Sally Rooney (1991) könyvéből készítették ezt a 12 részes minisorozatot, és ahogy az egyik komment írja, nem történik benne semmi. A szellemi sztratoszférában két nagy felhő van, az egyik szereti a cselekményeket, a másiknak tetszik, ha látszólag nem történik semmi. De aki nem látja meg a semmiben a valamit, az nem érdemli meg a történeteket sem

Sally Rooney annak ellenére nem szimpatikus, hogy ő írta a Normális emberek (2019) című regényt, meg ezt a mostanit, a Baráti beszélgetések-et is (2022). Marxista és feminista, mint én. És mégsem. Engem is fogva tart a heteroszexuális maszkulin pozíció aurája, ha. férfi lenne, elolvadnék tőle. Azt sem értem, hogy lehet a palesztinok mellé állni a zsidókkal szemben – ezt Annie Ernaux-nál sem értettem –, de legyen ez az én problémám. Két dolgot akart a könyvvel, illetve a sorozattal, mindkettő elkerülhetetlen. Az egyik ebben a században meg fog történni, a másik folyamatos, addig tart majd, ameddig az emberiség ki nem hal. Ami elkerülhetetlen, az a transzhistorikus, kulturálisan konzisztens szerelemfogalom átalakulása. A monogámia tényleg a férfiakat szolgálja, a patrilineáris társadalmat, ahol a genetikai leszármazottad örökli a vagyonodat, már ha van. Sally Rooney a poliamoria mellett voksol, azaz a többszerelműség mellett, és azzal az analógiával egyszerűen nem lehet vitatkozni – illetve lehet, de minek –, hogy  egy apa vagy anya szeretheti egyszerre több gyerekét is, a szeretet nem kizárólagos. És a szerelem? Woody Allen a Vicky, Cristina, Barcelona (2008) című filmjében ugyanezt boncolgatja, szóval van annak létjogosultsága, hogy megjelenjen a művészetben, nem mintha nem esztetizálta volna eddig is az irodalom. De a poliamoria gyakorlata az igazán érdekes. Hogy lehet kivitelezni? Milyen érett személyiség kell hozzá? És itt lép a képbe a lelki fejlődés kérdése, ami az egész lényegének tűnik. Nem csak a folyamatos lelki fejlődés, hanem a nem szűnő önreflexió, vagy mások reflektáltsága ránk vonatkozóan. A sorozatban ez a szerep Bobbi-é (Sasha Lane), aki a főszereplőnek tekinthető Frances (Alison Oliver) testi-lelki barátnője, ahol a testi alatt nyugodtan értsünk leszbikus kapcsolatot. Bobbi állandó revíziót gyakorol Frances felett, permanens módon szembesíti barátnőjét mindig valamivel. Bobbi teljes transzparenciát képvisel: nem tűri a titkokat, az elhallgatást, az érzelmek palástolását, a ki nem mondott szavakat, és elsőre egyet is értünk ezzel. Nahát, Frances nem mondta el, hogy róla mintázta a novelláját? Miért kellene elmondania? Minden szöveg fikció, még az autobiográfia is. Miért ne lehetnének titkaink? Lehet, az utolsó menedékünk a mindent detektáló világ elől. Időre van szükségünk, főleg időre, mire átlátjuk saját valódi mozgatóinkat, és még azután is magunk dönthetünk, mekkora transzparenciát engedünk bárkinek is. Ha valaki érzelmileg tartózkodó, annak talán korai előzményei vannak, ezt számon kérni olyan, mintha manikűr ollóval kezdenénk nyesegetni egy baobab fa gyökereit, hátha elérünk a fát zabáló férgekig. Bobbi lelki fejlődés fetisiszta, a cél üdvös, az eszközei nem annyira, még ha elismeréssel adózunk is a fejtegetései előtt egy-egy baráti beszélgetés alkalmával.

A film főszereplői (balról): Alison Oliver, William Bowery, Sasha Lane, Jemima Kirk 

Bobbi és Frances dublini irodalom szakos egyetemisták (Trinity College?), és egy Spoken Word* esten összetalálkoznak a híres íróval Melissa-val (Jemima Kirk). Hamarosan összebarátkoznak vele és a férjével, a színész Nick-kel. (William Bowery). Frances beleszeret a férfibe, és sok mentális hullámhegyen és völgyön megy keresztül, mire megtalálja a megoldást, ha megtalálja. Egy kapcsolat, mely dinamikáival és megoldási kísérleteivel (részben) azonosulni tudunk, részben kívülállóként nézzük, saját pozicionáltságunk függvényében. Azzal akaszt ki néhány embert a sorozat, hogy semmi sincs kimondva, de azért nincs, mert nincsenek válaszok, illetve több is van. Szeretheti egy férj a feleségét, attól még, hogy megcsalta? Igen. Szeretheti, ha a másik iránt is vannak érzelmei? Igen. Ez egy érzelmi útvesztő, egy labirintus, és van, aki nem talál belőle ki soha. Az intellektuális sorozatokban mindig vannak rejtett kincsek. William Butler Yeats** fasiszta költő, mondja Frances egy Tinder randevú alkalmával. Mi van? Kérdezi egy közép-európai, aki gimnáziumban találkozik először az ír költő nevével. (G. Orwellnek van erről egy érdekes írása). Alison Oliver (1993) remekebbnél remekebb választás volt Frances szerepére – debütálás a javából. Sasha Lane (1995) dettó, az embernek olyan érzése van, hogy annyi a kiváló színész, hogy kiszorítanák az Atlanti-óceánból a vizet, ha beledobnánk őket. Jemima Kirk (1985), Melissát, az írót alakítja, a Girls (2012) című maratoni sorozatból ismerős, ő volt Jenna, az extravagáns, mégis sebezhető csajszi. És hát William Bowery (1991) mint Nick, aki hat évig Taylor Swift boyfriendje volt, és remekül adja a feminin, passzív-agresszív férj figuráját. 10/10

* Előadóművészet, hangosan felolvasott költészet, hangesztétika, az írott költészettel ellentétben nem akar  tárgyiasulni    

** William Butler Yeats (1865-1939), ír költő, drámaíró, elbeszélő, irodalmi Nobel-díjas, a 20. századi irodalom egyik kiemelkedő alakja.

Baráti beszélgetések (Conversations with Friends), 2022 1. évad 12 epizód, Hulu

Következik: Fatal Attraction, 2023

: