Mielőtt megnéztem volna, ketten is elmesélték, és most, hogy magam is láttam, két érdekes dolog tűnt fel. Az egyik, hogy mindketten úgy mesélték el, mintha Manitas del Monte-nak azért kellett volna nővé operáltatnia magát, hogy elmenekülhessen Mexikóból, a másik, hogy összejön azzal az ügyvéd(nővel), aki a tranzíciós folyamat végére segít pontot tenni. Egyik sem így van, de jelez valamit: a hagyományos narratívákat nehéz elengedni.

Azért hitték, hogy Emilia Pérez az ügyvédjével jött össze, mert nem tudnak különbséget tenni két latin-amerikai nő között. Nem kárhoztatom őket, nekem is nehézséget okoz koreai nőket megkülönböztetni, de igyekszem legyűrni azzal, hogy jobban figyelek. Tehát Juan Manitas del Monte nem az ügyvédjével jön össze, hanem egy másik nővel, aki örül, hogy megszabadult a férjétől (Adriana Paz, mint Epifánia).

Több téma van összeeresztve a radikális eklektika jegyében: egyfelől a latin-amerikai (Mexikó) kultúra kritikája, másfelől szenzibilis narratívába helyez egy transznemű embert. Az átlagnézőt bizonyára kiakasztja majd, hogy a szereplők időnként dalra* fakadnak, mint a La, La, Land (2016) és a Joker (2024) című filmben. Az új szenzibilitás és posztmodern összetalálkozott a filmvásznon. Jacques Audiard (1952) a jelen társadalmi kríziseire a műfajok parodizálását, és az eklektikát választotta. Társadalmi dráma, bűnügyi film, paródia és az opera műfaja között lavírozik, a dalszövegek pedig mediatizálják a szereplők érzéseit.

Juan Manitas del Monte nőként érzi önazonosnak magát. Karla Sofía Gascón 

Rita Mora Castro (Zoë Saldana) mexikói ügyvéd elégedetlen a munkájával, hiába nyernek a főnökével pert, ezek mind simlis ügyek, nem sok köze van az igazságszolgáltatáshoz, ezért, amikor felhívja Juan Manitas del Monte (Karla Sofía Gascón), a helyi drogkartell főnöke, elfogadja az ajánlatát. Olyan orvost kell találnia, aki segít Manitas-nak férfiból nővé válni. (A hormonterápia már megvan.) Manitas nem azért akar nő lenni, mert ég a lába alatt a talaj, hanem újjászületni akar, gyerekkora óta meglévő testi diszfóriáját akarja kezeltetni. Az ügyvéd(nő) talál is orvost, majd Manitas feleségét Jessi-t (Selena Gomez) és két gyerekét Svájcba transzportálja, miután Manitas megrendezi saját halálát, és nő lesz belőle. Az átalakulásnak azonban ára van, mindenki halottnak hiszi. Hogy kapcsolatban maradhasson a gyerekeivel, Emilia Pérez néven saját unokahúgának adja ki magát, hogy gondoskodhasson a családjáról. Ügyvédje ebben is a segítségére lesz, miközben azért tart attól, hogy elteszik láb alól, másrészt, hogy nincs saját élete. 

Civil szervezetet hoznak létre és munkatársak lesznek. Emilia Pérez és Rita Mora Castro

Fura, hogy Emilia Pérez felesége Jessi nem ismeri fel Emilia Pérez-ben a férjét, de az élet bizonyos felszínességet követel meg, különben belehalnánk. Ha mindent a valóságnak megfelelően látnánk, nem élnénk túl. Ha a Selena Gomez által alakított karakter minden bevásárlásnál konstatálná, hogy a pénzhez, amit éppen most költött el, mennyi ember vére tapad, nem menne le a torkán a falat. Komplett pszeudó-világban él, amibe simán belefér, hogy nőalakban nem ismer a férjére. Meg egy kicsit az is, hogy nem figyel a részletekre, talán ez is védekezés a túléléshez. Olyan világban él, amelynek a szabályait nem ő találta ki, nőként a latin-amerikai kultúra áldozata. Életét a pillanatban megtapasztalt érzékek határozzák meg, és csak a jelent tudja uralni. Az ügyvédnőnek is kell az a bizonyos felszínesség, a kétmillió dollárt, amit a szolgálataiért kap, másként nem tudná élvezni. 

