Egyik barátnőmmel beszéltük, ötvenezerből be tudnánk rendezni egy Buddhás enteriőrt, pár alapvető dolog kell, egy nagy Buddha installáció – Kikában, turkálóban lehet kapni –, bahiás textíliák, fényes fekete kaspók rengeteg buja zölddel (aszparágusz?), csipkézett ezüst fémtálak – sok és nagy –, egy halom szantál füstölő, nádroló, azt kész. Onnan jött az ötlet, hogy láttunk egy nagyon hosszú Buddha fotómontázst fakeretre kasírozva egy turkálóban. Igen ám, de ha az embernek nincs monogám természete a kulturális konstrukciók irányába, akkor ami hétfőn Buddha, szerdán már indrusztriális, pénteken meg bohém. Ez amolyan Fügefa-szindróma*, szegény Sylvia Plath hőse szenvedett tőle az Üvegbúrában. Meg én, mióta élek.

Tizenöt év pszichoterápia biztosan segítene, de az felső-középosztálybeli időtöltés, és teljesen felesleges. A problémáink a külvilágból származnak, azt kell megváltoztatni, nem magunkat. Az első képnél az Ezeregyéjszaka a legerősebb kulturális kód – Roland Barthes – tudna mesélni erről –, meg pár rajzfilm Aladdinról, esetleg valamelyik török sorozat délutánonként. Látszik, hogy szándékoltan  paradíszlet, mert több elem is kilóg a keleties hangulatból, például a lámpa búra (skandináv), a vakolatlan téglafal (indusztriális) vagy az angolszász nyílászáró. Mi élteti a képet mégis? A kulturális asszociációk. Tudjuk, hogy nem Isztambulban vagyunk, hanem a Baross utcába? Hát persze. Elvesz valamit a hangulatból? Nem nagyon. Kulturális kisajátítás? Igen. Baj? Nem annyira.

A kiskertbe folytatódó világtól viszont bezártság érzésem támad. Talán ha az ajtó feketére lenne festve, zökkenőmentesebb lenne az átmenet enteriőrből exteriőrbe. De ha egy forgalmas világváros – legyen New York – mellékutcájára nyílik egy cirádás vaskapura, amit nehezen lehet kinyitni a borostyántól vagy a vadszőlőtől, rendben vagyunk. A kaktusz és a szanzavéra megérdemelnének egy mélybarna vagy fekete. mázas edényt, az ablak meg két nádrolót. A zsámolyról meg azonnal vegye le valaki a tálcát, és tegye le a földre, és vegyék ki az amúgy is felesleges vázából a két legyilkolt pipacsot. A második kép közelebb áll a szívemhez, mert egy kulturális mimézishez sem kötődik direkten, mint az első kép, bár tele van modorosságokkal, nézd azt a fehér gyöngyöt a fogason, meg a földre tett tartótálkát, a felakasztott kis cipőről nem is beszélve. A radikális minimalizmus azonban  – bár ez is nagy mértékben kimódolt – az egyik legjobb gyógymódja a lakberendezési Fügefa-szindrómának. Gyógyító a szemnek, léleknek, pedig, nincs is lélek. ∗∗∗∗∗