Azt mondta Olga Tokarczuk a Nobel-díj átadáson, hogy a szubjektum diadala érkezett el, már csak az egyes szám első személy érvényes, mindenki azt mondja el, ami vele történt, és a regény helyett a 21. század uralkodó műfaja a (film)sorozat lett. Mucha Dorka kisregényét olvasva, mintha telibe találtak volna Tokarczuk szavai.

Fák jú, Tanár úr...

Itt van ez a nőnemű, névtelen narrátor, ez az implicit szerzői pozíció, aki egyes szám első személyben tegezi az olvasót, ezzel jelölve ki a helyét, szerencsére mellérendelő módon. A szerző nem tartja fontosnak, hogy megnevezze a narrátor-elbeszélőt, talán egynek tartja a sok milleniál fiatal nő közül, akivel történik pár dolog, ebben a kisregényben többségében nem jó dolgok, még sincs igazán személyes az egészben, bárkivel megtörténhet, ha fiatal és szép és nőnemű.

Generációs kisregény lehetne, ha nem lenne évezredek óta ugyanaz a leosztás, hatalmi pozícióban lévő férfiak kihasználják a rájuk bízott emberanyagot, szexuálisan közelednek mondjuk a tanítványaik felé, akik olyanok, mint a legújabb Woody Allen filmben – Rainy Day in New York, 2019 – Ashleigh, az újságírótanonc, aki majdnem elhiszi, ő a megoldás bármire, ami egy harmincon túli családos férfi életében probléma lehet. A könyv címe rájátszik a magyar puncs.hu oldal morális szempontból megkérdőjelezhető létezésére, ahol fiatal és csinos lányokat biztatnak, használják ki adottságaikat, és kooperáljanak idősebb, tehetős férfiakkal. Tulajdonképpen mi ennek a szalonkortárs üzenetnek a lényege? Az, hogy a világ maga prostitúció. Valami ilyesmiről szól Mucha Dorka Puncs című könyve.

„Nem szólítjuk egymást a nevén. Ő csak Tanár úr, én csak a kedves, arc nélküli, névtelen diáklány. Akinek nincs neve, az nincs is.” (57.)

A kisregényben a névtelen diáklány és a Tanár úr fáziskéséssel ugyan, de kölcsönösen pofára ejtik egymást, miután mindketten kritikátlanul lépnek bele az aktusba, persze a lány van életkorilag, intellektuálisan és hatalmi szempontból alulpozicionálva, ráadásul ő érzelmileg is bevonódik. A személyest olyan dolog adja, ami televíziós sorozatokban vált divatossá, a főhőst valamilyen destruktív kényszer tartja fogva, bűntudatvagdosás (Amarilla), vagy mint a narrátor elbeszélőt a kényszeresen számolás. A poszttraumás stresszzavar és megküzdési stratégiája ismerős menő filmekből, és nem baj, ha átemelik a kortárs irodalomba, a kortárs művészet szereti a trendivé polírozott traumákat, és az elképzelést, miszerint a legközelebbi idegen, a saját egonk.

„Újrakezdem a számolást, most lassabban megy. Négy és öt között bejelentem, hogy hazamegyek. Egyedül, ne kísérjen el. Már a Lehel téren vagyok, mikor hétnél járok, nem tudom, hogyan jutottam oda. Szabálytalanul vágok át a téren, de csak akkor veszem észre, amikor megállok a túloldalon, és visszanézek. Tizenegynél negyed hármat mutat az óra, én pedig egy kád forró vízben ülök, kezemben a telefonommal.” (31.)

Milyennek képzeljük el ezt a névtelen, milleniál nemzedékhez tartozó lányt? Olyan valakinek akiről Strickland-Pajtók Ágnes „Sometimes it’s the strangers that sustain you.” Zadie Smith Swing Time és Szécsi Noémi Egyformák vagytok című regényének összehasonlító vizsgálatában (TNTeF 98) a frenemy (a friend és az enemy szó összerántása) kifejezéssel ír le. A kisregény frenemy-je a másik nővel szolidáris és rivalizáló egyszerre, indirekt módon agresszív, önmagától elidegenedett, önbizalom- és integritáshiányos. Hírből sem ismeri a sisterhood életérzést, ennek a lánynak minden nő kövér és alacsony, mindenki más dugni akar, mindenki nevetséges és közönséges, kivéve őt. Sodródó, bűntudattal terhelt, mégis közönyös, nincs különösebb küldetése a világban. Ő a posztmodern, kallódó emberlány, de sem társadalmilag, sem irodalmilag nem lett elég összetett a figura. Miután gyarmatosították a testét, nyitott az út a láthatatlan erőszak, az öngyarmatosítás és öntárgyiasítás felé, amivel valószínűleg egész életében küzdeni fog, de talán idővel felismerni majd saját áldozatiságát.

