A történelmi, családi és személyes traumák soha el nem tűnnek, csak átalakulnak, generációk egymásnak dobálják, mint a forró krumplit, kézről kézre. Péntek Orsolya saját családjáról írt ilyen regényt, melynek első kötete Az andalúz lányai 2014-ben, a Dorka könyve 2017-ben jelent meg. jelen kötet a Hóesés Rómában, mint a trilógia utolsó kötete 2020-ban, a Kalligram gondozásában.

A Hóesés Rómában körülbelül az 59. oldaltól letehetetlen, ugyanis ekkor lesz világos végleg, ki kinek a rokona, lánya, vagy nagymamája, szóval, hogy milyen viszonyban állnak egymással a szereplők. Borka és Júlia társadalmi és politikai szocializációja egy szilánkosra tört történelmi-emlékezeti térben, az 50-es években kezdődik, a még gyermekkorú szereplők részleges, a (lány)gyermek nézőpontjából reagálnak a történelmi makrostruktúrára egy mindentudó narrátor által – tényleg mindent tud, tudja, hogy gerle, szarka, varjú, vagy épp egy bagoly hallatszik a távolból. A Hóesés Rómában egy soknemzetiségű család története, ahol az eseményeket először a kislányok horizontján keresztül, később az érett és sajátos női tapasztalatokon át követjük. 

A személyes-családi környezet, és a tágabb politikai-társadalmi közeg elválaszthatatlanok egymástól, a szereplők magánélete is ennek rendelődik alá. A politikai traumát átélt felnőttek – a lányok felmenői – polgári öntudattal, rezisztens módon szemlélik az eltűnt időt, egy analeptikusan és proleptikusan kialakított struktúra mentén, flashback narratívával, és olyan elbeszélői technikával, melyben az előzményeket mindig később, csak több fejezet múlva ismerjük meg. A szerző két figurára fokalizált elbeszéléssel próbálta a regény idejét koherens narratívába szintetizálni, amikor kitalálta a naplószerű formát.

A Borkára és Júliára fókuszált történet kijelölt dátumok mentén halad, a mindentudó elbeszélő hangján, akiről csak az utolsó előtti fejezetben derül ki, ő menedzselte az elbeszélést. Kettős optikája hol Borka életéből merít egy-egy jelentősebb eseményt, hol Júliáéból. A dátumok évenként váltakoznak 1951-től 2000-ig, amikor a temporális rugalmasság jegyében a fejezetek egyre rövidebbek lesznek, majd hirtelen tizenhat évet ugrik előre az időben, míg eléri az utolsó dátumot, 2020 január 3-át, amikor Borka és Júlia már 76 évesek.

A lányok a szöveg valóságában unokatestvérek, szubtextus szintjén azonban ikrek, akik egy darabig egymást és a történelmi valóságot tükrözik vissza, mint Lewis Caroll Alice csodaországban című meseregénye, melyet a lányok soronként olvasnak el gyermekkorukban.

A regénybeli jellemfejlődés vagy változás párhuzamosan halad, de Borka és Júlia iker konstrukciója idővel megkopik, elveszíti jelentőségét, hogy majd egy valódi ikerpárnak adja át a helyét, Borka lányainak, Dorkának és Eszternek. Borka felnőttként belső emigrációba vonul, kiművelt, önérzetes, és önáltató korlátoltság jellemzi, közhelyes életmintát követ, állandóan lakást cserél férj helyett, elhanyagolt lelke lassan telve lesz bűntudattal, ürességgel és közönnyel, lelki és testi immunrendszere idővel összeomlik, nem csoda, élete alapélménye mindig a szorongás és a félelem volt. Júlia, bár a nagyobb családi trauma őt éri, önmagát sikerrel konstituálja, individuum lesz, ami Borkának nem sikerül. Felvállalja saját perspektíváját, elhagyja az országot, merész autentikusként kézbe veszi az életét, idegenségérzéséből előnyt kovácsol, és sikeres fotós karriert fut be Olaszországban. A háttérben azonban mindig sejtjük azt a rejtett lojalitást és mentális blokkot, ami a régóta hiányzó apa figurájához köti. Júlia kivételes helyzetben van, utazásai – Róma, Párizs, Portugália, Milánó, Firenze – önépítésének állomásai lesznek, élettörténete azonban nem fedi le a nők többségének társadalmi valóságát, hiszen kivételes helyzetben van, sikeres művészként él, nem megy férjhez, és nem lesz gyereke. Bár Borka apja nem disszidál, ő is apátlan, mint Júlia és a többi női szereplő a regényben, akik végső soron nem a történelmi viharok miatt maradnak árvák, ott vannak ezek a férfiak, nem haltak meg, csak éppen ezek a polgárok hol valóságosan, hol szimbolikusan elhagyják a gyerekeiket. Az 1956-os forradalom végbement valahogy, de az antropológiai forradalom nem, ahol legitim elvárás lehetne a gyermekek érzelmi, fizikai szükségleteinek a kielégítése, nem csak a munka és az olvasás.

