Ha valaki mindig is úgy érezte, az emberiség két részre osztható, a téli olimpiát szeretőkre és nem szeretőkre, valamint nőkre és férfiakra közös halmaz nélkül egy Venn diagramban, azok számára a Pálya avagy Nyugi, dagi, nem csak a foci van a világon című Kukorelly Endre könyv betalálhat az érdeklődés közepébe. A szerző-narrátor imádja a sportot, de nem szereti az olimpiát, oda van a másodosztályért, de unja a világbajnokságot, szereti a nőket, de ne sportoljanak, és mindenki eláshatja magát szegyig, aki nem hazai csapatnak drukkol. Ezen a ponton juthat eszünkbe, mennyire örült pedig Tandori, amikor kedves csapata a Gelsenkirchen-Schalke 04 ’96-ban harmadik lett a német bajnokin.

Igaza van Lapis Józsefnek (1981), sok kritika transzparens esztétikai-ideológiai keretrendszerben íródik. Az enyém a kulturális nőgyűlölet rekvizitumaként értelmezi ezt a szöveget. Többek között. De főleg. Kukorellynek halvány fogalma sincs, ez mit jelent, teljes öntudatlanságban, ilyen irányú tudatosság nélkül írta ezt a fokozhatatlanul szubjektív könyvet. Azt se tudná, miről beszélek. Mégis, kinek írta? Mindenkinek is, ahogy mondani szokták, de éles szemű nőjogosítók és gender tudatos olvasók csak erős Xanax-blokád alatt olvassák. A szerzőt a Kalligram kérte fel, hozzon össze egy könyvet a sportról, de igazából csak a focira gondoltak. Ha sportot ír, nyugodtan értsünk alatta futballt, a többen a kevesebb úgyis mindig benne van. A tényirodalom szürke zónája összefésült miniesszékkel, naplójegyzetek, versnek látszó tárgyak hánykolódnak egymáson, és borzolják az olvasó kedélyét 1988-tól a 2018-as focivébéig*, ezt az időhorizontot öleli fel ugyanis a könyv. Szürke-fehér eleganciára hangolt Hrapka Tibor tervezte borítóval jelent meg a kötet, és a nyolc, fejjel lefelé kuszálódott lap, mely suttyomban megtöri a nyolcvanadik oldal addig töretlen pályáját, simán beleillik a posztmodern korpuszba, akkor is, ha nyomdahiba.

A római számmal jelölt fejezetek rendezőelve a krakélerség, összeszedettség és szorosan vett kronológia csak az V. fejezetben található. Ebben a műfaji keveredésben a naplójegyzetek adják a stabil keretet, de a Kukorellyre jellemző unaloműző nyelvi játék, széljegyzet-esztétikum és grammatikai megbomlás az egész szöveget jellemzi. Úgy tűnik Kukorelly megtalálta a hangot ahhoz a sajátos érzelmi viszonyhoz, amely őt a sporthoz fűzi. Ingerült, direkt szexista, igazságtalan, felszínes, kioktató, együtt érző, szívhez szóló, mindezt együtt, miközben úgy tartja magát és az olvasó figyelmét kordában, hogy kultúrtörténeti idegenvezetősdit játszik, mert mindenki tudja, már a régi görögök is megmondták. Ez az irodalmi krakélerség a könyv egészén vonul végig, önmagára is reflektáló provokatív iróniával. „Sport az, amit így neveznek. Közmegegyezés. Emberek kiegyeznek valamely, a Marsról nézve mulatságos és abszurd, de koherens szisztémában-szabályokban. Rendszerben. Mondjuk törpedobás. Ki bírja messzebb hajítani a falu törpéjét. (21.). Nemcsak ironikus és realisztikus a stílus, de néhány helyen már-már patetikusságig van fokozva a szöveg. Ha így írnak fociról, az mindenkit érdekelni fog? 

