Josephine Hart 1991-ben írt egy regényt "Damage" címmel, amiből Louis Malle francia rendező készített filmet 1992-ben. Most "Obsession" (Rögeszme) címmel négy részes sorozat készült belőle a Netflixen.

Azt, hogy valamerre megy a világ, sokszor egy régi alkotás remixén látjuk a legjobban, amikor újragondolnak egy történetet, és a korszellemhez igazítják, és bár telve vagyunk nosztalgiával – a régi mindig sokkal jobb –, van abban valami jó is, ahogy részesei leszünk a változásnak. Nem szoktuk nagyon figyelni, kinek a regényéből születik egy-egy film, hacsak a marketing nem szól közbe. A Harcosok klubjánál (1999) például tudjuk, Chuck Palahniuk könyve alapján készült, de a Kárhozat nem ilyen. Nő írta, igényes lektűr, szóval semmi figyelemre méltó, VS Naipaul Nobel-díjas regényíró az első mondatból felismerné, nő írta, ő erről híres a Nobel-díja mellett. Nem tartozik az irodalomról való gondolkodás fősodrába egy ír származású bestsellerszerző – Josephine Hart (1942-2011) – munkássága, pedig ahogy fanyalogva kézbe vesszük, egyre inkább látjuk a regény erényeit. Mondok egy példát, bár nem tartok fenn jövedelmező íróiskolát. Van egy metaforikus írói nyelvezet, amikor nem jelenet ír le valaki, hanem összegzi valamilyen odavágó tömör képpel. Gérard de Nerval Sylvie (1854) című regényében fedeztem fel egyszer régen, és most Hart-nál, ami nem azt jelenti, hogy azóta nem olvastam ilyet, csak azt, hogy valamiért jelölt eset lett. Egyik jelenetben – már túl vagyunk a tetőponton – a főszereplő felesége önveszélyes autóagressziót készül elkövetni, amikor a férj, mögé ugrik, megragadja a nőt. Hart nem úgy írja le a jelenetet mint egy kamera, hanem azt mondja: "Egyenlőtlen küzdelem volt, hamar véget ért." Ebben minden benne van. Olvastam a regényt, láttam Louis Malle filmjét, és most megnéztem ezt a négy részes sorozatot is. Louis Malle filmje ikonikus, de nem képezi le a mai korszellemet, a multikulturális társadalmat, a nemi szerepek változását, azt a korszakot, amelyben ma élünk. A kilencvenes évek bizonyos tekintetben ugyanolyanok voltak, mint a hetvenes évek, a nagy ugrás kétezer után következett. Az Obsession nagyon mai, de van egy nagy hiátusa a filmhez képest. Anna Barton (Charlie Murphy) figurája – az ő személye generálja mások és saját végzetét – nem kapta meg azt a karizmát, ami az egész történetnek a lényege. Az 1992-es filmben Juliette Binoche-nak – Anna Barton – meg sem kellett szólalnia (Nagy-Kálózy Eszter fantasztikus szinkron hangján), éreztük sötét és fura hatalmát, vonzerejének áradását. Bele tudtuk magunkat képzelni Jeremy Irons által játszott karakterbe, aki mindennek ellen tudott állni, csak a kísértésnek nem.

Anna Barton (Charlie Murphy) és vőlegénye Jay Farrow (Rish Shah). Jelenet a filmből

Az Obsession történetének magja, hogy William Farrow (Richard Armitage) sebész megszállottja lesz fia barátnőjének, ezzel személyiségének, és vágyainak olyan oldalát ismeri fel, ami addig árnyékba húzódott. Egyre mélyebb örvény felé taszítják egymást, míg a tragikus vég ki nem bontakozik. A Végzetben Jeremy Irons sosem mosogatott, hogyisne, ő politikus, az arisztokrácia tagja, mosogasson csak a felesége vagy a bejárónő. Feleségének nem volt foglalkozása, illetve főfoglalkozású feleség és jótékonysági aktivista volt. Van ellenszenvesebb figurája a fehér angolszász felső-középosztálynak? Az Obsession-ban politikusból sebész lett, aki mosogat, és felesége nemhogy nem fehér (közel keleti), de még menő ügyvéd is, igaz, ezt csak említés szintjén tudjuk. Más anomáliák is vannak a 1992-es feldolgozáshoz képest, például, hogy a megcsalt fiú mennyivel reflexívebb, mint a Végzetben Rupert Graves volt Martyn-ként, és mennyire nem tettek hangsúlyt az Obsession-ban egy inceszt anyafigurára, mégis, mindkét filmben a srác magasról tesz anyuci elvárásaira. Persze, a lényegen nem változtatott semmit. Az egyik sorozatmegosztó portálon felháborodott hozzászólások vannak, mondván mindkettő pszichopata, a nő is és a férfi is. Nem állhatna messzebb a valóságtól, noha a mosdatlan tömeg a pszichopata jelzővel már azt írja le, ha valami nem oké. Nem kell orvosi egyetemet végezni, és pszichiátriai szakvizsgát tenni, mielőtt értékelnénk a szereplők lelki alkatát, bár a leírhatatlanul hosszú Horvát Lili film kapcsán engem két pszichiáter is kioktatott a főszereplő pszichés állapotáról, miután írtam a filmről. A férfi helyzete egyszerűbb szerintem, egyáltalán nem pszichopata, arról van szó, hogy egy még oly jó házasság is megkopik idővel, eltűnik belőle a szenvedély, ilyenkor az ember olyan lesz, mint egy olajjal megöntözött szalma, vagy eső jön rá, vagy tűz. Ez utóbbi a ritkább, hiszen a férfiak egy része negyven és ötven felett nincs olyan fizikai állapotban hogy egy vonzó fiatal nő (vagy férfi) vágyát felkelthetné. A filmbeli középkorú sebész viszont – Richard Armitage játssza – remekül néz ki. A nő a nehezebb eset, nem pszichopata, nagyon valószínű, hogy komplex poszttraumás stresszt él át, amely kamasz korától kíséri az életét, azóta másolja a beteges mintát, egykori áldozatként ő maga is áldozatokat szed (traumatikus "ismétlési kényszer"). Megtanult túlélni, ahogy a filmben mondja magáról. Az Obsession-ban van azonban egy etikai kérdés, amit sem a könyv, sem a Louis Malle film nem tematizál. Annának van egy barátnője Peggy (Pippa Bennett-Warner), aki mindent tud. Nagyon is van fogalma, milyen veszélyes és etikátlan dolgot művel Anna, és nem is először történik. Barátságuk bizonyára erre a cinkos hallgatásra van alapozva, bár nem világos, ezzel a barátsággal ő maga mit nyer. Felvetődik a kérdés, miután a történet többi szereplőjét személyesen is megismeri, miért nem mondja el az igazat? A könyv, a film, és most ez a sorozat is tulajdonképpen azt járja körül, mennyi mindent hiszünk szerelemnek és szeretetnek, ami azzal köszönő viszonyban sincs. Hogy mi a valódi szeretet, azt csak a könyves változatban érjük tetten Martyn, a megcsalt fiú figurájában. Az Obsession erénye tehát a korszak egalitáriánus, innovatív megragadása, a női szereplők hangsúlyosabb volta, de Anna Barton figurája annyira kiábrándítóan kifejezéstelen belsőleg és külsőleg, hogy lehúzta a sorozatot, és az a fura, hogy még így is tök jó. ∗∗∗∗∗

Következik: Baráti beszélgetések, 2022