Kiss Dávid (1988) hét egységre bontott kötetében nem szorosra fűzött tematikai megfontolások vannak, a személyestől haladunk a histografikus-társadalmi reprezentációk felé. A kötet végi szójegyzék a versek sorrendjét követi, nem betűrendes mutató, úgy tűnik, ez a szerző olvasónak szánt üzenete, spontán, közvetlen gesztus, talán rá akarja bírni, hogy olyan sorrendben olvassa a verseket, ahogyan ő szeretné.

”

Kiss Dávid generációs kategorizálás szerint a milleniál nemzedék tagja, akinek harmincöt év alatt összegyűlt annyi tapasztalata az életről, hogy költő világot építsen belőle. De vajon, annyi költőnemzedék után a világot újnak látó költői képzelet tud-e mélységet adni a megszokottnak, vagy csak a régi visszhangok ereje működik? A verseknek valami fontosról kell szólni, jelentős érzésekről, célzásokról, sejtésekről, feloldatlan feszültségekről, kontrasztokról, a világ nem opcionális dolgairól, országról, nemzedékről, identitásról, múltról, az időről és a halálról.

A kötet címe – Medvék bolygója – a Majmok bolygójának pandanja, emberi avatar, az ember azonosítására szolgál, az autonómnak, racionálisnak hitt, szabad akarat képzetével bíró, emberi szubjektum irodalmi reprezentációja, aki azonban az emberrel ellentétben megbízható, mert csak azt adja, mi lényege. A medve kiterjesztett metaforaként működik, költői aposztrofé, a medve alakjában egy nosztalgikus rend utáni vágyakozás ölt testet.

A medve egyszerre fenséges és félelmetes, hatalmas asszociációs mezeje detektálhatatlan, nem tudunk mindent felölelni a jelentésből. A gyermekkori helyettesítő tárgy képzetétől a hanti-manysi medvekultuszon át a csillagokig, minden belefér. Itt és most vajon eredetmítosz vagy egy etikai fordulat nem-humán alanya? Végső soron az olvasó képzelete és értelmezése fogja eldönteni, milyen hagyományba illeszti a mackóság fikcióját. A kortárs kritika a medve alakját az ökokritika tárgyává tette, a poszthumán etika egyik jelképként értelmezi.

A világot mindig újként látó ifjú költő képzeletének tehát bele kell simulnia egy már meglévő költői hagyományba, de a költői hangot értő olvasó sem tudja naivan olvasni a költő megszólalását, ő is el akarja helyezni egy hagyományba. Hogyan képzeljük el Kiss Dávid költői képzeletét, hangnemét, problémáit, vagy testhelyzetét, ahonnan beszél? Induljunk ki a kötet külleméből. Filigrán könyvecske, a Napkút Kiadó jóvoltából, fedőlapján a már említett medve rajza, ahogyan egy stilizált bolygó közepén áll, amelyről sejtjük, a Föld, vagy egy hozzá hasonló bolygó. Egy fiatal férfi néz a lencsébe, komoly, érdeklődő, kissé szkeptikus tekintettel. Nemrég gyerek volt, látta a Majmok bolygóját, gimnazista vicceket mesélt, mára azonban felismerte saját jelentéktelenségét, felmérte a nagyságrendet az univerzum és önmaga közt, ismeri a felnőttség végletes idegenségét, társadalmi terheit, ismeri a halált, és mivel az elfogadás stádiumában van, a költő szerepet is magára öltheti, ami új egzisztenciális nyilvánosságot jelent, a költők is olyanok, mint az Instagram sztárok, az ő nyilvánosságuk a verses kötetük. Oldalra fordulva beszél, miközben egyszer sem áll fel, talán mert nem a embertől kér figyelmet, hanem valami mástól, ami nagyobb az embernél. Költői hangja rezignált, melankolikus autentikusnak tűnő, másokhoz és önmagához is őszinte. Mit jelent az autentikus hang? Azt, hogy a belső hang és a szabadság igénye folytonos konfrontálódásában van.

A nosztalgikus hangnemű Betelgeuze az apaseb sejthetően autobiografikus ihletettségű verse, aposztroféja nagy entitást szólít meg, az időt, mely csak a csillagoknak kegyelmez –az Orion csillagkép legnagyobb csillagának –, halandóknak nem. Kiss elmúlás verseiben hagyományos nemi szerep struktúrák szerint rendeződnek a családtagok, az anya tápláló és gondoskodó, az apa a bölcs tanító, aki megmutatta a láthatót és láthatatlan világot. Az apa úgy van megformálva, hogy segítse megérteni az életet, a költői hangnak azonban problémát jelent a leválás és függetlenség, talán úgy érzi, ha ez megtörténik, ősei identitása elveszik. Apa és a magára hagyott gyermek költői képe mégis érzelmi távolságtartásra épít.

Konyhaablakunkból elláttunk

az ismert univerzum határáig.

[…]

Egyedül száguldok a Betelgeuze felé

az általad kalkulált pályán,

és míg ötven lettél

torzuló téridőnk onnansó sarkában,

idefent megmaradtam gyereknek,

Apa.