Távolság szerző és narrátor között bemérhetetlen, de közös bennük, hogy mind a ketten messziről tesznek a korszellem elvárásaira. Az olvasó megnyerése, mely más írókat retorikai alázatra késztet legalább a mű elején, Kukorellyt semmire sem kötelezi. Mindjárt az alcímben negatív politikai korrektséggel indít. PC (politikailag korrekt beszéd) ide vagy oda, tényleg nem írhatja a dagi szó helyett, hogy vertikálisan kihívott. Az olvasó úgy érzi, a könyvben a politikailag korrekt beszéd iránti cinizmus írói kifejezése legalább annyira fontos, mint a futball. Hagyján, hogy nem akar mindenkit megnyerni, de olyan szabadon élvezi saját cinizmusát, hogy az már katartikus. „A franciák nyernek, a futball, amennyiben nem pusztán test-/(gömb) érzék, de lélek/szellem dolga, európai dolog. Az ügyes bámulandó, a lelkes-szellemes csodálandó”.(146.) Aggályos ez? Egy cseppet sem, mert ez irodalom lenne, és nem közbeszéd. Van még valami, amire a szerző-narrátor magasról tesz, és itt sejthetően összeér szerző és narrátor, elcsúszik az irónia, itt a kortárs magyar író, Kukorelly Endre hangja szólal meg. A 272. oldalas könyv minden második lapjára jut egy izmos és magabiztos kijelentés vagy fejtegetés nőkről, férfiakról, mintha két homogén csoport lenne, ami a valóságban persze nincs így, csak a szerző-narrátor elképzeléseiben. Nyugodtan értékelhetjük jóindulatú szexizmusnak, pedig Kukorellynek nincsenek bevallott nőgyűlölő káprázatai, ellenkezőleg, mégis oda fut ki ez az atyáskodó tónus. „Sport az, amit kívülállók is kénytelenek elfogadni, lenyelni, na jó, oké, sport, mondják rá a kívülállók. Ami ellen elég sokan nem tiltakoznak, ha azt hallják róla, hogy sport. Amit ilyen-olyan érdekből bevesznek az olimpiai kánonba. Bármi. Női súlyemelés, női boksz, női torna, hiába tiltakoznál, ez mind sport.”(22.) Szerinte a női versenysport félreértés, a női torna tönkretesz és roncsol. A női házimunka szerencsére nem ilyen, lélegezhet fel az olvasó, és már megértette, a sport, benne a futball félreérthetetlenül a férfi ego megjelenési formája a szerző univerzumában. Ahogy egyre jobban keményedik befelé a szerzői attitűd a sport, futball és a nemek viszonyában, az olvasó egyre jobban úgy érzi, gondolati szinten nemsokára kódolva lesz a félelem, ha elbúcsúzik a férfiastól, például a sportban, akkor egyszer mindent fel kell adni, amiért élni egyáltalán érdemes. „A sport a férfi(as) lélek ügye: a látszólag értelmetlen igyekezet, ostoba rohangálás ezáltal válik valami egészen mássá. A szabályos könyörtelenség terepe, itt mese nincs, le kell győzni a másikat és azt a másiknak el kell ismernie.” (268.) Jaj, de tetszene ez Jordan Petersonnak.

Kukorelly könyvében a foci azért a nemi megosztottság szempontjain túl is összetett jelentéstartalommal bír. Az élet színházának allegóriája, eredeti modellje a háborús harcmező, istenbizonyíték, a kollektív azonosságtudat terepe, életesély, és még sok minden más, de az biztos, messze túlmutat önmagán, ahogyan a szociológusok írják. Kukorelly az irodalom felől támadja a témát, és valóban, az irodalom és a film összeeresztése a focival százszor érdekesebb, mint a szociológiai fejtegetés. Aki kételkedik ebben, nézze meg a Régi idők fociját Garas Dezsővel, csapja fel Mándy Iván A pálya szélén (1963), vagy Esterházy Utazás a tizenhatos mélyére (2006.) című könyvét. Focit ennyi kategorizálási kedvvel, vendégszöveggel és csillagozott jegyzettel még nem írtak a magyar irodalomban, a hivatkozások skálája az ókori görögöktől Nietzsche-én át, Szabó Lőrinctől Parti Nagy Lajosig ér, és itt kell megjegyezni, az amúgy mutatós könyv kellemetlen tipográfiai hibáját, a hivatkozások csillagozása ugyanis zavaró, olyan apróra sikerültek a kis csillagok, hogy csak nagyítóval lehet észrevenni.

Hova akarja elvinni ez a könyv az olvasót? Ha egy szerző csak érzelmileg képes megközelíteni tárgyát, az olvasó is hajlamos lesz ilyen módon bevonódni és arra a pályára állni, amire a szerző. Hajlamosak leszünk elhinni, hogy van igazi sport és nem igazi sport, hogy a foci tulajdonképpen társadalmi szerződés, melynek szabályait újra kéne írni, és háborogni is lehet, miért nem elég az olimpiai pénz helyett egy fejre helyezett olajágkoszorú. Elhisszük, hogy létezik a turáni átok, és ennek köze lehet ahhoz a tényhez, hogy kevés a magyar futballbíró, valamint azt is elhisszük, a foci a világ harmadik legfontosabb dolga, de hogy melyik a másik kettő, ahhoz el kell olvasni a könyvet.

Jól írja Kukorelly, a foci problémái az élet problémái, a futball nem játék, az olvasó pedig kapiskálja, ha a körülötte lévő mikrokozmoszban rakna rendet, akkor a világ őrülete ellen is tenne valamit. De nem artikulálja eléggé, hogy a világ, amiben ő felnőtt, már nincsen, a kortárs futball globalizálódott és iparággá változott. Naiv és nosztalgikus futballszemlélete nem veszi észre, hogy már nem ott van a pálya széle, ahol ő gondolja. Néhány olvasó azonban nemcsak a les-szabályt nem érti, de azon is törheti a fejét, hogy egy kortárs magyar írót, aki 1988-tól jegyzetel sportról, nőkről, életről, miért nem győzték meg az antiszexista beszéd normái, miközben a kulturált közbeszédben már régen jelen vannak? Persze, ez irodalom.10/2

A kritika eredeti megjelenése: ambroozia.hu

* 2022-ben Katarban rendezték meg, egy hivatalosan is nőgyűlölő, emberi jogokat lábbal tipró országban