"...amikor minden zajra érzékeny fülemnek oly nyilvánvaló zaj támadt a fejem fölött, hogy egy köntörfalazó korban talán sanda célzásokkal kellett volna megközelíteni, ma azonban bátran kimondhatom, hogy odafönn basztak, mint a megvadult állat." Amikor sok éve ehhez a részhez értem, tudtam, az én regényem lesz egy életre. 

Egy réges-régi olvasmányélmény újragondolása történik, és mivel a regény sokrétű, csak néhány dologra térek ki, azokra, amelyek a legjobban érdekeltek, és olyan leszek, mint egy könyvkiadó kéretlen érzékenységi ellenőre, csak én olyan dolgokat kérek számon, amin már nem lehet változtatni. William Styron 2006 november elsején halt meg tüdőgyulladásban. Rá emlékezem. 

A regény premisszája a következő lehet: egy fiatal író könyvekből szüretelt bölcsességek után megismerkedik a valósággal. A könyv háromszög alapú szerkezete meg az egyik legjobb narratív stratégia. A történet 1947 májusától október végéig tart, és ebben már benne van Girnyó főszereplő-narrátor előélete is, meg egy visszatekintő narráció a történeten belül. Girnyó a könyv elején a manhattani Greenwich Village-ben lakik egy  igénytelen szállóban, majd Brooklyn-ba költözik, ahol megismerkedik Sophie-val és Nathan-nel. Innen kezdődik az őrület, szó szerint és átvitt értelemben is. Sophie lengyel katolikus, antiszemita, aki megjárta Auschwitz-ot. Az Amerikai Egyesült Államokba 1946-ban kerül, itt ismerkedik meg a zsidó Nathan-nel, akiről a könyv kétharmadáig azt hisszük, biokémikus a Pfizer-nél. Girnyó, a délen nevelkedett fiatal íróaspiráns ugyanabban a házban bérel szobát, amiben Sophie és Nathan, és hamarosan egy különös ménage a troi közepén találja magát. Titokban beleszeret Sophie-ba, de megkedveli Nathan-t is. Sophie Girnyónak meséli el auschwitzi megpróbáltatásait, előéletét, családi körülményeit, a második világháborús Lengyelország helyzetét, és csak a legvégén beszél a címadó választásról. Girnyó számára hamar világos lesz Sophie és Nathan kapcsolatának sötét oldala, de lojalitáscsapdába kerül, nem tudja megvédeni Sophie-t, már csak azért sem, mert ő maga is folyamatosan újra traumatizálja, amikor mesélteti, bár gyóntatópapként tekint önmagára. Majdnem azt írom, Sophie-t tulajdonképpen nem is Nathan, hanem Girnyó öli meg, hiszen Sophie többször is elmondja, éppen az emlékezés teszi tönkre, mert újra és újra szembesül a legkínzóbb kérdéssel – szenvedésének velejével –, vajon kisfia, Jan él-e, és ha igen, helyesen döntött-e, amikor nem keresgélte a háború után. Ez a legfontosabb választás Sophie életében. 

                                           William Styron (1925-2006)                                             

Styron több évig írta a regényt a hetvenes években. Milyen lehetett írógéppel, pláne ceruzával írni, ahogy a regény főszereplő-narrátora Girnyó teszi? (Értem, miért ír ma mindenki). Hosszú évekig ez volt a vigaszkönyvem. A másik vigaszkönyvem szerzőjének a nevét nem írom le, mert nem hiszek abban, hogy szerzőt a magánéletétől el lehet választani. Senki nem megy kövér terapeutához, ha a kényszeres evés a problémája, vagy senki nem kér tanácsot egy láncdohányos orvostól. Ha egy író magánemberként égbekiáltó gazemberségeket csinál (és kiderül), akkor nincs az a szoros olvasás, ami le ne rántaná a műveiről is a leplet. A regényben Sophie-nak igen sokszor kell választani, de ezek nem igazi választások, mert ahhoz szabadság kell, és Sophie életéből ez a szabadság hiányzik. A legdrámaibbnak kislánya (Eva) és kisfia (Jan) közti választás tűnik – mégsem igazi választás –, szemben a regény végén történővel, amikor Girnyót otthagyja egy washingtoni szállodában, és visszatér Nathan-höz. Ez a nagyregény több témát érint, csak ami hirtelen eszembe jut: a zene ereje, az amerikai Dél problematikája, összehasonlítása a lengyel nacionalista büszkeséggel, a rabszolgaság és a náci rendszer különbsége, szexnyomor, Isten eltűnése a holokauszt után, agnoszticizmus, az irodalmi élet szereplői, droghasználat, verbális erőszak, partnerbántalmazás, elmebetegség, az "amerikai álom", a zsidó öntudat, és egy bonyolult szerelem. 