Senki sem ismeri fel nőként

A film nem tematizálja a tranzíció utolsó fázisát – művészi tömörítéssel él a rendező, nem Emilia Pérez érzéseire figyel, az már meg lett énekelve, inkább arra a folyamatra tevődik a hangsúly, hogy a testi változás és a nemi szerep változása hogyan hat a viselkedésére. Amikor nővé válik, a kezesbárányt látjuk, a benne rejtőzködő farkast még nem. Saját életet akar, énekli a film elején, de mások saját élete nem nagyon érdekelte. Újjá akar születni, de a rengeteg halott, akiket eltett láb alól, már sosem fog újjászületni. Ezt a szocializációs hagyatékot lehet-e felülírni? Lehet-e a régi mintákat újra cserélni, vagy az agy automatizmusa működik? Emilia Pérez minden további nélkül szakítja ki Mexikóból, majd transzportálja vissza a családját, akik ugye azt hiszik, hogy halott. Rita Mora Castro ügyvédnő helyzete is problémás, pontosan olyan eszközökhöz kell nyúlnia, ami ellen küzd. Része marad a rendszernek, akár akarja, akár nem, a megvásárolhatóság az emberek DNS-éig hatol.

A rendező többszörösen határsértő helyzetbe dobja hősét, de hát mára a művész egyetlen eszköze a hatásosság maradt, merésznek, meghökkentőnek kell lennie, a befogadót fel kell izgatni, fel kell ingerelni és kavarni, hogy  kicsalogassa azt a lényt, aki benne rejtőzik. 

Selena Gomez játsza Emilia Pérez felségét

Az, hogy a Koldusopera stílusában, és ekletikusan van megcsinálva az a posztmodern esztétika jegyében történik. Amíg énekelnek, át tudjuk érezni és gondolni, amit addig láttunk. Ez a Brecht-i V-effekt. Gondoljunk bele, hányszor, de hányszor láttunk már olyan jelenetet, hogy valaki hagyományos narratívában mond el valamit, mondjuk, hogy miért akar férfi helyett nő lenni. Modoros, idealista, ironikus utánzás lenne, ha filmrendező lennék, inkább leharapnám csuklóig a kezem, minthogy valaminek az ezredik változatát csináljam meg. Kapjon megint egy midcult film Oscar-díjat?

A régi rend nem létezik, az erkölcsi és kulturális tartalmak és minták – hála istennek – széthullóban. Hulljon, ami férges. Igenis, kompromittálni kell a hagyományokat, elvégre kulturális forradalom zajlik. Van erre egy direkt példa a filmben. Latin-Amerika a bigott katolicizmus, a macsizmus és az indián animista kultúra metszéspontjában áll, a szentek tisztelete a mindennapok része. Reflektív megközelítésben azt mondhatnánk, a szentek élete tele van szégyenletes dolgokkal – legfeljebb nem tudunk róla –, nemcsak olyan attribútumokkal, amelyek predesztinálják a tiszteletre. Ebben a jelenetben megy a film leginkább a paródia felé.

Emilia Pérez és szerelme, Epifánia

Jacques Audiard középutas filmrendező, ez olyasmit jelent, hogy felvállalja a kommersz új változatát: méltányolja és beépíti a közönség elvárásait az alkotás folyamatába, ugyanakkor a szerzői filmes magas művészet premisszáit is. Az Emilia Pérez tökéletesen egyesíti magában mindkét premisszát. Karla Sofía Gascón nagyon jó, nem ma kezdte, egy csomó szappanopera van már a háta mögött, és ha neki ítélik az Oscar-díjat, az első transznemű színésznő lesz, aki megkapja. Zoë Saldana esztétizálatlan megjelenése is arcul csapása a régi narratívának, az meg pláne, hogy két női karakter áll a film középpontjában, mi több, Adriana Paz Epifániája is ezt a vonalat erősíti. Egy jelenetet volt vizuálisan direkt és merőben közhelyes: Svájcban tél van, és esik a hó. Hát persze. 5/5

