Az igazi író összefüggéseket mutat meg, szintetizálja a világ jelenségeit, azzal, hogy párhuzamosan több nézőpontot is átél. Ha ennek a rendszerszintű gondolkodásnak a képessége elveszik, akkor mechanikussá és brutálissá válik az élet. Ezt Olga Tokarczuk mondta a Nobel-díj átadásán. A Hajtsad ekédet a holtak csontjain át című regénye erről a szintetizálásról, és a világ szubjektumra épülő újra alapozásról szól. Föld jövője miatt aggódó 21. századi Mater Magna vándormotívuma új alakot ölt, immár marginális perspektívából szemlélve a világot. A könyv címe William Blake angol költő A pokol közmondásai című művéből vett idézet. Aki ismeri a költő munkásságát, érteni fogja, miért vannak paratextusként megidézve a szövegben.

Úgy nézem a világot, ahogy mások a Napfogyatkozást. Így látom a fogyatkozó Földet. Látom, ahogy tapogatózunk az örök Sötétségben, mint az elfogott Bogarak, amiket skatulyába zárt egy komisz kölyök. Könnyű kárt tenni bennünk és bántani minket, darabokra törni mesterien összetákolt, fura létezésünket. Mindent abnormálisnak, ijesztőnek, vészjóslónak olvasok. Kizárólag Katasztrófákat látok. De bukkanhatunk-e még lejjebb, ha a Bukás a kezdet (63)

Isaiah Berlin brit filozófusnak van egy működő metaforája az emberekre; valaki vagy sündisznó, vagy róka. A sün egy dolgot tud, de azt nagyon, összegömbölyödve védekezik, hogy megóvja magát a külvilágtól. A róka viszont komplex gondolkodó, a világ túl bonyolult, ezért a maga összetettségében akarja vizsgálni. Woody Allen Férjek és feleségek című filmjében is felbukkan a motívum, Sally egy social solitude (társas magány) helyzetben kezdi el osztályozni a barátait, melyben a két metafora hétköznapibb jelentést kap; valaki vagy ártatlan, vagy ravaszdi. Olga Tokarczuk regényének főszereplője Duszejkó asszony vérbeli sündisznó.

A 2009-ben írt regény Lengyelország délnyugati határvidékén játszódik a szeles Klodzkó völgyében, közel a Cseh határhoz. Itt él Duszejkó asszony (Dusejkónak kell ejteni) egy pár házból álló, falunál is kisebb településen a két kutyájával (Kislányok). Gondnoki tevékenységet lát el, a télen keletkezett károkat hozza helyre mások házánál. Mintha Stephen King Ragyogásának bomlott elméjű Jack Torrance-a köszönne vissza, csak inverz kiadásban, vagy a 21. századi ökothrillert olvasunk, esetleg egy satyagrahának nevezett bátor, szívós, az igazságához mindenáron ragaszkodó ellenállót látunk? Az bizonyos, hogy Duszejkó asszony másoknál érzékenyebb a környezeti igazságosságra, a nem-emberire. Tudati, habitusbeli megközelítése, életmódja és gondolkodása globális, társadalmi és kulturális átalakulások szükségességén alapul, na meg az asztrológián.

Hogy az Embernek súlyos kötelessége van az Állatokkal szemben: segítenie kell leélniük az életüket, a háziállatoknak pedig viszonoznia a szeretetüket és gyengédségüket, mert sokkal többet adnak nekünk, mint amennyit kapnak tőlünk. És muszáj, hogy rendesen leélhessék az életüket, kitölthessék a Számlájukat, és beszámíthassák ezt a szemesztert a karmikus indexben: Állat voltam, éltem és ettem, zöld legelőkön legeltem, Kicsinyeket nemzettem, melegítettem őket a testemmel; fészket építettem, teljesítettem, ami a dolgom. (105.)

Egy véletlen haláleset indítja be a történet motorját, egy hideg téli éjszaka közvetlen szomszédja Nagy Láb meghal. Az igénytelen életű férfi halálát fulladás okozza, torkán akad egy orvul leölt szarvas csontja. Ezt követően több gyilkosság történik, és a rendőrség sokáig nem jut egyről kettőre, pedig Duszejkó asszony mindent elkövet, hogy helyes irányba terelje őket, csak senki nem veszi komolyan elméletét, miszerint a gyilkosságokat nem emberi aktorok okozzák. A két utolsó haláleset azonban az asszony felé tereli a gyanút, és kénytelen lesz menekülőre fogni.