William Styron Sophie választ, Árkádia, 1985

Nathan elmebetegségének (paranoid skizofrénia) és droghasználatának (Benzedrin, amfetamin, Nembutal) leválasztatlansága a partnerbántalmazásról a korszellemnek köszönhető. Először fel sem tűnik. Akkoriban nem voltak erre szavak, és amire nincsenek szavak, az nincs. Nathan nemcsak elmebeteg és drogos, hanem bántalmazó férfi is. Girnyó azért nem tudja ezt, mert Styron sem tudja. Nem konceptualizálta, hiszen a hetvenes években ez nem volt sem a tudományos, sem a közbeszéd része. Nathan bántalmazó viselkedésének nem a drogok és a skizofrénia az oka, hanem torz jogosultságtudata, birtoklási vágya, kontroll paneljei, férfi privilégiumainak végtelen sora. Végső soron a patriarchális társadalom. Girnyót "csak" verbálisan bántalmazza, erőszakos karaktere azonban idejekorán megmutatkozik, bár Girnyó nem érti a helyzetet. Egyszer sem hívja a rendőrséget, sőt, amikor egyik lakótársuk kihívná, lebeszéli róla, így semmilyen következménye nem lesz Nathan brutális viselkedésének (többször megrugdossa Sophie-t, akinek egyszer eltörik a bordája is). Girnyó és Sophie sem beszélnek a valódi okokról, mert egyikük sem tudná megnevezni. Az, hogy Nathan viselkedésének valóban a hatalomhoz van elsősorban köze, és csak utána a drogokhoz és az elmebetegséghez, azt egy szélsőséges eset mutatja a legjobban. Amikor kirándulni mennek Connecticut-ba (Sophie retrospektív narrációja), útközben megerőszakolja, és levizeli Sophie-t. Girnyó elbeszélőként nem nagyon tesz különbséget bántalmazó és áldozat között, úgy írja le kettőjük kapcsolatát, mintha "Folie à deux" (kettős téboly) lenne, azt sugallva, a nő is tehet róla, pedig Sophie egyértelműen áldozat, akit Auschwitz-ban kevesebbet bántották, mint Brooklyn-ban. 