*OSCAR-DÍJ: LEGJOBB EREDETI DAL "EL MAL"

∗

Meg voltam győződve, hogy azért Brutalista a címe, mert Adrien Brody csinál majd valami brutálisat. De nem, a brutalista egy modern építészeti stílus, betonépítészet, ami az 1950-es évek Angliájából indult útnak. Masszivitás és tömbszerűség jellemzi, Le Corbusier művei inspirálták, és az 1970-es évekig volt divatban. Szerintem félelmetesen ronda, mások azonban látják benne a szépséget. Mondjuk a Sanghaji vágóhídban (1933) ha nem tudnám, mi folyik ott, még én is meglátnám a szépet. A kifejezés tehát nem a brutális szóból, hanem,  a francia "béton brut", azaz a nyers betonból származik.

Majdnem három és fél órás film, a felénél – mint a színházban – van egy szünet. Hiába nem a brutális szóból ered a címe, ez bizony brutális film. Nyers és lényegi. De mi a lényege? Annak a plakatív mondatnak a fordítottja, amit mindenki ismer, hemzseg tőle a social media: "Nem a cél fontos, hanem az odáig vezető út." Sokadik hallásra sincs vele semmi baj, de szerencsére minden állítást megkérdőjelezhetünk, ez a modernitás öröksége nekünk, embereknek. Gondoljunk Lászó Tóth (Adrien Brody) életébe. Zsidóként megjárta Buchenwald-ot, az volt a célja, hogy kiszabaduljon, és az Amerikai Egyesült Államokban kezdjen új életet. Mondhatnánk neki ezt a szlogent, útról és célról? Biztosan nem. Az út emberek elgázosításával, elégetésével, megkínzásával, semmibe vevésével telt, pokoli testi és lelki fájdalmakkal. Ez senki számára nem lehet fontos, pedig neki pont ezt az utat kellett bejárnia, amíg elérte a célját. 

Adrien Brody. Jelenet a filmből

Azért olyan hosszú a film, hogy minden fő karakterre legyen idő, hogy hitelesek lehessenek, mit miért tesznek. Vekeng valaki a Port.hu oldalon, miért kellett Mr. Van Buren-nek (Guy Pearce) elmesélnie a nagyszüleiről szóló történetet, mire volt jó. Arra, hogy a karaktert kontextusba helyezhessük, pont ez az izgalmas benne, hogy a gesztusaiból, a szófordulataiból, a hangsúlyaiból következtetéseket szűrjünk le, hogy árnyaltan lássuk a jó és a rossz oldalát is.

1947-1980-ig kíséri a film László Tóth (Adrien Brody) életét. Nem sokkal a náci uralom után vagyunk, a Buchenwaldot megjárt építész-formatervező megérkezik New Yorkba, felesége Erzsébet (Felicity Jones) és unakahúga Zsófia (Raffey Cassidy) azonban Európában maradt. Simán összefuthatna valahol Zofia Maria Biegańska Zawistovská-val, a William Styron regény* lapjairól, ő is pont 1947-ben kerül New Yorkba egy svéd menekült táborból. Radványi Géza ebben az évben forgatta a Valahol Európában című filmjét, azzal a Harkányi Endrével, aki a napokban halt meg kilencvenegy éves korában.

László unokatestvére Attila (Alessandro Nivola) és felesége egy ideig támogatják, egy hazugság miatt azonban megromlik a viszonyuk. Attila karaktere is roppant árnyalt, az a féligáteresztő hártya-típus, aki kizárólag önmagának tud be racionalitást, csak önmaga megy át a szűrön. Mindenki simlis, de az nem baj, hogy Molnárból "Miller és fiai" lett, csak hogy jobban menjen a üzlet. Addig jó fej, míg valaki egyetért vele, vagy tolerálja tapintatlan és erőszakos viselkedését. 

