Rakovszky Zsuzsa történelmi fikciója egy regényíró távolságtartó válasza korunk válságára, arra a szakadékra, ami az emberi szándék és következménye között húzódik.

A regény a németalföldi Münster városának doktriner hevületű, rövid ideig tartó (1534-1535), valós történelmi tényeken nyugvó eseményét meséli el, amikor az újhitű anabaptisták átvették a hatalmat. Az anabaptisták misztikus gondolkodású újrakeresztelkedők voltak, ellenezték a gyermekkeresztséget, és egy új Jeruzsálem felépítésén munkálkodnak a bibliai szövegek alapján. Néhány hónapra meg is valósították, mérhetetlen szenvedések árán. A szereplők egy része konkrét történelmi figura: Waldeck hercegpüspök, Bernard Knipperdolling patrícius kereskedő, Matthyson próféta, Rothman tiszteletes, vagy Jan Bockelsen, későbbi nevén Leydeni János. Az anabaptisták a mérsékelt lutheránusoktól veszik át a város vezetését, és ami eleinte visszhangra talál a békés münsteri polgárokban, az később rémálommá válik, leginkább a vallási köntösben jelentkező nyers és manipulatív erőszak miatt. A Hollandiából kiinduló anabaptista mozgalom küzd a pápista hatalommal – Róma a Sátán székhelye, anabaptista szóhasználattal Babilon –, végső fokon V. Károly német-római császárral és németalföldi helytartóival. Babilon és az új Jeruzsálem szellemisége áll szemben a fejekben, a mi és ők törzsi fogalma működik, igazi oka azonban a virágzó és fejlődő városi polgárság érdekeivel szemben álló egyház világi hatalma, a gazdagodó polgároknak, kereskedőknek, pékeknek, szabómestereknek kovácsoknak, és szűcsöknek elege lett a katolikus egyház korabeli gazdaságpolitikájából. Látomássá nemesített mentális betegségeknek, vallási neurózisoknak, és a nők elnyomásának ideje ez, ahol a biztonság fogalma senki számára nem létezett.

– Testvéreim! – kiáltotta. – A döntő óra elközelgett: Isten gyermekei rövidesen megütköznek a Gonosz erőivel. Ti mindnyájan tudjátok, hogy mi képviseljük Isten ügyét. De ne higgyétek, nem az istentelen pápisták és az áruló lutheránusok kényszerítenek bennünket, akaratunk ellenére, erre a harcra, nem, hanem mindnyájunk közös elhatározása, hogy engedelmeskedünk Isten akaratának, amelyet prófétái által nyilatkoztatott ki számunkra. Ha visszautasítanánk a ránk nehezedő terhet, magával Istennek szegülnénk szembe. (138.)

A társadalmi válságok helyzetbe hozzák az írókat, munkásságukat ennek fényében olvassuk, az egyedi történelmi pillanat sajátosságait konfigurálják át, mert az irodalmi mű szimbolikus forma, világlátást, észleléseket, affektusokat hordoz, a fikció pedig egy lehetséges világot kínál megvételre, mely alapján értékelhetjük a valóságot. Ha egy kortárs író visszanyúl a spanyol Németalföld koráig, akkor nemcsak a történelmi jelenség mibenléte érdekli, hanem a korszak panoptikus vizsgálata közben párhuzamot von a jelennel, az emberi természet változatlanságáról, és az önmagát mindig ismétlő történelemről. Lehet, az anabaptisták hagymázas lázálmai és zsoltár éneklő mániája a (poszt)modern olvasó számára folklorisztikus és referencia nélküli, ám a mögötte megbújó tanulságok ropogósak és frissek, mint a münsteri péklegények hajnali zsemléi. Az idők jelei azonban többrétegű regény, az olvasói szabadság értelmében nemcsak történelmi fikciónak, de szerelmi regénynek is olvasható. Liza, a cselédlány-narrátor olyan valakit szeret, aki nem tudja viszonozni az érzéseit, nemcsak azért, mert nem tud róla, hanem mert alkalmatlan a szeretetre, mint ahogy minden másra is. Továbbmenve, Liza talán éppen azért meséli el a történelem e rút szeletét, hogy a szerelméről beszélhessen.

Ami kettőnket illet, engem és kicsi Hansot, akár össze is házasodhattunk volna már akkor, hiszen anélkül a szerelmeskedéssel a fejünket kockáztattuk, de nem volt kedvünk (vagy merszünk) odaállni Jan elé, aki az esketési szertartásokat végezte, és erre mindkettőnknek megvolt a jó oka. De meg élt is még akkor bennem valami titkos reménység, ami elvette a kedvemet ettől a házasságtól. Később igaz, mégiscsak Hans felsége lettem, de akkorra már ez a reménység kihunyt. (237.)

