Beregi Tamásnak (1970) megjelentek már művei: Egyetleneim (2003), Pixelhősök (2010), Noctambulo (2019), és most az Egyszer egy kutya.

Mindenkinek van legalább egy olyan frusztrációs története, veszteségtapasztalata, ami érdemes arra, hogy elmesélje vagy leírja. A fülszöveget olvasva világos, a regény önéletrajzi olvasatot felkínáló próza, azaz referenciális műnek tekinthetjük annak ellenére, hogy a főhőst Bertramnak hívják, ő a szerző alteregója. Ennek a fajta irodalomnak nagy keletje van, a kortárs világirodalom egyik legvirágzóbb, leggazdagabban termő ága. Amilyen sikeres a műfaj, olyan veszélyes a szerzőre nézve, aki pucéran áll az új egzisztenciális nyilvánosság előtt, ahol önmagából mindent vállal, a jót és a rosszat is, már amennyiben a művében tetten érhető az az őszinteség, amelyben a belső hang és a szabadság folyamatosan konfrontálódik. Beregi könyvében a szerzői bátorság, őszinteség és igazság óvatoskodó, körmönfont, semmiképpen sem brutális vagy velőtrázó, de még ha az is lenne, az őszinteség és az igazság szükséges, de nem elégséges feltétele, hogy szépirodalmivá váljék egy szöveg.

Bertram a romkocsmák keretei közé szorult fiatalember– ezt a típust hívják demonstratív henyélőnek – a könyv végére érik középkorúvá –, privát forradalmat folytat az élet ellen, és igazán szeretni csak egy nem-humán élőlényt tud, Lulut, a kutyáját. Klasszikus értelemben vett humanistát mutat az elbeszélői hang, aki azonban ellentmondásos karakter. Életszemlélete, életmódja a nagyvárosi, liberális értelmiségi (14 évig egyetemista mindenféle ösztöndíjakkal) kallódó figurája, aki fehér, középosztálybeli férfiként egy csomó privilégiummal rendelkezik, amelyeket azonban nem tudatosít, annyira természetesek, hogy fel sem tűnik neki. Nem akar felnőni, az arany köldökzsinórt, ami a szüleivel köti össze, nem vágta még el, nem akarja eljátszani a felnőtt férfiakra kirótt nemi szerepeket, nem akar megnősülni, nem akar gyereket: nem akar felelősséget vállalni, mert még saját magát tartja a legfontosabb élőlénynek az univerzumban.

Előző kapcsolata is ezért futott zátonyra pár évvel ezelőtt – a barátnője két év után nemcsak az összeköltözést követelte egyre erőszakosabban, de a házasságot is, aminek, legalábbis Bertram szemében, egyenes folyománya lett volna a gyerek. Akkor alaposan kielemezték a pszichiáterével, hogy miért irtózik a gyerekvállalástól, a magyarázat összetett volt, mégis banális, a gyerek végleges elköteleződést jelent, az egyéni szabadság radikális visszaszorulását, továbbá, legalábbis a Bertram-féle éretlen, egocentrikus személyek számára, magyarázta a pszichiáter, az infantilis létállapot megszűnése a halhatatlanság illúziójának elvesztésével is jár – a gyerekvállalástól való félelem tehát megint csak ugyanannak a problémakörnek a része, mint a felnövéstől, a döntéstől, az elalvástól való rettegés. (31.)

Bertram a lapis philosophorumot, a bölcsek kövét keresi megszállottan, ami a kortárs, összetett és színes valóságban nyilvánvalóan archaizáló jelentéssel bír. Nem az a baj, hogy elveszett a soha nem is létezett kövecske, hanem az, hogy Bertram nem tud úgy élni, ahogyan akar, mert nem tudja, mit akar, nem tud választani, nem tud dönteni. Ez nem a hiányzó bölcsek köve, hanem a Sylvia Plath-féle fügefa dilemma: annyi lehetőségünk van, hogy nem tudjuk, melyik mellett tegyük le a voksunkat. A választás kényszere egzisztenciális szorongást és depressziót, nyomasztó iniciatíva-szegénységet és tehetetlenséget okoz.

Az elbeszélő Bertramra a bohém és a művészlélek zsánert használja az élveboncoláshoz, de ami ennyire explicitté van téve, és le is van írva, irodalmiatlanul hat egy regényben, mert ez a két fogalom annyira túltelített, annyira készen kapott, hogy kifut alóla a jelentés, nem vehetjük komolyan. Ha valamit nem mondunk ki, az még ott van, jobban kell bízni a magányos olvasóban. Bertram és Lulu története irodalmilag semmilyen keretet nem akar szétrobbantani, a lineáris történetet kommercializált formában adja elő, és ezzel önmagában semmi baj sincsen, a történeteknek még mindig óriási ereje van. Beregi szövegében máshol van a baj. Bertram sodródik, nemcsak egzisztenciális értelemben, fizikailag is, figurája a kortárs nagyvárosi flaneur, aki kutyájával sétálva fedezi fel a várost, és önmagát, egyik szellemi-lelki térből megy a másikba, a belépések és kilépések pszichográfiájában minden városrészhez, helyhez, utcához más és más érzelmi attitűd, tudatállapot szivárvány tartozik. Bertram azonban hiába járja az utcákat és ösztöndíjakkal a világot – még Japánba is eljut –, perspektívája szűkös marad, elitista osztálytudata, valamint férfi privilégiumai megakadályozzák a valóság meglátásában. Esztétizált borzongásai és választékos önzése nem tör át semmilyen falat, de nem is akarja, mert ő ugye az élet titkait keresi, miközben semmit sem lát a körülötte lévő valóságból, saját permanens krízise miatt.

