Mindig tudtam, ha valakitől akarunk valamit, sosem szabad neki elmesélni egy film, vagy könyv tartalmát, mert halálra fogjuk untatni. Azt hiszi, mindig ilyen unalmasak leszünk, és elmenekül. Idővel persze mindenki unalmassá válik, akármit csinál. 

A másik eset, amikor annyira kedvelnek, hogy teljesen mindegy, mit mondunk, minden érdekes, mert mi mondjuk. Van, hogy sok ideig absztinensek maradunk, hosszú évekig senkit sem fárasztunk egy sztorival, aztán a semmiből jön az elszabadult, kicsit mániás hangulat, és kedvünk támad, akkor is, ha belebonyolódunk, kanyargósan, töredezetten meséljük el a dolgot. A dokumentarista módon bemutatott megtörtént bűnesetek nézésének rekreáló hatásáról nem olvastam még értekezést, de nálam a mindennapok valóságát enyhíti. Működő rendszer, nem bolygatom, nem ások mélyebbre, az van mögötte, hogy semmi sem velem történik. Nem voltam 1986-ban Los Angeles-ben, nem engem öltek meg egy fondorlatos gyilkosság során. Valamelyik nap olyan különlegesnek találtam egy esetet, hogy meg kellett osztanom az élményt. Találtam hozzá áldozatot is.

Próbáltam érdekesen előadni: egy magas rangú, egyetemet végzett, nagy tekintéllyel rendelkező rendőrtisztnő a Los Angeles-i rendőrségen mielőtt végigjárta volna a ranglétrát és egy csomó kitüntetést kapott volna, brutális módon megölt egy kórházi nővért, az otthonában. Az áldozat kevéssel a halála előtt, annak a férfinek lett a felesége, akivel a rendőrnő még az egyetem alatt kavart. 

Nyilvánvalóan a féltékenység vitte rá, és nem is volt nagyon óvatos, a nővérként dolgozó áldozat munkahelyén előzőleg fenyegetőzött, a kórházi biztonságiaknak kellett kivinni, pedig akkor már rendőr volt, igaz, még csak járőr. Nagyon gáz, de szerintem még nem tervezte a gyilkosságot, hisz nem ment volna oda hepajozni, hogy felhívja magára a figyelmet. Követte a nőt, szaglászott utána, kifigyelte, hogy egy nap nem megy be a kórházba dolgozni. Ekkor csapott le. Betöréses rablásnak állította be a dolgot, felforgatta a lakást, hogy úgy tűnjön, az áldozat meglepi a rablókat, és lelövik.

Cats Home (2018) by Cintia Vidal Agullo (1979)

1986-tól 2006-ig megoldatlan ügy maradt, az akkori rendőrfőnök kizárólag a rablás tényállásával foglalkozott, utólag jól megkapta érte a magáét. A gyilkos egyre nagyobb pozíciókat ért el, az egész város elismert nyomozója lett, a műkincsrablások híres szakértőjeként. Igen ám, de bejött a DNS, ügyosztályokat nyitottak a döglött aktáknak. 1986-ban a helyszínelők még nem vettek DNS mintákat, azt se tudták mi az, de fura módon az egyikük, ki tudja miért, eltett egy nyálmintát, amit az áldozat karjából vett. Valaki átharapta ugyanis. Ez az öt másodperces tevékenység vezette el a nyomozókat húsz év múlva a gyilkoshoz.

A sztori arra épült, hogy a nyomozónőt hogyan cselezzék ki, hogyan tévesszék meg, hogy ne fogjon gyanút, mire megy ki a játék a kihallgatása során, hiszen maga is vérprofi. Rejtett kamerával vették fel, nem az volt érdekes, ki a gyilkos – ezt már az elején tudjuk –, hanem, hogy hogyan viselkedik. Ugyanúgy, ahogy mindenki más, aki bűnös. Ugyanazokat a baklövéseket követi el, amit minden elkövető a kihallgatásakor. Ezek részletezése a sztori lényege. Magamra ismertem egy csomószor, kisebb kaliberű dolgokban, amikor én is hazudok. Gyilkosság, egy profi leleplezése, a kihallgatás alatti viselkedésének értelmezése, ez a videó tartalma.

Szóval, ha elküldenek minket a sarki boltba, de helyette mást csináltunk, otthon ne részletezzük, miért nem vettünk kígyóuborkát. Ha igazat mondunk, az mindig lényegre szorítkozó. "Miért nem hoztál uborkát?" "Nem volt." Ne csináljunk úgy, mint aki régi emlékeket kotor elő, koncentrál, és lényegtelen részletekkel próbálja magáról a gyanút elterelni, például elmondja, hogy átment előtte az úton egy fekete macska.

Áldozatom végighallgatott, de kérdő tekintetemet is észrevette. "Nem szabad nővérnek menni", mondta összegezve a hallottakat.

∗