Az esszé tárgya Annie Ernaux két könyve, a Lánytörténet (Mémoire de fille), mely Franciaországban 2016-ban, és az Évek (Les Années, 2008), ami Magyarországon 2021-ben jelent meg. Ahányszor a kezembe vettem a könyveit, mindig egy dologra gondoltam. Hogy a fenében van, hogy egy kortárs feminista írónak rendben van, hogy nem a szülei nevét – Duchesne – repítette a világhírig, hanem egy férfiét, akivel egyszer összeházasodott. Ha találkoznék vele, ez lenne az első kérdésem.

Annie Ernaux a háború gyermeke, 1940-ben a felső-normandiai Lillebone-ban született, de a közeli Yvetot-ban nőtt fel. Alacsony társadalmi osztályból származó szülei kétkezi munkások voltak, idővel mégis magasabbra jutottak, Yvetot munkásnegyedében kávézóval egybekötött élelmiszerboltot nyitottak. Lányuknak, Annie-nak – születési nevén Duchesne –, már sikerült az oktatás révén történő osztályváltás, helyet kapott a tetőn, egyetemet végzett középiskolai tanárként és íróként a felső-középosztály tagja lett, ma pedig az irodalmi Nobel-díj tulajdonosaként a kulturális elit része, aki azért következetesen távol marad az irodalmi koktél-partik világától.

A Lánytörténetnek és az Éveknek is zavarba ejtő a műfaji besorolása. Szépirodalom vagy non-fiction? Vagy mindkettő egyszerre? A kritikusok memoárnak nevezik, Annie Ernaux következetesen szépirodalomnak. A vita, hogy valaki irodalomnak, dokumentációnak vagy egyszerűen kommentárnak olvassa, ahogy Ernaux a múltat desztillálja, azért van, mert mindenki öntudatlanul is osztálypozícióból olvas, és szeretné e szerint látni a szöveget. Annie Ernaux egy személytelen önéletrajzi narratívát választott. Negyven évvel később írni valamiről, azt jelenti, képes az írást megtisztítani az affektusoktól, amikor kibontja és leleplezi, képes a tapasztalatait explicit és problematizáló módon ábrázolni, képes egyén és kollektíva viszonyát ábrázolni, látásmódokat, hiedelmeket, és érzékenységeket is beleírni. Ő ebben találta meg az irodalmi formát. Miért nem hívhatjuk egyszerűen csak nevelődésregénynek? Mert ez a műfaj középosztálybeli, korlátozott férfi tapasztalatokat ír le elsősorban, valamilyen egyéni változást a társadalmi átalakulással szemben, Ernaux azonban mindkettőre ugyanannyira figyel.

Ez az irodalmi forma, a non-fiction, énregény vagy szocio-autobiografikus narratíva, melyet néhány kritikus nem tart szépirodalomnak, immár bebocsátást nyert az irodalom Pantheonjába. Rácz András a Nobel-díj kihirdetése után így írt a Magyar Nemzetben. „Márpedig nekem van egy olyan érzésem, hogy az efféle sajátélmény-irodalom látszólag ugyan a leghitelesebb irodalom, ami elképzelhető, valójában azonban a közösségvesztett, műveltséghiányos ember kétségbeesett témakeresése. Az önéletírás retrospektív műfaj, az életből kifelé lépkedő emberek életpótléka. Az önéletrajzon keresztül felfedezett társadalmi problémák a személyes problémák társadalmivá dagasztásai, s csak nagyon ritkán fordul elő, hogy az egocentrikus nézőpont valóban közösségi jelenségeket mutasson be.”

