Aleem Khan (1972) pakisztáni származású rendező filmjén nagyon érződik, hogy meg akarta fosztani minden érzelgősségtől, túlzástól és botrányos felhangtól a történetet, talán azért, hogy mindenki szempontját valamennyire megérthessük, valamennyire belehelyezkedhessünk.

 A megismerés mindig megértéssel is párosul, noha nem jelenti, hogy elfogadjuk, vagy egyetértünk a dolgokkal. Valószínűleg ezért is tetszik a kritikusoknak és a nézőknek a film. Maga a történet szálkásan sovány, Mary (Joanna Scanlan) és Ahmed Hussain (Nasser Memarzia) az angliai Doverben élnek. (Az Angliára használt Albion kifejezés a tengerparti Dover fehér mészkősziklái miatt kapta a nevét). A középkorú nő férje Ahmed, egy nap váratlanul meghal, és Mary nem sokkal a temetése után felfedezi, a férfinek kapcsolata volt egy francia nővel, a La Manche csatorna másik oldalán lévő Calais-ban. Mary – akinek van muszlim neve is – eredetileg angol, házasságkötése miatt lett muszlima, és szemmel láthatóan komolyan veszi a hitet.

Ha van döbbenetes, lelkileg végzetes élethelyzet, akkor ez az. Az addig felépített identitása, élete egy pillanat alatt megkérdőjeleződik. Egy angol nő, aki vallást vált, nevet vált, mindenét kicseréli egy házasság miatt, mit érezhet, amikor azt tapasztalja, mindez tulajdonképpen hazugságra épült, ha nem is a legelejétől fogva, de elég hamar. Nem azért nem hagyják el a másik nőért, mert tisztelik és szeretik, hanem mert Ahmed, akit egyébként nem látunk, mert a film legelején meghal, tudja, hogy egy ilyen státuszra felépített élet mit sem ér női individuumként, és Mary lehetetlen helyzetben találná magát, ezért valószínűleg, szánalomból nem hagyták el. Lehet más olvasata is a dolognak, mondhatja valaki, igenis lehet két embert szeretni, és a dolgok ilyenkor valahogy mindig a döntés elodázására vannak felépítve. Gyengék vagyunk, tele hibával, mert emberek vagyunk. Mivel a férfi már nem tud védekezni, kinek-kinek az erkölcsi alapállására, ítélőképességére van bízva, mit gondol. Bár a férfi nézőpontját igen közvetett módon ismerhetjük meg, és a film a nézőre hagyja az agyalást, valami olyasmivel védekezhetne, ha még élne, hogy a másik nőtől gyereke született, meg a másik nő szexuálisan vonzóbb, persze, ha egy muszlim egyáltalán beszélne ilyesmiről.

Én azt hittem a film beharangozójában – valamelyik újság ajánlotta –, hogy ez dokumentumfilm, és az első tíz percben úgy is nézett ki. Aztán rájöttem, azért itt profi színészek vannak, csak a híres eszköztelen színjátszási módszert használják. Joanna Scanlan, aki igen hitelesen játssza Maryt, minimális színészi játékot mutat, megfelelve ezzel a film alapállásának, az eszköztelen minimalizmusnak. Egy lelkileg nagyon nehéz élethelyzet van feldolgozva, úgy, hogy egy felesleges szó, mondat nincs benne, ám vizuálisan sokkal bőbeszédűbb, a lelki tartalmakat inkább a képiség segítségével fejezi ki a rendező. Ennek ellenére, aki vizuálisan erős megoldásokkal találkozott már filmes élményeiben, annak szájbarágósnak vagy közhelyesnek tűnhet, amikor Dover fehér sziklái megrepednek Mary Hussein képzeletében, vagy amikor ruhástól belefekszik a vadul hullámzó tengerbe, és tehetetlen rongybabaként csapódik ide-oda. Mert Mary Hussein bizony veszi a fáradságot, átkel a La Manche csatornán, hogy megkeresse Genevieve-et (Nathalie Richard).

