Minél civilizáltabbak vagyunk, annál jobban szeretnénk belelátni a sötétségbe. A túlzott önfeltárás azonban tilos, kivéve, ha pszichoanalízisbe megyünk vagy írók vagyunk.

Az önvizsgálat hosszú zenéje véget ért. A norvég születésű Karl Ove Knausgård (1968) Harcom (Min Kamp) című folytatásos regényének utolsó része, a Harcok is megjelent a Magvető kiadónál 2021 nyarán, Patat Bence és Schein Gábor fordításában. Már debütáló kötete – Ute av verden,1998 (A világon kívül) – megkapta a Norvég Kritikusok Díját, de az igazi siker a hatkötetes irodalmi odüsszeiával érkezett meg, Norvégia leghosszabb regényével, mely kötetek kölcsönösen magyarázzák egymást, és az élet nem opcionális, nagy dolgairól szólnak; Halál, Szerelem, Játék, Élet, Álmok, Harcok.

Szerb Antal a Varázsló eltöri pálcáját című könyvében írja, hogy az írók elolvasnak háromszáz oldalt, majd írnak belőle ötszázat, pedig nem ismerhette Knausgårdot, aki sokkal kevesebbről írt, sokkal többet. A szerző egy vele készült interjúban azt mondta, nem tudja, hogy amit ír, az irodalom-e. Ha az irodalom abból születik, hogy az író retorikát használ az olvasó manipulálására, akkor Knausgård irodalmat ír. Saját életét használja nyersanyagként, és nem akarja megszabadítani az irodalmat a valóság fölösleges súlyától, miközben nem érdekli, hogy a bekeményített állkapcsú kritika mit szól hozzá. Ha gondot okoz elfogadni, hogy a Harcok autobiografikus ihletésű esszéregény, gondoljunk arra, a hős csak eljut valahonnan valahová. Ha nem, akkor fogjuk fel úgy, hogy mindent, amit a szerző megélt, totális autofikcióra váltja. Az autofikció az önéletrajz és a fikció határmezsgyéjén mozgó kortárs tendencia, legfőbb formanyelvi és tartalmi sajátossága a személyesség, ami alkalmas a traumatikus tapasztalatok megfogalmazására. Az autofikció új élcsapata jelen van a kortárs világirodalomban: Oksanen, Dunham, Tao Lin, Elena Ferrante és a többiek.

 „[…] ma már tisztábban látok, nem utolsósorban ezeknek a könyveknek a megírása után […] legbensőbb énem legbelsőbb gondolatait és érzelmeit közvetíti [...]”

A Harcok metaregény; az alkotás folyamata része a regénynek, regénypoétikai módszere, hogy narratív konvencióktól mentes akar maradni, olyat emel be az irodalomba, amit addig nem volt szokás. Hajmeresztő bátorsággal ékel be recepciós szövegeket. Formai technikája felborzolja az olvasó kedélyét, amikor pimaszul betör egy barokkos esszével a regény közepén, vagy metatextuális szövegeket tuszkol az autofikció üresen maradt réseibe, amivel mindenféle váratlan irányba viszi az olvasót, csak hogy a magabiztosságát felpiszkálja.

„Ó, de a francba is, mi másról olvasok, mint az életről? Írni? Dettó. Tehát az életről olvasok és írok. Csak élni nem akarom.”

Elbeszélő módusza az őszinteségre való ráhangolódás, ami egy új társadalmi csoporthoz köthető, nagyjából 2004-től formálódik: középkorú, vagy idősebb értelmiségi írók – Knausgård, Franzen, DeLillo és a többiek – válságaira összpontosít. Miről beszélünk, amikor őszinteségről beszélünk? Az irónia haláláról, a posztiróniáról, ami az irónia esztétikai elveit és implikációs köreit számolja fel. Ez az őszinteség átlagosat akar írni, még sosem látott módon. Kicseréli az iróniát tiszta, zsigeri, őszinte benyomást keltő szövegre, ahol a létezés lényegében saját igazságunk diktálta valóság, a szépirodalom-készítés pedig eszköz és éhség erre a valóságra. Az olvasók nagyra értékelik az őszinteséget a szórakoztató irodalomban is, gondoljunk Nora Ephron sikereire.

Karl Ove Knausgård

„Elképzeltem, hogy pontosan leírom, amit gondolok, amiben hiszek és amit érzek, tehát őszinte leszek, megírom, mi hogy van, az „én” igazságát.”

