A gyarmatosító tekintet lebontására irányuló posztkoloniális regény olyan mai konkvisztádoroknak szól, akik távirányítóval kezükben hódítják meg a világot.

Abdulrazak Gurnah (1948) Nobel-díjas zanzibári születésű brit író minden eddig megjelent regénye a migrációval, és a gyarmatosítás következményeivel foglalkozik. 1994-ben megjelent könyvét a Paradise-t, több kritikus olvassa Joseph Conrad A sötétség mélyén (1902) című regényének öntudatos visszhangjaként. A gyarmati korra reflektáló irodalomban különféle imázsok váltogatták egymást, Daniel Defoe a Robinson Crusoe-ban (1719) még dicsőítette a kolonializmust, más európai szerzők összetettebb, többértelműbb válaszokat adtak a jelenségére: Monaigne, Shakespeare, Swift és a többiek. Conrad regénye már az afrikai gyarmatosítás rasszista voltát hangsúlyozza, amikor a korabeli belga Kongó brutális világát ábrázolja. Ha a Paradise A sötétség mélyén intertextusa, akkor az Utóéletek (Afterlives) A Buddenbrook ház (1901) szegény, kelet-afrikai rokona. Thomas Mann-nál hanyatló, degeneratív generációk váltják egymást, Gurnah hőseiben viszont a történelmi események és a személyiség metszéspontjában álló adaptív mechanizmus, a reziliencia, állandó tulajdonságként van jelen. A gyarmati múlt legalább ötszáz éves történelmét sok fehér férfi történész mesélte el a kolonialista nézőpont rabjaként, a győztesek szempontjából, többnyire civilizatórikus misszióvá szelídítve a strukturális gyarmatosítás arroganciáját, az emberi méltóság semmibevevését, és ahol aránytalanul nagy hangsúly kaptak a felső osztálybeli fehér férfiak tapasztalatai, miközben kiradírozták vagy alulreprezentálták a gyarmatosított népeket.

(…) olyan vidék ez, ahol még soha semmi jelentős dolog nem történt

(…) Az emberi teljesítmény és igyekezet történetének szempontjából

ez a hely semmiféle jelentőséggel nem bír. Legalábbis így volt,

amíg ide nem hoztuk számukra az elégedetlenség szavait,

mint például fejlődés, bűn és megváltás.

Mondja egy protestáns misszionárius a regényben. A posztkolonializmus szerint a jelenlegi irodalmi kánon párbeszéd helyett még mindig a mi és ők szembeállítására fókuszál, önnön privilégiumait igazolja, és az olyan írók, mint Gurnah, a torzítások láttán visszaírják magukat egy olyan történelembe, amit mások írtak meg. Gurnah az vizsgálja, az alárendelteket miképp hatotta át a gyarmatosítás, és hogyan hozott létre új társadalmi, földrajzi-kulturális, nemi- és faji identitásokat. Nincs fehér megváltó, mondja Gurnah. Műveihez úgy tartozik hozzá az olvasó kulturális és ideológiai előítéletei, mint a rabszolgaság Afrika történelméhez, mert a valóság és az igazság fogalmai nem egyértelműen adottak mindenki számára, ebben a rendkívül összetett képben.

Az Utóéletek négy részből álló, a XIX. század végétől a XX. század közepéig tartó realista esettanulmány, ahol emberi sorsok fonódnak egymásba, egy, a kereskedelem holdudvarában tevékenykedő kelet-afrikai muszlim család történetében. Gurnah folyékony, rugalmas nyelve nem függ az európai kanonikus szövegektől, a korai szuahéli történetmesélés önreferenciális és bensőséges hangját közvetíti, közel az oral history hagyományához, ahol idegenül hatna egy körmönfont narratív stratégia. Több olvasó számon kéri a művön a „kidolgozatlan karaktereket”, a „karakterfejlődés hiányát” és a „sietős” befejezést. Nem kell mindenkinek ismernie a korai szuahéli mesenarratívákat és a posztkoloniális irodalom genealógiáját, pedig Gurnah elbeszélőtechnikája innen származik, és ha ezt kérjük számon, akkor a gyarmati irodalom hagyományait kérjük számon.

