Azt írja Atwood még 1979-ben: A feminista mozgalom nem érte el a céljait, és azok, akik azt állítják, posztfeminista időket élünk, sajnálatos módon vagy tévednek, vagy pedig már belefáradtak abba, hogy a témáról gondolkodjanak.

Érhető a szkepticizmusa, azonban a feminizmus egy olyan felszabadítási folyamat, melynek koránt sincs vége. A feminizmus a 21.században is arról szól, hogyan lesz a nőből ember, hogyan válik autonóm létezővé, akit nem kizárólag mások elvárása és véleménye alakít.

Mit jelentett középosztálybeli nőnek lenni a hatvanas években, Atwood ezt járja körül regényében. Társadalmi reflexióra nagyon is alkalmas a téma, és nem csak Kanadáról, Észak-Amerikáról vagy Nyugat-Európáról van szó, nyugodtan mondhatnánk Közép-Kelet Európát is, mert a fogyasztásban, munkamegosztásban, és viselkedésben megmutatkozó nemekre vonatkozó társadalmi normák eltérő szabályai lényegében ugyanolyanok voltak itt is, csak a kapitalista piacgazdaság árubősége nélkül. Kanadában már a hatvanas években volt rizspuding, müzli, meg Ajax súrolószer, mindenki elérhető volt telefonon, de azért ott is meg kellett várni az igazit, ha valaki a józan középosztály tagja akart maradni. Ha valamiben hasonlított egymásra a kétpólusú, hidegháborús világ, akkor az a nemi szerepelvárások hasonlósága.

Az ehető nőt nem lehet gender blind (társadalmi nemekre vak) szempontok nélkül értékelni, hiszen a nők társadalmi szerepeit leginkább biológiai adottságai határozták meg, ahol a nő kétszer kerül alárendelt státuszba, először amikor megszületik, másodszor, amikor férjhez megy. A feleség és anyaszerep magától értetődő megvalósítását várják el, ahol a nő társadalmilag jelentős feladat betöltésére nem alkalmas, karakteréhez olyan normák és értékek kapcsolódnak, melyeket jellemzően nőiesnek ítél a társadalom, és könnyen azt gondolja, a nő a világ fontos dolgaiban tudatlan, másokra utalt biodíszlet, nem partnere a nyilvános szférában tevékeny férfinek. A regény hősnőjére, Marian-re is ilyen élet vár.

Sinclair Lewis regényhőséről (Babbitt, 1922.) elnevezett babbitizmus él és virul tovább a hatvanas évek középosztályos kanadai társadalmában is, a rendes ember erkölcsi eszménye, a standardizált élet színe-java, fogyasztás és konformizmus, csak ne nézzen senki a színfalak mögé. Ha nem lenne a regényben néhány anakronisztikus kifejezés, mint "lányanya", vagy "irodaszüze", nem nagyon tűnne fel, hogy a hatvanas évek közepén járunk.

Marian Mc Alpin történetén keresztül Atwood sajátos női tapasztalatról, az észrevehetetlen hétköznapi elnyomásról és korlátozottságról beszél, ugyanakkor a felszabadulás és a harc tapasztalatáról is. A regény másik rétege a nemtől független felnőtté válás kijózanító valósága, amely elválaszthatatlannak látszik a házasság intézményétől, amennyiben valaki a normális emberek közé szeretné sorolni magát.

Persze középiskola és egyetem alatt mindig úgy gondoltam, hogy egyszer majd férjhez megyek és gyerekeim lesznek, mindenki így van ezzel. Vagy kettő vagy négy, a három szerencsétlen szám, az egykéket pedig nem helyeslem, könnyű elkényeztetni őket. Én sosem álltam olyan ostobán a házassághoz, mint Ainsley. Ő elvből ellenzi, az élet viszont nem elvek, hanem alkalmazkodás alapján működik. Ahogy Peter mondja, az ember nem futkoshat a végtelenségig – azok, akik nem lépnek házasságra, középkorukban furcsák lesznek, megkeserednek, összezavarodnak, valami ilyesmi.(172.)

Marian McAlpin és Ainsley Twice egy nagyvárosi lakás emeleti részét bérelik. Mindketten egyetemet végzett fiatal, dolgozó nők, Marian egy piackutató vállalatnál kérdőívekkel foglalkozik, Ainsley pedig elektromos fogkeféket tesztel egy másik cégnél. Eltérő életfelfogásuk és szokásaik nem teszik könnyűvé az egymás mellett élést, de a józanabbnak tűnő Marian hajlik a kompromisszumokra. Peterrel, a menő ügyvédbojtárral jár, aki eleinte tart az elköteleződéstől, de amikor az utolsó nőtlen barátja is megházasodik, Marian pedig érzelmileg éppen távolodni látszik, úgy dönt, megkéri a lány kezét. Marian gondjai ekkor kezdődnek. Egy Duncan nevű irodalom szakos egyetemistával kezd furcsa kapcsolatot, evészavarral kevert identitásválságot él át, míg a könyv végén önmaga félreismerését is felismeri.

Tulajdonképpen mi baja Marian-nek? 

Az a baj veled – folytatta dühösen –, hogy egyszerűen elutasítod a női mivoltodat. (136.) Ezt leendő vőlegénye mondja neki a szöveg elején, majd ugyanezzel jön a regény végén, pszichológiát tanuló lakótársa Ainsley is. – Marian! – kiáltott fel végül iszonyattal. – Te elutasítod a nőiségedet! (453.)

