A Ripley nem sorozat, a Ripley műalkotás

Döbbenet. Hogy jutottam odáig, hogy drukkolok egy pszichopata sorozatgyilkosnak? Mondom, megnézem, ki ez a rendezőzseni, ki ez az ifjú titán. Steven Zaillian 71 éves örmény származású amerikai forgatókönyvíró, ő írta a Schindler listája című film forgatókönyvét is, szóval, nem én fogom felfedezni. Mindig törekszem a rövidségre ha sorozatokról írok – tudom, hogy senkit sem érdekel –, de ez most olyan hosszú lesz, mint a Háború és béke.

Mióta rákaptam a sorozatokra, gyakran jut eszembe Olga Tokarczuk*. Észrevettem, hogy bármilyen témába bele tudom szőni a sorozatokról szóló gondolatait, legyen a mogyorós pele táplálkozási szokása, vagy a Holt-tenger sótartalmával kapcsolatos természettudományos diskurzus. Miért? Mert kognitív disszonancia redukcióm van. Tokarczuk lényegi mondanivalója az –, és biztosan át van gondolva, mert a Nobel-díj átadásán mondta, és nem hiszem, hogy nem szóltak volna neki, ha orbitális hülyeség, hogy

a sorozatok átvették az irodalom szerepét, és ezzel az a céljuk, hogy ébren tartsák a nézők figyelmét, és ennek a célnak mindent alárendelnek a szerzők, aminek az az eredménye, hogy a szereplők személyisége gyakran gyökeresen átalakul, a történetek pedig lezáratlanok maradnak, így elvész a katarzisélmény, illetve a tanulság levonásának a lehetősége is. 

Tokarczuk-nak igaza van, de felületesen fogalmaz, vagy ami valószínűbb, irodalom alatt a szépirodalmat érti. Nekem az a tapasztalatom, hogy nagyon is olvasnak az emberek, főleg a nők – nem mintha nekik lenne több szabadidejük –, de valamiért mégis így van, talán nagyobb szükségük van elmenekülni a valóság elől. Szóval, az emberek olvasnak, csak nem szépirodalmat, hanem lektűrt. Filmes oldalakon mindig van egy csomó hozzászólás: "Könyvben mennyivel jobb volt." Szépirodalmat három jól körülhatárolható csoport olvas: írók, egyetemi docensek, csak hogy képben legyenek, özvegy és nyugdíjas középiskolai tanárok – az özvegység és a nyugdíjasság konjunktív feltétel –, de megmondom én, kik olvasnak tényleg szépirodalmat. A kritikusok.  

 Lucio

Tokarczuk-nak azonban sikerült lelkiismeret furdalást okoznia, elérte a célját. Ha belekezdek egy sorozatba, azon jár az eszem, miért nem egy Murakami Haruki kötetet vettem  a kezembe, hiszen még semmit sem olvastam tőle, vagy miért nem Krasznahorkai Zsömle odavan című regényét kezdem el? Na most, a Ripley-vel ennek vége. Miért? Azért, amivel kezdtem. Mert a Ripley egy tökéletes műalkotás – igaz –, száz évben egyszer van ilyen. Jöhet nekem Olga Tokarczuk az elmaradt katarzis élménnyel, a Ripley-ben akkora volt, hogy nem fért el a kisszobában. Láttam régen a filmes feldolgozást is, egyáltalán nem érintett meg, nem is emlékszem már rá. Említsük meg azért Patricia Highsmith nevét, ő írta 1955-ben az eredeti regényt – A tehetséges Mr. Ripley – egy szociopatáról, aki kénytelen néhány embert eltenni láb alól. Matt Damon-ról sosem mondanám, hogy nem jó –, ő játszotta a filmes változatban Ripley-t. Olyan, mint mindig, azt adja, amilyen ő maga a legjobb formájában, de nincs transzformáció, nem bújik a karakterbe, jönnek az események, egyszer csak meg kell ölni valakit, mert így alakult.

