David Fincher (1962) filmje nehezen fogja a kelet-európai filmnézők elgémberedett tagjait megmozgatni ezzel a fekete-fehér, Hollywoodról szóló történettel, és nem azért, mert a korabeli, válságban lévő profit- és hataloméhes filmipar kontra egyén metszéspontjában álló történet nem lenne elég érdekes, hanem mert túl sokat vár a moziba járó közönségtől, túl nagyot akar markolni, és mindezt olyan vehemensen, hogy a befogadás határait mindenképpen feszegeti.

Magyarán, a nézőnek ki kell mozdulni saját kényelmes nézőpontjából és legalább kétszer kell megnéznie szoros- és biografikus olvasással a filmet, mire tisztába teszi például a ki kicsoda kérdését. A nevesített, de csak egyszer-kétszer felbukkanó szereplők, a kreatív, ide-oda ugráló flashback technika, valamint a csapongó, közvetett politikai és gazdasági utalások nem teszik első látásra szerethetővé ezt a mozit. Fincher filmje ínyenceknek való monumentális tableau vivant, amely horizontálisan és vertikálisan is reprezentálni akarja a korabeli hollywoodi szcénát – Louis B. Mayer és William Randolph Hearst világát –, de túl sok a keresztmetszet, túl sok az árnyalat (Shelly Metcalf önmagával meghasonlott másodrendező kitalált karaktere például ilyen szerintem).

Amikor a filmipar elmesélt már minden történetet, akkor a reprezentáció szintjén változtatnak, addig háttérben lévő karaktereket húznak elő. Mank, azaz Herman J. Mankiewicz (1897-1953) remek példa erre. Életének viszonylag hosszabb és jelentősebb szakaszáról szól, amit a kaliforniai filmipar alkalmazásában tölt névtelen forgatókönyvíróként. Nagyjából tizenkét évről van szó ebben a fikcionált életrajzi filmben, melynek forgatókönyvét Jack Fincher (1930-2003), David Fincher rendező apja írt. Mank személyisége és társadalmi pozíciója tényleg predesztinálta erre a figyelemre, nem csak azért, mert Oscar-díjat nyert 1942-ben a Citizen Kane (Aranyolgár) legjobb eredeti forgatókönyvéért, hanem, mert egy korszak, a 30-as és 40-es évek hollywoodi filmstúdiók coloure locale-jának különös figurája volt, egy alkoholista Don Quijote, aki azért részben sikeres szélmalomharcot vívott.

Jelenet a filmből

A fiatal Orson Welles (Tom Burke), a korszak ikonikus színész-rendező figurája 1939-ben felkéri Mankot (Gary Oldman), írjon egy forgatókönyvét az RKO (Radio-Keith-Opheum) filmgyártó és forgalmazó vállalat számára. Mank a kaliforniai Victorville vendégfarmon, távol minden zavaró tényezőtől (alkohol, család, haverok), bele is kezd a munkába. A flashback technika drámai íve 1930-tól, egészen 1942-ig feszíti ki a filmnéző számára gyöngyvásznat, Mank életét belehelyezve a korszak történelmi, társadalmi és kulturális kontextusába. De mi ez a kontextus? Az alkohol tilalom, a nagy gazdasági világválság, a New Deal politikája, a kaliforniai kormányzóválasztás, az Európában kibontakozó nácizmus, majd a második világháború, és a forgatókönyvíró-szakszervezeti mozgalom kezdete. Ez utóbbiról H. P. Lovecraft így fogalmaz: megfoghatatlan kötelék van a közösség legmagasabb és legalacsonyabb származású tagjai között. Míg a középosztály elégedetten lefoglalja magát köznapi, tekintélyes, és földhözragadt pénzsóvár hivatásokkal, a művészek és arisztokraták önkéntelenül egyesítik erőiket a parasztokkal és a pórnéppel a monoton materializmus ellen. Tulajdonképpen Mank figurájának ez a lényege. Élete és munkássága a Paramount stúdiótól a Metro-Goldwyn-Mayer vállalaton, az 1934-es kaliforniai kormányzóváltáson át egészen William Randolph Hearst sajtómágnás San Simeon-i ebédlőjelenetének drámai csúcspontjáig ível. A néző ki van elégítve, Fincher kimerítő képet ad erről a világról, ahol egy láthatatlan és nem tudatos struktúra olyan embereket tart kulturális és gazdasági szolgaságban, akik nem tudják, mi zajlik körülöttük. Mank nem ilyen. Művelt, olvasott, reflexív, de önsorsrontó értelmiségi, aki számára eleve ki van jelölve a szerep e „megszentelt” filmes világában, a „családban” (Ganze Mishpocha), melyben inkább áldozatnak, vagy kintornás majomnak érezheti magát, mint a csoda részesének. Mai szemmel nézve nem egy performatív aktivista – akiből ma van épp elég – nem saját társadalmi tőkéjének növelése érdekében tesz vagy nem tesz valamit, éppen ellenkezőleg, egy ügy iránti elköteleződéssel saját egzisztenciáját teszi kockára (Upton Sinclar melletti szolidaritás a kormányzóválasztáskor). Mank aktivizmusa nem hierarchikus, ki is szorítják a szakmai körökből, kulturális bojkott alá veszik, szóval Hollywoodban is működött a cancel-culture, nem mai találmány.