László Philadelphiába költözik, kemény fizikai munkát végez, ingyenkonyhán eszik és hajléktalan szállón él. Találkozik a még New York-ban megismert Mr. Van Buren-nel (Guy Pearce), aki munkát és lakást ajánl neki, ahova Erzsébet és Zsófia is beköltözhet. A munka grandiózus, egy brutalista stílusú komplexumot kell megterveznie a helyi protestáns közösségnek. Elismerés, konfliktusok, verbális, fizikai erőszak, manipuláció és szenvedélybetegség kíséri László életét, és ha van tanulság, akkor az, hogy jelentős problémákkal mindig, minden körülmények között szembe kell nézni, ki kell mondni, akkor is, ha baromian fájni fog mindenkinek.

Protestánsoknak tervez közösségi teret

Az Adrien Brody* által játszott karakter elképesztő. Brutálisan őszinte, nem keresi a konfliktust, de beleáll ha kell, meg tudja védeni magát, nem lehet megtéveszteni, karakterfelismerő képessége éppen olyan remek, mint művészi adottságai. Senkinek nem magyarázkodik, olyan méltóság van benne, hogy kiüti a betonfalat. Tud valamit, amit a környezete nem. Tehetséges, elhivatott és tisztességes. Adrien Brody árnyalatokban, mélységében mutat mindent. Egy szemöldökíveléssel, egy félmosollyal, egy grimasszal, egy rebbenő kézmozdulattal, és komolyan mondom, én még ilyet nem láttam. Van idő mindenre, van idő, hogy ezt a szubtilis színészi játékot lássuk, élvezzük, és értékeljük. Ezért tart több, mint három óráig a film. Ezért is. Egy méltóságteljes embert látunk, akit azért aláznak meg, mert zsidónak született, akinek nem jár alanyi jogon a létezés, meg kell érte dolgoznia.

László Tóth és Mr. Van Buren. Tervező és építtető

Hogyan ábrázolja a film ennek az embernek az életét? Sosem hagyják aludni. Valaki bekopog, beordít, kibírhatatlan szituáció, a másik ember semmibevevése. Valaki mindig vállon veregeti, hozzáér, ami hatalmi játszma, és mikroagresszió, mindig az ér a másikhoz, akinek nagyobb a hatalma. Mindig akarnak tőle valamit, ami  mindig annak jó, aki akarja. Ennek az embernek keresztény célokra szolgáló épületet kell terveznie, keresztet, amin átáramlik a fény, az a fény, amit tőle sajnálnak. Olyan keresztény szimbólumot kell a magasba emelnie, ami semmit sem tett érte, amikor halálos veszedelemben volt. Tolerálják, nem természetes a létezése. 

Erzsébet is megérkezik Philadelphiába. Felicity Jones és Adrien Brody

A protestáns közösség feje Mr. Van Buren jelleme egyrészt az életút narratíváján, másrészt elszólásokon, figyelmetlenségeken keresztül jelenik meg, és akinek az igazi arcát már a film elején sejtjük, de mint minden ember, ő is összetett, nemcsak ördögi. László a tervezéskor felveti, lehetne medence, mire Mr. Van Buren: "Nem tudok úszni." Önzése azért kis tételben is jelentős. Guy Pearce azonban zseniális, ez a legkevesebb, amit a színészi teljesítményéről mondhatunk. Van egy jelenet, amelyhez hasonlót sok filmben láthattunk már: kiváltságosék piknikeznek. Van benne valami groteszk, bár önmagában a helyzetben nincs semmi különös, a viselkedésüktől lesz elviselhetetlen. Olyanon nevetnek, kacagnak vagy hahotáznak, amiben semmi vicces nincs, de ők dőlnek a röhögéstől. Mi olyan mulatságos? Semmi. Olyan, mint a rossz ízlés, kell hozzá a társadalomtól való hermetikus elkülönülés, ami kificamodott értékszemléletet szül.

