Az irodalmi szocializáció során minden költő először fetisiszta, hisztérikus, mániákus vagy paranoiás olvasó, csak később kapja el a hév, ő is olyat akar írni, mint Petri György vagy Kassák Lajos, egyszerre legyen hermetikus és közérthető, a versszöveg legyen performatív aktus is, egy igazi tett, amilyet a nagyok csinálnak, és amit az ágy mellől irányít a költő egy kócos hajnalon.

A nő-olvasó Nemes Nagy Ágnes vagy Szabó T. Anna verseket szeretne írni, de ha nagyon képben van, és még nagyon fiatal, Zilahi Annát, Kállay Esztert vagy Vida Kamillát, akik a nyelvi esztétikumra hajtanak, mindezt poszthumán valóság-referenciákkal akarják integrálni. Egy biztos, a versek derivatívak, a metafiktív valóság részei, és legkevésbé a szerzőről szólnak, mert az alanyiság kiment a divatból, mint a fekete-fehér némafilmek. A versek egymásra reflektálnak ebben a végtelen fiktív térben, egymással beszélgetnek, nem az olvasóval. Igazi intertextuális műfaj.

A költő a tudatállapot-szivárvány bármely pontján lehetne, de ő direkt az autisztikus spektrumba helyezkedik, ott érzi a súlyszivárványt a legjobban. Nem minden autisztikus ember költő, de minden költő autisztikus, és minden költészet paradox, amennyiben a szerző nem beszélhet autentikus módon a verseiről, ahogyan az autisztikus ember is csak ritkán beszél önmagáról. A művekről kritikusok vagy más költők nyilatkoznak majd integratív módon, az autisztikus emberről a saját családja és a szakemberek, de a valóság és a miértek örökre rejtve maradnak. Költészetet művelni, költő szerepben lenni neurodiverz működési mód; betegség-metafora ha úgy tetszik, ahol a diagnózist az értő olvasóközönség, és a kritika állítja majd fel.

Verseket nem lehet úgy olvasni mint egy betegtájékoztatót vagy a vasúti menetrendet, noha a líraolvasási praxis részben kognitív aktus, ami nehezített, kötött pályán mozog, nem adja magát könnyen. Mint a hieroglif és démotikus szövegek, meg kell fejteni őket, és az intellektuális olvasóból rövid időre Jean-François Champollion válik, vagy Hercule Poirot. Az értő olvasó és a kritikus legfőbb feladata ilyenkor a kulturális kontextusok felfedezése, iktatása és visszakeresése. A két szerepkör itt ér össze. Nagy bajban van ilyenkor a verseket kedvelő olvasó archetípusa, az olvasói flow-élmény rendre elmarad, bosszankodva tolja félre a hagyományos alanyiságot nélkülöző műveket, melyekkel nem tud, és nem is akar mit kezdeni, mert úgy érzi magát, mint egy foxterrier az agárfalkában. Másfelől van a befogadásnak olyan esete, amikor félresöpörjük a világról összeszedett tudás egy részét, és hagyjuk hatni a lírát, a tiszta poézist, mint amikor forrásvízre lelünk, iszunk belőle, és nem a víz minőségét analizáljuk. Sokan ezt nevezik igazi versélménynek. A professzionális olvasó (kritikus) ritkán, vagy sosem iszik a forrásból, ő mindig a vizet analizálja.

A versírás buborék, a jó költő olyan, mint egy földönkívüli, akinek összezavarták az életét azzal, hogy itt felejtették a Földön a többiek azzal a küldetéssel, hogy nézzen körül és jegyzeteljen. Megcsinálta a feladatot, de visszadobták, ezért mi kénytelenek vagyunk azt az egészen különös nyelvet elsajátítani, amin megírta, és ami kizárólag pszeudoállításokat tartalmaz, a tér-idő kicsit elgörbült, de egy hangyányit meghaladta a káoszt. A kortárs versek egy része olyan, mint egy Malevics festmény, letakarít mindent, ami nem lényeges, mert a valóság elviselhetetlenül tautologikus, iszonyatos, borzalmas, a súlya agyon nyomja a földet, és mi szügyig gyalogolunk benne nap, mint nap. A versek mindig is a képekhez álltak a legközelebb, ebben az egymásra vonatkoztatási rendszerben a versszerző vizuális gondolkodó, aki gyorsan és hatékonyan fordítja le a látottakat amikor szöveges képet ad a világról.