  Jelenet a filmből

A nemek közötti viszony érdekelt a legjobban, az, hogyan ábrázolja a nőket a regény? Teljes mértékben szexuális tárgyként. Ma incel nőgyűlöletnek mondanánk Girnyó habitusát. Sophie elbeszélése is leginkább azért érdekli, mert közel akar kerülni hozzá. Sophie testrészei: haja, lába, feneke, melle állandóan a vágy tárgyaként jelenik meg. Girnyó a regényben – az érintőlegesen megjelenő nőalakok ábrázolásában is – kizárólag a male gaze (férfi tekintet) nézőpontjából ír. Irodalmi célja talán egy huszonkét éves, nemileg kiéhezett fiatalember hiteles ábrázolása. Szomszédok, kollégák, ismerősök – akármilyen kontextusban emlegetett nők – kizárólag szexualizált, instrumentalizált, tárgyiasított formában jelennek meg. Nem ússzák meg azok a nők sem, akikkel Girnyó nagy nemi éhségében találkozik, és nem járnak jobban gyermek- és kamaszkori szerelmei sem. Lilian Grossman-ról, az egyik lakóról, annyit tudunk meg, hogy "Grossman, az egy tehén". Sophie "lengyel portéka". Sophie munkatársnője "vénkisasszony forma". Minden nőnek, akiről a regényben szó van, csak a külseje bír jelentéssel, abból a szempontból érdekesek, hogy mennyiben elégítik ki a narrátor nemi éhségét vagy szépérzékét. Hogy milyen ember, az ebben a fénytörésben mutatkozik meg, míg a férfiak ábrázolása bonyolult, szubtilis, átható, mély kontextusba ágyazott, még Girnyó segédszerkesztő korából való perifériás szereplője is – Farrell – többszörösen árnyalt figura. (Farrell, csakúgy, mint Girnyó, a McGraw Hill New York-i könyvkiadó szerkesztője, ő felügyeli azt a Habszivacs Szemlét, amiről ez a blog a nevét kapta.) A regényben csak férfiak mondanak okos, figyelemreméltó, szellemes és vicces dolgokat. Sophie mondanivalója csak azért érdekes, azért figyelnek rá, mert beleszerettek. Girnyó a legalávalóbb módon Greenwich Village-beli szomszédjáról és Mary Alice Grimball-ról beszél. Szomszédja gyakori maszturbációs fantáziájának tárgya, elég a nőnek a kiskertben lehajolni, hogy a segédszerkesztőnek felálljon a farka. Mary Alice-t pedig áldozathibáztató módon oktatja ki, és a korabeli szexnyomort pofátlanul varrja a nyakába, mintha a szexualitás kizárólag férfi vágyat jelentene, amit a nőknek kell kielégíteni. Leslie Lapidus is megkapja a magáét, "szűz cafat",  jellemzi velősen Girnyó, amikor nem tudja megdugni. Értjük, a patriarchális tudattalan működik, és egy nemi nyomorban élő fiatalemberről van szó – nem is ez a baj –, hanem a reflektálatlanság. A narrátor alteregója – maga Styron – nem értékeli át a már idősödő író tudatával a dolgokat, ez azt jelenti, maga Styron fogalmatlan saját szexista elbeszélő technikájával kapcsolatban, pedig többször kiszól a regényből egy jövőbeli pozícióból, amikor reflektál a történésekre. Az egyetlen nő, akit nem szexualizálnak és nem tárgyiasítanak, az Girnyó (Styron) anyja, nyilván nem véletlenül. A narráció az önkielégítések gyakori ábrázolását sem szégyelli, de gondoljunk bele, ha egy nő írna ennyire leplezetlen módon, vajon hogy tűrné az olvasói közvélemény? Girnyó maga is a szexuális zaklatás vádja alá esik a kortárs megítélés terhe alatt, a regény vége felé ugyanis Sophie alkoholmámorban alszik, miközben Girnyó a melleit markolássza. 

William Styron 

Nemcsak a nőkről beszél ásatag módon a regény, de az afro-amerikaiakról és a homoszexuálisokról is. Teljesen érthető, hogy az Amerikai Egyesült Államokban a negyvenes évek kontextusában a nőkről, a feketékről és a homoszexuálisokról – amennyiben korfestő akart lenni – az akkori korszellemnek megfelelően kellett beszélni. Ez az időszak nem a politikailag korrekt, emancipatorikus beszéd ideje volt, Rosa Parks reagálására azon a bizonyos buszon még éppen nyolc évet kellett várni (nem adta át a helyét fekete nőként). Megint a reflexió hiányzik. Mert így azt hiheti az (újra)olvasó 2023-ban, hogy William Styron író számára a feketék "négerek", a homoszexuálisok pedig "buzeránsok", akiktől irtózik. Girnyó írónak készül, reflektálatlan beszéde és a nőkhöz való patológiás viszonya tematizálódhatna éppen Styron által, hiszen nem pincérről van szó, akinek nincs, nem lehet autentikus élete, legalábbis Jean-Paul Sartre szerint. A mérhetetlenül gazdag zsidó Leslie Lapidusék fekete szobalányát minden további nélkül "szobacicusnak" nevezi, holott a neve Minni. Nem túlzás szóba hozni, hogy talán nem véletlenül támadták be Styront annak idején a Nat Turner vallomásai (1967) című munkájáért, ahol egy rabszolgalázadás történetét meséli el. Talán nem túlzás azt hinni, ez a délről származó író úgy hordta magában a "déliség" lényegi vonásait, hogy nem is tudott róla. Olyan mint a magyar "lázadó" hazafiság: maszkulin, agnosztikus módon vallásos, atyai zsarnoksággal teli, rangok imádatával terhes, a nők leigázásán nyugszik, ahol az élet az adomázás és a mértéktelen ivás helye. Azonban van valami, ami túlmutat ezeken az aljasságokon, és ez a regény stiláris-nyelvi megformáltsága, az a folyékony és rugalmas nyelven írt artisztikus szöveg, ami elvonatkoztathatatlan Bartos Tibor fordításától. A regényből Alan J. Pakula készített filmet (1982), Meryl Streep, Kevin Kline és Peter MacNicol főszereplésével. Elérkezett az idő egy Netflix sorozatra, ahol nem sikkad el a regény nagy része.