Golden Globe a legjobb filmdrámának

A brutalista experimentális film, mint annak idején a Saul fia (2015), csak másképp, nem az operatőri munka innovatív, hanem a zene, mely a dialógusok alatt is szól, atonális és tonális zene korabeli slágerekkel, kísérleti zenével, amit meg kell szokni, nem párhuzamosan fut egy másik filmmel, amit véletlenül bekapcsolva hagytunk. Talán az általános káosz audiovizuális metaforája. Hangok és csendek váltják egymást, a kaotikus zenei aláfestés a gondolkodás és a tisztán látás hiányaként van jelen. Gyönyörűséges képek, buja sárga vagy szürkészöld szűrő, amikor László nagyon is emberi, és kevéssé művészi késztetések rabja. Számomra nincs túlzott jelentősége a magyar vonatkozásnak, az áldozatiságnak nincs állampolgársága, zászlója, útlevélszáma, mert egyetemes. 

Jancsó Dávidot a film vágásáért Oscar-díjra jelölték. Sajnos, Mészöly Annát a Fekete pontból, Hermányi Mariann-t az Árulókból és Szőke Abigélt nem ismeretem fel (film eleji bordélyházas jelenet?) viszont Vilmányi Benett-et igen, Zsófia férjeként. Egy dologban egyet kell értenem egy Port.hu hozzászólással, nagyon magyartalan a László és az Erzsébet név következetes használta, Laci és Erzsi helyett. Erre figyelhettek volna jobban, bár valami azt súgja, van erre magyarázat. 5/5

* Sophie választ, 1985 Árkádia Budapest

*OSCAR-DÍJ 2025: LEGJOBB FÉRFI FŐSZEREPLŐ

∗

Már a címe elég erőszakos. De kinek szól az erőszak? A téma megosztó, én is csak ellentmondásos módon tudok közelíteni hozzá, a gonosz kritikust hozza ki belőlem, de hát ezért blog és nem újságírás vagy tudományos értekezés. 

Azonnal az Anyáim története (2020) című dokumentumfilm jutott eszembe, ahol egy leszbikus pár örökbe akar fogadni egy gyereket, de a magyar jogi szabályozásban ma erre nincsen lehetőség. Nem volt különösebben bátor film, kerülgette a témát, mint macska a forró kását. A Cabin Pressure ugyanezt teszi, de talán nem is lehet másképp, az már állásfoglalás lenne, és érezni, az alkotók legfőbb célkitűzése volt, hogy ezt elkerüljék. Ez a megközelítés azonban rányomja az egészre a bélyegét, érzelmileg nem tudunk azonosulni senkivel.

Nagy Eszter és Czira Sára az "Ez van gyerekek" bemutatásán nem megy túl. Anélkül, hogy a véletlenül talált  háttér információkat felhasználnám, Heniről nem tudunk meg semmit, de nem csak róla nem tudunk meg semmit, hanem senkiről nem tudunk meg semmit. Persze, ebben nem a személyes a fontos, mondhatná valaki, hanem egy társadalmi jelenség, ami a nők helyzetét akarja bemutatni, a befogadó meg továbbgondolja, mi miért van. Én is továbbgondoltam, és csak megerősített bizonyos előfeltevésekben, amelyekhez semmilyen kutatást nem végeztem, módszertanom a dilettáns spekuláció. 

Jelenet a dokumentumfilmből

Bázisfilozófiám, hogy a nők helyzetét alapvetően befolyásolja, hogy ők termelik újra az emberiséget. Elég determinisztikus, de a kultúra tesz róla, hogy metafizikus fénytörésbe kerüljön, összekapcsolódjon az érzelmekkel, és a vágyakkal. Muszáj a reprodukciós kapacitásukat figyelembe venni, vagy ahogy a bulvársajtóban írják, "Ketyeg a biológiai órájuk". Nem fedi le minden nő tapasztalatát, de gátolja a nőket a megfelelő partner kiválasztásában, és rossz döntéseket hozhatnak. Ha meg helyesen döntenek, akkor vagy a szezonális vagy a végleges egyedüllétet kockáztatják, miközben az ember társas lény. Ördögi helyzet.