Ha az ember kortárs költészetet vesz kézbe, és analizálni akarja azt a bizonyos forrásvizet, több szempont szerint járhat el. A belső érzelmi élményeknek és impulzusoknak van‐e összetartó ereje, az egyedi gondolatdarabok rendszerbe szedése megtörtént-e, összeálltak-e a motívumok, poliszémikus, paradox, metaforikus, ironikus vagy emotív olvasattal bír‐e, meghaladja‐e az egocentrikus kakofóniát, vagy maradt szókazal, feleslegesnek tűnő nyelvi leleményei formává szerveződnek-e, születik-e saját nyelv, és a legfontosabb, artisztikus módon válaszolt‐e a világ kérdéseire?

Juhász Márió (1992) filigrán kötete első pillantásra is bizalmat kelt. A lírai én ontológiai státuszában nincs semmi enigmatikus, fehér, középosztálybeli értelmiségi srác ölti magára a maszkulin szubjektum pozícióját, belső érzelmi élményekkel, autobiografikus referenciákkal, az ifjúság hormonális, hétköznapi drámaiságával és lekötetlen vegyértékeivel áll előttünk. Olvasóját is e körből keresi, fehér, intellektuális férfi olvasóval számol elsősorban, aki a szerzőhöz hasonló szocializációs cikluson ment keresztül. Még nem szellemi utakért harcol, nem hegemóniaharcot vív az élettel, azt majd tíz év múlva olvasunk tőle, most még olyan narratív alakzatokkal foglalkozik, mint a helyzetek átláthatatlansága, bezártság élmények, szenzitív, emocionális agyi örvények és tornádók, érzékszervi információk olyan releváns antropológiai térben, amelyeket szeret és ismer. Apahiányos kisfiú, aki a szobájából már kilépett, de a nagy folyók torkolatáig nem mer elmenni, a kikötő biztonsága most még elégnek tűnik. Otthon a szobában összeállított egy érzésekből megépített galériát, közben meditatív hangulatban bluest hallgat, és szét van csúszva, mint egy bevetetlen ágy. Mindent egyszerre szeretne megmutatni valakinek, elsősorban egy erős apafigurának. Ha nem tudnánk, hogy a kötetet egy férfi írta, akkor is tudnánk. Juhász Márió szövegeinek egy része tapasztalatra orientált poétika, vegytiszta férfiasság szöveg, másrészt viszont gondolati paradoxon és szolipszista tudatállapot szivárvány. Ezek a versszövegek kibontakozóban lévő férfiasságalakzatok nőiesnek tartott, zárt terekben történnek, amelyből azonban mindig hiányzik valaki. A Juhász versek bekeretezték magukat a tér néhány szegletébe, a lírai én számára elsődleges, antropológiai szempontból fontos hely-élmény, minden, a kötetben szereplő szövegben megjelennek ezek a terrénumok; ágy, szoba, asztal, konyha, lakás, terasz, ház, kocsma, város, falu, kikötő, színház, és a hozzájuk köthető archaikus tevékenységek, mint az evés, az alvás, és más, elsődleges hajtóerővel bíró tevékenységek. Juhász versei anti-metaforikusak, állandó motívuma az alvás, empirikus narratívaként van jelen. Minden kortárs férfi költőnek, (vagy prózaírónak) túlartikulált figuratív eleme, költői identitásképző eredője a kocsma, mint kiemelt antropológiai hely, Juhásznál is referencia, megkerülhetetlenül férfias tér, játszmák, egzisztenciák, hegemón küzdelmek festett díszlete.

