Ebben sorozatban nekem nem Lily-Rose Depp volt a legérdekesebb, hanem Jane Adams, akit nagyon régen egy sorozatban láttam, Relativity (1996)* volt a címe, és emlékszem, mennyire izgultunk, hogy összejöjjön egy Doug nevű sráccal, akit Adam Goldberg játszott. Elszállt az idő, a kis göndör hajú csajsziból lemezkiadó nagyhatalmú mindenese lett, oldalt elválasztott ősz hajjal. Nemcsak a hullámok hiányoznak a hajából, hanem a morális érzéke is.

Sam Levinson (1985) nálam mindent visz, mióta láttam a Malcolm & Mary című fekete-fehér filmjét, és szerintem kevesen látták zseniálisnak, pedig az. Ő rendezte az Euphoria című sorozatot is, aminek Rév Marcell volt az operatőre. A The Idol egy nyűglődő és szenvedő fiatal énekesnőről Jocelyn (Lily-Rose Depp) és környezetéről szól, egyetlen céljuk, hogy sikerre vigyenek pár zenei anyagot – slágereket –, amit zabálnak majd a népek. Mindez Los Angeles kulisszái között történik, a lemezipar fővárosában.

Mit akart Sam Levinson ezzel a sorozattal? Két dolgot, egy személyes vonulatot bemutatni, és egy társadalmi jelenség mögé nézni. Azt mondja Jocelyn figuráján keresztül, hogy ha a semmi és a rossz között kell választanunk, mindig a rosszat választjuk. Van ez a fiatal lány, akinek már a neve kulturális konnotációt hordoz, minden benne van, amiről semmi sem jut az eszünkbe, a név maga a Semmi, nem véletlenül kapta annak idején. Akinek ezt a nevet adják, az sokkal többet is kap, élete végéig tartó üresség-érzésre determinálják. Amivel az ürességet megpróbálja feltölteni, az maga is a Semmi része. Jocelyn érzi ezt, kézzel-lábbal kapálózik ellene, míg el nem jön egy férfi, Tedros (The Weeknd), aki megnyugtatja, ez a Semmi a fájdalommal együtt az emberi élet esszenciája.

Tedros és Jocelyn

Egy klubban találkoznak – hol máshol – módosult tudatállapotban, megtörténik a maszkulin hatalomátvétel, ami később zeneileg meghálálja magát, emberileg azonban alattomosabb utat jár be. Jocelyn-nak ismerős a fájdalom lelkileg és fizikailag is, és ezzel az örökséggel kell valamit kezdenie. Tedros, ez a frissen megismert klubtulajdonos és aspiráns zenész a késő triász kortól a krétáig tartó időszak itt maradt ragadozója, csak kihalt őseinek több morális érzéke volt: ha kiirtották a környezetükben élő kisebb állatokat és jóllaktak, legalább egy darabig csöndben maradtak. Tedros-t impulzuskényszerek, mániák, felfokozott szexualitás, és a bántalmazó viselkedés irányítja, más emberek önbecsülésével táplálkozik. Rosszabb, mint egy posztapokalipikus gombamérgezés. A bántalmazás legkifinomultabb, legördögibb formája, amikor egy bántalmazó egy másik bántalmazót elemez. 

Lily-Rose Depp, mint Jocelyn

Jocelyn különleges trigger terápiának fogja fel a férfi közreműködését, nem kérdőjelezi meg a módszereit, olyan, mint a béka, aki nem ugrik ki az egyre forróbb vízből, bár megtehetné. Tanult tehetetlensége miatt nem veszi észre annak a jeleit, ha valami nem működőképes. Karaktere azonban árnyalt – Sam Levinson érti a dolgát –, szexualitása nem elsősorban a szexről szól, hanem önkifejezésének része, az élete feletti irányítást jelenti. A többiek: producerek, ismerősök és barátok közben fanyalognak, mint amikor egy kenyér a lekváros felére esik, fújolnak egyet, aztán megeszik.

Biodíszletek, ugyanakkor a helyzet igazi aktorai. Ők működtetik a rendszert, mint annak idején a náci koncentrációs táborokat a kertészek, a szőke gyerekek házitanítói, a szakácsnők, és a takaros táborparancsnok feleségek. A szőke lurkók idilli környezetben pancsolnak, piknik kosárból majszolják a finom szendvicseket, belekacagnak a naplementébe, és egy elkapart szúnyogcsípésnek nagyobb jelentősége van, mint kétszáz elgázosított ember halálának aznap délután.

Kétségtelenül idegesítő az első két rész, a harmadikig kell várni, hogy bebarósodjanak a dolgok. Senki nem rendezhet thrillert gyilkosság nélkül, senki sem rendezhet a szórakoztató iparról úgy sorozatot, hogy abban ne szerepeljen overdózisban szexizmus és zenei anyag. Lily-Rose Depp állta a sarat, valamelyik platform (Vanity Fair?) azt írta, mennyire fesztelen volt. Ezek meszet ettek, vagy nem ismerik a fesztelen szó jelentését. Éppen hogy az egész sorozatból sütött a modoros műviség, a mozdulatok és a szettek elképesztő megkonstruálása, szegény Jocelyn-nak nem volt egy privát pillanata, mindent a kamerának rendeltek alá, vécére is úgy ment el, mint aki egy Valentinó divatbemutatón vonul.

Jane Adams, mint Nikki Katz

Jane Adams-szel (Nikki Katz zenei producer) végeztem, régi sorozat ide vagy oda, a Vanity Fair-ben elküldi melegebb éghajlatra a feministákat, gondolom szóvá tettek ezt, azt. Úgy látszik Adams-nek az ősz hajjal nem lett több esze. Hogy Hank Azaria, mint Chaim producer vagy Eli Roth Finkelstein producerként mit keresett ebben a sorozatban, az örök titok marad. Bőven elég lett volna Jane Adams mellett Da' Vine Joy Randolph** Destiny-ként, remek rezonőr karakter volt. A kritikának van egy sejtése, ez a film elsősorban Lily-Rose Depp miatt készült el, és nem is volt rossz benne. Tényleg nem. 5/4

* Relativity, amerikai sorozat (1996-1997)

** Oscar-díjat kapott 2024-ben  a legjobb női mellékszereplő kategóriában (Téli szünet) 

The Idol, S01/E05 Sam Levinson 2023, HBO Original

Következik: Standing Up, 2022, francia sorozat, S01/E06 NETFLIX