Ha meglátom Naomi Watts-ot valamiben, egyből  kihagyhatatlannak érzem a filmet vagy sorozatot, és nem szoktam nagyot tévedni. Ennek a nőnek remek ízlése van, sosem játszik bóvliban. A Mulholland Drive óta vagyok rákattanva, annyira nagyot alakított benne

Mindent imádok, ami napjaink, New York, értelmiségi környezet, értelmiségi problémák, értelmiségi megoldások. Elképzelem anyámat, ha ő találkozna azzal a problémával, amivel Nora és Dean Brannock – fenyegető leveleket kapnak, megfigyeli őket, amikor egy New Jersey-i kertvárosba költöznek. Anyám simán megoldaná pszichoterápia nélkül is. "Ne foglalkozzatok vele, ő unja meg hamarabb", mondaná, és neki lenne igaza, pedig nem tartozik a keleti-parti tehetős felső-középosztályhoz, és sose menne pszichiáterhez. Szóval, Nora és Dean megvesznek egy házat, mindenkinek nagyon tetszik, nekik is természetesen, a veszélyes New York után, maga az álom, pázsit, hatalmas fák, és nyugalom. Ebbe rondítanak bele a kéretlen levelek és a ház titkos történelme. Valaki figyeli őket. Nem a személyük fontos, hanem mindig az, aki éppen ott lakik. Álljunk meg egy pillanatra. Szerintem baromi ronda ház. Külső képe nélkülöz minden finomságot, puritánságot, kevély, felcicomázott viktoriánus borzalom, rossz ránézni. Érdekes nagyon, mert Nora-nak (Naomi Watts) is nagyon tetszik, aki a sorozatban kizárólag fehér szoknyát, fekete Martens bakancsot, fehér kabátot és kalapot visel, tehát jó ízlése van amúgy.

Jelenet a filmből 

Nem elég, hogy (majdnem) mindig fehérbe öltözik, kerámiái (művész) is csupa fehérben pompáznak, a szofisztikált letisztultság nagykövetei a hatalmas projekciós felületükkel. Ennek a nőnek tetszik ez a borzalom? Nem figyelnek elszórt megjegyzésekre, utalásokra, pedig még az is elhangzik, rabszolgák építették, és a szeszcsempészet kora sem maradt hatástalan az építészeti megoldásokra, ám a Brannock házaspár nem akar épp csak belekóstolni a jóba, meg is akarja tartani. Minden pénzüket beleölték, persze hogy frusztráló lenne feladni pár idióta levél miatt. Nem figyelnek a genius locira (a hely szelleme), pedig kéne. Nora hiába sikeres művész, hiába tört be kerámiáival az amúgy telített piacra, lelkében mohó, akarnok, aki a biztonságot kizárólag hagyományos javakra és értékekre építi. A férje Dean (Bobby Cannavale) dettó. A sorozat alkotói két dolgot akartak elmagyarázni a kanapén ülő tévénézőknek. Az egyik, hogy nincs olyan pozíció, melyet kisajátíthatnánk, a dialektika szinte kikényszeríti belőlünk egy idő után a szintézist, mindenki megfigyelő és megfigyelt is egyben, szóval, a megfigyelőket is megfigyelik, és a kör bezárul. Én például – első körben azt gondolnám magamról, nem érdekelnek a szomszédaim –, de ha jól belegondolok, nagyon is figyelem a szomszéd Marika kertemre néző fürdőszoba ablakát, ott ül-e a cicája, hogy köszönhessek neki. A dialektika nem hagy érintetlenül senkit. A másik az emberi természettel kapcsolatos, mindig változtatni akar, mindent le akar igázni, lecserélni, betörni, mindenen uralkodni akar. Mikor lenne aktuálisabb a kérdés, ha nem a klímakatasztrófa idején? Carrarai márvány van a konyhádban? Lecseréled, nehogy már az előző lakó levetett cuccát használd. Nem minőségi cserékről beszélünk, nem a műanyag lavórt dobják ki. Amiért a márványt lecserélik, ugyanezért vágják ki a fákat is. Több dologra is figyelt a Netflix, legyenek benne afro-amerikai szereplők, akkor is, ha jenki területen játszódik egy "érinthetetlen" társadalmi közegben, nagyon helyesen, hisz a világ nem fehér, és megerősítették megint, hogy van valami közös az euroatlanti kultúrkörhöz tartozó középosztálybeli családokban: mindig, minden körülmények között hazudnak egymásnak, mint a vízfolyás. Főleg a gyerekeiknek.  10/5