Maga túl csinos történésznek. Ezt a mondatot a regény főszereplőjének mondják, és ezzel ki is van jelölve a regénytér, amelyben a mű mozogni fog. Az író általában olyan életvilághoz nyúl, amelyet ismer, vagy vágyik ismerni. Nehéz feladat, hogy a létezés egyedi tapasztalatát kiterjessze a regénytér minden pontjára, mert a regényvilágnak rejtetten, de mindent magába kell foglalni, hogy a fikció többet jelentsen önmagánál, és ne zárványként működjön.

Az Egyformák vagytok két behatárolhatóan urbánus szellemiségű nő regénye, egy három részre tagolt coming of age regény. Az első és harmadik részben Emília (Em), a második részben, Elza nézőpontja jelenik meg egyes szám első személyben. A két nő kamaszkora óta (vagy még előbb) ismeri egymást, Emília két évvel idősebb, még történészhallgató, amikor segít Elzának felkészülni a jogi egyetemre. Életük több ponton összekapcsolódik, bár személyiségük eltér egymástól, társadalmi pozíciójuk azonos, mind a ketten a középosztály felső rétegéhez tartoznak, ami azt jelenti, mindkettőnek van, vagy lesz pénze pszichiáterre. Emília művelődéstörténész és egyetemi oktató, a megesett nők és törvénytelen gyermekek társadalmi státuszát kutatja, saját lányát is egyik kutatott alanyáról nevezi el. Elza egy könyvkiadó cég jogász asszisztense, lazább, kozmopolita karakter, őshonos lelőhelye a kocsmai bárpult. Szeretők, férjek, munkatársak, és családtagok bonyolítják a két nő életét, ahogy az lenni szokott.

A regénytér kiinduló pontja egy lakáséttermi happening, és egy filmforgatási projekt perifériája, ahol virtuálisan és valóságosan vannak összeeresztve azok a szereplők, akik később újra felbukkannak, hogy ezek a civilizált nagyvadak és jelentéktelen aprójószágok reprezentálhassák a milleniális fővárosi elitet, aki inkább a ruházat, a gazdagság és a státusz hordozója, mintsem az exkluzív szellemiség vagy a humanista ethosz inkubátora.

A könyv címe – Egyformák vagytok – a társadalmi szektort, az emberi lét behatároltságában való osztozást, a zsidó származásban való eredetet, de különösen a női lét sajátos tapasztalatába való közös bezártságot sejteti. Nyelvi szinten erre a tulajdonnevek játszanak rá, a két nő neve hasonlít egymásra, ahogyan a fontosabb férfiszereplők neve is (Ervin/Ernő). A regényben kétszer hangzik el a címmondat (másodjára létigei variációval), és mind a két kijelentés tárgyiasító, öntudatlanul is alanyi szintről dologi szintre degradálja a nőket, de mintha minden más szereplő is ezen dolgozna a könyvben.

Olyan formát alkot Szécsi, melyben az időrend és a cselekményszálak összekuszálódnak, jelenidő és flashback váltják egymást. A kétszólamú, egyes szám első személyű párhuzamos narrációval Szécsi az én-elbeszélés mélységet akarja jelezni. A gubancos életrajzi adalékok a késleltetés és a mozaikszerűség miatt csak az olvasó roppant figyelme által lesznek menet közben összefésülve, de ez akkor szerencsés, ha a szövegnek van világos dramaturgiai íve. A ki kicsoda kérdése állandóan ott lebeg az olvasóban; egy könyv elején odavetett becenév a könyv közepén már nem nagyon lesz ismerős. A két főszereplő lejtmenetes epizódokból összerakott történetének azonban van drámai íve, mind a két nő az érzelmi és identitás deficittől végül önmagáig jut el.

A két nő belső világa kevés lírai lebegéssel van megírva, Emília ügynöklistákról, ironikus gesztusokról, beauty projekt feladásokról, vagy Bárdy Mädy Budapest környéki kertjéről értekezik. Eliza öntudatosabb, inkább a férfi-nő viszony manipulatív mivoltát teszi nyílt párbeszéddé, ki is veszi saját részét ebből a játéktérből, hogy annyi egyenruhát próbálhasson fel a létezés jelmeztárából, amennyit csak lehet, és mindig maga dönti el, beszáll-e a játékba.

Szécsi Noémi regénye mintha Berzsenyi Közelítő tél című elégiájának továbbírása lenne, egy herstory, ahol a szubjektumpozíciót két nő foglalja el, akik az idő múlásával néznek farkasszemet, történetüket pedig a veszteség keretezi. A regény központi motívuma a felbomlás, az enyészet létfilozófiai konfliktusa; az idő csak a természetben és a történelemben értelmezhető körkörösnek, az egyedi ember élete egyirányú, idővel végérvényesen az enyészeté lesz, ezért a regényben nincs is olyan konfliktus, ami eltűnhetne a cselekményvilágból. Az enyészet konkrét formát kap a női testre reflektáló beszéddel, és a végső apokalipszist az jelenti, ha szarul néznek ki.

