Normális, ami abszurdnak tűnik, és abszurd, ami normálisnak tűnik. 

Lydia Davis narratív stratégiái egyszerre ejtik rabul az olvasót, és okoznak neki szenvedést

Lydia Davis (1947) Nemzetközi Man Booker-díjas (2013) amerikai író, fordító, 1976-tól publikál novellákat, esszéket. Egyetlen regénye A történet vége 1994-ben jelent meg, amelyben meghökkentő, elvont írói hangon mesél el egy szerelmi történetet. Az Elég jól vagyok, de lehetnék egy kicsit még jobban is (Can't and won't) című nem éppen filigrán novelláskötet 2014-ben jelent meg New Yorkban, a Magvető Orzóy Ágnes (1967) fordításában 2021-ben adta ki. Davis egy sor amerikai irodalmár és kritikus kedvence, akik egy válságban lévő kultúra nyelvezetének megújítóját látják benne. Azt jelenti az amerikai irodalomnak, amit Ludwig Mies van der Rohe az építészetnek, Yohji Yamamoto a divatnak; végletekig redukált kortárs minimalizmust

Az Elég jól vagyok, de lehetnék egy kicsit még jobban is öt részből álló, metafiktív költői próza, kommentár, kimerítő ontográfiai lista egy paradoxonokkal teli világról. Egyszerre posztmodern, új-realista és minimalista regiszterkavalkád, ahol Flaubert intertextuálisa minden további nélkül kerül fésűkagylók, asszociatív álomnovellák, makacs porszívók, és egy három tehénről szóló meditatív portré mellé.

Davis szövegei olyanok, mintha kölcsönkért volna pár elutasított stand up comedy szöveget, hogy pár pontot és vesszőt máshová tegyen, aztán összegyúrta őket Prousttal és Knaugsgårddal. Mint a neodada képzőművész, aki a valóság közvetlen kisajátítását abszurd és banális eszközökkel akarja elérni, hogy lebontsa a glamurizálás kispolgári esztétikáját.

A Bloomington című egymondatos szöveg például egy jelentőség nélküli, semleges tónusú helyszíni tudósítás egy Indiana állambéli városból, ami az otthonosságélmény reprezentációs szintjét kalibrálja alacsonyabbra, hogy provokatív módon játsszon rá az exkluzív úti élmények narratívájára azzal, hogy nevetségessé teszi.

Most, hogy egy ideje már itt vagyok, határozottan állíthatom,

hogy korábban még sose voltam itt.

Ha olyan szöveget olvasunk, amely amputációt hajt végre a cselekményen, legyalulja a leírást, de benne hagyja a frusztráló homályt, a fanyar és fárasztó különc humort, miközben szíven szúrja az olvasót, akkor biztosak lehetünk benne, Lydia Davist olvasunk. Az Esetlegesség (vs. szükségszerűség) című novellában a hagyományos kontinentális filozófia szillogizmusa és dialektikus gondolkodása van kispadra ültetve és kifigurázva ebben a három mondatos novellában, ahol a két banális premissza tárgya egy nem-humán élőlény.

A mi kutyánk lehetne.

De nem a mi kutyánk.

Így hát megugat minket.

Ha megkérdeznék Lydia Davist, végül is mi a novella, valami olyasmit mondana, mint Joe Zawinul a jazzről; a novella csak egy szó. Davis úgy csűri-csavarja a formát, ahogy neki tetszik. Nem ő találta ki a short story, a flash fiction, és a show don't tell protokollját, ezek a konvenciók már készen álltak Hemingway, Carver és a többiek által, mire Davis belépett az irodalom világába. Nem akar a nagyrealista, barokkos irodalom (Mailer, Bellow, Styron) ölelő karjába borulni, de a Raymond Carver-i piszkos realizmus (dirty realism) hétköznapi, jelentéktelen hősei sem érdeklik, akik nem értik, és nem is akarják megérteni a világot. Lydia Davis írói perszónája a letisztult, érett, intellektuális felső középosztálybeli identitás felől beszél. Nála a történet nem az írás célja, hanem az eszköze, formát keres a mondanivalóhoz, és betekintést enged a szépirodalom működésébe. Arra keresi a választ, hogyan és mit lehet írni, amikor már minden történet meg van írva. Narrációs stratégiája implicit, homályos identitású elbeszélői hang, a szerzői jelenlét totális illúziója. Néhány sajátos tördelésű, már-már prózaversnek ható novellája a határátlépés faktuma, ahol nem igazságokat keres, hanem a világ túlbőségét katalogizálja és értelmezi (Elég jól vagyok, de lehetnék egy kicsit még jobban is).