Ebben nincs túl sok személyes, a társadalom úgy alakította az anyaszerepet, hogy egy nő életprojektje a férfi legyen, először az apa, aztán a gyereke. Ne jöjjön senki azzal, hogy "Nem minden férfi olyan". De igen, a patriarchális társadalomban minden férfi olyan. Szubtilis módon akár, de olyan. Érdekes feedback rendszer ez, az alkalmatlan alanyokat a nők termelik újra. Heni problémáinak is ez a végső oka.

Az alkotók vagy a főszereplő valamiért fontosnak tartotta a fedetlen has folyamatos megmutatását

Ha egy nő megfelelő időben felvilágosítást kapna arról a helyzetről, amelyben van, ha elég információja lenne, talán jobb döntést tudna hozni. De hát úgy találta ki a kultúra, hogy ez ne történjen meg, a nőket társadalmilag alávetett helyzetben kell tartani, hogy működjön a gyerekgyár. Ami személyes, az társadalmi, ami társadalmi, az személyes. Meg ugye a racionális döntések elve az emberre nem vonatkozik.

Van ez a Heni nevű magyar nő, már harminchat, Barcelonában él – tök helyes lakásban –, és még nem akadt olyan, akivel kielégítő párkapcsolata lehetne, akivel a családalapítás is szinkronba kerülhetne. Nem szimpatikus, nem antipatikus, nem tudjuk miből él, de valamiképp a színházzal kapcsolatos. A boomer Andrej-ről, a meleg apa jelöltről még ennyit sem tudunk, olyan erős orosz akcentussal beszéli az angolt, hogy én például majdnem semmit nem értettem belőle. Az alkotóknak nem volt fontos az sem, hogy tudjuk, ki az a fekete hajú srác, akivel beülnek Barcelonába egy kávéra. Stábtag vagy egy internetes ismerkedős oldalról van? Nem lehet érteni, mit beszélnek, persze mondhatná valaki, tök mindegy, az alapszitut nem befolyásolja. Négyszer tekertem vissza csak azért is, mégsem értettem egy büdös szót sem.

Megszületett Leo, aki legalább három nyelven fog beszélni

A co-parenting (társszülőség) megoldás materiálisan célravezető, nem találok rajta fogást, bárki lenne az apa, egy idő után kikerülne a képből, háromszázezer magyar apa hiányzik a háztartásokból. Hol vannak? Elmentek másik családot alapítani. "Az nem opció, hogy ne legyen gyerekem", mondja Heni, a befogadó meg arra gondol, ennek a gyereknek már funkciója van, az, hogy értelmet adjon egy másik ember életének, elűzze azt a metafizikai unalmat, amit gyerek nélkül érezne. Skizó állapot, mert ugyanekkor a kisördög azt is mondja, hogy gyereket nevelni értékteremtés, akkor is ha az ökológiai lábnyom növekszik, és egyesek azzal jönnek, hogy egy ember két dolgot tehet a bolygóért: ne egyen húst és ne csináljon gyereket. De ki az, aki globálisan ennyire tudatos? Senki. A bolygónkat a kapitalista árutermelés teszi tönkre, nem egy barna hajú nő. 

Heni önmagát hibáztatja, amiért nem jött össze a pasiprojektes gyerekvállalás, pedig arról van szó, hogy sokkal több alkalmas nő van, mint férfi, de ez társadalmi probléma, nem Heni tehet róla. Meg talán nem ismeri azokat a viselkedésbeli szabályokat, ami a férfiak és nők közötti érzelmi kapcsolatokra vonatkoznak. Aztán meg olyan preferenciák is vannak, amiket nyilvánvalóan nem tudunk kielégíteni. Ezek annyira személyesek (miközben nem), és eszembe jutott egy régi olvasmányemlék egy nőről, aki azért szeretett bele a férjébe, mert a szilveszteri pezsgőt ugyanazzal a kézmozdulattal bontotta fel, mint annak idején az apja. Nem jut mindenkinek megfelelő pár. Ez van. 