Júlia anyja Lola kilóg a képből, nem éppen polgári származású, a választékos önzés nárcisztikus és sekélyes alakja, aki maga is tele van traumákkal. Borka férje, a félig horvát Ladislaus mentálisan terhelt aszketikus ön- és embergyűlölete, mások által fetisizált higgadtsága valójában láthatatlan erőszak, fizikailag és érzelmileg impotens személye nem csak feleségét kasztrálja, de önmagából is kimetszi a szeretet, a gondoskodás és az intimitás élményét. Látens homoszexualitása (el)inflálódva lebeg a semmiben, míg felesége máshol keresi az örömöt. Dorka és Eszter (Borka és Ladislaus ikerlányai) nem könnyen elkülöníthető karakterek lettek, a nevek hasonló hangzásával pedig a szerző némileg kiprovokálja az olvasás intoleranciáját. Dramaturgiai funkciójuk, Borka és Júlia újbóli tükrözése, és Péntek számára az implicit szerzői pozíció biztosítása Eszter személyében, aki a végén (utolsó előtti fejezetben) egyes szám első személyben coming out-ól az olvasónak, amikor narrátorként kilép a regényvilágból.A regény előrehaladtával Péntek egyre jobban férfi-nő kapcsolatok mentén ábrázolja Borkát és Júliát. Mindketten önreflexívek, tudják, saját hatalmuk igazából a testükben van, női mivoltuk elsősorban nyersanyag és csereérték, és azt is tudják, a férfi erőszak mindenütt jelen van (Júliát kétszer erőszakolják meg Olaszországban), de csak Borka az, aki más valakibe temeti identitását, helyeslésváró reflexei a kegyosztó férfi elismerésére vágynak, mert azt hiszi, énje csak a másikkal teljes. Neki ennyi maradt az ikerlétből.

Az egyik legnagyobb erénye a műnek, hogy bár a történet során mindkét nő jelentős mennyiségű férfi kapcsolatot bonyolít, hiányzik belőle a szerelem. Ez is igazi (női) írói tett. Egyébként is ott van a réteges textúrában a nőkkel való szolidaritás, csendesen lapul a regény mélyén, belesimulva a nemzetközi és magyar kortárs szépirodalom trendjébe, a nők sajátos tapasztalataira épülő regényépítkezésekben, folytatva, továbbgondolva Elena Ferrante, vagy éppen Szécsi Noémi műveit.

A Hóesés Rómában a szubtextussal gazdagon játszó regény. Visszatérő motívumai, a vér, az elmebetegek emlegetése vagy a csend. Olyan, mint egy Csehov színdarab, vagy a Divina Commedia; kulturális kódok és referenciák köré szervezett szöveg, melynek mélyén rejtett olvasatok lehetnek. Nincsenek a regény műfaján számon kérhető konfliktusok, dilemmák, nincsenek nagy romantikus, dekoratív bűnök, helyette hétköznapian traumatikus történések vannak. A 20. századi Európa jelentős történelmi eseményei, a 68-as diáklázadásoktól a portugál szegfűs forradalmon át a magyar rendszerváltásig jelzésszerűen, a hősök hétköznapjainak horizontján jelennek meg, így keretezik a családtörténet tágabb kontextusát.

A regény egy közel nyolcvan szereplős tableau-vivant, ahol Péntek nemigen beszélteti hőseit, inkább nézi, amit cselekszenek, a rövid dialógusokban, a karakterek nyíltan beszélnek, mindig kimondják amit éreznek és gondolnak, ettől néha megdöccen a szöveg. A kortárs műalkotások egy része újrahasznosítottnak és szükségtelennek tűnik, kivéve ha látszik a törekvés, hogy egy nem korrumpálódott, szikár nyelven ne csak a láthatót adja vissza, hanem láthatóvá is akarjon tenni valamit. Például, hogy a polgároknál hol is van a nő helye a lakásban – Borka kisasztala a sarokban –, és hol van a férfié. Természetesen a dolgozószobában. Vagy amikor rendre a gyerekek gondolnak vagy mondanak minden lényegest, amit a felnőttek elhallgatnak.

Apa szomorú. Anya mérges – mondta, ahogy ketten leszaladtak mögöttük. Dorka zsebre tett kézzel bandukolt a szülei után, a kapucnit mélyen a szemébe húzta. – Miért? – kérdezte Esztert, és megszorította a kezét. – Mert nekik nem lett volna szabad összeházasodniuk – mondta Eszter, aztán kihúzta a kezéből a kezét, és előreszaladt. (285.)

A regény polgári öntudat kiáramlásával kezdődik, a kívülről jövő fenyegetettséggel, és az erre adott szorongással, majd a belülről jövő fenyegetéssel folytatódik és a hiábavalósággal ér véget, mert a szabadság mögött is kényszerek és elnyomatások vannak, és mintha Péntek azt sugallná, a lélek gondjaira a művészet lehet az egyik használható kulcs. 10/7

Péntek Orsolya: Hóesés Rómában, Pesti Kalligram, 2020

A kritika eredeti megjelenése: szifonline.hu 2020