Olvasva a sorozatról szóló kritikákat, úgy látom, van, aki nem ragadta meg a lényeget, amikor unalmasnak, és semmitmondónak tartotta. Valószínűleg háttal ült a képernyőnek. Ezzel szemben a sorozat egy mozgóképre átültetett megoldóképlet. Mire megoldás? Az életre, akkor is ha a felső osztály problémáiról szól. Mert miközben nézzük, rájövünk, semmiben, de semmiben nem különböznek tőlünk. 

Ennek a sorozatnak – mint sok másiknak – a modern irónia a központi szervező elve, ez az esztétika az, ahonnan a forgatókönyvírók a világot nézik. Mire eszköz az irónia? Arra, hogy a magas társadalmi osztállyal kapcsolatos elvárásainkkal játsszon, rájátsszon és (néha) érvénytelenítse. Hogy bemutassa a paradox szabadság fogalmát úgy, hogy mindenkinek érdekes lehessen. A három nő, Carrie Bradshow (Sarah Jessica Parker), Miranda Hobbes (Cintia Nixon) és Charlotte York (Kristin Davis) – a barátaikat is ideszámítva – a New York-i elithez tartoznak, ki-ki a maga specialitásával, és azt látjuk, társadalmi helyzetük csapdában tartja őket, amiről mi, Kiskunfélegyházán azt hisszük, ilyen nem létezhet, ezek az emberek mindent megtehetnek. Dehogy. Társadalmi helyzetük nem a szabadságot teszi lehetővé, hanem elvárások és béklyók tömegét. Ezért ironikus az egész. Majdnem mindegy, Park Avenue vagy Kiskunfélegyháza, a problémák mindenhol egyformák. Persze, a Park Avenue kulturális asszociációja tágasabb. Az eszköz tehát a modern irónia, a mondanivaló pedig, hogy társadalmunk morálisan, etnikailag, rétegződésében észvesztően divergens lett. Ezért megoldóképletek az ilyen sorozatok. Modern Vergiliusként vezet minket, és a hangsúlyt nem a nagy drámákra teszi. Amúgy, kinek mi a dráma. Ha életünk szerelme meghal, az a legnagyobb veszteség. Ha szexualitásunkat közel a hatvanhoz sem tudjuk bekalibrálni, az igenis dráma, és ha úgy érezzük, egyedül fogunk meghalni, az is elég nagy probléma. A sorozatok más sorozatokból nőnek ki, mint ahogyan az irodalom is más szövegekből születik. Mindig ugyanazt írják, csak kicsit másképp. Ezeknek a karaktereknek, szövegeknek és párbeszédeknek a sokadik változatát látjuk, és a kölcsönvett szövegek mindig ironikusak. 

Sara Ramirez (Che Diaz) és Cintia Nixon (Miranda Hobbes)

Világunk erkölcsileg bonyolult és kétértelmű, ezért kellenek a sorozatokban a mesék leegyszerűsítő mintái. A mai világ és a mese együtt az irónia varázsos keverékét adja. Mi van annál mesésebb, hogy a királylánynak a herceg miatt el kell költöznie a palotájából? Vagy, hogy Hamupipőke megunja a háztartási munkát, Csipkerózsikát meg felébreszti egy herceg. Mindezt persze korszellemmel átitatva, másként Angela Carter-nek (1940-1992) felesleges volt 1979-ben megírni a The Bloody Chamber (Véres kamra) című művét, melyben letépi a tetőt a régi és szexista tündérmesékről. Az És egyszer csak... a Szex és New York-ból hajtott ki, a Szex és New York meg a Central Park West című 1995-ös sorozatból, aki emlékszik rá, sosem fogja elfelejteni Majsai-Nyilas Tünde magyar hangját, ahogy Mädchen Amick-et szinkronizálta, miközben az cigaretta füstöt fúj mostohaanyja, Mariel Hemingway gardróbjába. Az És egyszer csak...-ot beterelték az öregedés bosszantó aspektusa felé, erre van felfűzve a sorozat. Elhanyagolt korosztályi probléma az öregedés, ha nőkről van szó? Igen, de most nők milliói fognak saját problémájukra ismerni. A legjobb, ami ezzel a sorozattal történt, hogy Samantha (Kim Cattrall) helyére behozták Che Diaz stand-up komikus nem-bináris* figuráját, aki még az én heteroszexuális fantáziámat is megmozgatta, annyira szexi. Karakteréhez nagyon kellett Sara Ramirez, a Julliardon végzett – a valóságban is nem-bináris – színész, aki révén nem kis löketet kapunk a társadalmi érzékenyítéshez, és milyen abszurd, mert a valóságban kemény antiszemita a kisasszony. Hát igen, a nézőknek hozzá kell szokni a nem heteroszexuális jelenetekhez, és nem lesz egyszerű. Na, de amiért ez egy nagyszerű sorozat, az a szöveg elején emlegetett megoldóképletek sora. Valós, és igen problémás élethelyzetekre látunk megoldásokat, vagy egy megoldást. Nekem az tetszett a legjobban, amikor a királylánynak el kell hagyni a palotáját, mert a hercegnek túl sok frusztrációja kötődik a helyhez. Annyira nyilvánvaló és jogos, mégsem jutott volna soha magamtól eszembe. Vagy amikor Carrie azt mondja: "Van, akit a múltban kell hagyni, de van, akit nem." Fanyalgóknak: a sorozat egyik központi motívuma az állandó közös evés – irodalmi és filmes toposz – mindig többet mond önmagánál, ha művészetről van szó. Az ebédek ára ugyan fedezi Banglades éves GDP-jét, de most nem ez a lényeg. Nem véletlenül kapják a kezdő írók: "Írj egy hálaadás napi vacsora asztal körüli párbeszédet." És Carrie-ék remek dialógusokat folytatnak, az embernek csorog a nyála, de hát ehhez Darren Star és Michael Patrick King kellett. Akinek pedig Charlotte York-ból (Kristin Davis) volt elege, annak mondom, az is irónia.∗∗∗∗∗

* A nem-bináris olyan személy, aki nem kizárólagosan férfiként vagy nőként határozza meg önmagát

És egyszer csak...And Just Like That (AJLT), 2021-2023, Michael Patrick King, 1-2. évad