A világ szétesik, de minket a banalitások érdekelnek

Falcsik Mari (1956) azt hittem című kötetéről egy középiskolai magyarórán az irodalomtanár azt mondaná, létösszegző mű. Az irodalomtanításban ez a kifejezés olyan, mint a talk show-ban a nagyszerű szó, a diákok a rigor mortis állapotába kerülnek, ha meghallják. Miért? Mert a szavak folyton csődbe mennek, ha a szerző által teremtett költői hang olyasmiről beszél, amiről még nem lehet tudásuk. Nem ismerik a létezés örvénylő fogyatkozását, a középkorúság pangását, a porózus gátat élet és halál között, amitől a költő kifordítja a zsebeit, és amit talál benne, inkább a földre szórja, és onnantól csak a szomszéd költő gomblyukába tűzött szegfű érdekli. A kötetnek a 20.-21. század válságtörténete a központi témája, és nem a bel canto-tól hangos, hanem a strófák közötti résbe szakadt éles, fájdalmas jazz trombitától, vagy egy bálazsinóros hegedűtől.

Az azt hittem metatextuális cím, a három részből álló kötet harmadik részének egyik utolsó verse. A líra három alakjának – szerző, narrátor és a kettő közé ékelődő értelmezés – mozgása versről versre változik, hol a szerző helyezkedik előtérbe, hol az általa kitalált hang. Falcsiknak ebben a két sorában a szerzői én beszél: Először azt hittem, énekes szeretnék lenni./De aztán rájöttem, hogy madár. Milyen rekonstruálható dolog történik ebben a két sorban? Nincs felismerhető beszédhelyzet, olvasóként csak a szerzői hang képzetére támaszkodhatunk. A szerzői én egyes szám első személyben beszél, előttünk van világának fiktív imitációja, egy kislány, akit felnőttek kérdezgetnek: „Mi szeretnél lenni?” Mond valamit, ami kielégíti a felnőttek igényét, de az övét nem, csak még nem tudja. Ha az énekes és a madár fogalmát összeadjuk, egy hagyományos metafora lesz a végeredmény.

Falcsik ars poeticával (A költők) kezdi a kötetet, a költői szerep funkciójával, és az őszinteséget hozza ki belőle, azt az őszinteséget, ami a világ egyik legveszélyesebb dolga. Ugyanakkor a művészet az igazság kifejezése, amit kizárólag őszinteséggel lehet elkövetni. De a költők nem az igazságot keresik, hanem saját igazságukat, őszinteségük csak eddig terjedhet, és bár minden költő önmagára támaszkodik, mégis túl akar jutni az én-en. Nem mindig sikerül. Nem azért, mert nem elég intenzívek az érzések, hanem, mert a költészet a képzelőerőről, a jelentés létrehozásának folyamatáról, a költői hagyományba való belépésről szól, olyan kifejezésekkel, mely csak az övé, akkor is, ha egyetlen hang sem annyira egyéni, mint ahogy azt egy költő szeretné. A poézis egyik feladata, hogy megszabadítani magát szörnyű szókincsétől, és divatos szavaitól. Amikor a Szomjúhozók című szövegben azt írja: […] amin végképp csonttá száradt hitű öregek kérték számon hajdani idealizmusomat./Mintha tartoztam volna nekik azzal,/hogy azt a gyerektejet örökre fejhetik, akkor Falcsik pont ezt teszi.

A kötet eleje a Válság első pillanata címet kapta, témája az egzisztenciális válság detektálása a kortünetnél szélesebb perspektívába ágyazva: gyerekkor, ősök, költői identitás, erodálódás, álmok, mulandóság, az én és a világ dichotómiája, valamint az ökokritikus nézőpont szelíd változata. Újdonsága nem az, hogy még senki nem írt a hársfaágak csendes árnyáról, hiszen a pasztorális hang eddig is jelen volt a költészetben, de egy etikai fordulat miatt a poézis szép lassan az emberről a környezetre helyeződik, amit egy etikusabb jövő iránti vágy éltet. A természet és a környezet a hozzájuk rendelt értékekkel már irodalmi reprezentáció, ahol a szövegek úgy idézik meg a nem-humánt, hogy változást inspiráljanak az emberi viselkedésben. A madarak nemcsak a szentlélek megnyilvánulásai, hanem az ökokritikus hang alanyai is. A Ha szövegteste épp akkora mint egy fészek, az élni és élni hagyni négy és fél soros imperativusa. Falcsik beleáll ebbe a poézisbe, széles skálán ad jelentést a környezetnek és a nem-humán élőlényeknek. Ikerérzések születnek a lírai énben, hol a félelem és a szorongás, hol az öröm és a biztonság tartományában. Az éjszaka állatai a halálfélelmet és a szorongást kapcsolja össze – a Dibuk fenevadjai mindig ott vannak valahol a sötétben. A Kertünk-ben ezt írja: Remélem, egy sárnégyzet lesz,/ahol újrakezdjük. Földünk még a gömbformát is el fogja felejti, annyira kizsigereltük.