A költői perszóna problémái mindenki problémája, mindenkinek köze van ahhoz, amiről ír –, mindenkinek volt már olyan zöld a szeme, mint a tenger Zakinthosznál, mindenkinek halt meg közeli rokona, mindenkinek vannak ősei, akit elfelejtettek és majdnem mindenki szereti a medvéket. Kiss Dávid költői világa térképből épült táj, a tér és időtapasztalatokban lehorgonyzott érzület hangsúlyozása folytonos, igazodási pontjait revízió alá veszi, a nosztalgia leleteit pedig az olvasó arcába dobja. Nemcsak a csillagok felé utazik, hanem a történelmi-kulturális térben is, ahová legszemélyesebb érzéseit – az alanyi költészet rekvizitumait helyezi. Kelet-Európa, a monarchia romjain alakult kultúrát posztmodernül a szent és a profán egyidejű keretezésében mutatja, a dioklészi palota, egy drón, és egy meghalt dalmát popsztár halála egy szövegtérben szerepelhet. (Split).

A Tusnád című versben vajon etikai fordulat áll be, és a medve védendő állat lesz, nem a fenség kifejezése, vagy marad motívum, egyszerű vagy kiterjesztett metafora? A költői hang az emberhez beszél, amikor a humán, nem-humán szembenállást veszi revízió alá, amikor hangot ad a medvéknek. Sejtjük, a lírai én poszthumán érzékenység hatása alatt áll, amikor kortárs ökológiai problémát dramatizál.

[…] rendben, a tudósok tényleg 

megmondták előre, hogy

ekkora populációjának ekkora

a természetes élettere,

de annyi év telt el azóta,

tudomásul vehetnék végre

az emberek,

hogy ez egy és oszthatatlan

territórium: a miénk, és mi

nem közösködünk –

ez már a medvék bolygója.

A kortárs költészet az alanyi lírát maga mögött hagyta, elhagyott bányavidék lett, kiaknázottan és üresen áll. A legszemélyesebb megnyilvánulásoknak új dimenziót kell nyitni, vagy szélesebbre tárni – mint Kiss teszi –, vagy szűkíteni. Kiss úgy nyit ajtót az alanyinak, hogy állandóan geográfiai-történelmi-kulturális kontextusába helyezi őket. Szerelmi lírája melankolikus, szemérmes hangot kap, mindig messziről indít, nem a kapcsolatok bonyolult érzelmi rezonanciájával foglalkozik, nem eseménytörténetet ír, hanem a felejthetetlent, a mondhatatlant, és az elhallgathatatlant helyezi prehumán és prehistorikus távlatokba. A Bergen című versben például – még jóval az emberi élet és kultúra előtt – a norvég táj ihlette fenséggel keres asszociatív kapcsolatot, amikor egy érzelem végeredményével szembesíti önmagát. A világban meglévő fenséges Kiss költői hangjának konstans eleme és geografikus ihletettségű. A Szemtől szemben című versében görög kulturális referenciákat a szerelem elsüllyedt érzésével, az elveszett kincseket rejtő tenger mélyével állítja párhuzamba, csak a szerelmet nem lehet felhozni olyan könnyen, legfeljebb a túlsó partra lehet átvinni. Táj és szerelmi bánat egybejátszásáról így ír:

Emlékszem, azt mondtad,

a szemem olyan kék,

mint a tenger Zákinthosznál –

éreztem, hogy alámerülsz benne,

akár egy búvár, aki

mélységre vágyik, és odalent

rég elsüllyedt kincsekre lel. [...]

A kötet végén helyet kapó versek különös levéltárköltészeti illusztrációk. Mi sem állhat távolabb a lírától, mint egy levéltári adathalmaz, ki kinek a kicsodájának végeláthatatlan sora (Préselt vadvirágok Szlovéniából, Permonyik), és mielőtt a befogadó elidegenítené magát e performansz jellegű szövegektől, gondoljon arra, ez az új nyilvánosság. Ezek a levéltári versek magát a versszöveget eseményként definiálják.

Amikor William Blake a Tigrist, mint nem-humán lényt megszemélyesítette, narcisztikus költői pózba helyezte magát, vagy Shelley prosopopeiaja, amivel a nyugati szelet hozta helyzetbe, az emberi értelmet meghaladó fenségeshez szólt, azzal kerestek mindketten kapcsolatot, és nem vártak választ, mert erős érzelmi intenzitást akartak mutatni a megszemélyesített felé, ahol maga a megszólítás gesztusa a fontos. Olyan költői képeket teremtettek, mely nem a befogadónak szóltak, hanem saját helyzetükre reagált, a költészet szelleméhez szólt, maguknak pedig a látnok szerepét jelölték ki. Ma egy ifjú költő másképp értelmezi a költészet motívumait, attól függően, melyik költői hagyományhoz áll közel. A kortárs költészet egyik megszólalója Zilahi Anna például A bálna nem motívum című kötetében az egzotikus állatot egyértelműen az etikai fordulat verseként értelmezhetjük, a humán-nem humán szembenállásaként. Kiss Dávidnál a medve inkább tűnik kiterjesztett metaforának, asszociációs mezőnek, és talán a haldokló fantázia metamodern megjelenésének.

Melyik költői hagyományba illeszkedik Kiss Dávid kötete? E kritika szerint a kortárs tendenciákat is figyelembe véve, a metamodernnek nevezett hagyományba. Olyan költészetnek tűnik, melyek középpontjában mitológiák, nosztalgikus történelmi adatok, és főként a fenséges áll, mindez melankolikus, rezignált hangnemben előadva. Individualizmus patológiás narcizmus nélkül. Ez a költői hang nehezen tudja maga mögött hagyni az ideálokat, mégis a tapasztalásra épít, identitása pedig önfelismerő jellegűnek tűnik. Hitelességet keres, de nem pont azt – vagy éppen az ellenkezőjét –, amit ősei, vagy a szülei generációja keresett.

Kiss Dávid Medvék bolygója, Napkút Kiadó, 2022

Szépirodalmi Figyelő, 2023/1