Követem a planete-deco blogot, és minden enteriőrben van valami, ami nem tetszik. Nem baj, a valóság része, el kell fogadni. De mi a szép? Azóta kérdés, mióta emberi kultúra létezik, és nem itt fogom megválaszolni.
Itt van ez a mediterrán terasz, mert most már minden mediterrán, a csirkétől a fúziós diétán át mindent, amit kellemesnek tekintünk itt Közép-Európában. Kellemesen, fejfájás nélkül ébredtünk? Ez egy mediterrán reggel volt. Javaslom cseréljük is ki a kellemes szót, úgyis olyan unalmas. Mediterrán volt a kávé, mediterrán az időjárás és az új kolléga, aki tegnap érkezett. Mediterrán a rekreációs szex délután, és mediterrán a sorozat, aminek este nézzük a kétszázhuszonhatodik részét. Na, így mediterrán ez a terasz is, amely első pillantásra tökéletesnek tűnik, ám tele van apró kellemetlenségekkel, amit csak akkor veszünk észre, ha belefeledkezünk a látványba. Miért kellett azt a tükröt ott szemben felszögezni például a falra? Felnőtt ember szemmagasságában van, és csak olyat mutat, ami amúgy is karnyújtásnyira van, fehér oszlop és a növényzet. Még az sem lehet mondani, hogy tágítani kell a teret, van elég belőle, minek visszatükrözni azt, ami eleve ott van? Persze, ha valaki mielőtt ledobja magát a tükör alatti kanapéra, és megnézi, nincs-e elkenődve a szemfesték, máris találtunk funkciót neki.
Minden lakásban, kivétel nélkül felüti a fejét a Vágott Virág Probléma. Tele van a kert virággal, minek kell lecsupálni őket, csak hogy még az asztalon is legyen belőle? Horror terribilis-t csinálunk az enteriőrből pleasant place helyett. Minden virágárus tulajdonképpen hentes, nincs ontológiai különbség köztük. Csak mert a virág nem tud úgy sikítani, mint Edvard Munch képén az a figura, aki megijedt a Krakatau kitörésétől? Szegény virág, napról napra növöget, egy nap virágot bont, flörtöl egy csomó méhecskével közben, és annak ellenére, hogy platói a dolog, ez maga a természeti szépség. Aztán jön a harcias nő, aki amúgy maga a megtestesült gondoskodás és a jó, csak éppen gátlástalan növény gyilkos. Gyilkos dekoráció, semmi köze a szépséghez.
A végletekig elkényeztetett ember túlkapásai, olyan, mint a kígyóuborka, amit azért találtak ki, hogy könnyebb legyen hámozni. A neoliberális kapitalizmus egyik kimérája, és csak a legenyhébbek közül való. Hatalmas fehér vázát tesznek középre, hogy ha valaki a szemben ülőnek szeretne valami fontosat mondani mondjuk Tom Wolfe művészetéről, akkor lehetetlen helyzetbe kerüljön? Ha azonban haragban lévő sógornőkről van szó, valóban indokolt lehet. A kék-fehér színvilág mindig problémás, tengerész szimbolika, sok részeges, promiszkuis férfit jelent, akik kikötőről kikötőre járnak, elég alantas célból. Persze, nem lehet mindenki egy Störr kapitány Enyedi Ildikó filmjéből. A legérdekesebb azonban a fekete vasból készült rácsos ajtó, amit finoman, de nem helyeznek a központba. Lám, lám, a nyers valóság előbb-utóbb mindig kibukik, a szépelgést nem lehet végletekig fenntartani, mert a magántulajdon szentsége felülírja még a piros rózsák szépségét is. 10/6
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.