https:8//magyarnemzet.hu/kultura/2022/10/es-kicsoda-annie-ernaux

Csakhogy Annie Ernaux még írói pályája elején szakított a fikciós regénnyel, mint ahogy stilisztikailag elutasítja a metaforákat, a hasonlatokat, az önmagukért való szép mondatokat, vagy ha nem is, olyan szép mondatokat keres, melyek az igazat mondják. Annie Ernaux sosem kereste kétségbeesetten a témákat, azok a lábai előtt hevertek, arról ír, amit a legjobban ismer, saját életét. Számtalan interjúban hangsúlyozta, hogy mindig a formát kereste. Úgy tűnik, meg is találta. Kevés köze van az egocentrizmushoz, valójában soha meg sem jelenik benne a szerző társadalmi vetület nélkül. Annie Ernaux a kultúra minden szegletét ismeri, szövegeihez szorosan hozzá tartoznak a könyvek, filmek és dalszövegek, különböző korszakok kulturálisan kimerítő repertoárjai. Úgy tűnik, a 21. században tényleg nem a reprezentatív irodalom (regény) az uralkodó műfaj. Épp most alakulnak az új kifejezési formák, van aki szerint például a rajzolt regény (képregény) az új irodalom.

Ha perspektívát nyitunk, látjuk, a non-fiction régóta táplálja az irodalmat, gondoljunk a kortárs magyar irodalomra, A Világló részletek eleven szövegére, a hipnotikus szépségű Emlékiratok könyvére a közelmúltból, vagy Gabriel García Márquez Azért élek, hogy elmeséljem az életemet című művére, esetleg a norvég Karl Ove Knausgård hatkötetes autofikciós regényfolyamára. Radics Viktória irodalomkritikus így ír Knausgård kapcsán a non-fiction-ről: „Ez a regényfolyam talán a valóság visszaszerzésével csábít, gondoltam, s arra késztet, hogy a banalitásokat, aⁱ hétköznapiságot, a mindennapi élet efemer örömeit és bánatait, úgy, ahogy vannak, jobban tiszteljem – hogy fölfedezzem a saját napi életemet. Ahogy a keleti bölcsek tanácsolják, merüljek bele az itt és mostba, abba, ami van, amúgy is csak a halál felé siethetek. És az emlékeket is hagyjam gomolyogni, nem muszáj értelmezni őket.” https://1749.hu/szerzo/radics-viktoria-1960-1

Milyen kulturális keretek, közt él Annie Ernaux? Fiatal lány korától naplót vezet, ez emlékezetének őre. Feminista habitussal rendelkezik, akit a patriarchális társadalom burzsoá struktúrája ugyanúgy érdekel, mint a társadalmi egyenlőtlenségek. Elkötelezett baloldaliként 2017-ben Jean-Luc Mélenchon-t (baloldali elnökjelölt) támogatta Macronnal szemben, könyveiben kiemelkedő helyet foglal el a francia köztársasági elnökök politikai értékelése.

A Lánytörténetet és az Éveket az a generáció fogja legnagyobb érdeklődéssel olvasni, akiknek Ernaux a szülője lehetne, nekik mond legtöbbet Yves Montand, Dalida, Juliette Greco, Edit Piaf vagy Brigitte Bardot neve. Számukra a Szerelmem Hirosima (1959) vagy a Tavaly Marienbadban (1961) című Alain Resnais, vagy éppen Agnès Varda valamelyik filmje a közelmúlt jelentős kulturális eseménye volt.

A Lánytörténet a nem lineáris emlékezés processzusa, olyan emlékek kicsomagolása, mely nélkülözi a meglepetést, nem ajándékdoboz, nagyon is tudni, mi van benne. A fekete-fehér, később színes fotók nagy helyet foglalnak el mindkét könyvben, ez mindig a szövegek kiindulópontja. Ernaux egy-egy fotót nézegetve belehelyezi magát a pillanatba, és egyes szám harmadik személyű narrációval beszél egykori önmagáról, nyilvánvalóan az érzelmi távolságtartás miatt. A Lánytörténet az 1958-as év szexuális élményeinek története, Annie Duchesne (még így hívják) tizennyolc éves, életében először szabadul el otthonról, hogy egy nyári táborban dolgozzon, és reményei szerint megismerkedjen a testi szerelemmel. A kortárscsoport által megszégyenített lányt az Ernaux általi visszatekintés már teljesen másként látja. 1963-ig követjük az eseményeket, amikor Ernaux huszonkét évesen visszatér abba a táborba, ahol az öröm és a megaláztatás érte. Van annyira érdekes, mint egy fikció? De mennyire.