A film középpontjában az a feszítő kérdés áll, vajon az Orson Welles felkérésére készülő, majd befejezett forgatókönyv tényleg a Mankot egyébként alapvetően respektáló William Randoph Hearst (Charles Dance) sajtómágnásról és szeretőjéről, Marion Davies (Amanda Seyfried)-ről szól-e? Mank tagadja, a többiek biztosak benne, hogy referenciális olvasatról van szó.

Ha már reprezentáció, hogy vannak ábrázolva a nők a filmben? Nem nagy meglepetésre a kaliforniai filmstúdiókat nem nők alapították, nem nők írták a filmforgatókönyveket, és Fincher filmje nem foglalkozik a filmvárosban legyártott női sztárokkal. A Mankban olyan nők vannak, akik nem alakítják a történetet, csak elszenvedői. Mank felesége Sara (Tuppence Middleton) például erős karakternek látszik, de az öntőformából ő sem szabadulhat. Marion Davies a sajtómágnás szeretőjeként erősen sztereotipizált figura, látjuk, kiválasztásának annak idején mi lehetett a szempontja. A többi női szereplő kisegítő, szociális karakter, akik Mank keze alá dolgoznak, a fizikoterápiás nővértől (Monica Gossman) Rita Alexander (Lily Collins) gépírón át kevéssé egyénített szereplők, bárki el tudta volna játszani őket. A Paramount stúdió félmeztelen titkárnőjéről ne is beszéljünk. Megállapíthatjuk, hogy a múlt század elején kialakult amerikai filmipar igazi kanmuri volt, akárcsak a jóval későbbi hippikorszak, látszólag tett a nőkért, de valójában nem.

Kedvelt filmes toposz az idétlen, rosszakaró, szemétkedő filmkritikus alakja, aki mert ő maga művészi alkotásra képtelen, aljas módon leszólja mások munkáját. Woody Allen Hollywood Ending (2002) című filmjében például az egyik szereplő a világ söpredékének titulálja őket. De mi van mondjuk André Bazin (1918-1958) francia filmkritikussal, aki addig lobbizott a Mankiewicz forgatókönyve alapján készített Aranypolgárért (1941), hogy végül minden idők legjobb filmjének ítélték? (Lásd Brüsszeli tizenkettő).Lement a 2021-es Oscar gála, tudjuk, hogy a Mank két díjat is elnyert; Erik Messerschmidt operatőr, valamint Donald Graham Burt/Jan Pascale látványtervező páros. Gary Oldman nem kapott Oscart a Mank-ért, valaki azt írta, láttunk már tőle ilyen alakítást, semmi meglepő nem volt benne. Én azt mondom, Anthony Hopkins-tól is láttuk már elég sokszor azt a ferde kacsintást és cinikus félmosolyt, ami most újabb Oscart hozott a The Father című filmben nyújtott alakításáért. Gary Oldman mellett a Louis B. Mayert (Metro-Goldwyn-Mayer filmstúdió társalapítója) játszó Arliss Howard-ot kell megemlíteni, annyira jól hozza a figurát. 10/7

A film Bechdel-tesztje negatív

Mank, David Fincher 2020, NETFLIX