A napjainkban Londonban élő Linda Boström Knausgård svéd íróról nem lehet írni anélkül, hogy ne említenénk exférjét, a reality irodalom fenegyerekét, a norvég regényírót, Karl Ove Knausgårdot. Karl Ove hat részes autofikciós regénye a Harcom, melyben Linda Boströmről is sok szó esik, zajos irodalmi siker lett, és Linda Boströmnek sok időbe telt, mire feldolgozta, hogy élete az irodalmi nyilvánosság része lett.

Ha a düh bennreked

A volt házastársak, Linda és Karl Ove közös irodalmi eredője, hogy mindketten saját életüket használják nyersanyagként műveikben. Linda Boström Knausgård Isten hozott Amerikában című könyve élete második regénye, sötét tónusú autofikciós traumairodalom, egy tizenegy éves kislány pszichológiai drámája, aki Linda Boström Knausgård is lehetne, bár a neve a regényben nem Linda, hanem Ellen. Ezt a százharmincöt oldalt könnyű olvasni, letehetetlen, ahogy írják róla, és tényleg olvastatja magát, nem igényel különösebb erőfeszítést a befogadása. Persze, a letehetetlenség korántsem szépirodalmi teljesítmény, de a saját trauma irodalmi feldolgozása sem lesz mindig művészi produktum.

Ha úgy vesszük, már Dante Isteni színjátéka is autofikciós mű volt, a műfaj kiterjesztett hagyománya Dante, Rousseau, Molière, Proust, Kafka, Gombrowicz művein át a hetvenes évek közepéig nyújtózkodik, mire eléri a kortárs irodalmat, és autofikcióként detektálják az irodalomkritikában. Elég zavarba ejtő módon van jelen; magánmitológiára épített önéletírás, mely szépirodalmi szöveggé avanzsálja magát erős individualitással, mely elsősorban a szerző önsajnálatára/öngyűlöletére építkezik, melyen végül nem tud túllépni, vagy valós eseményekből és tényekből épít fikciót? Mind a kettő; az autofikció az önéletrajz és a fikció határmezsgyéjén mozgó irodalmi szöveg. Kortárs tendencia a határokon egyensúlyozó, azt néha átlépő, nők által írt herstory is (a history pandanja), mely női szemszögből ábrázolja a történéseket, gondoljunk például a finn-észt származású Sofi Oksanen sikerkönyveire, vagy itt van most Linda Boström Knausgård Isten hozott Amerikában című műve. A műfaj egyszerre rejtőzködő és vallomásos jellegű, alkalmas a családi traumák megjelenítésére, a traumatikus tapasztalatok megfogalmazására, ahogy Z. Varga Zoltán írja (Z. Varga Zoltán: Autofikció és önéletírás-kutatások Franciaországban. Filológiai Közlöny, 2020/2., 5‒25.) Sipos Balázs így ír az autofikció műfajáról: [a]z autofikció a művészet refamiliarizálását, az azonnali ráismerést célozza; a hétköznapit ábrázolva önmagát értelmezi. Szerkezete mellérendelő: az egyes művek tetszőleges ideig folytathatók; törlik az élet és a művészet közti határvonalat. Ezek a defetisizált művek nem műtárgyak, hanem szemléletes életpéldák. („A férfiként létezés szégyene” [Karl Ove Knausgård: Halál – Harcom I.] Magyar Narancs, 2016/43.)

Ismert irodalmi toposz az önsorsrontó művész maszkulin figurája, aki nem tud beleilleszkedni a polgári-értelmiségi létezésbe, életét szétcincálja az alkohol, a promiszkuitás vagy épp az elmeháborodás, amit majd a befogadói stratégia a mű referenciális olvasataként fog értékelni. Aztán vannak olyan alkotók, női szerzők, akik nem belülről rombolják magukat, a traumákat mások okozzák, mondjuk valamelyik családtagjuk. Linda Boström Knausgård élete is pont ilyen. Női létezése nem önsorsrontó, az apja és az anyja traumatizálták gyerekkorában, noha messze nem azonos módon.

A szüleim együtt éltek fent északon, anya titkárnő volt a vasműveknél, apa meg mérnök. Apának ott volt a halászat és a foci, szerette a munkáját, erre jött anya, és mindent elrontott. Ennyi az élet? – kérdezgette. Ezzel érje be? Vonatra ült, átszelte az országot, jelentkezett az ország legjobb színiiskolájába, és bejutott. […] A fővárosba költöztek, és anya elkezdte az új életét. Apa lezárta az övét, és ment vele. Ekkor kezdődött a hanyatlása. (42.)

Milyen élete lehet egy olyan kislánynak – ő a könyv narrátor-elbeszélője –, akinek három legközelebbi tárgya egy füzet, egy csontozókés meg egy maci, és aki azt hiszi, azért hagyott fel a beszéddel, mert megindult a növésben, és nem azért, mert annyira csendesnek kellett lennie, hogy a végén inkább a némaságot választotta. Képzeljük el ezt a stockholmi, középosztálybeli családot, apával (Stig), anyával, (később már csak anyával), a kislánnyal és a fiútestvérrel. Milyen idilli lehetne, ha közben az apa nem válna bipolárissá, alkoholfüggővé és bántalmazóvá, aki szépen lassan kicsinálja a családját. A kislánynak annyira tekintettel kell lenni erre a felnőtt férfire, hogy inkább megnémul, narcisztikus anyja, aki maga is járulékos áldozat, nem a megoldás, hanem a probléma része marad, amikor nem keres segítséget, annyira önmagával van elfoglalva. Senki sem keresi a megoldást, sem a családsegítők, sem a pszichológus, nincs egyetlen felnőtt sem, aki segítene.

Láttam magam előtt, ahogy az orvos és a szociális munkás majd belép a hatalmas lakásunkba, és keresi a hibákat. Anya majd mutatja a tökéletes rendben tartott, hatalmas, szép lakást, nincs velünk semmi baj, mutatja majd, és ők kénytelenek lesznek beismerni. Mindenki látja majd, hogy egy fényes család vagyunk. (120.)

Az apa cselekedeteinek sosincs következménye, és könnyű lenne csak a mentális betegséggel magyarázni a figurát, de nem lenne teljes a kép, mert a mélyben ott lapul a toxikus maszkulinitás mintázata, a bántalmazó erőszakos férfi, ami túlnő a személyesen, a családon, de erről egy gyermek mit sem tudhat, ő áldozatként éli át az eseményeket. A szöveg tisztán gyermeki nézőpontból ábrázolja, mi minden rejtőzhet még a család polgári eszménye mögött a boldogságon kívül.

Apa fenn volt a házikóban, és a hálókat rakta rendbe. Kirázta őket ott, ahol összegubancolódtak, és kiakasztotta őket két karóra. Befoltozta az új lyukakat. A halakat már kicsontozta, de a belsőségek még ott rohadtak a napon. Leginkább így szerettem gondolni apámra, a csónaknál halászás közben. Annak ura volt. Minden mást káoszba fullasztott. Ijesztően. (59.)

Linda Boström Knausgård prózájában a manifeszt tartalom mögött van egy látens, rejtőzködő szövegréteg is a szubtext szintjén, itt ugyanis szimbolikus apagyilkosság történik, ami az eddig elnémított női hangra adott irodalmi válasz Knausgårdtól, ahol az írói perszóna egy kislánymaszk mögé bújva veszi kezébe a kulturális apagyilkosság előjogát. Az apát nem egy másik férfi öli meg, ahogy az a kulturális hagyományokban szokás, hanem szimbolikusan és áttételesen, egy furcsa manicheus hiedelemrendszerbe ágyazva a saját lánya. Ellen voyeur gyermeki látásmódja a világot két részre osztja, a Fény és a Sötétség birodalmára, a jóra és a rosszra. Erre a manicheus (duális) világra redukálja a szerző a 11 éves kislány képzeletét, érzékeinek zavart integritását, valóságérzékelésének komplexitását, mert ugye az önbeszélgetés narrációs szövegtechnikájában az elbeszélő totális mutizmusban szenved, a kommunikációból kivonja a nyelvet, azaz nem beszél senkivel.

Apa halála győzelem volt számomra, ez volt az első együttműködésünk. Hogy hittem-e Istenben? Igen, hittem. Teljes erőből hittem Istenben. Más nem is létezett. (63.)