„Néha belegondol, mi lesz, ha ezt a külsőt éppúgy elveszíti, mint az összes többi, magára öltött szépséget, és egészen egyszerűen visszavedlik töredezett, félhosszú hajú, szürke szemű és sápadt budapesti nővé, aki turkálós nyári ruhában utazik a hetes buszon, pattanás van a vállán, izzad a negyven fokban, a levegőben szálló finom por pedig eltömíti a pórusait.” (230.)

A testi szépség elvesztése identitásválsághoz vezet, az öregedő női test, már nem lehet a férfi vágy tárgya. A férfi tekintetet elsajátító, szorongó nők részekre bontott testéről van szó, melyek csak limitált ideig gyakorolnak szexuális vonzerőt. A női test instrumentalizált, a férfi viszont intellektusként jelenik meg, férfiasan következetes, csillogó logikája van és mindig gúnyos; de tolerálható imposztor, és nincs annál nagyobb bűne, hogy a libidója fiatal lányokra fixálódott. Emília rendre más nőkre vetíti saját öngyűlölő szorongását.

„Nekem pedig megrebbent a szívem, hogy olyan szép és fiatal vagyok, hogy a társaságomban még svarcgelb spiclijelentést olvasni is élvezetes. Szántam az öregedő nőket” (52.)

Az enyészet motívum Emília foglalkozásában is megjelenik; ő a történelem médiuma, involváltsága, és érzéki történelem felfogása mintha saját transzgenerációs traumájára is gyógyír lenne.

„Lehetőleg mindenki őrizze meg a higgadtságát, hiszen történészek vagyunk, gondoltam a magam méltóságteljes nyugalmában, mikor az őket amúgy decensen takaró adathalmaz mögött villanásnyira megláttam az isonzói sárban elvérző dédapám rángását, a marhavagon ajtajának becsapódása előtt a bevagonírozott dédnagymama értetlen arckifejezését, a Donnál elfagyott lábú nagypapa utolsó perceiben felakadó szemét vagy a polgári élet szétbombázott romjai között heverő végtagokat.” (105.)

A regényvilág kertmotívuma újabb jelentésréteggel ruházza fel a szöveget; a kert egyszerre természeti és kulturális alapkép, nemcsak az enyészet foglalata, egy alakulás metafora is (Tillmann J.A.). Bárdy Mädy a kutatást segítő informátor olyan, mint a múlt tetemeivel és tárgyaival együtt felbomlott, formátlan kertje, olyan, mint a 30-as évek dzsentri középosztálya, idegrendszerében hordozza a múlt degenerációját. Ugyanakkor a kert a kétségbeesés elől menekülő ember menedéke is, Emília kutató munkájának is a nyugvópontját jelenti majd.

Az emancipált olvasót érdekelheti, mi van e szimulákrum világ mögött. A két nőnek milyen a világnézete, hisznek-e Istenben, baloldaliak vagy jobboldaliak, és az is érdekelheti, hogyan jeleníti meg a szerző, mint a kijelentések forrása a társadalmi nemek reprezentációját a könyvben, ha már a gyöngyöző felső középosztályról van szó.

Az Egyformák vagytok trendérzékeny regény, legnagyobb erénye a láthatóvá tétel. Nő ír nőkről, akik nem csak férfiakról tudnak beszélgetni egymással. De azért ha valaki találkozik velük, mondja el nekik, amit Heller Ágnes mondott egyszer: a nők mindig csak arra figyelnek, milyen a férfiak világhoz való viszonya, ahelyett, hogy a hozzájuk való viszonyra figyelnének. A regény társadalomkritikus hangja nem elég erős, hiába jelenik meg benne sajátosan női tapasztalat és reflexió, ez a két nő okkal sem lázad, pláne ok nélkül. Elza megértése azonban mélyebb, ő mondja ki az összegző értékelést is a végén.

„Nincs erőnk, hogy minimalizáljuk a veszteségeinket. Inkább mindent veszni hagyunk.” (211.)

A kiutat a szexuális diverzitásban véli megtalálni, de a gyanakvó olvasó a másság önmagában való fetisiszta felmutatását kevésbé érzi hitelesnek. A két én-elbeszélés mimetikus flaszternyelve nem harsány, hanem vibráló és erős szubjektivitással bír. Képekben gazdagok a hasonlatok, néhol modorosan túlírtak a mondatok, de a többi oké. 10/7

Szécsi Noémi: Egyformák vagytok, Magvető, 2018.