Nézzünk pár férfiasságalakzatot. A Párbeszéd (12.) című szövegben már a paratextus (Korai Öröm: Garázsvarázs) árulkodik egy pszichedelikus esemény utóhatásáról, ahol az alkohol másnaposságot okoz a lírai énnek, és egyéb felelőtlen viselkedésre készteti. Tudatmódosítás, alkohol, promiszkuitás, vezeklés, és egy el nem küldött levél. Az elküldött levél nőies, nem érdekes ebben a kontextusban, nem vetélkedési paraméter, de egy el nem küldött levélnél nincs férfiasabb. Leghíresebb példája Dwight D. Eisenhoweré 1944-ből. „A partraszállás elbukott, visszahívtam a csapatokat”. Az Átkötés (22.) című szövegben egy félresikerült nyaralás fullad nyilvános lerészegedésbe és hányásba, minél edukáltabb a lírai én, annál nagyobb nyilvánosság előtt fekszik ki. A Mutatvány (36) című versben van egy lefejelt kuka, az egész helyzet aedilis plebisért kiált a nyilvános térben, és ennek a lírai én is aktív részese, szóval megint egy férfias térbe botlik az olvasó. Az M.G. fájdalmas énekében (39.) valamiért T.S. Eliot jut az ember eszébe, talán a filozofikus és egzisztencialista vonatkozások miatt. Ebben a szövegben az egy négyzetcentiméterre eső hapax legomenon, kontextuális kommunikáció és kulturális kontextus száma magas, a kocsmázás megint csak férfiasság alakzat, ha láttál egy önsorsrontót, láttad az összeset.

Ami felduzzad pénztárcádban napról napra,

napról napra leapad. Elkorhad gyomrod

a ropin, a só rajta ásvány, a pálcika kérges fa,

idilli sörhabtutaj.

A pultot, a pult hajnalát is ismered,

titkok tudója, zenegépek császára vagy,

előtted leplezetlen a világ, de a pepita csempén

kívül már, jaj, nagyon süt a nap.

Őrült vagy, apám, afféle állat,

amit a művelt nyugati ember ketrecben mutogatna

saját maga és társai ámuldozására.

Te, kisköltségvetésű csehtamás,

könyököld ki ingeid, kacérkodjál tét nélkül [...]

Azonban nemcsak férfiasság alakzatok vannak a kötetben, hanem szolipszista-meditatív-szürreális kifejezésmódok, amely főleg kortárs, fiatal költők tudatállapota. A Veszett a világ (28.) című versben így ír;

(...)

Zajos volt és sötét,

gyönyörű futamokról képzelődöm,

a harmónia a vízzel úszik el,

lábam alatt görcsbe rándul a Duna,

vonagló ragyogás,

meditált sietség.

Ragcsos pulton a sugárút csúszása.

Szőttem neked villamossínekből

színes ivópántlikát,

bénult táncomat járom,

örök bokrokban hempergek.

A Soha nem jártam még Dél-Amerikában (35.) című szöveghely az értelmezés számára kifejezett bizonyítékként szolgál a vers metafiktív értelmezéséhez, Gabriel Garcia Márquez és Jorge Luis Borges intertextuális világára reflektál.

ahogy végigsétálok a haciendán

ami furcsamód falakkal szegélyezve

és parkettázva van

nem ütközöm semminek

a kellékek válogatva

a pusztai miliőben

ágy asztal három szék

itt ugyanúgy térformáló elem a szél

árvíz csuszamlás

zene a szomszédból

(...)

Juhász első verseskötete hibrid alkotás lett, hermetikus is, közérthető is, egy csipet kellemes nemtörődömséggel, amely sok helyen közel engedi magát olvasójához, főleg férfiolvasójához. Versei önmegszólító, letompított, hétköznapi nyelvi regiszterben, tapogatózó stílusban szólalnak meg. A fiatal költők valamiért feszesen akarják tartani a lelküket, talán, hogy ne szivárogjon el olyan gyorsan, ki tudja. Ez a kötet sem felfelé vagy előre igyekszik, inkább szeretné elrendezni és körülhatárolni önmagát. A koherensebb és fegyelmezettebb szövegek későbbi életkor termékei lesznek majd.

Egy fiatal kortárs költőnek nehéz dolga van, költői világát egyszerre két szemszögből kell láttatnia, érzelmileg és értelmileg is. Juhász Márió az érzelmi részt egész jól csinálja, de nem elég szaturált (telített) ez a költészet, kordivathoz kötött, még nincsenek kiérlelt és kifinomult szürreális nyelvi lelemények és elmehurkok, egyelőre remixeli a remixet, de ott lapul már benne a karizmatikus DJ. 10/6

A konyhában meg Elmore James szól Juhász Márió, FISZ Budapest, 2021