Nem hagy nyugodni a gondolat, hogy meghalhatok anélkül, hogy írtam volna arról, akit már egész korán „az 1958-as lánynak” neveztem el. Egy nap már senki sem lesz, aki emlékezhetne. Magyarázat nélkül marad, hiábavaló tapasztalat lesz, amit ez a lány élt át, és senki más. (14.)

A Lánytörténet tehát a felnőtt korba való átmenetről, az önkeresésről, a szexualitás felfedezéséről és a társadalmi felemelkedés vágyáról szól. Az 1958-as nyár élményei azonban belső konfliktust váltottak ki a lányból, amelyet megértés nélküli szégyenben és magányban élt át, mindez bulimiához, anorexiához és amenorrheához (menstruáció elmaradása) vezetett.

H. óta egy férfi testét, kezét, merev péniszét kell éreznie magán. A vigasztaló erekciót. Büszke arra, hogy vágyat ébreszt, és a mennyiségben csábereje bizonyítékát látja. Gőggel tölti el a gyűjteménye. […] Nincs időhúzás, kacérkodás, azonnal ki akarja elégíteni a vágyuk iránt érzett vágyát. A fiúk nem teketóriáznak, úgy hiszik, feljogosítja erre őket a lány reputációja. (56.)

Ízek, színek, textúrák, izgalmas elegye szövi át a szöveget, a szülők által vezetett kávézóban készült palacsinta, cukros dobozok, lekvárok íze teszi személyessé a szöveget, az anyja hátának dőlő kamasz Annie, ahogy esténként könyvet olvas. Gondolat és emlékfolyam a formálódás éveiről, egy magas, csontos lányról, aki leveszi a szemüvegét, hogy csinosabb legyen, tökéletesedési programba vág, hogy hasonlítson arra a szőke tanítóképzős lányra, akire féltékeny. Azonban a szerző néhány jelentős kérdésen túl hamar akar túljutni, ezzel az olvasóban hiányérzetet hagyva. A pica, mint a visszatérően táplálkozásra alkalmatlan dolgok elfogyasztása és a bulimia nervosa problémája zavaróan hamar, egy mondattal lesz lezárva.

A szatócsné lányának – ahogy a környéken hívják – otthon, a saját terepén mindenhez joga van. Szabadon benyúlhat a cukorkásüvegekbe és a kekszesdobozokba, a szünidőben délig az ágyban olvas, soha nem teríti meg az asztalt, és nem tisztítja ki a cipőjét. Úgy él, úgy viselkedik, mint egy királynő. Egy királynő gőgjével. Ezt igazából nem is az táplálja, hogy osztályelső – ez mintegy természetes állapot –, vagy az, hogy az igazgatónő, az Eucharisztiáról nevezett Mária nővér „a lánynevelő intézet dicsőségének” nevezte, hanem az, hogy matematikát, latint, angolt tanul, irodalmi elemzéseket ír, csupa olyasmivel foglalkozik, amiről a környezetében élőknek halvány fogalma sincs.(23.)

