Egy hely nem egyszerűen a tér valóságos pontja, hanem kulturális konstrukció, egyszerre tartalmazza a dialektikamentes tájat és a rousseau-i daccal terhelt dialektikus, ember nélküli természetet. Ember és természet egymásnak feszül, farkasszemet néz, és dűlőre jut.

A hely az ember sorsát meghatározó lelkiállapot kivetülés, légkör, ahogy Heidegger mondja, A mód, ahogy vagy és vagyok, ahogy mi, emberek vagyunk a földön – a lakás. Föld és ég közötti világban halandók laknak, miáltal válik a világ bentté. A táj hatalmas projekciós felület, vajon ha kihívás érkezne a végtelenen túlról, köze lenne az embernek ahhoz?

Daniel Kehlmann El kellett volna menned című kisregényében a hely szimbolikus rendszer. A látszólag paranormális aktivitással bíró minimalista designnal megépített tér nem oka, csak kiváltója az író- narrátor grammatikai féregjáraton való eltűnésének. Köztes léte, énjének fokozatos eltűnése a szövegből bontakozik ki, a gyanakvó olvasó pedig nyomolvasással követi.

Író- narrátor feleségével és kislányával magas gleccserek közé ékelt alpesi házba költözik egy időre, hogy nyugodtan dolgozhasson legújabb forgatókönyvén. Házasságának és írói munkájának mégsem használ a téli táj, a problémák nem engednek fel, párkapcsolati dráma bontakozik ki, a valósággal való kapcsolat pedig egyre bizarrabb világba vezeti az olvasót.

A kisregény lineáris történetvezetése, az első személyű totalizált elbeszélő többnyire belső monológgal működteti a fikciós játékteret. A minimalizmus az építészetben és az irodalomban fokozza az érzékelést, segíti az írói invenciót, helyzetbe hozza a befogadót. A tájjal nem konkuráló nappali természetre nyitott felülete indítja el a kint és a bent megbomlani látszó egyensúlyát. A szem autonóm és hatalmi pozíciója elveszni látszik, egy alkalommal az író- narrátor nem észleli magát a tükörként funkcionáló hatalmas ablakfelületen, holott ez ellent mond a fizika törvényének. Hogy a pszeudo jelenség a túlfűtött képzelőerő játéka kezdetben vagy az agyat rendre becsapó illúzió, nem lehet tudni. Az íróalak időnkénti eltűnését egy parancshallucináció kíséri (Menj el!), mely a fikciót működtető szövegnapló-jegyzetfüzet része, amit az író napi rendszerességgel vezet.

A kint és bent a szövegben posztmodern tér, nem hierarchikus, radikálisan mellérendelő. A magas hegyek és völgy övezte hely minden releváns pontja ugyanazokat az emóciókat hívja és mozgatja, eleinte apatikus fél-depresszív, később neurotikus, szorongó értelmiségi metaforák és nyelvi jelek felvonultatásával. A ház és a házon kívüli tér végig dermesztő atmoszférájú, a feszültség fokozódik a hiperrealista helytől, amely egy kisgyermekes család eredetileg otthonosan nyugodt világából is származhatna. Ez a fikció legerősebb pontja, mely később veszít erejéből. A testetlen fenyegetés egyszer sem oldódik fel attól, hogy egy négyéves gyermek nagyon is hétköznapi világa realista módon jelenik meg. A család időnként elhagyja a ház belső terét, hogy kapcsolatba kerüljön a kinttel, ám ezek az alkalmak az abszurd atmoszférát tovább fokozzák.

A szövegtartalom kint és bent oppozíciója az író-narrátor karakterében is tetten érhető. A fokozatosan felbomló szimptomatikus énben a kisebbrendűségi érzés narcisztikus egóval keveredik. Fokozatos énfelszámoló eljárása a fikció folyamán szürreális és pszichés toxikózisba fut. Egy lezárásra váró életszakaszból a narrátor visszajáró kísértet-alakmásai bolyonganak. A szubjektum végső, de fel nem tett kérdése az lehetne, létezik-e egyáltalán? Az álom motívum, mint jelenség, a tartalmat képező szöveganyag leggyengébb eleme, nem sokat bíz az olvasóra, míg a lassú önfelszámolás jelentésadása nagyon is a befogadó képzeletére épít. Ez az ellentmondás a minimalista szöveg felületén rendre felfeslik.