Olga Tokarczuk lengyel Nobel-díjas (2018) író, pszichológus

Olga Tokarczuk regénye igazi écreture féminine, sajátos női írás, tudatos feminista palimpszeszt szövegstratégia, van felszíni, és egy felszín alatti mélyebb, felforgatóbb rétege, melynek stílusa újraíró, túlíró, vagy éppen elhallgató. A regény tematikailag sem fér bele a patriarchális kánon elvárásaiba, egy nő nem a szerelemről, meg a nemek közötti érzelmi kapcsolatról ír, hanem kemény humanizmuskritikát tol az olvasó arcába. Tokarczuk ravasz sündisznó, tudja, a női nézőpontokat úgy kell megjeleníteni, hogy ne vegyék észre. A recepcióesztétika kritikája ugyan nem ismeri el a tömbösített, csupán nemileg meghatározott befogadói státust (hogy vannak szeparált női és férfiolvasók), mert a befogadásnak vannak más szempontjai is, de az empíria zsigerileg kotyog közbe, igenis van olyan, hogy a férfiak nem szívesen olvasnak olyan textusokat, amiben az identitásuk nem képviselteti magát. Persze fordítva remekül működik a dolog, a nőknek nem okoz gondot olyan szövegeket olvasni, amelyben egyetlen női szereplő sincsen. A textus felszíne a kissé furának tartott Duszejkó asszony konyhaprojektjéről szól, arról az érzelmi és kognitív befektetésről, amely a konyhaasztal sarkán kezdődik és végződik két bevásárlás között. Fájó veszteségből kreatív düh, proaktív cselekvés lesz, nem vár senkire és semmire, nem kell megmenteni, majd csak a legvégén.

A szövegtest mélyén azonban sokkal több jelentés van, Tokarczuk mélyfúrása ökofeminista episztemológiai, ontológiai és biofil etikai gondolatkorpuszokkal bővíti a szöveget. A 21. századi antropocén szcéna van megidézve, a földi életbe való visszafordíthatatlan beavatkozás. Nincs nosztalgiával átitatott vidék, romantizált természetfelfogás, a természetet az idillel metaforizáló lejárt szavatosságú beszédmód. Van viszont ontológiai szolidaritás mindennel, ami létezik. Az erdő már nem a varázslat és a képzelet kertje, mint Shakespeare-nél, hanem az emberi pusztítás színhelye, ahol a nem-humán élőlények kiszenvednek, mint egy tüdőlövést kapott vaddisznó az avarban, vagy a holokausztot és a koncentrációs táborokat implikáló rókafarm, ahol elevenen nyúzzák meg az állatokat. Az állatok teste akár az emberé, egy nagyobb rendszer része, minden emberi és állati testnek jelentése és jelentősége van. Az emberiség en passant (menet közben) devalválta a humanizmust, és az antropocentrikus világkép lassan hiteltelenné válik, a világ többé már nem az ember monopóliuma.

Most már világos volt, miért hívják a lőtornyokat – amelyek inkább emlékeztetnek a koncentrációs táborok őrtornyaira – szószékeknek. Az Ember a szószéken a többi élőlény fölé helyezi magát, magának vindikálja a jogot, hogy élet - halál ura legyen, Zsarnokká és trónbitorlóvá válik. A pap ihletetten, majdhogynem emelkedetten beszélt: – Hajtsátok uralmatok alá a földet. Nektek vadászoknak szólnak Isten szavai, mert Isten a munkatársává teszi az embert, hogy ő is részt vegyen a teremtés művében, s az maradéktalanul megvalósuljon. A „vadász” szó azt jelenti, hogy valaki hivatásszerűen gondozza Isten ajándékát: a természetet és a benne élő vadakat. (230.)

Tokarczuk az écreture féminine nevében és stílusában túlír, amikor Duszejkó szakmányban gyártja a legkülönfélébb elméleteit, asztrológiáról, és az emberről, melyek azért kifejezetten érdekesek, különösen a Lusta Vénusz elmélete.