A tehenek című novellával a kötet legnagyobb írói kockázatát vállalta, amikor új-realista valóságot mutatva, a húsipar gulágjaira küldött nem-humán élőlények ontológiai botrányát irodalmasítja. A modernitásban gyökeret vert racionalitásra, az ember kitüntetett pozíciójára épített fogalmiságot kezdi ki három nem-humán egzisztencia bemutatásával. A kortárs ú-jrealista filozófia és irodalom a valóságot, mely tőlünk függetlenül is fennáll, a létszintek végtelen sorának látja, közvetlen módon megragadhatónak tartja, miközben felszabadítja az antropocentrikus előítéletek alól. A narrátor a szomszéd teheneit aprólékosan, már-már absztrakt, matematikai elvontsággal, semleges érzelmi alapállásból, kognitív módon szemléli. A figyelem munkájával azonban a tehenek dologi mivolta is megszűnik, de nem felszínes és szentimentális narrátori esztétizálással, hanem a formával; tizenkilenc provokatív oldalon mutatja azt a poszthumán érzékenységet és ontológiai szolidaritást, amit egykor Nietzsche a torinói ló kapcsán érzett; minden létező beláthatatlan mélységgel rendelkezik. Ugyanez a gondolati séma jelenik meg a halas, kutyás és macskás novelláiban; az állandóan halat enni készülő narrátor hezitálása tulajdonképpen ezt a poszthumán kortárs filozófiai tételt ábrázolja, mely szerint a nem-humán és a humán között a lételméleti különbség csak fokozati, nem lényegi. (Halat enni egyedül). De az is lehet, hogy a novella Hemingway Öreg halász és a tenger című kisregényének metafiktív átirata. Davisnél sosem lehet tudni. Az intertextualitás és metafikció a Flaubert Davis által lefordított, és némiképp átalakított leveleiben bontakozik ki a legjobban, rövid szövegei pedig Proust hosszú mondataira való reflektálás (Davis fordította le Az eltűnt idő nyomában című regényét). A Levél az amerikai Életrajzi Intézet Rt. elnökének című novella mögött szinte látjuk Virgina Woolf vitriolba mártott tollát is, mellyel épp most szúr agyon valakit.

A Levél az alapítványnak a kötet legjobb autófikciós hosszú novellája; egy nem remélt, mégis megkapott ösztöndíj körül forog, az ábrázolt lelki botanika az életbe való kényelmetlen beilleszkedésre, egy nem válságban lévő, de egyensúlyozó énre mutat rá azzal, hogy sejteti, az ember akkor tanít, ha nem tudja azt csinálni, amit szeretne.

Davis formalista prózája mögött mindig csak lebeg a történet, sosem fejti ki, sosem írja meg rendesen. Ilyenkor segítenek a paratextusok, például a novellák címe. A Jegyzetelek, miközben hosszú telefonbeszélgetést folytatok anyámmal egy fragmentumokból felépülő szöveg, alapjáraton egy informatív beszélgetés lenne két nő között, egy csinos ruháról. Majd kibontakozik a domináns, narcisztikus és fárasztó anya képe, aki nem veszi észre magát, miközben lánya kezéből lassan kicsúszik az irányítás.

nyárra kell neki    csinos ruha pamut

pamut                   tumap

         paumt

        tpuam

        maupt

                             tpaum

                                         uampt

                            maput

                            mupat

                   tapum

A novellákban életrajzi fikció keveredik faktuális, autobiografikus szövegekkel, ahol Davis anyja (Hope Hale Davis) valódi karakterként jelenik meg. A Levél egy szállodaigazgatónak a hasított tőkehal helyesírása körül forog, azonban egy olyan nőről szól, aki a kelleténél jobban hasonlít szociálisan zavaró, enyhén mániás és gyorsan fraternizáló anyjára. Davis nővéréhez (Claudia Cockburn) fűződő kapcsolata is megjelenik A fókák című novellában. A kötet ajánlása Davis saját fiai mellett, az ő lányainak is szól.

A mindig gyanakvó feminista irodalomkritika nem találna fogást Lydia Davis-en, annyira androgün írásmódot használ, hogy feleslegessé teszi az elveszett női hang és női tapasztalat detektálását.

Davis kockáztat azzal, hogy nem hajlandó belépni a hagyományos formákba, a konvenciók felrobbantása néha egyenetlen, rögeszmés, körmönfont szövegtestet eredményez, amit mindig számon fognak kérni rajta, mert úgy tűnik, néha túlságosan is jól érzi magát ebben a groteszk minimalizmusban. Belemegy-e az olvasó abba a játékba, hogy Davis integratív olvasatot kíván, hogy szögesdróton átverekedő aktivitás szükséges ahhoz, hogy a mű előjöjjön? 10/7

A kritika a litera.hu oldalon jelent meg