Kemény István jelen kötetében egy alapvetően arisztokratikus és elég konzervatív műfajt képvisel, a középosztály illúzióját a valóságról, intellektuális cinkosságot a hasonszőrűekkel. Kemény mint esszéíró maradéktalanul kortárs szerző, nem illeszkedik túlságosan saját korához, mert ha így lenne, nem látná a kort, amelyben él.

Simone de Beauvoir francia filozófus-író fiatal korában úgy érezte, egyedül benne rendeződik példás módon a lét, és valami hasonlót érezhetnek az esszéírók is. Rendezett gondolatokkal akarnak bekapcsolódni egy narratívába, hogy világossá tegyék hozzáállásukat a világ legérdekesebb vagy legunalmasabb dolgaihoz. Kontextusba helyezik azokat a polémiákat, melyek őt éppen akkor és ott, a legjobban érdeklik. Az esszéíró felvállalja, hogy tudás és vélemény között különbség van. Az esszéíró meglep, felháborít, egyetértésre késztet, és néha untat. Az esszében az egyéni és a társadalmi tapasztalat összekeveredik, a személyes kikerülhet az absztrakt ideák szintjére, de az olvasónak azért rá kell ismernie saját valóságára is, különben nem ér semmit az egész. Az esszéíró saját múltját és jelenét ideológiai nyersanyaggá gyúrja, szélesre tárja a sajátos csillagközi tért, amit ő valóságnak hív. Az esszé bizalmi viszony, az olvasónak folyamatosan egy megértést kell megértenie, mert a gyanakvó olvasót érdekli XY. mit gondol a hajléktalanságról, mikor és hol szívott hasist, és ez mennyiben változtat azon a tépelődésén, hogy Rejtő Jenő első vagy másodvonalbeli író-e. Az esszéíró azért érdekes, mert valamilyen módon előzőleg már megszerezte a bizalmat, mondjuk elolvasták egy-két könyvét, szerepelt itt vagy ott, és az a kényszerképzet támad az olvasóban, hogy ismeri. Ha Kemény István munkásságát eddig nem ismertük árnyaltan, Kemény Zsófi nevű lánygyermeke és egy artisztikus könyvborító a szerzői aurát olyan szélesre tágítja, hogy idegborzolóan érdekes lesz a személye. Meg az ember kicsit mindig jobban bízik abban, aki lépcsőn ülve úgy néz a semmibe, ahogy Kemény, megjelenését pedig a fekete-fehér drámai ellentétére építi. 

Gondolkodásunkat, írásunkat és a beszédünket mindig befolyásolják olyan politikai, történeti és etikai kérdések, amelyeket nem ismerünk fel, vagy nem ismerünk el. Kemény kötete ezen a kijelölt terepen mozog, a 2003 és 2017 közötti témákból válogat. Esszéírói pozíciója kényelmes, olvasóját azonban interaktív helyzetbe hozza, vitára készteti, ugyanakkor nem lehet beolvasni neki, legfeljebb az olvasó írhat egy másik esszét. Egyenlőtlen küzdelem ez.

A kötet elején megismert rácpusztai kisiskolás félelmein át jutunk el a a fiatal-középkorú, konzervatív patrióta értelmiségi félelmeihez, akiben az eredeti félelem ugyanúgy munkál, csak a történelmi kor lett közben egészen más. Generációjának alkalmas tagjai ma már mértékadó értelmiségiek, és valóban, Kemény minden esszéjéből érződik a felelősség, amit rendre saját vállára helyez, sokszor indokolatlanul. Egy szelíd irodalmár, aki sajnálja, hogy a Minden Egész eltörött, nem úgy, mint a léha posztmodern próteuszi én, amelyik kifejezetten örül neki. Referenciái szerencsés kulturális szocializációból származnak, a józan és megbízhatónak hitt középosztályból, de problémái egy része is ebből következik. Az értelmiség átláthatósági együtthatója néha nem elég, túl szűk a perspektíva, nem látszik minden árnyalat a magyar valóságból, és az olvasót berzenkedésre készteti, pedig a szerző panoptikuma szélesre van tárva, legyen irodalom, politika, közélet, vagy újra gondolásra megérett hősfogalom, vagy amit ő iróniának hív.

Három nagy „humánum tartomány” körvonalazódik markánsan, az írott költészet múltja, jelene és jövője, benne saját költői munkássága, a mindig változó múlt, mint fiktív hadszíntér, és a régimódi katarzisok világa. A kötet legjobb részei a költészetről mondanak valami fontosat és őszintét. Aki írt verset, vagy meg akart érteni egyet úgy igazából, az saját sznob gondolataira ismer, mert ilyenkor a szerzői hang egész közel engedi magához az olvasót.

