Kadarkai Endre jó. Amikor egy értékelésnél nem a beszélgetés alanya jut először az eszünkbe, hanem a műsorvezető, annak jelentése van, az, amivel kezdtem is, Kadarkai egyre jobb. Arányérzék narcizmus nélkül, ritka adomány. Negyven percre kalibrálta a műsoridőt, ez önmagában jelzi, a csávó tud valamit 

Szentesi Éva írásaiba már többször beleolvastam, az egyikben arról van szó, hogy telik egy napja, és azzal ér véget, hogy várja a párját a reptéren. Nem tett rám mély benyomást, persze, helyes ember, az a típus, aki mécsesekkel rakja ki este a fürdőszobát, és a komód fiók tele van indiai füstölővel, amit nem boltban vesz, hanem rendeli valahonnan. Valamiért azonban nem kedvelem a személyes esszéket – pedig én is ilyeneket írok –, induktív módon akarják az egyéni eseményeket átvezetni a nagy általánosba, vagy fordítva. Nekem úgy tűnik, ezek a szövegek a bőrig lecsupaszított őszinteség látszatával operálnak, de itt meg is állnak valamiért. Túl sok a közhely, túl sok a trendiség. Az a paradigmájuk, ha transzparenssé tesznek bizonyos dolgokat, az segít másokon. Nem segít. Tulajdonképpen Kadarkai is így gondolja, másként nem csinálna műsorokat, de ő nyilván szórakoztatni akar. Ezek a beszélgetések olyanok, mint a midcult filmek, jól körülhatárolt mondanivalóval rendelkeznek, amit mindenki megért, mindenkiről szól, például rólam is, aki tizenévig nem beszéltem apámmal, de a halála előtt kibékültünk. Szóval, mindenki talál benne valamit, amivel azonosulni tud a voyeur kíváncsiságon túl. A vendégeknek öt jelentős másikat kell megemlítenie az ellenkező nemből, miért voltak meghatározóak az életében. Szentesit felismerésre katalizálja Kadarkai, minket meg Szentesi. Amikor azt mondja, ebben a pillanatban jött rá valamire, én is rájövök, jelentős másikjaim közös többszöröse a patológia. Örömhír ez? Nem nagyon. Tetszett, hogy Szentesi nem kapcsolódik a transzcendenshez vagy a spiritualitáshoz – legalábbis abból az aspektusból nem, amire Kadarkai rákérdez. Viszont nem tetszik, ha valaki saját magáról jegyzi meg: "Nem vagyok egy egyszerű ember". Ezt mondják inkább mások rólunk, nem? Nem érzi, hogy az egy határozatlan névelő ebben a kontextusban mennyire trehány? Mondjuk ki nélküle a mondatot, mindjárt sokkal jobban hangzik. Egy író ne vetkőztesse le a nyelvet durva és közönséges módon, a lehető legkevesebb pszichológiai érzék nélkül. Ha egy trendi nőt hallgatok, mindig figyelem, mennyire reflektál nemi-politikai dolgokra, hogy reagál az interperszonális vagy rendszerszintű szexizmusra, vagy a szimbolikára. A neve rendben van – gondolom, Szentesinek született, de amikor első komoly kapcsolatáról szólva az élet császára meg a férfienergia kifejezést használja, megértettem, miért vannak fenntartásaim vele. A reflektálatlanság miatt, hogy készen kapott nyelvi paneleket minden vizsgálat nélkül küld szóba vagy írásba, ezért az első mondattól tudod, mi lesz az utolsóban, sőt mindenről előre tudod, mit gondol majd, nem kell elolvasnod, azt írja, amit minden fehér, privilegizált, magas szintű oktatásban részesült, liberális gondolkodású középosztályos nő írna. Nincs ezzel semmi baj, tudósítás magunkról, ami általános érvényre tart igényt. Emlékszem, Lydia Davis* egyik short story-jában pont ezt figurázza ki. Szentesi őszintének tűnik, azonosulni tudtam vele néhány dologban, és kicsit irigykedtem is. De azért van itt valami. Nem szabadott volna jelenlegi kapcsolatáról beszélnie, mert pont most ér véget a varázslat azzal, hogy Csintalan Jozefin, a Harangvirág utca háromból is tudhat róla. 10/10

* Lydia Davis: Elég jól vagyok, de lehetnék egy kicsit még jobban is, Magvető, 2021