Bertram bölcsész-biológus-író figurája összetettnek tűnik, ugyanakkor az olvasóban egy igen jól ismert karakter formálódik, a romkocsmai értelmiségi férfi szájhős, a fiókterminátor és fotelforradalmár archetípusa, nem pedig egy hevült kultúrharcos. A gyanakvó olvasó ismeri ezt a típust, és nem azért gyanús neki, mert a főhős nem akar belesimulni a polgári érték közé, hanem mert a világa inkoherens. Hogyan viszonyul például a regényben megjelenő nőszereplőkhöz? Vagy hogyan gondolkodik a szüleiről? Hogyan jeleníti meg az elbeszélő narrátor a férfiasság-alakzatokat? Szereti az állatokat, de azért megeszi őket.

Bertram kulturális és jóindulatú nőgyűlölettel teli antihős, aki bár nem sok mindent tud a feminizmusról, mégis használja a kifejezést, igencsak rosszul, ugyanis férfiutálatot ért alatta. (A radikális jelző egyébként, amit Beregi narrátora használ,  transzkritikusságot jelent). Brigitta, például, aki egy kutyamenhelyen dolgozik (itt él Lulu, mielőtt a főszereplő kiválasztja), Bertram szerint többre tartja a kutyákat a férfiaknál, de ilyen hülyeséget csak egy fiatalos és liberális férfihős mondhat, aki nagyon okosnak képzeli magát.

Brigittával sem volt más a helyzet, de az ő állatszeretete inkább radikális feminizmussal kombinálódott. Ha vele beszélt, Bertram úgy érezte, hímnemű egyénként nem is igazán válhat méltóvá arra, hogy befogadjon egy kutyát, főleg nem egy lánykutyát. (27.)

Ugyan Bertram Lulut mindenkinél többre becsüli, de ami a nőnél negatívum, az Bertramnál teljesen rendben van. Feminizálja Lulut, és végig a regényben úgy beszél róla, mint egy barátnőről.

Lulu karcsú, kopóalkatú, kisméretű, fekete-zsemlebarna kutya volt, fehér folttal egyik lábán és körívben felhajló farka végén, fehér gallérral nyakán és mellkasán, hosszú, keskeny orral, felálló, majd közepüknél lekókadó fülekkel és csodálatosan felemás szemekkel. […] a kutya egész valója lenyűgözte: az a könnyedség, az a törékeny báj és az ijedségen, energikusságon is átütő melankólia, amely áradt belőle (22.)

Nem jár jobban Soya sem (a Lulu-érában Bertram barátnője), alakja bosszantóan sematikus, a legfontosabb, amit megtudunk róla, hogy szép. Nemcsak Lulu van antropomorfizálva és feminizálva, Soyát is animálisnak, ösztönlénynek írja le a mindentudó elbeszélő.

De nemcsak Lulut látta gyönyörűnek Bertram, hanem Soyát is, ahogy kezében gombákkal teli kosárral átvág a fények és árnyékok által felszabdalt fennsíkon, kendőben, sálban, piros kabátban, mint kislány a meséből. […] Egyedül Bertram maradt megint kívülálló, ahogy a plató peremén magányosan állva figyelte a kutyát és a lányt, ezt a két ösztönös, önfeledt lényt. (265.)

A férfiasság-alakzatokra azonban nagyon vigyáz a narrátor-elbeszélő, nehogy látens homoszexualitással gyanúsíthassuk, vagy akár impotenciával, ezért vannak az egyéjszakás nőügyekről utalásszerű, üres, egymondatos leírások, amikor Lulu csendben kontemplál a vackán. Az elbeszélő több szöveghelyen is utal Bertram állatszeretetére, hogy mennyire odavolt gyerekkorától kezdve az állatokért, ezért is tanult biológusnak. Azonban az elbeszélő sehol sem utal Bertram vegetarianizmusára vagy vegánságára, és mivel a regény egy nem-humán élőlényt, egy „lénytársat„ helyez a középpontba, felvetődik a kritikában poszthumán kortárs irodalmi nézőpontként a szerzői önreflexió hiánya az állatszeretet és a húsevés ellentmondásossága okán. Mert aki valóban szereti az állatokat, nem eszi meg őket, és nem válogat a fajok között, azaz, ha kutyát nem eszik, nem eszik más állatot sem.

Sikerült-e ennek a regénynek az egyik küldetése, átérezni egy olyan érzelmet, ami nem az olvasóé, megérteni a pótolhatatlanság és a gyász metafizikai élményét, hiszen a 297. oldalon Lulu meghal. Igen, sikerült, én például sírtam, és ha a balatoni nyaralómat kellett volna eladni, hogy Lulu életben maradjon, oda adtam volna az árát. De elég-e ez az irodalmi sikerhez? Nem, nem elég, mert Beregi Tamás írói teljesítménye nem talált nyelvet ehhez a történethez. Mondatainak nincs esztétikai értéke, nagyon sok információt akart bezsúfolni a mondatokba, ám ettől nem tudunk meg többet arról a világról, amelyben Bertram és Lulu él. A szavakat nem sikerült művészi módon összehangolni, stilisztikailag csikorgatóan és irritálóan tautologikus szinte minden sora, amitől végső soron egysíkú és fárasztó lett a szöveg. A hosszú mondatok itt nem nyelvi bravúrok, mint Krasznahorkainál, hanem túlírások. Előbb-utóbb azonban mindenkinél bekövetkezik, hogy másvalaki érdekesebb lesz, mint saját maga, de ez egy másik Beregi kötet lesz. 10/6

Beregi Tamás Egyszer egy kutya. Helikon Kiadó, Budapest, 2021