„De mi is az a modern költészet? Az ősi, elpusztíthatatlanul egészséges válasz, hogy az, ami érthetetlen” (192.) Egy másik szöveghelyen: „Nekem egy olyan modern költőre volt szükségem, aki nem azért érthetetlen, mert harcol egy rend ellen, hanem azért érthetetlen, mert igazából érthető, csak bonyolult.” (193.)

Van abban valami megnyugtató, hogy egy kortárs költő sem érti teljesen T. S. Eliot-ot. Mivel az esszé műfaja vitára késztet, lehet az Ady kultuszban osztozni, vagy nem, és lehet egyetérteni azzal, hogy

„Vannak halhatatlan költők és van köztük egy halandó. Ez József Attila.” (196.)

A kötetnek vannak ellentmondásos és vitatható tartalmai, egészalakos kijelentései, léggömb simaságú és leckeismétlő gondolatai, egy kis mandarin diskurzus, és van bajos irónia is.

„A baloldalnak igaza van, hogy szemben áll ezzel a jobboldallal. Hiszen egyébként is szinte mindig igaza van a baloldalnak. Mert a baloldal már csak ilyen. Úgy lett kitalálva, hogy mindig igaza legyen.” (77.)

Pozitív és reális jövőképet hiányol a baloldaltól 2014-ben, de így nem lehet, ezeknek a mondatoknak a retorikai értéke kétes. A jobboldal és az önkritikus baloldal állandósult, már-már Munch-szerű félsikolya lett a nincs jövőkép közhelye. Ez a kissé Ady-szerű rémálom ugyan a mára van hangszerelve, de nem biztos, hogy igaz. Egy költő-irodalmártól szubtilisebb igazságok jöjjenek, mert a költő olyan, aki minden tud, és mindent jobban tud. A nagy gyilkosság című írásban például olyasmiről beszél, hogy az európai írónak akkor is a Biblia a témája, ha a pingvinekről ír, és a modern művészet, a vallást kulturalizáló gyakorlata során sokszor kap divatos Jézus-gyalázó formát. Más erre azt mondaná, ha Jézusról írnak is, valójában inkább egy permanens humanista forradalom nevében beszélnek, hiszen az európai kultúrának az is tapasztalata, hogy a szeretet egy dekával nem lett több  Jézus óta sem, és nem is a legfontosabb érték.

Az öt egységre tagolt esszékötet utolsó része kifejezetten izgalmas parafrázis, ahol teljes pompájában jelenik meg a modern maszkulin szubjektum, amely polemikus és kulturális önreflexivitással a személyes identitásrekonstrukción fáradozik bizonyos irodalmi alkotások segítségével. Kemény István olvasóművész epikus játékkal saját kánonvilágába vezet, ötven művet vesz elő, köztük egy képzőművészeti alkotást is, és kifejezetten sikerült a szövegek átszellemítése. Ég és föld között egy pillantás a hídról, hogy átérezzük azt a reflektált empátiát, amit éppen ezek az alkotások ébresztettek a szerzőben. Mintha azt mondaná, azokat az alkotásokat zsűriztem kedves olvasó, amelyek a leginkább adják meg a választ saját kérdéseimre, és amelyek biztosan nem esnek egybe a világzsűri ítéletével, de a tiéddel  talán igen. Egy másik nézőpontból tekintve ötven öntudatlanul is androcentrikus kisesszé a maszkulin kultúrából, és a feminista kekeckedés azt is észreveszi, hogy az ötven pillér egyike nyugszik csak nő alkotón. Emily Bronte törte át egyedül az üvegplafont az Üvöltő szelekkel, de erről legkevésbé Kemény István tehet. Egyébként a kötet 220 oldalán hétszer kerül szóba nő, és ebben már a szerző családtagjai is benne vannak. 

Kemény nem mezőharcos karakter, mégsem lepi el intellektuális önsajnálat, egyfajta szuggesztív személytelenség keveredik a személyessel, nem érezni, hogy Keménynek saját tisztessége a legfontosabb, amikor ír. Nem nyit új piacot az áldozatiságnak, nem csúszik az ellenségképzés banalitásába sem, viszont vannak határai. Olyan szerzőnek tűnik, aki megtalálta a rend és a szabadság helyes arányát, és őt olvasva hajlamos vagyok azt gondolni, sebezhetőnek lenni inkább jó, és helyes stratégia, egyszerűen ki kell bírni, hogy szorongunk. Joe Zawinul világhírű jazz zenésztől pályája végén megkérdezték, végül is szerinte mi a jazz? A jazz csak egy szó, mondta. Ez az irodalomra is igaz, csak Kemény István kicsit jobban cifrázza. ∗∗∗∗∗

Kemény István: Lúdbőr, Magvető, 2018.

A kritika eredeti megjelenése: ambroozia.hu, 2020