színes kavalkádját. Ilyen az Álom című kép is. Mivel önreferenciális, saját magára (a festészetre) utal, önmagára reagál, az alkotás folyamatára – nézzük csak az egybecsúszó árnyalatokat és harsány színeket. Még az is lehet, Szilárdi Béla képe a magas kultúra paródiája. Ki tudja?
Szilárdi Béla (1940) Álom, 2021, Einspach Fine Art & Photography
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.