Andrew Scott Ripley-je egészen más. Ripley a Lucifer-hatás alá kerül, a túlzott szerepelsajátítás beindítja a gépezetet, nem a dolgok alakulnak körülötte, hanem ő maga alakítja, és bár történik pár előre nem látható körülmény, nem bonyodalom lesz belőle, hanem feladat. Andrew Scott-nak ugyanis van koncepciója. Már akkor volt, mielőtt Richard Greenleaf (Dickie) miatt Olaszországba küldik, hozná már haza a fiatalurat, aki persze nem akar. Miért? Mert a "Nápolyt látni és meghalni" mondás igaz. Menjen valaki haza egy olyan országból, ahol a sarki templom falán van egy Caravaggio festmény? Inkább a halál. Ha van a divatházaknak egy csöpp eszük, azonnal ráfekszenek az olasz hatvanas évekre, mindenre, ami akkor volt menő, persze, nem pont a belebújós férfi cipőkre gondolok. Én például végighallgattam Enrico Caruso egész estét betöltő operaslágereit a youtube-on, és elhatároztam, a legnagyobb melegben is olyan férficipőt fogok hordani, mint a női főszereplő, Marge Sherwood (Dakota Fanning).

Szóval, van egy Thomas Ripley (Andrew Scott) nevű fószer egy lepukkant New York-i odúban, akit a gazdag hajógyáros megkér, vigye haza Dickie-t (Johnny Flynn), a fiát, aki éppen a nápolyi partok közelében henyél apu pénzéből. Dehogy megy haza. Nem azért, mert ott van Marge (a "jól elvagyunk", köszönő viszonyban sincs a szerelemmel), hanem, mert Itália a szépség transzcendens élménye, olyan esztétikai kitérő, ami minden embernek alanyi jogon járna, legalább egyszer az életben. A szépség ugyanis az emberi nyomorúság elleni védekezés. A sorozat szerkezete ráadásul a legjobb háromszög alapú narratíva – két férfi és egy nő – már William Styron-nak is bejött világhírű regényében**. A Ripley elképesztő vizualitása a fény-árnyék, a fekete-fehér kontraszt drámai hatása. Caravaggio festészete is erre épül, és óriási hatást vált ki azokból, akik látják a nem nyilvánvalót is. 

Thomas Ripley tragédiája az, hogy bár Földközi-tenger mennyiségű tehetsége van, még sincs jól becsatornázva. Affinitása van a szépséghez, Caravaggio alakjában magára ismer, és pontosan tudja, hogy tehetsége másra is jó lett volna, nemcsak arra, hogy kinyírjon pár kétes alakot. Ez az ő személyes tragédiája. A többieké meg az, hogy találkoztak vele. A hatvanas évek Olaszországának hatalmas aurája van, de a Ripley még akkorát dob rajta a tűpontos színészi játékkal, a perfetto dialógusokkal, a micsoda zsánerekkel, a feszkó állandó növelésével, és az operatőri munkával, hogy Federico Fellini és Alfred Hitchcock csak ostobán nézne ki a fejéből. És mekkora már Trudie Styler és Sting lányát Eliot Sumnert bevenni a szereplőgárdába! Garantáltan senki sem fogja felismerni. Dickie figuráját tökre el lehetett volna cseszni egy laza, vidámkodó, a bohémságot zsebben hordó karakterrel, de szerencsére nem tették, Dickie úgy beszél – ha egyáltalán megszólal –, mint egy Nobel-díjas tudós, vagy mint egy hindu maharadzsa. Andrew Scott-ot először a Fleabag (2016-2019) című sorozatban láttam – katolikus papot játszott – és most fut egy filmje, Paul Mescal-al alkotnak egy párt (Mind idegenek vagyunk, 2023). A végére hagyom a legjobbat. Lució-nak hívják. A macskaőrültek érteni fogják, miről beszélek. A legközelebbi Golden Globe-on valszeg úgy ül majd a páholyban, mint Snoop kutya** az idei Oscar-díj átadón. ∗∗∗∗∗

 * Olga Tokarczuk (1962) Nobel-díjas lengyel író

** Sophie választ, Árkádia 1985

*** Egy zuhanás anatómiája, 2023

Ripley, 2024, S01/E08 Steven Zaillian NETFLIX