A kötet második részében – A halál emlékei – folytatódik az egzisztencialista válság, a halál konfigurációi modus vivendi-ként jelennek meg. Falcsik szövege a függőleges tengelyre, a sötét, felső tartományba a spiritualitást helyezi, költészet és evangélium összeolvasása a köteten átfutó diszkrét imafolyamatnak a része. A vízszintes tengelyen a közösségi létezés konkrétumai, a semmibe és a valamibe rétegzett válságpillanatok: migráció, háború, járvány, és a halállal való közvetlen találkozás határélménye. Aznap éjjel úgy volt, hogy meghalok,/de aztán másképp alakult./A fények mentettek meg – angyalok? –,/a szorítása ellazult,/végül már csak százig engedett/ritmust számolni, nem tovább. (A halál emlékei). A három részre tagolt szöveg a köztes lét pandanját – élet-halál – figurálisan enjambmentekkel formálja, a vertikális tengelyre teszi, értékelve a felszíni világ szépségeit és teljes közönyét az elmúlással szemben. A horizontális tengelyen is elhelyez egy halálos konfigurációt: az Emlék, emlék a budapesti nyócker lírai mikronarratívája – a szó szerinti véres valóságé –, ahol a vulgáris erőszak mentális problémákkal van összeolvasva. […] hangokból összeállt kórus,/fülből kimoshatatlan üvöltéseké,/jelentette a kapuból/az emeleteinkre,/hogy kint a szennytől fekete utcán/meghalt valaki.

Két intertextuális – holt költők társasága – játék is helyet kapott: harci kürtszó, Petőfi Nemzeti dala matrica méretű, asszonáncokkal tűzdelt esztétikai tárggyá zsugorodott, az eredeti pátoszból kötekedő irónia lett. Ady sem járt jobban, neki négy betű jutott. Talpfa. Ugar./Híja-haza./Ez az idő most a soha. (Másik március). Aztán még egyszer előveszi Petőfit, egy kétszer három és fél soros strófában dekonstruálja a költő lételméletének központi állítását, miszerint nem ágyban, párnák közt kell meghalni (A semmi).

A diákok nem tudják, hogy a szárnyas idő egyszer tényleg elrepül. A kötet vége minden lírikust érintő témát helyez fókuszba, az ember által megkonstruált időt, az idő fogalmához köthető időzítést, és az ezekből következő elmúlást. Berzsenyi Közelítő tél című versének újraírása az ember legfájóbb tapasztalatáról szól: az élet írása mindig a halál írása is. Falcsik szárnyas ajtaján bemegy valaki, átbóklászik rajta, végül elrepül. Eliramlik az élet, ahogy Petőfi mondta. A Fordul a látvány fejezet- és verscím négy, vékony, rímtelen strófájában Falcsik lírai narrátora spektátorként beszél: a világ látványosság, amit idővel egy másik díszletre cserélnek. Intertextuális játék van itt is (Attila! Attila!), páros rímű négysoros strófákban József Attila kertésze demonstratív henyélőként beszél Petőfi hangján, floriografiája közepére pedig szép virágok helyére csalánt helyez. Testmetaforák, archaikus elemek, és a visszatérő tükörjelenetek, az én elidegenedésének toposzai, és a már nagyon tisztán látok képei.

Kétféle poézis van. Az egyik hallgatót kér, vagy vágyik rá, a másikat a saját hangja érdekli, hangja azért hív, hogy hívjon. Falcsik nemileg azonosíthatatlan (androgün), tárgyias lírája az előbbi. Mindkét esetben megállunk kicsit a létfelejtésben, elgondolkodunk egy élmény vagy részlet igazságán. Falcsikot a tudat érdekli jobban; nem romantikus, nem viharos, dühös vagy moralizáló, hanem határozott és koncentrált. Objektíven beszél arról a fizikai módról, ahogyan a világgal érintkezik, de nem az életet elszenvedők hangján. Mintha azt mondaná, a világ szétesik, de minket a banalitások jobban érdekelnek. Az értelmezés pedig annak belátása lehet, hogy a veszteséggel való megbékélés, a sztoicizmus szükségesebb, mint gondoltuk. ∗∗∗∗∗