Ha a kritika elég merész, és a szöveg mélyén rejlő olvasatra tesz kísérletet, akkor az elbeszélő kislány némaságát szerzői intenciónak kell tekinteni, melynek (az autofikció ellenére) Linda Boström Knausgård életrajzában nincsen nyoma (apától örökölt bipoláris zavar viszont igen). Mit lehet tenni, hogyan reagálhat egy alkoholista és bipoláris személyiségzavarban szenvedő apafigurára, ahol az anyára nem lehet számítani, mert soha nem hívja a rendőrséget, még akkor sem, amikor az elvált férje az ereszcsatornán mászik fel a lakásba, vagy egész éjjel sakkban tartja a kislányát. Valamilyen homályos szolidaritásra hivatkozik, holott ha racionálisan cselekszik, négy boldogtalan ember helyett csak egy maradna.

Miért rendezett el mindent anyám? Miért nem hagyta csak, hogy apám elsüllyedjen a vízben, mint egy kő? Miért nyúlt mindig a hóna alá? Mert ő apa, mondta anyám ilyenkor. Mert egykor szerettem. Mert az ember nem hagyja csak úgy magára a másikat. (75.)

Ellen némasága apja halálára adott patológiás válasz, gyászreakció és bűntudat, hiszen a kislány kívánta, hogy ez megtörténjen. Textuális szinten a szubjektum mindig egy viszonyrendszerben artikulálódik, itt a passzív gyermeki megfigyelés és leírás mögött sejlik fel a diszfunkcionális család működési módja, egy abuzív környezet, ahol az apa bántalmazó viselkedése a válás idején jelentkező erőszakos, pszichotikus és paranoid reakciók sorát vonultatja fel. Nem csak az apagyilkosság kulturális konstrukciója, de az apa archetípusa is dekonstruálódik, az eredetileg óvó-védő, világot megmutató apáé, aki idővel kapcsolati terrorista lesz; mert birtoklási vágy és torz jogosultságtudat hajtja.

A gyermek elbeszélő nem, de a felnőtt olvasó kontextusba tudja helyezni a kislány mentális állapotát, és mivel a hiányt nehezebb észrevenni, nem tűnik fel, hogy ez a kislány sosem dühös, sosem fejezi ki ezt a kulturálisan tabusított érzelmet (főleg, ha lányról van szó). Annak ellenére, hogy a kulturális apagyilkosság a fő törésvonal, az anya‒lánya kapcsolat a történet központi eleme. Az anya ugyanis folyamatosan jelen van, kommunikál, cselekszik, reagál a hétköznapok valóságára, ennél a helyzeténél fogva kénytelen a gyermek kritikus tekintetének alávetni magát, aki ambivalens módon viszonyul hozzá, és tudattalanul őt vádolja a történtek miatt. A kislány helyzetértelmezése és belső élményeinek rendezése kérdések nem szűnő árjaként van jelen a szövegben. Nem csak ő patológiás, de a bátyja is, aki már olyan, mint az apa figurája, de ez sem tűnik fel senkinek.

Linda Boström Knausgård megszólalásmódja melankolikus, emotív, szubtext szintjén kulturális kódokkal terhelt, mint a fény és sötétség dualitása, amely az anyafigura állandó színházi jelenlétét is involválja reflektorfényként, vagy a kislány érzelmi ambivalenciájaként. Csend, Isten, Hazugság, Álom, Félelem és Halálutópia motívumok működtetik a szöveget; a világ egészéhez való viszony traumákon, tehetetlenség érzésen és patológián alapul, és tulajdonképpen a család kulturális és ökonómiai rendszere van éppen összeomlóban. Nem esztétizáló próza, inkább spirituális szöveg, amely azonban irodalmilag nem eléggé összetett. A szépirodalom naiv felfogás szerint egy individuális, érzelmi élmény közvetlen szövegbeli kifejeződése, a személyes élet irodalmi szövegre való lefordítása. Ez azonban nem állja meg a helyét. Az irodalom kifejezőeszköze ellentmondásmentes formanyelvet kíván, mely hol használja, hol meg nem a konvenciókat, hosszas egyéni tanulás és kísérletezés eredménye lesz, mire megtalálja önmagát. Linda Boström Knausgård e folyamat elején jár, regényében a trauma nyelve nincs megújítva, könnyes és bizalmas szalonkortárs suttogás lett belőle, a téma roppant ereje ellenére is. 10/6

Linda Boström Knausgård: Isten hozott Amerikában, 2020

A kritika eredeti megjelenése: ambroozia.hu