Khalifával indul a történet, aki az elbeszélés nagy részében katalizátorként működik, ő indítja a többi szereplőt meghatározó cselekedetekre. Legelőször Ilyast, akinek hiánya az egész művet strukturálja. Ilyas a mérgező férfiasság és a naiv integráció iskolapéldája, hibrid szubjektuma őslakosként akar asszimilálódni a német gyarmatosító elithez, és sorsa mindenben leképezi majd a német kolonialista állam embertelen valóságát.Hamza pozitív imázsa a legkidolgozottabb karakter. Az aszkari (kelet-afrikai gyarmatok bennszülött katonája) hadseregben szolgáló katona, akinek veleszületett intellektusa a béketűrés megtestesülése a gyarmatosító arrogancia kellős közepén. Gurnah ugyanazt az abuzív tárgyiasítást, az elzálogosítás motívumát használja, mint a Paradise-ben, ami nem sokban különbözik a rabszolgaságtól. Nem kell a jóval későbbi náci időket megidézni ahhoz, hogy lássuk, a tértől és időtől független hatalom nem-emberi arcát, és a kollektív gonosz megnyilvánulásait. Hamza története az elnyomás negatív dialektikáját az úr-szolga viszonnyal ábrázolja, ahol a tisztiszolga jobban ismeri gazdája (Oberleutnan) észjárását, mint a gazda a szolgáét.

A harmadik rész Kelet-Afrika fiktív, hétköznapi miliőjébe vezet, és hogy mennyire reflektálatlan beszédmódhoz vagyunk szokva, mutatja a földrajzi név is, mert hát mihez képest kelet valami? A nemi szerepek, a rassz és az osztály interszekcionalista vetületei párbeszédet folytatnak egymással a regényben, az elnyomáshoz nem is kell a gyarmatosítók jelenléte, elég a patriarchátus, melyben – az euroatlanti kultúrkör felől nézve – a legnagyobb szerencsétlenség nőnek születni. A nőszereplők (Afiya, Asha) abuzív tárgyiasítás elszenvedői, saját kultúrájuk nyomja el őket, a nyugat szabadságfogalma értelmezhetetlen számukra. Gurnah felvilágosult antropocentrizmussal tárgyalja azokat, akiket a Másiknak jelöl a domináns nyugati kultúra; muszlimok, szegények, nincstelenek, nők, fogyatékkal élők, gyerekek és idősek. Megvan a saját életük, kapcsolatokat építenek, amelyben mint bárki más, hol megerősítést, hol megaláztatást kapnak.

A negyedik rész a Kelet-Afrikából elszármazott ifjú Ilyas felnövekedésének és magára találásának a története, mely a második világháború utáni Németországban bontakozik ki. Gurnah szuahéli történetmesélős hangja ebben a részben bíz legtöbbet a befogadó képzeletére, magyarázatainak hiánya maga az oral history hagyománya.

Gurnah elbeszélő stratégiája tehát szándékoltan egyszerű. Művelt, mindentudó elbeszélőt használ a mesélő hang közvetítésére, aki nagyon is szubtilis módon beszél hősei lelkiállapotáról. Az narratív feszültség fenntartására kontrasztot használ, az emberi szándék és a bekövetkezik valóság közötti különbségre építve a szöveget.

Miközben ezeket a fölényeskedő történeteket mesélték,

és átmasíroztak a nagy hegy elsivatagosodott fennsíkjain,

még nem tudták, hogy évekig fognak harcolni mocsarakon,

hegyeken, erdőkön és szavannákon át, zuhogó esőben és

szárazságban, hol ők gyilkolják azokat, hol őket gyilkolják

azok, akikről az égvilágon semmit sem tudtak.

Gurnah prózája az azonosulásra is ráfeszül, az olvasó önkéntelenül az antikoloniális nézőpont foglyává válik, főleg, ha az elnyomást saját tapasztalatként is megélte.

Mivel a a szereplők érzéseivel és motivációival kapcsolatban a művelt, mindentudó elbeszélő szólal meg, azt az érzetet kelti, hogy a világ átlátható és megismerhető. Gurnah nagy perspektívájú elbeszélő technikája nem mikroszkópot használ, hanem távcsövet ragad, egészen nagy fókuszra állítja, mint aki egyenesen a csillagokba néz.

Neset Adrienn fordítása néhány helyen olyan nyelvi fordulatot ad a szereplők szájába, amelyet a szereplő helyzeténél fogva – korszak, társadalmi státusz – nem használhat. Egy 1920-as évekbeli kelet-afrikai muszlim férfi nem használhatja azt a kifejezést – csak a példa kedvéért –, hogy „szexuálisan túlfűtött barom”.

Az Utóéletekben nincs európai értelemben vett katarzis, nincs mesteri elbeszélőtechnika, nem felkavaróan eredeti, de legalább olyan bölcs, mint a lassan kanyargó Kongó. Ha nem értjük, miért fontos az antikoloniális kritikai hang elfogadása, akkor gondoljunk Amerikára és a hálaadásnapi pulykákra. Ők is egy embertelen gyarmatosítás késői áldozatai. 10/7

Abdulrazak Gurnah Utóéletek, Európa Könyvkiadó Budapest, 2022