A Vénuszom sérült vagy száműzetésben van – így mondják arról a Bolygóról, amelyik nem abban a jegyben található, ahol lennie kellene. Ráadásul rossz aspektusban van vele a Plútó, amely nálam az Aszcendenst uralja. Ez a helyzet az oka, hogy véleményem szerint Lusta Vénusz-szindrómám van. Így nevezem ezt a Szabályszerűséget. Olyan Emberrel kapcsolatban beszélhetünk erről, akit tenyerén hordoz az élet, de közel sem használja ki a lehetőségeit. Értelmes és éles eszű, de nem fekszik neki rendesen a tanulásnak, inkább kártyázásra és pasziánszra használja az intelligenciáját. Szép a teste, de tönkreteszi azzal, hogy elhanyagolja, élvezeti cikkekkel mérgezi magát, nem jár orvoshoz és fogászhoz (216.)

Elhallgató stílusát éppen arra a témára tartogatja, amire a női írás eleve predesztinálva van a patriarchális kánon felől, pont a szerelmi témát és a szexualitást fojtja el csírájában, ami megint csak elég szubverzív stratégia. Újraír, amikor fiktív mesehősöket materializál, egyszerre játszatja el Duszejkó asszonnyal az összes szerepet a Piroska és a Farkasból. Életkorát tekintve nemileg indifferens, szexuálisan majdnem inaktív nagymama, ugyanakkor piros pufi dzsekiben az erdőben távcsővel kószáló Piroska is, meg farkasjelmezben bálozó asszonyság, de a vadász is ő maga, a védelmező és megmentő apa dekonstruktív figurája.

A regény többször jelenít meg kifejezetten női reflexiót, ami imponáló. Elveti például a patriarchátus erőszakos, hatalmi rendbe simuló névadási gyakorlatát, Duszejkó ugyanis önkényes, beszélő neveket aggat mindenre és mindenkire. Kislányok (kutyái), Kisasszonyok (őzek) Nagy Láb, Mumus (szomszédok), Jó Hír (barátnő), Düh, Szuka, és így tovább. A kapitálissal szedett szavak a sajátos kisajátítási gyakorlatra utalnak, mintha Tokarczuk legalább egy mű erejéig vissza akarná venni a fogalmakat, a névadás patriarchális gesztusát, és a jelentést eredeti gazdáitól, hogy új tartalmakkal töltse föl. Problematizálja a férfitekintet tárgyiasító voltát, a patriarchátus ítéletét, az érdeklődési mezőből verbálisan és testileg is kiutasított, láthatatlanná és érdektelenné redukált idősebb nő alakját, Hekaté három arca közül a Banya konfigurációját.

Egy bizonyos kor fölött bele kell nyugodnunk, hogy az emberek folyton elveszítik a türelmüket velünk. Azelőtt sosem voltam tudatában az olyan gesztusok létezésének és jelentőségének, mint szapora bólogatás, az elkapott tekintet, az „igen, igen” szajkózása, mintha beakadt volna a lemez. Vagy az idő megnézése, vagy az orr dörzsölése – ma már pontosan értem ezt az egész színjátékot, amivel csak azt akarja mondani: „Hagyj már békén vén szipirtyó”. Sokszor elgondolkodtam: ha egy jóképű, fiatal, megtermett férfi mondaná ugyanazt, amit én, azt is így fogadnák? Vagy egy sudár, barna nő? (33.)

A regény drámai íve és a tét egyre fokozódik. Duszejkó asszony egyes szám első személyű narrációja nyilvános narratíva, a textuális világon kívüli személyhez szól, az olvasó és a szerző közötti közvetlenebb kapcsolat miatt. Az abszolút nézőpont a főszereplőé, ugyanakkor fragmentumokban polifón, a Duszejkó elleni narratíva néhány szereplőre azért ki van osztva. Tokarczuk szövege stilisztikailag nem kifejezetten szofisztikált, de ez a nyelvi regiszter így hiteles. Ez a regény bizony Umberto Eco mintaolvasóját igényli, az eszményi típusolvasót, akinek az együttműködésére a szöveg nem csupán eleve számít, de igyekszik azt meg is teremteni. Tokarczuk műve akármennyire közhelyesen hangzik, szemléletformáló mű, és ez a legnagyobb erénye. Persze van itt más szemléletformálás is, olyan is megtörténik, ami kivételes, két, nevesített női szereplő beszélget egymással, nem férfiakról vagy a szerelemről.

Az olvasó végül elgondolkodik, miért nem várható, hogy magyar középgenerációs női író vagy költő a közeljövőben Nobel-díjat kapjon? 10/9

Bechdel-teszt pozitív

Olga Tokarczuk: Hajtsad ekédet a holtak csontjain át (Drive Your Plow Over the Bones of the Dead) L’ Harmattan, 2019

A kritika eredeti megjelenése: ambroozia.hu