„Szemben velem ül egy élénkvörösre festett, gondosan vasalt hajú lány. Fiatalabb nálam, de nem tudom eldönteni, hogy hány évvel. Hatalmas a melle, de komolyan. Hiába van rajta zárt ruha, nem segít szerencsétlenen. Viviennek hívják. A vén fasz mellette Gábor, egyfolytában fogdossa a combját, alig várja, hogy szobára menjenek. Kétszer annyi idős, mint Vivien. Sőt. Az orránál van egy bibircsók, anyajegy, vagy nem tudom, mi, de emiatt nagyon nehéz a szemébe nézni, miközben beszél. Idegesen vihog, harsányan rángatózva, sorban mondja a szar, hímsoviniszta vicceket.” (60.)

Ennek a névtelen diáklánynak van mentsége, túl fiatal ahhoz, hogy rálásson a struktúrára, amit a Tanár úr már régóta ismer. Milyennek képzeljük el a Tanár úr karakterét? Kontextus nélküli figura, benne ugyanúgy nincs semmi személyes, ahogyan a lányban sincs, egydimenziós puncsuraság, valódi tehetsége a hatalom és a téves jogosultságtudat, amivel a lány felett áll, de leginkább fekszik. Vágya valószínűleg saját ürességéből származik, nincs benne kölcsönösség, csak a bevételi oldalt ismeri, és alkalmatlan bármilyen érzelmi űr betöltésére. Arc nélküli szexuális ragadozó, aki még csak nem is beavató személyiség, nem mond semmi okosat a világról cserébe, hogy kihasználja egy fiatal lány testét. Még csak sekélyesnek mondható dialógusokat sem folytatnak semmiről ők ketten, persze, mert ehhez párbeszédeket kellett volna írni. 

A kisregény narrátor-elbeszélőjének rigalánc lazaságú modalitása, az előtérbe tolt alsó középosztálybeli, fiatalos beszéd és gondolkodásmód, akárhányszor ismerős lehet a kortárs irodalomból, még sincs a regénynek jellegzetes, egyedi szerzői hangja, mindenki egyformán, azonos nyelvi regiszterben beszél. Nem lett egy Elizabeth Wurzel-féle önreflexiós kortárs próza, nem olyan, mint a Prozac ország, ahol a hősnőről oldalanként kétszer pattan le a társadalmi létezés nyomorúsága, az egyéni sors helye ebben a kusza mátrixvilágban, ahol nőként létezni még mindig mások közérzetjavító stressz-managementjét jelenti. Azért van egy kis társadalomkritika is,  benne, mintha Mucha tudná, hogy ez azért 2019-ben megkerülhetetlen.

„Híresek vagyunk az önimádatról, és egyfolytában a jogainkról picsogunk. Mi vagyunk azok, akik már a részvételért is érmet kapnak, rágógumiból építünk Szabadság-szobrot. […] A mi generációnkról írnak mindenhol, de még senkinek sem jutott eszébe, hogy megkérdezze, mi van velünk.”(114.)

Ha jól számoltam, huszonegy nevesített szereplője van a könyvnek, persze nincs mindenki helyzetbe hozva, de egy kisregény nem bír el ennyit, pláne, ha valaki csak egyszer bukkan fel. Attól nem lesz élő egy figura, hogy van egy mondata, és nevet kap a szerzőtől. Hiába vannak leírva városnevek, légüres térben fulladoznak a szereplők valahol a pesti Balzac utca környékén, Gödön, vagy egy észak-magyarországi nyelvjárási területen. Mindenki agyonfrusztrált, traumatizált és boldogtalan, beleértve puncsuraságot is, akinek lelki, testi libidójához kell a tűsarok, a pirosra festett köröm, és az otthoninál fiatalabb mell és vagina.

Minden olyan direkt ebben a könyvben; a tükörmotívum sorozat, a pincérfiú helyzetbe hozásától az őszülő, és megunt feleségekig. A koktéllal és medencével ábrázolt szerzői leírás a parvenüségről pedig maga a parvenüség.

Mucha Dorka könyve inkább egy hosszabb elbeszélés, amelyből hiányzik a konfliktus, az elbeszélő gyenge narratív szálakkal dolgozik, cselekménybonyolítása egydimenziós. A történet nem ad feszültséget, holott a komplexitást pont ez adná, a paradoxonok, az irónia és a humor mellett. A fő karakterek kidolgozatlanok,  közhelyes, sematikus szerzői elképzelések gyűjteménye. Persze a szerző még fiatal, nincs még benne a teljes képesség, hogyan lehet a világot komplex módon, egyszerre érzelmi és intellektuális szemszögből láttatni. A könyvborító viszont nagyon szép. 10/6

Mucha Dorka: Puncs. 21. Század Kiadó, Budapest, 2019

A kritika eredeti megjelenése: ambroozia.hu