Ennyire hülye címet adni valaminek, önmagában a tehetség jele. Nem zavarja az alkotókat, hogy a világon senki nem kapja fel a fejét erre az idétlenségre? Ráadásul nem friss sorozat, de pár szimptómát magán hordoz, amiért érdemes írni róla. Joël Dicker bestsellerén alapul, izgalmas, ám túl csavaros sztori lett. Fokozza a tekintélyét, hogy az Oscar-díjas Jean-Jacques Annaud (1943) rendezte, aki 1992-ben Marguerite Duras regényéből forgatta A szerető (L' Amant) című filmet, és mintha most, a 21. században újra éledt volna benne a vágy, hogy egy teenager lány és egy érett férfi kapcsolatát megénekelje anélkül, hogy bármilyen kritikai reflexiót nyújtana erre a patriarchális jelenségre.

Mire gondolok? Például egy rezonőr szereplőre, aki felveti ennek a történetnek a végtelenül patriarchális mivoltát. Mert nem az a baj, hogy ábrázolva van valami, hanem ha reflektálatlanul van ábrázolva. Harry Quebert (Patrick Dempsey) egyetemi professzor Amerika (USA) szerte híres író, akinek könyve minden könyvtár polcán ott van, még ha Alexander Pope, vagy Marcel Proust hiányzik is. Ez a híres New York-i író a Maine állambeli Sommerdale kisvárosában találja meg azt a nyugalmat, amit egykor Henry David Thoreau keresett Waldenben, mert az óceán, a magány és a kontempláció energiát ad egy újabb nagyregényhez. Egy nap megpillantja a tizenöt éves Nolát (Kristine Frøset) táncolni az esőben, innentől jön az őrület, vagy fogalmazzunk úgy, hogy a férfi a lány érzelmi projektje lesz, amit a professzor egészen jól kezel. Nem is vele van a baj, hanem az alkotókkal. Nola művészetek iránt érdeklődő, mindig vidám, de behatárolt helyzetű lány, aki szombatonként dolgozik, felszolgál egy helyi bisztróban. Egymásba szeretnek az íróval, kapcsolatukat annak ellenére tartják titokban, hogy nincsen közöttük szexuális viszony. El akarják hagyni a kisvárost, Kanadába készülnek, hogy majd a lány tizennyolc éves korában összeházasodjanak. Mi persze tudjuk, ebből semmi sem lesz. Nem is, mert a lány a szökés előtt eltűnik, és harminc évig semmit sem tudnak majd róla, egészen addig, amíg Quebert professzor által bérelt ház kertjében meg nem találják a maradványait. Harry Quebert-et persze azonnal letartoztatják, és ha nem lenne ott ifjú mentoráltja David Goldman (Ben Schnetzer), a szintén sikeres New York-i író, akkor a rácsok mögött rohadna élete végéig, de nem a hála lesz majd a legerősebb érzés, ami Quebert professzort elönti. Jean-Jacques Annaud A szeretőben hasonló tematikát dolgozott fel, de az Marguerite Duras regénye alapján történt, és ott az író nézőpontjából van ábrázolva a téma, Duras valóban szexuális kapcsolatban volt tizenöt éves korában egy nála jóval idősebb kínai férfival, az akkori francia gyarmaton, Indokínában. Ami azonban ott bepillantás egy erőteljes szerelmi történettel az emberi lélek gyötrelmeibe, és összetör bennünket a sérülékenységével, felemel az ártatlanságával, fura módon a felek egyenrangúságáról is szól –, ebben a sorozatban mindez irritáló. Ott Jane March által megformált fiatal lány szabályos viselkedésébe szerettek bele, nem a látványába, mint itt. Ha igaz a mondás, miszerint minden férfi elsősorban és mindenekelőtt férfi, és csak másodsorban ember, akkor ez rosszabb lenne, mint egy gombaapokalipszis, ami megfertőzi az emberek agyát. Az az érdekes, hogy Harry Quebert éppen hogy elsősorban ember, mégsem elég a sorozat hiteléhez. Azt mondja  valakinek, hogy valami különlegesre vár, mi tudjuk, ez Nola.

Jelenet a sorozatból

De, hogy a fenébe, hogy egy harmincöt éves egyetemen tanító férfi bármilyen szinten különlegesnek tarthat egy ilyen korú lányt. Pillanatokra talán igen, még bennük van a cukiság-faktor egy fejsimogatás erejéig. Harry Quebert a látványba szeretett bele, nem a lányba. Azt próbálja Annaud mester elhitetni velünk, ha elhangzik Nola szájából Maria Callas és a Traviata szó, elalélunk ilyen kifinomultságon, pláne, hogy könyvtárba is jár, és elolvasta a professzor híressé vált könyvét. Szóval, meg akar győzni, a lány nem a férfitekinteten aratott döntő győzelmet, hanem az észen. Egy tizenöt éves lány azonban nem elolvas egy könyvet, hanem kiolvas. Ha tényleg relevánsat mondana valamiről, azon kívül, hogy "csodálatos", akkor hinnénk a rendezőnek. De egy tizenöt éves lány ab ovo nem tud semmi érdemit mondani egy kulturális termékről, mert túl fiatal hozzá. Egy maga korabelinek talán, de egy egyetemen tanító embernek biztosan nem. (Igen, Arthur Rimbaud tizenkilenc évesen befejezte a költői pályafutását, de ő most nem mérvadó). Marad a lelkesedés, a vidámság felcímkézése, ismert jelenség aszimmetrikus kapcsolatoknál, a megfáradt férfi ego imádja a csacskaságot, amikor elméje pihenni akar. De csak egy darabig. Ki van zárva, hogy komoly szellemi munkát végző ember el tudna viselni mindennap ennyi reflektálatlan cserfességet. Valódi szerelem csak két egyenrangú fél között születhet, minden más csak félreértés, belevetítés, és főleg maszkulin dominancia, mely képes elhitetni önmagával is, hogy ez valódi érzés. A film jócskán rájátszik erre a külsőségekkel. Nola haja mindig ki van bontva, ez ugye a szépség fokmérője, a hajak tánca mágia, holott egy valódi tizenöt éves lányt zavarná a kibontott haj, és az idő nagy részében összefogná, de hát férfi írta és rendezte, az ő világukban ez a realitás nem szerepel. Annyira unalmas, hogy fiatal, középkorú és idősebb írók, rendezők állandóan és kimeríthetetlenül besegítenek ennek a rozoga patriarchátusnak, ahelyett, hogy kihúznák alóla művészileg is a táptalajt. (Egyetlen mentségük van, az írót alakító Patrick Dempsey első felesége huszonhét évvel volt idősebb, mint ő.) ∗∗∗∗∗

The Truth About the Harry Quebert Affair, 2018, Jean-Jacques Annaud

MGM+