Ernaux élete jelentős részét abban a Franciaországban töltötte, ahol a vallás, a házasság és a család irányították a társadalmat, a házasságon kívüli együttélés és a fogamzásgátlás botránynak számított. 1959-ben Franciaország gyarmati háborúban vett részt (Algéria), amely vitákat váltott ki minden oldalon. A nők állapotát teljes homály rejtette, és még így is, a világ szerencsésebbik felén élve olyan kultúrnemzet tagja, mely széles perspektívában engedte látni a világot, a vasfüggöny mögötti Európához képest, amelyről majd az Években ír. Simone de Beauvoir nagy hatással volt rá, számos interjúban elmondta, mennyire hatott rá 1959 tavaszán, amikor először olvasta tizenkilenc évesen, és Beauvoir szövege tette lehetővé, hogy „újraolvassa” kamaszkorát, és nőként helyezze el magát a társadalomban. Így ír az Években:

Az egyetemmel nem csak a szegénységet akarja elkerülni, a tanulást mindenekelőtt hatékony harci eszköznek tekinti, amellyel megakadályozhatja, hogy alásüppedjen a szánalmasnak érzett női léthelyzetbe, elkerülheti a kísértést, amelynek egyszer már engedett, amikor minden gondolata és cselekedete egy férfi körül forgott (vö. öt évvel korábbi gimnáziumi kép), amit most már szégyell. Semmi kedve férjhez menni vagy gyereket szülni, összeegyeztethetetlennek érzi a babázást és a szellemi életet. Egyébként is meg van győződve arról, hogy rossz anya lenne. Az André Breton által versbe foglalt „szabad kapcsolat” az eszménye. (87.)

A nők helyzetének Beauvoir általi leleplezése ijesztő volt számára, de egyben mélyen felszabadítónak is érezte, megnyitva az utat azelőtt, hogy átvegye élete irányítását. Beauvoir alternatívát kínált számára; elkötelezettségnek tekinti az irodalmat, a világgal kapcsolatos cselekvés eszközének még ma is. Küzdelemnek, nem pedig szent dolognak. Ahogy Beauvoir-nál, az élet és az írás projektje elválaszthatatlan egymástól. Az osztály és nemi hovatartozás kritikája tette lehetővé azt a felismerést benne, hogy irodalmi téren is férfiuralom van.

[…] megerősíti benne az anyaságtól való undort, a szüléstől való félelmet, amely azóta tartja fogva, amióta kilencéves korában elolvasta az Elfújta a szél című regényt, Melanie szülési jelenetével megdöbbenti, milyen sok mítosz övezi a nőket, és talán megalázónak érzi, olyan keveset ismer a férfiakról, mindenesetre felháborodva gondol vissza a vádra, amelyet a táborban vágtak a fejéhez: olyan vagy, mit egy imádkozó sáska [...](10.)

A Lánytörténetnek és az Éveknek tehát az emlékezés a főszereplője, sosem egy személyről beszél – a személyes mindig politikai-társadalmi kontextusba van ágyazva –, hanem mindig nemzedékekről, generációkról. Annie Duchesne katalizátora ennek a folyamatnak, és amit igazán akar, az az idő kijátszása, azoknak az emlékeknek és gondolatoknak a rögzítése, amelyek mindenki halálával örökre elenyésznek. Az emlékezés procedúrája nemcsak a szerzőé, az olvasóra is hatással van, aki maga is elvégzi saját életében az emlékezés munkáját.

1963 nyarán, huszonhárom éves korom nyarán, Saint-Hilaire-du-Touvet-ban, a Chez Jacques nevű kis szálloda és étterem famennyezetű szobájában biológiai szüzességem megkérdőjelezhetetlen bizonyságot nyert. Csak a keresztnevét ismertem, Philippe-nak hívták. Első nekem írt levelében láttam meg a vezetéknevét, az Ernaux-t, és szöget ütött a fejemben, hogy az első három betű Ernemontra emlékeztet, vagyis nyelvészetórákról őrzött emlékeim alapján mindkettő germán eredetű (146.)

A Lánytörténet néha filteren keresztül látja a dolgokat, mintha az emlékezés processzusa nem engedné azt az explicit kritikát, ami az Években már megvan. Mintha az lenne a társadalom által öntőformába kényszerített nő legfőbb visszacsapása, hogy egyáltalán ír a szexusról, és nem az, hogy például nem vált nevet, amikor férjhez megy. Az Években is használja ezt a különös filtert, ott a fogyasztói társadalommal elnéző, a kapitalizmus árubősége mintha túlságosan is elbűvölné.