A regényvilág ökonómiai stratégiája, hogy a forgatókönyvírás munkáját és a privát jegyzetelést paralel módon, montázsszerűen ábrázolja. Audiovizuális elbeszélésmódra alapoz, filmes esztétikára emlékeztető vágással az olvasó mozaikszerűen látja az eseményeket. A forgatókönyv írás csak tartalmilag integrált része a műnek, szövegstilisztikailag labilis és felületes marad. A jegyzetelés napi rutinja a szubjektum önintegrálása és öndokumentációja, azért, hogy az én nem integrálható része ne lehessen további zavarok forrása. Nyilvánvalóan nem sikerül, a valóságdeficit rendre visszaköszön.

A naplószerű jegyzetelés eleinte önreflexív, kifejezetten didaktikusan mutat rá az írás manipulatív jellegére. A fikcióból való kizökkentésnek ez a gesztusa később kifullad, a fikció fikciójává válik. Az író-narrátor már képtelen definiálni a körülötte lévő világot, nem tud elszámolni vele sem önmagának sem az olvasónak. Artikulációképtelensége miatt bomlik meg írói és személyes énje, saját világában reked.

A kisregény végéhez közeledve egyre világosabb, a metafiktív áldokumentum lelki tartalma, a határélmény, mely párhuzamos univerzumok lehetőségét involválja, de az őrület közelebbről meg nem határozott formája csak a felszín tapogatása, mert a történés elmarad, nemcsak az író-narrátor megy süllyesztőbe, de a történet is. Tandemező lányoktól eljutni a létezés féregjáratáig, van ebben valami fura. Hiába vannak a közelben hatalmas szakadékok, a mélység mégis hiányzik a műből, van viszont modoros értelmiségi férfihang. Az világos, hogy a megroggyant elme/szubjektum a fennálló viszonyok visszatükröződése, de a fikció androcentrikus világában miért várnánk mást? Nem az univerzum nyílik meg egy ponton, nem a genius loci követeli a magáét, hanem egy név nélküli narcisztikus férfi nyűglődik kilencvenhárom oldalon keresztül. Amíg a narrátor a világalakitó, világértelmező író férfi szerepet sajátítja ki, addig felesége érzelmi és fizikai gondoskodásra van kárhoztatva. Ugyan az alkotáshoz és a kreativitáshoz ontológiai biztonságra van szükség, ezt a biztonságot nem a világértemet birtokló férfi teremti meg, ő semmi mást nem akar, csak látszódni. Cserébe mindketten magányosak, mert veszekednek a magány posztmodernül új metaforája ugyanis a veszekedés. Valójában nincs idő-és tércsapda, a problémák evilágiak lennének, csak ez reflektálatlan marad, mert a narcisztikus férfi úgy kezeli az életet, hogy hierarchikus helyzete megmaradhasson. Mindig látszani szeretne, és bár érzi az új valóság szükségét, nem tudja a hogyant, ezért esik atomjaira a könyv végén.

Archeológiai rétegfúrással sem találni szövegmélységet, végig egyetlen stiláris regiszterben marad ez a gondolatmentes, artisztikus elemek nélküli szövegnyomat, mely sem esztétikai sem intellektuális csodálatot nem kelt. Írói/emberi válság összeolvasása olyan thrillerrel, amelyből minden valódi összetevő hiányzik, és amelyből Jack Torrance posztmodern mása bólogat. Modoros értelmiségi egotrip, melyben eltűnik egy forgatókönyvíró. Hiányzik valakinek? 5/3

Daniel Kehlmann: El kellett volna menned, Magvető, 2017

 A kritika eredeti megjelenése: litera.hu

Daniel Kehlmann (1975)