Terézia Mora regénye: Muna avagy az élet fele Női változat alcímmel egy értelmiségi nő – Muna Appelius – egyes szám első személyű emlékező processzusa tizenhét éves korától nagyjából harmincöt éves koráig. A történelem és az egyéni sors metszéspontjában álló történet keretezése a rendszerváltó Német Demokratikus Köztársaság, ám még a berlini fal (1961-1989) lebontása is laza háttér, Muna Appelius-t ugyanis csak egyetlen dolog érdekli az éppen átalakuló világból: Magnus Otto szabadúszó fotós és tanár.

A traumák összekötnek

A patriarchális társadalmi struktúra azonban korlátozza a hiteles szerelem lehetőségét, és megfosztja a nőket attól, hogy saját életüknek és jövőjüknek professzionális ügynökei lehessenek.

A történet egy kitalált NDK kisvárosban, Jüris-ben kezdődik, itt él Muna. Diszfunkcionális, érzelmi űrrel terhelt családból jön; apja már nem él, színésznő anyja alkohol problémákkal küzd, a regény elején éppen mentő viszi el, egy újabb öngyilkossági kísérlet után. A szocialista diktatúra kispolgári, miniatűr modellezését látjuk, lepusztult mentális és épített környezettel, ahol a bicikli még nem környezetbarát választás, hanem a lehetőségek hiánya, de a szabadságvágy metaforájaként is értelmezhető. A berlini fal ledöntésével azonban megnyílnak a lehetőségek, Bécs, Berlin, Zürich, Bázel, Saint-Nazaire lesznek a regény helyszínei, többnyire értelmiségi közegben: konferenciák, egyetemi tanszékek, színházak, szerkesztőségek, kiadók világában mozognak a szereplők.

Muna újságíró akar lenni, az olvasó már az elején detektálja, karaktere küzdőképes és kitartó, a középiskola utolsó évében egy magazin szerkesztőségében lesz izgága gyakornok, csupa férfi között, itt ismeri meg Magnus Otto-t is. Míg Muna a szerelemben igazi önmagát akarja felfedezni, értelmet, intenzitást keres az életben, addig Magnus-ban azt fogjuk látni, önző viselkedése hogyan üti át mások életét. A regénycselekmény előrehaladásával egyre mélyebben látjuk működési módját – noha a szerző nem részletezi túlzottan, talán a Férfi változatra tartogatja a karakter teljes kibontását –, világossá válik; antiszociális bántalmazó, aki kezdetben verbálisan és lelkileg, később fizikailag is bántalmazza Muna-t. „Nem mehetsz el, nem mehetsz el! Hogy vagy képes egyszerűen odébbállni, miután elvetted a szüzességemet?” (61). Ezt Muna mondja, mielőtt a férfi hosszú évekre kilép az életéből.

Az olvasó idővel leválik Muna narratívájáról, tudja, amit ő nem, a Magnus iránt érzett megváltó szerelem csak az ő képzeletében létezik. Helyzetük nem klasszikus párkapcsolat, inkább situationship, amelyből hiányzik az elköteleződés, a kizárólagosság és a viszony felvállalása. Muna szerelemkoncepciója olyan, mint egy Sarah Kane (1971-1999) színdarab, a narcisztikus sóvárgás apoteózisa, nem az egyenrangú, érett kapcsolat óhajtása. A színház, mint drámai médium végig jelen van a szövegben, nyilvánvalóan Muna anyjának lenyomataként.

Az 1990-es években járunk, a zaklatást még bóknak nevezzük, még nincs #metoo mozgalom, még nincs szofisztikált szókészletünk a bántalmazásra. A közvélekedés még nem definiálta társadalmi jelenségnek az erőszak egyik formáját, a partnerbántalmazást. Kezdetben úgy tűnik, Muna-nak csak nem volt szerencséje a férfival, de a narratíva egy idő után szélesre tárja az ajtót olvasója előtt, látja a spektrumot, amin a toxikus férfiszerepek és férfiasság-alakzatok megjelennek. Az egyetemi oktatótól, a szénszállító segédmunkásig mindenki visszaél Muna helyzetével. Bartley Cambell tanár úr például kimeríti a szexuális zaklatás fogalmát, vagy az egyetemista Mike, aki kifinomult filmesztétikai ízléssel rendelkezik ugyan, de nem ismeri fel magában a zaklatót. A kortárs magyar irodalom ismeri a téma update feldolgozásait, Mucha Dorka Puncs (2019) című kisregényében is egy egyetemi oktató él vissza a helyzettel, de Kemény Lili Nem (2024) című kötete is idetartozik.

Muna karaktere ellentmondásos, egyrészt saját szépségének áldozata, mely érzelmi fejlődését számos ponton gátolja. A fiatalság arroganciája áll mögötte, de lázadó énje is, amikor rendre leborotválja a haját, ami a patriarchátus rémeként nyer értelmet, a rövid haj politikai állásfoglalás, a nőiesség visszautasítása. E két véglet között oszcillál a főhős.