Liza, az önmagát színre vivő elbeszélő ún. metafikciós narrátor, azzal kezdi kissé körülményesen, hogy ő most valamit el fog mesélni. Jóval az események lecsengése után beszél, amikor az egész folyamatra visszatekint, de kinek a nézőpontját prezentálja? Az egyes szám első személyű, az eseményekben passzívan résztvevő cselédlány fura módon a mindentudó elbeszélő fennhatóságával rendelkezik, pedig társadalmi helyzete csak erősen korlátozott perspektívából fokalizálhatna. Személyes adottsága és térbeli pozíciója azonban ellensúlyozza a korlátozást: a ház, amelyben él és dolgozik, Münster főterén áll, tulajdonosa pedig az anabaptista mozgalom helyi vezéralakja, Bernard Knipperdolling patrícius kereskedő.

Rakovszky talán azért alakította így a narrátor fennhatóságát, mert a mindentudó pozíció a legalkalmasabb arra, hogy a történéseket átláthatónak és megérthetőnek lássuk, főleg ilyen traumatikus eseményeknél. A narrátori fennhatóság fölött is van fennhatóság: Liza fölött időnként átnyúlik a vezérnarrátor, maga a szerző. Rakovszky szócsővé válik, amikor szerzői gesztusként – időnként megszakítva Liza narrációját –, korabeli eseményekről szóló verseket ékel a szövegbe, melynek referenciális funkciója van: hangok és kommentárok kollázsa mentén belépőkaput nyit a regényvilágra.

Egy ideáltipikus esztéta írót onnan lehet felismerni, hogy elbújik a szöveg mögött, az avantgárd és polemizáló írókkal szemben szövegbeszéde erősen stilizált és retorikus, az irodalmi beszéd egyik mutációjaként működik. Ilyen Liza narrátori nyelve is, nem eredeti, nem élő, meg sem kísérli a mimézist. Vajon, miért? A beszéd tekintélye és fennhatósága miatt. Ha Liza olyan elevenül beszélne, mint egy valódi cselédlány, senkit sem érdekelne, társadalmi és nemi pozíciója olyan alacsony, hogy azonnal a láthatatlanság és a hallgatás szférájába küldenék, amikor történelmi eseményekről tudósít, hiszen az elbeszélések zömét az a maszkulin becsípődés mozgatja, ami mindenek feletti igazságot, hatalmat és tudást akar érzékenyítő nézőpontok és részleges igazságok helyett.

Az esztéta író stilizált, sztereotip nyelvének előnye az erős koherencia, a jó olvashatóság eleganciája, a pontosság és közvetettség, mely aurát és tekintélyt ad számára, az olvasót meg gondolkodásra ösztönzi. Amikor Liza narrátor például a „szerelmeskedés” szót használja olyan helyzet leírására, melynek semmi köze a szerelemhez és a vágyhoz, akkor pont ez a mutált, stilizált irodalmi nyelv jelenik meg. Hátránya, hogy sem a nyelv, sem a szöveg rejtett, belső struktúrái nem okoznak revelációt. Talán domináns társadalmi típusok ábrázolása volt a szerző célja, nem az egyéni karakterek ábrázolása, de pont ezért nem lesz személyes viszonyunk velük, végső soron nem tudják képzeletünk zsilipjeit megnyitni sem az életük alakulásával, sem a halálukkal kapcsolatban.

Bernard Knipperdolling (egyik anabaptista főszereplő, és Liza gazdája) újhitű városatya például ugyanolyan retorikai készlettel, minden egyediséget nélkülöző hangon szólal meg, akárcsak Herman Tilbeck, a szintén újhitű patrícius kereskedő, vagy Jan Matthyson próféta és Bernhard Rothman tiszteletes.

– Titeket, gazdag és tekintélyes polgárokat – a „gazdag és tekintélyes” szavakat sziszegő gúnnyal ejtette ki –, túlságosan lefoglalnak az e világi gondok, és nincs szemetek az idők jeleire! Most nem olyan idők jönnek, amikor az emberek kölcsönt kérnek és adnak...vagy amikor a gazdagokra fölnéznek, csak azért, mert gazdagok. Az új Jeruzsálemben nem lesz gazdag, sem szegény, a képmutató farizeusoknak nem lesz többé tekintélyük, a megtért bűnösöknek pedig megbocsátanak! – A fivérei döbbent és felháborodott képe láttán elégedetten elmosolyodott. – És akinek ez nem tetszik, annak nincs helye ebben a városban! – tette hozzá látható élvezettel. (111.)

A regény tehát Liza látószögéből – főleg ablakból való nézelődés, leselkedés, és hallgatózás folytán prezentálja az eseményeket, hol mikroszkopikus részletességgel, amikor a cselekmény csak poroszkál, hol távcsövön keresztül, amikor elnagyoltan és szélsebesen foglal össze valamit. A regény egyik dramaturgiai csúcspontjáig (város ostroma) körülményes, aprólékos világépítést folytat, eseményeket, személyeket, és a tárgyi környezetet leltárszerűen írja le, a végkifejletet meg éppen ellenkezőleg, a korábbi részletességgel szembemenően, szellős vagy éppen sűrített cselekménnyel, ráadásul egy másik szereplő – Ännchen, a már említett Knipperdolling kereskedő fogadott lánya – által (elbeszélés az elbeszélésben).

