Élettapasztalat és Várkonyi Andrea termékeny kapcsolatba léptek, ennek eredménye lett ez a háromszázkét oldalas könyv, mely borítóján és kemény kötésén ugyanaz a kép van, ő maga. 

Megszületett a magyar Coelho, magas szőke és nő. Van két negatív preferenciám, semmilyen szöveg nem érdekel, amiben 1. Az evolúciós pszichológia baromságai vannak a magvető férfiről és a biztonságot kereső nő pandanjáról, 2. Ha idézik Karinthynak azt a mondását, hogy amikor bemegy a szobába valaki, akkor ember, de ha bemegy egy nő is, akkor férfi lesz. Ha ezt valaki le meri írni, engem onnantól nem érdekel sem ő, sem amit ír. Na, most Várkonyi könyvében mind a kettő szerepel, de a helyzet ennél is súlyosabb.

A sok beszélgetős műsorban ráégett a hamis közvetlenség és modorosság, és bizony kilóg a szőrös lóláb, ez a szöveg eredetileg élőbeszéd volt, amit Mörk Leonóra diktafonról írt le. Persze, nem ez a baj, kicsit megtévesztő, de egye fene. A baj egyrészt a stílussal van; pasik, doki, csaj, cicizni, cuki, ilyen szavakat használ, hogy a közvetlenség látszatát keltse, másrészt bajos, ahonnan a dolgokat szemléli; a felső-osztály nézőpontjából – nyilván Várkonyi ezt a közeget ismeri a legjobban –, de persze nem is kell mindenkihez szólnia, csak hát olyan sok önsegítő könyv van a közhelypiacon, a magazin bölcsességek osztályán, hogy teljességgel feleslegesnek tűnik még egy. Mikor írnak a mélyszegénységben élő kettős, sőt hármas elnyomás alatt élő roma lányoknak és asszonyoknak önsegítő könyvet, arról, hogy mi legyen, ha naponta megerőszakolják vagy megverik? Ki ajánl majd nekik ingyen szájsebészt valamelyik klinikán, amikor a metszőfogaikat kiütik a húszas éveik elején?

Várkonyi könyve ambivalens és zavaros kettősségben leledzik, a nő legyen erős, de lapuljon az alján a gyenge nő is, amit ad abszurdum kiindulási pontnak tekint, egy mondatban elintézve a társadalmi-történeti kontextust azzal, hogy ami mindig volt, az van most is, és ez természetes. Úgy tűnik, ő is azon dolgozik, hogy ez így is maradjon. Tanácsa a feminista-nőjogi küzdelmekkel szemben a belátás képessége, ami ez esetben lényegében beletörődést jelent. Végig azzal akarja meggyőzni középosztálybeli nőolvasóját – férfiak nem fogják elolvasni, csak ha fizetnek érte –, hogy erősnek, ugyanakkor gyengének lenni az igazi. Egy maszkulin nő érvel a gyengeség mellett, ami fából vaskarika, de azért akar gyenge (is) lenni, hogy ne kelljen a tradicionális nemi szerepeket megkérdőjeleznie, nehogy felbőszítse a férfialapú társadalmat, és a közvélekedés zavaros vizét. De hát ilyen egy igazi konzervatív nő a XXI. században.

Komplementer – egymást kiegészítő – nemi szerepekben hisz, esszencialista (nőnek és férfinak állandó lényege van), és le meri írni a "férfiprincípium" szót idézőjel nélkül. Várkonyi doktor szerint van olyan, hogy igazi férfi: nála van az igazság, döntésképes, intézkedik, véleménye és álláspontja van, helyreteszi a nőt, ha kell, karrierje és jogosítványa, de mindenekelőtt hatalma van. Mi az, amiből kevesebb jut a nőknek? A hatalom, de ehhez a szerzőnek egy szava sincs, nem követeli a változást, hisz öröktől fogva így van, ezután is jó lesz. Napnál világosabb, semmit sem tud a gender tudományokról, a nemeket érintő tudományos megközelítésekről. Várkonyi doktornak a gavallér az ideális férfi, ez az ótvaros fallocentrikus kategória, mely a mélyen egyenlőtlen, morális kettős mércét hivatott propagálni, és ne felejtsük el, a gavallér mindig vár valamit cserébe, nincs ingyen ebéd.

Várkonyi két dologtól tart a legjobban; a hosszútávú pártalanságtól és a narcisztikus férfiaktól, ez utóbbival nem lehet nem egyetérteni, ez a könyv legelviselhetőbb része. A párkapcsolatokat a rendszerszemlélet mentén értelmezi, veszélyes üzemre jellemző metaforákkal, a munka és a technika világából vett szóhasználattal írja körbe. A párkapcsolat munka, amin dolgozni kell, meg kell javítani, ha nem működik, stratégián alapul, és néha újra kell tervezni. Egyszóval feladat.