Kivel harcol Knausgård? Elsősorban önmagával. A regény narratív középpontja Knausgård első személyű elbeszélője, akit Karl Ove Knausgårdnak hívnak. Önmagával harcol, de az olvasóval szerződést köt; Knausgård fejében vagyunk. Fondorlatos módon szólítja meg olvasóját: nem kérleli, nem csábítja, csak megneveli a rosszhiszemű olvasót, aki azonnal tudni akar mindent; mi a megbújó jelentés, ki kivel, hányszor, ki kinek az ellensége, és csak akkor lesz elégedett, ha mindezt megtudja. A rossz olvasó számára az elégedettség azt jelenti, hogy nem zörög a haraszt, és Knausgård a világ legindiszkrétebb írója, mert regényében a valódi nevek nem nyújtanak védelmet a referenciális olvasás ellenében.

„Miért használtam teljes neveket, miért nem változtattam meg mindenkiét, elvégre a valóságközeli regényekben [...] úgy szokás. Miért a való élet?”

A Knausgård próza rohanó folyóján művészet, történelem, filozófia és individuum szférája találkozik, nem csak az elitet szólítva meg, mégis magas absztrakciós szinten gravitál végig. A nagy narratívák felvázolása mellett a partikulárisat is figyelembe veszi, a banális részletek minuciózusságára felfűzött magánéleti szál olyan, mint a földre szállás; a hétköznapok konfigurálása izgalmasabb, mint egy thriller. Ez hogyan lehetséges? Úgy, hogy Knausgård alapvetően a rendben él, a társadalmilag privilegizált szerepmintákkal nem áll hadilábon, fehér, középosztálybeli férfi, szekuláris értelmiségi, családos ember, akinek párkapcsolati problémái vannak, és a jóhiszemű olvasó, akit nem kell megnevelni, rezonál erre. Knausgård mindenbe belerángat minket. Még Adolf Hitler Mein Kampfjára is ráhangolódunk, pedig roppant kényelmetlen helyzet, mert Knausgård nem démonizálja a szerzőt, másfelől a szerkezete hasonlít a Harcokhoz, mégis az antitézise; az őszintétlenség és a szerzői antitranszparencia könyve, íróként azonban eléri, hogy beengedjük a tudatunkba, és azt mondjuk, Hitler is én vagyok. Valahol biztosan. Mekkora kraft kell hozzá, hogy valaki saját lényének rejtett bensőjét hangszóróként Hitler élettörténetével hangosítsa fel.

„Hitler Mein Kampfja […]. Meghatározhatatlanul, mégis egyértelműen más, mint az összes többi könyv, amit olvastam […].”

Knausgård képessége, ahogy saját megértésére reagál, lenyűgöző, de az egész regényre igaz, hogy mindig egy megértést kell megértenünk. Paul Celan Szűkmenet című verse például, nem egyszerűen megnyíló poézis, a diszkurzív nyelv soha meg sem próbálja megmagyarázni a verset. Knausgård elemzésének oka az apaseb, és az apja nevének kimondatlanságában rejlik. A Szűkmenet jelentése megfoghatatlan, mert megfoghatatlanra tervezték. Nem tudjuk, miről szól, de ez a szépség része. Celan nem megmagyarázni, nem ábrázolni akar, hanem szétírni az agyát, szeizmikus rengést szeretne, ami máshová viszi a démonait.

Knausgård azt írja, igazi férfi akar lenni. A családon belüli szerepzavarok identitásválságot okoztak neki, a férfiasság tereit kénytelen egy hatodik emeleti malmői lakásban megélni. Ha van a Harcokban bármi ironikus, akkor ez – amivel arcon dobja a feminista kritikát –, hiszen az igazi férfi esszencialista felfogásától pont elbúcsúzni kéne. Milyen az igazi férfi? Pont olyan, mint az igazi nő, ember. A férfiszerepek mögötti bizonytalanságban hogyan ábrázolja a nőket? A nők esztétizáltak, reprezentációjuk tradicionális; külsejük, életkoruk a jellemzés legfőbb eszköze, kivéve, ha szerzőként hivatkozik rájuk. Lindáról* (felesége) már az elején leírja, hogy nem takarít, rendetlen, ugyanakkor romantikus, és csak a kilencszázharmincadik oldalon tudjuk meg, mi a foglalkozása.

Ha a Harcom első kötete – Halál – tényleg önfelszámolás (© Sipos Balázs), akkor az utolsó önkonstituálás és szintézis, a szellem másodszületése, ami sokévnyi elmélyült olvasás után jön világra. A Harcok letépi a bőrt a megszokottról, de a művészetnek ez az egyetlen feladata. Eszmefuttatás és írásművészet egységet tudott-e alkotni? Jelen volt-e az esztétikum? Mindkét kérdésre igen a válasz, de azért ez az ezerkilencvenhat oldal nemcsak Knausgård harca volt, hanem az olvasóé is. ∗∗∗∗∗

A kritika eredetileg a litera.hu oldalán jelent meg

* Linda Boström Knausgård (1972) svéd író, Karl Ove Knausgård volt felesége