Rakovszky kortárs érzékenységére utal az alacsony helyzetű, eszes női narrátor használata, feltehetően azért, hogy az olvasó – mindjárt a legelejétől – ne osszon eleve maszkulin nézőpontot. Liza tanúságtévő beszámolója kortárs világra hangolt kompozíció – nőként beszélő szemtanúként – megingatja az elbeszélések általános férfiolvasó-pozicionálását. A többszörösen lefokozott státusz (nő és cseléd) mindig többet lát, így a középkori Münster gazdasági, társadalmi és szociokulturális viszonyrendszerét kevésbé maszkulin módon tudja bemutatni. Liza elbeszélő hangja az empirikus megfigyelőjé, minden ítélkezés és lírai kiáradás nélkül mesél. Magának a történetnek nem reprezentatív szereplője, nem alakítja, csak megfigyelője és elszenvedője a kataklizma szerű eseményeknek, melynek legfőbb alakítója valós személy, Jan Bockelsen, avagy Leydeni János.

A holland szabólegény veszélyes csavargó, vándorbűvész, cirkuszi előadó, bolond és csínytevő, nagyjából egy évig Münster teljhatalmú ura és királya lesz. Rakovszky regényében ő a legárnyaltabb figura, a vágy, a megvetés, a félelem és a gonoszság megtestesítője. A történelmi eseményeken túl, Jan Bockelsen archetipikus karaktervándorló figura, Till Eulenspiegellel áll irodalmi rokonságban, akiről nemrég Daniel Khelmann kortárs osztrák-német író írt regényt. (Daniel Khelmann Tyll, 2017). Bockelsen jellegzetes trickster figura, egyszerre játékos, kreatív, csalárd, intellektuális és bomlasztó, fő foglalkozású határátlépő, kultúra alakító, aki áldást vagy átkot hozhat, fő funkciója mégis az, hogy nélkülözhetetlenné tegye magát a szenttel való érintkezésben. Középkori rokona a görög Hermésznek, a nyugat-afrikai Eshunak, az indiai Krishnának, az észak-amerikai Prérifarkasnak, vagy éppen a perzsa Naszreddin hodzsának. A művészet, az irodalom és a folklór tele van tricksterekkel, minden koron átívelő archetípusáról Lewis Hyde esszéíró írt lebilincselő könyvet (Trickster Makes this World, 2010), meggyőzően érvelve a figura örök érvényűsége mellett: Pablo Picasso, Marcel Duchamp, Allen Ginsberg, John Cage, Frederick Douglass, Maxine Hong Kingston példáján keresztül.

Azt is az angyal biztatására cselekedte, amikor végül megszökött a szabómestertől, és világgá ment. Sokáig kóborolt a környéken, itt-ott alkalmi munkákat vállalt pár fillérért vagy egy tányér levesért. Sokat éhezett és fázott, mígnem kikötött abban a bizonyos kocsmában, ahol az özvegy kocsmárosné belé szeretett, jóllehet olyan öreg volt, hogy akár az anyja lehetett volna. „Elvettem és attól fogva mindig volt elég ennivalóm meg fedél a fejem fölött” – mondta és hamiskásan hunyorgott rám. (154.)

A idők jelei a tanúság művészete, olyan empirikus regény, mely leköti az olvasó affektivitását, képzelőerejét, amikor feltámasztja a múltat. Az olvasó erkölcsi és mentális tapasztalatait mozgósítja; hogyan reagált volna a történésekre annak fényében, amit ma tud az emberről és a történelem tanulságairól. Rakovszky regénye egy író erőteljes válasza korunk válságára, mely pont ezért mesél szelíden egy vallási borzalomról, ahol egy apró szektából globális vallás született. Egy nemzeti és egy személyes veszteség története, mely intenzíven politikus, írói részletességgel ragadja meg a hatalom és az ellenállás természetét a domináltak és a kiszolgáltatottak nézőpontjából. vizsgálja. A történelem kíméletlen vizsgálata hol realista, hol folklorisztikus részletességgel ábrázolja az eksztatikus hétköznapokat, az emberi természetet, az internalizált és szimbolikus erőszakot –, melynek legnagyobb veszélye, hogy a saját magunkhoz való viszonyt változtatja meg. Az ember meghal, az erőszak halhatatlan marad, a szörnyek pedig mindig köztünk járnak. 10/7

(Rakovszky Zsuzsa Az idők jelei, Magvető Budapest, 2022)

Kritika megjelenése: ambroozia.hu 2023/2