Reflexiói is ellentmondásosak: Frederick-ben, a londoni elit értelmiségi apában felismeri és szóvá is teszi a diszfunkcionális szülői szerepet, amit a nemek közötti egyenlőtlenségként értelmez: „Vajon mi történhetett vele, hogy nem akar együtt lenni a saját gyerekeivel? „Mintha szabályosan félt volna tőlük” (111.), ugyanakkor Magnus viselkedésével kapcsolatos érzéseit legfeljebb zárójelbe teszi, mintha a félre színházi instrukciója lenne, ahonnan kiszól a közönséghez. De a szemináriumi dolgozataiban jó meglátásokat felvető, okosakat író lánytól nem olvashatunk intellektuális beszélgetéseket, vitákat másokkal, ami a Sally Rooney regényekben például óriási vonzerő. Ezeket a Magnus-szal tett, leíró jellegű flenőrködések pótolják. Azt sem tudjuk, valójában hogyan viszonyul kutatási területéhez – nőtörténelem –, amiről majd a disszertációját írja.

Muna karaktere végig hozza a bántalmazott nők jellemzőit: „Mi a baj velem Gabica? (153.), kérdezi egyik szobatársától, az áldozatok önhibáztatásával, vagy amikor mentegeti bántalmazóját: „Ha magunkban vagyunk jól alakulnak a dolgok, de ha mások is jelen vannak, néha eljön az a pillanat, amikor már nincsenek idegei ahhoz, hogy ennyi emberrel kapcsolatban legyen, és olyankor rossz a lelkiismeretem, mert én jól éreztem magam.” (241.) Szép lassan olyan modus vivendi-t alakít ki, amivel azt reméli, elkerülheti a bántalmazásokat. „Ne legyél komplikált, és nézz ki jól. Ne beszélj túl sok hülyeséget, ne panaszkodj, és ne kérdezz túl sokat.” (227.)

Nem Magnus-ra haragszik, hanem mindig azokra, akik fel akarják nyitni a szemét. Ingrid, aki lényegi információval szolgál ahhoz, hogy döntést hozhasson, ő is megkapja a magáét: „(Milyen aljas, milyen alattomos nő! Pontosan tudta, hogy gyötrődtem a konferencia első napjai miatt, el is meséltem neki, és ezt használja ki! Mit képzel magáról? Annyira azért nem szép és okos! Én is megkaphattam volna NC-t, ha akarom! Fiatalabb vagyok, egészséges, és sokkal szexibb…).” (285.)

Muná-t persze nemcsak férfiak, nők is bántalmazzák, ott, ahol hatalmi pozícióban vannak. Anyja legfőbb mondanivalója lánya számára a külsejére vonatkozik, tudja, amit Muna még nem; egy nőnek a megjelenése a mondanivalója, mert amit mond, az senkit sem érdekel. És nem is téved nagyot, a regényben minden férfi egytől-egyig kizárólag a külsejét díjazza. „Csillogó szemmel nézett rám, és végül, néhány pohár bor után azt mondta, hogy nagyon szép vagyok” (248.), mondja egy Wolfgang nevű magas rangú egyetemi aktorról.

A regény drámai íve a kamasz Muna zabolátlan, vad energiájától az érett Muna tehetetlen szomorúságáig viszi az olvasót, a tetőpont (durva fizikai bántalmazás) nyelvi megoldása távolságtartó és elidegenítő nézőpontváltással történik. A konvencionális narratíva itt jó irányba hajlik, a tetőpont után azonban túlzottan sűrített és tömör lesz a szöveg arról, hogyan tudja Muna újra összerakni magát a traumák után, ezért kifejezett karakterfejlődésről sem beszélhetünk. Mora szövege tulajdonképpen nem is regény, hanem példázat, ami mindig a következő nemzedéknek szolgál okulásul, a szerelem jelenségén keresztül egy bántalmazó kapcsolat anatómiájáról beszél.

Muna önhibáztatása didaktikus narratívának tűnik: „És a káosz, amit ezzel megint előidéztem! Szanaszét csészék, bennük maradékok. De tényleg mindenütt. Trehány némber vagyok.” (290.) Nem érezzük azt a sötét női hangot, amitől annyira fél mindenki. Magnus narcisztikus, antiszociális mivolta pedig túlzottan steril, papírízű intertextus a párbeszédes részeknél.

Terézia Mora regényének alcíme – Női változat – azt sejteti, lesz második rész. Ha elolvassuk a női változatot, közelebb kerülünk Roland Barthes francia filozófus hátborzongató mondatához a szerelem katasztrófájáról: „Aki szerelmes, Dachauban van.” (A kritika eredeti megjelenése: litera.hu ) 5/4

Terézia Mora: Muna avagy az élet fele Jelenkor, 2024

∗

Következik Rakovszky Zsuzsa: Vattacukor Magvető, 2024