Valamelyik nap megnéztem A sziget szelleme című filmet Brendan Gleeson-nal. Annyira látszik rajta, hogy ír. A fián is, bár a vörös haját barnára festették a most futó The Patient című sorozatban, ahol kényszerbeteget játszik, és csak azért nem írom, hogy zseniálisan, mert az Jeremy Allen White volt a The Bear-ben. Domhnall Gleeson csak simán jó. 

Vigyázni kell ezzel a sorozattal, csak akkor kezdjen bele bárki, ha az egész napját erre tudja fordítani. Munkahelyen ne nézzünk bele, nem fogjuk kibírni, ott fogunk aludni az irodában vagy a szerelő műhelyben. Egyrészt, kábé huszonöt percesek, de ami súlyosabb, a cliffhangert működteti nagyon aljasan. Tök egyszerű amúgy a szitu, Alan Strauss (Steve Carell) terapeuta egyik páciense Sam (Domhnall Gleeson), gondol egy nagyot, és baromian unortodox terápiás támogatást talál ki, hogy Strauss doktor kigyógyítsa súlyos kényszerességéből. Fura ez a Sam, talán nem is született pszichopata, szorult bele egy kis empátia, képes együttérzésre, és meg tud valakit kedvelni. Csak nem tudjuk, mi lesz a terápia végén, a sikerre való tekintet nélkül. Nem tűnik úgy, hogy majd mindenki megy a dolgára. Domhnall Gleeson bár már negyven, sokkal fiatalabbnak tűnik, olyan, mint egy késő kamasz, és nem tud olyan csúnyán nézni, hogy igazán megutáljuk. Törődő is, szofisztikált kajákkal halmozza el a terapeutát a kényszerű helyzetben, és nem tudjuk eldönteni, valójában mennyire elvetemült. A terapeutának magának is  megoldatlan problémái vannak, és életében először lesz annyi szabadideje – haha –, hogy töviről hegyire végig gondolja őket, ráadásul a zsidó kollektív trauma is masszívan ott dolgozik a háttérben. Nagyon tudunk vele azonosulni sok mindenben, én például ugyanúgy ki lennék akadva, ha a fiam egy ortodox zsidó közösséghez csatlakozna és adakoznom kéne a Jesivának, miközben ateista zsidó vagyok. Én sem gondolkodnék azon, vajon miért nem az én értékrendemet vette át, csak forgatnám a szemeimet. Nem látnám a vakfoltjaimtól, hogy menet közben teljesen hiteltelenné váltam. Na most, ebben a sorozatban mégsem a terapeuta és páciense a legérdekesebb nekem, hanem az anya. Az anya egyoldalú hibáztatása ismert jelenség kultúránkban, mindenért ő a felelős. Ha elhízunk, ha anorexiásak vagyunk, ha idősebb férfiakhoz vonzódunk, ha sokkal fiatalabbhoz, ha szorongunk, vagy ha két számmal nagyobb az arcunk. Nemsokára a Huxitért is ők lesznek a felelősek. De van, amikor tényleg van felelősségük. Amikor bántalmazó férfihez kötik az életüket, és nem védik meg a gyerekeiket. Bűnrészessé válnak, és erre nincs mentség. Nem is Sam a sorozat főgonosza, hanem az anyja Candace (Linda Emond), aki semmit, szó szerint semmit nem tesz, mert soha semmit nem tett, azon kívül, hogy évtizedekig normalizálta a féktelen erőszakot. Ráragadt a tanult tehetetlenség, mint a hideg vízbe tett béka seggére, ha alágyújtanak, akkor sem ugrik ki, hogy élve maradhasson. Ha innen nézzük, nincs is olyan nagy különbség a terapeuta és Sam anyja között. Mindketten szerepeik rabjai, egyik sem tud kilépni belőle, és mindketten háborítatlanul hagytak működni egy ámokfutót, aminek azért szokott következménye lenni. Hogy a terapeuta életében ki volt az, ahhoz végig kell nézni a sorozatot. 10/10

FX, Hulu Production, 2022