A többen a kevesebb mindig benne van elvét követve az Évek a Lánytörténetet is lefedi, 1940-2006-ig tartó személyes emlékek, fotók, naplók, aktuálpolitikai és történelmi feljegyzések, mozifilmek fonódnak össze a szövegben, és azok a bizonyos, már említett naplók tették lehetővé az összehangolt munkát.

Az Évek a korábbi könyvek koncentrátuma lett, mely Ernaux prizmáján keresztül a legtriviálisabb dolgokat is megmutatja, a RER-t a hipermarketek világát a Marc Augé francia antropológus terminológiája szerinti „nem-helyeket”, melyeket Ernaux az irodalom szférájába von, megváltoztatva ezzel a francia irodalom arculatát. Mint Karl Ove Knausgård a norvégot.

Az Évek történeti keretezése Franciaország felszabadulása, az algériai, majd az indokínai háború, az 1968-as diáklázadások, amelyből kimarad, hisz sosem élt Párizsban, az érett, immár házas nőt bemutató évek, a fogyasztói társadalom kialakulása, a pusztító konformizmus megjelenése, amelyről a szintén francia Jean Baudrillard szociológus írt értelmező filozófiai szöveget 1984-ben A tárgyak rendszere címmel. Ernaux számára különleges jelentéssel bírnak az Augé-féle nem-helynek (non-place) nevezett antropológiai terek, és társadalom-etnográfiai helyszínné váló vasútvonalak és szupermarketek. Ernaux kedveli az összefonódó társadalmi osztályok találkozási helyét, melyről esszét is írt. Érdemes Baudrillard gondolatait felidézni a fogyasztásról, mely szintén jelentős teret kap Ernaux könyvében. A szociológus szerző libidóként értelmezi a vásárlás és a fogyasztás aktusát, a szerelmi játszmák analógiáját használja leírására. De legfőképpen látszatszabadságnak definiálja.

A bevásárlóközpont a percről percre változó, sajátos érzelmek – kíváncsiság, meglepetés, tanácstalanság, vágy, undor –, az. ösztönkésztetések s a józan ész közti gyors összecsapások helyszíne volt. Hétköznapokon a délutáni séták úti céljaként kimozdulási lehetőséget jelentett a nyugdíjas pároknak, akik eljöttek, hogy komótosan telepakolják a bevásárlókocsijukat. Szombatonként egész családok özönlöttek ide, hogy fesztelenül élvezzék a vágyott tárgyak közelségét. (191.)

A Lánytörténetben még álmok vannak, az Években már tervek és szándékok, később azonban a tárgyak fogyasztása lesz a legfőbb cél, a bevásárlóközpontok pedig társadalmi kirándulóhellyé válnak. A Lánytörténettel ellentétben az Évek nagyon is taglalja a nők helyzetét, és ebben már benne van Simone de Beauvoir (1908) is, aki nagyon közel áll Annie Ernaux írói imázsához, és aki egykor az abszolútum egyik formájához, az irodalomoz menekült, ahogy később Ernaux is. Feminista víziót ad a hetvenes évekről, amelyben saját élete olyan léghajóhoz hasonlít, amit idővel tehermentesít, kidobja belőle a lehúzós, nehéz dolgokat, legelőször a férjét, majd később felnőtt gyerekeit is. Szabadulni akar a női lét súlya alól, hogy immanens helyett transzcendensnek érezhesse magát, csak úgy, mint a férfiak. Mesterséges és ideiglenes szabadság azonban férfi nélkül élni, ezt később megtapasztalja. Jean-Paul Sarte A lét és a semmi című könyvében használja a sziklamászó motívumát, amivel nagyszerűen le lehet írni a nők helyzetét, mint egy nagy hegyet, amit naponta meg kell mászni, a házimunka pedig egy valódi Sziszifusz-mítosz.