Nem tűnik úgy, hogy Várkonyi szerint a férfiszereppel baj lenne, a férfiakat nem betegíti meg kicsit sem a patriarchális elvárásrendszer, nem döglenek bele, mert szerinte kell nekik a tudat, hogy ők a család eltartói. Ugyanakkor Várkonyi minden második lapon hangsúlyozza, őt például nem kell eltartani. Ez nem ellentmondás? Ami rá igaz, a többi nőre nem? Igazi token nő, rá nem jellemző a női tapasztalatok többsége, neki akkora kulturális és anyagi tőkéje van, ami túlnő saját látóhatárán.

Nem tudom azt írni, hogy érdekes, ahogy a terméketlen párokon lamentál, mert nem az. Konklúziója, ha nem jön össze a gyerek, ott valójában össze nem illésről van szó, valamilyen működési hibáról, magyarán, nem valók a felek egymáshoz. Ezek szerint, ahol könnyen jön a gyerek, ott totálisan összeillenek a párok. Mit szól ehhez egy másik média celeb, Pataki Zita, aki végigturnézta a lombik programmal és a férjével Magyarországot? Talányos, hogy az agyontraumatizált, marginalizált társadalmi helyzetben lévő roma nők vajon, hogyan értelmezik a lombik program hátulütőit, amikor felteszik maguknak Várkonyi által javasolt kérdéseket: Jól vagyok ebben a kapcsolatban? Nincsenek kimondatlan dolgok?

Dr. Várkonyi Andrea: És ezt lehet?

Meglepő, de egy csomó közös van bennünk Várkonyi doktorral; nem iszik, nem dohányzik, nem drogozik, erős kertigénye van, szkeptikus a szeretői viszonyt illetően, azonnal játszós ruhára vált, ha hazaér, nem híve a gyerekpofozásnak, szerinte is jobb a megcsalást titokban tartani, a nők által felvett nevekkel szemben neki is nagy a mizöri-indexe, a partneri viszonyra épülő családmodell híve, és nem szereti a narcisztikus férfiakat.

A többi dolog viszont nem stimmel, pedig isten bizony, mindent elhiszek neki az utolsó szóig, hogy azért akart orvos lenni – többek között –, mert a nővére megbetegedett, nem az orvos-szerep klisé miatt, és nem becsülöm alá azt az igyekezetét, hogy őszinte betekintést enged itt-ott az életébe, és a saját magán átszűrt tapasztalatokat mások okulására osztja meg.

Viszont csavarni lehet, mint a vizes rongyból a közhelyeket, a világ félreértelmezését, egy olyan valósághoz való ragaszkodást, amelynek epicentrumában saját nem tudatosított privilégiumai állnak, és a privilégiumolvasottsági rése. Miért lenne az ember az evolúció csúcsa? Kérdezz csak meg egy poszthumán filozófust, azonnal cáfolni fogja.

A közösségi média visszatérő kritikája a könyvvel kapcsolatban az a rész, ahol Nórival* bemennek egy közhivatalba, és a kislány megjegyzi, milyen szörnyen unalmas arcok ülnek bent, erre Várkonyi doktor kapva kap a lehetőségen, és elmondja, ezért kell tanulni. Mi ezzel a baj? Teljesen elfogadható felvetés, nem ez a könyv horrorisztikus része.

Várkonyi következetlenül és ambivalensen érvel, amikor a könyv vége felé hevenyészett történelmi magyarázatot ad a generációk közötti ellentétekre – nagyszülők, szülők másképp gondolkoztak, ha egyáltalán – mely gondolkodásmódot deklaráltan nem követi, ugyanakkor állandó hivatkozása a könyvben az "Engem úgy neveltek, hogy..." narratívája.

Fetisizálja az ítélkezés nélküliséget – mint oly sokan –, összetéveszti a személyes állásfoglalással. Persze ez talán érzékeny pontja, jelen status quo-ját tekintve érthető.

Várkonyi könyve olyan, mint Paulo Coelho munkássága, közhelyek tárháza, könnyen fogyasztható életbölcsességek és tanulságok, ami kizárólag azért lehet itt és most érdekes, mert személye potenciállal rendelkezik, kitüntetett szereplővé avanzsálódott ebben a mosatlan fityma szagú országban.

Kommersz anyagok mélységét feltárni mindig izgalmas, és a könyv azoknak is bátran ajánlható, akik legalább három hónapja tanulnak intenzíven magyarul, lesz annyi szókincsük, hogy minden további nélkül el tudják majd olvasni. Az egy pontot Mörk Leonóra kapta. 10/1

*Bocskor Nóra, Várkonyi Andrea gyereke

Dr. Várkonyi Andrea: És ezt lehet?

Jaffa Kiadó, 2021, 4999 HUF