Csakhogy a főhős nem női mivoltját utasítja el, hanem a nőiséggel járó társadalmi korlátozást, a kényelmes boldogtalanságot. Problémája strukturális jellegű, amire a hatvanas években még nincs orvosság, mert a nő önmagát megcsonkítva is bepréseli magát a társadalmi öntőformába, ahogy egyszer Antoni Rita írta Carson McCullers hősnőiről.

Nem állnak rendelkezésére szavak, nincs tudása, amivel értékelhetné megalázó helyzetét, csak szimbolikus gesztusokkal, kvázi exodussal reagálhat. Nem tud húst enni, ami test metaforaként működik, leendő férje kannibál, bekebelező gesztusának elutasításaként, mert az állatok és a nők elnyomása egy tőről fakad, és a nőknek ugyanúgy nincs hangjuk, mint az állatoknak, és bár mindez a főszereplő Marian-nel történik, bármelyik nővel megtörténhet.

Amint kiértem a szabadba, máris sokkal jobban éreztem magamat. Áttörés volt – hogy honnét és hová, azt nem tudtam. Bár egyáltalán nem voltam biztos benne, mit miért tettem, legalább tettem valamit. Valamiféle döntés megszületett, valami lezárult. A durvaság, a nyilvános és a számomra hirtelen kínosnak tűnő jelenet után szóba sem jöhet a kibékülés – bár most, távolodva semmiféle bosszúságot nem éreztem Peterrel kapcsolatban. Abszurd módon az futott át rajtam, milyen békés kapcsolat volt a miénk: a mai napig egyszer sem veszekedtünk. Nem volt min.(133.)

A regény fő szövegszervezője Marian és Peter kapcsolata, ahogyan a lány egy képzeletbeli spektrumon elmozdul a fiatal, aktív nőtől egy passzív, önfelszámoló alakzat felé, aki önmagát tárgyként vizsgálja, lebeszéli magát a tisztánlátásról, felelősséget érez a férfi hangulatáért, állandóan moderálja magát, közben meg nem tudja miért dühös. A férfi viszont mintapéldánya a toxikus férfiasságnak és a konzervatív konformizmusnak. Függetlensége elvesztésétől, és mások kontrolljától tart, ugyanakkor ő maga bátran body policy alá veszi Marian kinézetét, megkérdőjelezi és elutasítja a nő valóságát.

Atwood azért Peter inverz figuráit is beengedi a játékba, Joe Bates filozófia tanár az egyetlen szubverzív férfi karakter a regényben, vagy Peter másik ellenpontja Duncan infantilis, nonkonformista figurája. Éterien sovány teste jelentéssel bír, a hagyományos férfiasság elutasításaként reprezentálódik, ugyanakkor szenzitivitás sznobériában szenved, expresszív individualizmusa őt is alkalmatlanná teszi egyenrangú kapcsolatra. Leo Slank karaktere tipikus, nincs olyan amerikai regény, amelyben ne tűnne fel legalább egy szoknyapecér, aki jóindulatú szexizmusával nagyon eredetinek gondolja magát.

A regényben szereplő nők mind Marian ellennarratívái, Ainsley álságos, manipulatív forradalmisága (házasságellenes, de gyereket akar) valójában önzés, a három gyerekes Clara viszont kaotikus környezetével nem lehet igazodási pont Marian számára.

Atwood szerzői szándékán látszik, hogy teoretikusan felvértezett, politikailag elkötelezett, női élményekre fókuszált szövege a nő láthatóvá tételét szolgája, antipatriarchális és szexizmus ellenes írása ennyiben feminista tett. A női dühből kiinduló cselekményszövés női írásmódot implikál. Bár a női testnek kulturális meghatározottsága van, a ruházat és a kinézet jelrendszerként funkcionál, és a testet kulturális szöveggé írja, Atwood megtartja a hagyományos voyeur férfitekintet nézőpontját, a nőket a megjelenésükkel írja le, míg a férfiakat valamilyen belső, esszenciálisnak gondolt tartalommal azonosítja. Atwood nem írt egyetlen dialógust sem, ahol két nő mond valami fontosat egymásnak, ami nem érinti a nemek közötti érzelmi kapcsolatot, és a regényben kizárólag férfiszereplő mond bármi érdekeset a világról. A szövegstílust a természetből vett hasonlatok szervezik képpé, nyelvi regisztere az első részben az elbeszélő narrátor Marian-nel azonos, majd egy teljesen indokolatlan váltással ugyanaz a karakternézőpont érvényesül, amikor harmadik személyű narrátorra vált a szerző.

A legújabb kortárs irodalom szerzői gyakran önfelszámoló stratégiára építenek, de hogy ez megtörténhet, sok Margaret Atwood-féle önmegalapozó és önfeltáró alakzatra volt szüksége az irodalomnak. Az ehető nő a hatvanas évek közepén íródott, de csak részben járt el felette az idő, mert ha valami időtlen, történelmi korokon átívelő téma, az a nők helyzete a társadalomban. Nem adhatunk teljesen igazat a nemrég elhunyt Elizabeth Wurtzelnek, aki a Prozacország-ban azt írta Atwood egyik klasszikusnak számító, feminista alapművéről*, hogy reménytelenül vitatható poros, és kár fáradni vele.

Az ehető nő nehéz olvasmány, legalább másfél kiló, sem ülve, sem állva, sem fekve nem esik kézre, puha kötésben sokkal jobb lett volna, viszont nagyon szép a könyvborítója, Julia Geiser munkája.

*Fellélegzés (Surfacing) Európa Könyvkiadó, 1984

Margaret Atwood Az ehető nő, Jelenkor Kiadó, 2020 Fordította Csonka Ágnes

A kritika eredeti megjelenése: szifonline.hu