Egy rutinos mozinéző-befogadó azért Pakisztán hallatán elkalandozik. Ahmed, (a meghalt férj) pakisztáni származású, egy olyan volt gyarmatbirodalom polgára is, amely 1947-ben India angol uralom alóli felszabadulása után vált önálló állammá, és egy rövid ideig a brit Nemzetközösség domíniuma volt. Gyarmattartó országok és volt gyarmatbirodalmak dekolonializációs olvasata azért tartogat egy kis háttéranyagot a filmnézőnek; a megcsalt brit nőt Mary Hussein-t értelmezhetjük az egykori (és jelenleg is) gyarmattartó Brit Birodalom képviselőjének, akit a filmben ironikus módon, minden addigi angol identitásától megfosztott egy pakisztáni muszlim férfi, aki később megcsalja, cserbenhagyja, kijátssza, összezavarja, csakúgy, mint a brit elnyomók egykor a gyarmati népeket. Ráadásul egy francia nővel, (az angolok örök ellenlábasait), akit úgy hívnak, mint a híres Cherbourgi esernyők (szerethető) giccsparádéjának főszereplőjét Genevieve-et, akit 1964-ben Catherine Deneuve játszott, és szintén van kolonializációs olvasata a filmnek, amennyiben az 1964-es algériai-francia háború a háttéranyag, ahova a nő szerelme bevonul. Mennyire változnak az idők, ez a film 1964-ben elnyerte Cannes-ban az Arany Pálmát, ma azonban elképzelni sem tudnánk, hogy egy végigénekelt melodráma ekkora sikert arat egy filmfesztiválon.

Nemcsak a (már halott) férj alázza meg Maryt, de akaratlanul a francia Genevieve is, amikor takarítónőnek nézi Maryt, aki elfogadva a neki szánt szerepet, megtéveszti a nőt, és annak fiát Solomont (Talid Ariss), így része lesz abban a kiváltságban, amire más nők csak titokban vágynak, szétnézni, részese lenni a Másik világának, életének, annak a titokzatos entitásnak, amely elvette tőle, amiről azt hitte, csak az övé. Azt sem gondolhatjuk, hogy Ahmed és Mary házassága elidegenedett, nem valódi értékeken nyugodott, valamiféle kompromisszum volt, amihez egyiküknek sem volt érzelmileg köze. Nem, ez színtiszta szerelemnek indult, és ki is tartott egy ideig, próbatételek és sok-sok kitartás után született, habár ezt csak a Mary által elmesélt narratív szálból tudjuk meg. A szerelem azonban mindig rosszul végződik, ezt mindenki tudja, ez a kulturális genetikai tudásunk része, amely alól nincs kibúvó, ezért is biztosítják be magukat a felek a házasság intézményével, de a traumák csak még nagyobbak lesznek, és valahogy mindig több nő áll a vesztes partvonalon. Hogyan tudna például egy muszlima fenntartani egy hosszú, házasságon kívüli kapcsolatot? Sehogy. A férfi viszont megteheti. Vannak kapcsolatok, ahol a traumatizáció nem is a házasság ideje alatt következik be, hanem utána. Sok filmes toposz épül arra a dramaturgiára, hogy a partner halála után (jellemzően férfiak) jön rá a feleség, hogy át lett dobva a palánkon, és nyomozásba kezd.

Az After Love annyira mértéktartó nagy és jogos indulatokat gerjesztő témája ellenére, hogy már csak ettől jó lett. A színészi játék is tartja a magas színvonalat, a kamasz Solomont játsszó Talid Ariss remek, ahogyan a Genevieve-t alakító Natalie Richard is. Nekem persze vannak sajátos szempontjaim. Van egy jelenet a filmben, Mary Hussein megvizsgálja a testét. Ne szépítsük, nem igazán karbantartott és fitt testet látunk a tükörben mi sem, ő sem. Nem mondom, hogy a rendező azt sugallja, ez a test nem volt elég vonzó, vagy soha nem volt vonzó, de a felületes szemlélő magyarázatot éppen találhat benne, és lám mindjárt az áldozathibáztatás ingoványos útjára lépünk, azért ha nagyon szubtilis módon, de ezt sugallja a rendező. A másik szempontom, hogy mennyire alkalmas lett volna a film arra, hogy két nő beszélgessen valamiről, ami nem a férfiakkal kapcsolatos. Simán meg lehetett volna oldani, ha a rendezőnek ez szempont lett volna, és nem rúgta volna föl a minimalizmusra való törekvését. A rendezők sosem olvasnak kortárs filmelméleti irodalmat? 

A film egyáltalán nem teszi fel a kérdést, ki a hibás, van-e hibás? Mi nézők viszont gondolkozhatunk rajta és eldönthetjük. 10/9

A film Bechdel-tesztje negatív

After Love 2020, Aleem Khan