Amikor néha újra együtt vannak, és ismét magára ölti az anyaszerepet, amit most már csak alkalomszerűen gyakorol, biztosan érzi, hogy ne elég az anyai kötelék, szüksége van szeretőre, arra a bensőséges kapcsolatra, amelyet csak a szeretkezés biztosít és amelyben vigaszt találhat, ha olykor konfliktusba kerül a gyerekeivel. (210.)

Mindkét könyvre jellemző az emlékezetépítés direkt érzelemmentes narratívája, távol maradni a nyers érzelmektől, mert nem akar az esszencialista módon értelmezett női érzékenység csapdájába esni, ahol a nő mindig érzékeny, a férfi pedig erőt sugárzó még akkor is, ha ír.

A Lánytörténetben és az Években a családi étkezések, a konyhában folyó beszélgetések központi szálként vannak jelen, családi és társadalmi tevékenységek, melyek kulturális jelentéssel bírnak, a tunkolás vagy a kávéban felrázott cukor kulturális különbséggé válik. Az abortuszok helyszíne is a konyhában van. Az ünnepi étkezések zajos polifóniája vagy a tápláló anya visszatérő toposz, a főzés és az étkezés vagy összehozza az embereket, vagy a disszociáció katalizátora. A Lánytörténetben Ernaux az evés patológiájára fókuszál, az élelmiszerek a csábítás tárgyai, főleg, ha elérhető közelségben vannak (szülők kis csemegeboltja), míg az Években a hét kulináris szervezéséről, mint speciális női feladatról, vagy a családi összetartozásról van szó.

A kilencvenes évek közepén, amikor egy vasárnap délben sikerült az asztal köré ültetnünk a közel harmincéves gyerekeket és barátaikat/barátnőiket – akik az előző év óta kicserélődtek, átutazóként időzve egy családi körben, ahonnan nem sokkal érkezésük után már távoztak is –, a báránysült vagy bármilyen más étel mellett – amelyről tudtuk, hogy idő, pénz vagy hozzáértés hiányában csak nálunk jutnak hozzá – Saint-Julien vagy Chassagne-Montrachet borral – hogy csiszoljuk Coca-Colához és sörhöz szokott ízlésüket –, a múlt senkit sem érdekelt. (196.)

Nemcsak az étkezések, mint az Eukarisztia irodalomra fordított formája van jelen, de a város is visszatérő entitás, mint a lehetőségek, a felfedezés, az összetartozás, de az elnyomás, a menekülés és az elidegenedés helyszíne is. Annie Ernaux szövegeiben ezek városok, város részek – Rouen, Bordeaux, Finchley –, vagy a nyári táborok a szexuális felszabadulás, a család a vallás, az oktatás korlátai alóli felszabadulás helyszínei, ahol nemcsak a szubkultúra, de Ernaux növekedése és önalkotása is kibontakozhatott.

Amikor Annie Ernaux-ot felvették a École normalba (tanítóképző) apja eltette azt az újságpapírt, amelyben azoknak a nevét írták, akiknek sikerült bejutni. Élete végéig a tárcájában tartotta az elrongyolódott fecnit. A kislánya vitte valamire, nem úgy mint ő, akit a szülei tizenkét éves korában kivettek az iskolából, hogy a földeken dolgozzon. Vajon mit gondolt volna, ha tudja, kicsit lusta, álmodozó, vasárnap délben kócosan felkelő, a házimunka alól állandóan kibújó, a cipőjét soha ki nem pucoló kislánya nemhogy a tanítóképző növendéke lett, de 2022-ben ő kapja majd az irodalmi Nobel-díjat? Valami azonban biztos. Annie Ernaux olyan ember lett, akire fiatalkori énje büszke lenne.

Az esszé eredeti megjelenése: ambroozia.hu