Andrej életkora szerint Heni apja lehetne

Nyilván túlmutat a film témáján, de engem érdekelt volna – és ebben sincs semmi személyes –, miként viszonyul Heni vagy Andrej kereszténysége, vallásossága a témához, mert ez legalább olyan skizó helyzet, mint a gyermekvállalást különböző aspektusokból nézni. Heni nyakláncán egy kereszt lóg, és majd látjuk, a kis Leót megkeresztelik. De akkor, hogy van ez? Ezek ellentmondások, amelyeket ábrázolnia kellett volna a filmnek, ha már az a téma, hogy az új trendeket hogyan lehet, vagy kell-e ütköztetni a hagyományokkal. És hát a film nagy hibája, amellett, hogy árad belőle valamilyen szubtilis gőg, hogy az alkotókat egyáltalán nem érdekelte, hogy lesznek olyan befogadók, akik a film felét nyelvi és hangtechnikai okok miatt nem fogják érteni, mert sem oroszul, sem angolul nem tudnak, vagy rossz a fülük. Nem lehetett volna ezeket a részeket feliratozni? És hát van olyan érzésem, hogy Henit és Andrej-t az alkotók nagyjából úgy használták fel, ahogy Heni és Andrej egymást a cél eléréshez. 5/2

A szociológiának nemcsak az irodalommal van kapcsolata, hanem a filmekkel is. Az irodalom és a film hat és visszahat a társadalomra, és meg tudja változtatni. Ehhez a filmhez nem érdemes a mozgóképes művészi látásmód felől közelíteni, mert a filmes ipar terméke, de ha van szórakoztató irodalom, van zsánerfilm is. Most egy felnövekedés történet találkozik a sarkon egy love story-val, egy családi filmmel, és összeteszik amijük van.  

Már az első jelenetből látjuk, zsánerfilm, az alkotók nem mentek messzire, a reggeli káosz minden családi film metaforája, a lelki és fizikai nehézséggel küzdés létmódja. Fő jellemzője, hogy valamelyik egyedülálló szülő később kel fel, mint a gyerekei (ami azért a hihetőség határát súrolja), akinek vannak gyerekei, tudja, miről beszélek. Későn kel fel, és mire kimegy a konyhába, a feje tetején áll minden. Elkezd kapkodni, amitől majdnem vagy felrobban vagy leég a lakás. Később kiderül, a gyerekek fordítva vették fel a cipőt, a hajukban maradt az előző esti legódarab, vagy lenyelték. A boltban mindent válogatás nélkül dobálnak a kosárba, nagyjából ötven magyar közmunkás egyhavi bérét. Ebben a filmben ugyan nincs ilyen jelenet, de csak mert a forgatókönyvírónak nem jutott eszébe: a frissen elkészült étel egyből a szemetesbe landol. A Futni mentem-ben Herendi Gábornak viszont eszébe jutott. Nem lenne itt az idő, hogy a frusztráltság kifejezésére valamilyen más mozgóképes megoldást találjanak?

Mrs. Darcy televíziós producer. Renée Zellweger

De hogy jön ide a szociológia? Úgy, ahogy a Futni mentem című filmhez. Összeülnek, író és forgatókönyvíró megbeszélik, milyen trendi, kortárs problémák vannak a társadalomban. Amíg a feminista filozófiai és társadalomtudományi elméletek ragyogó és korszakalkotó gondolatai papíron maradt betűk, addig a filmek, az irodalmi alkotások, na meg a képzőművészet megmutatja a publikumnak úgy, hogy Abaújszántón Özvegy Nagy Vendel és felesége is megértse. Mik ezek? Csak hirtelenjében: szexista univerzumban élünk, az idősebb nőknek nem jut pasi (heteronormatív üzemmódban), mi a ghosting, a politikai korrektség szükségessége, a klímakatasztrófa és a húsfogyasztás összefüggései, a gyermeki önrendelkezés, és a többi, és a többi.

Bridget Jones (Renée Zellweger), akarom mondani Mrs. Darcy egyedül neveli a gyerekeit, Billy-t és Mabel-t, mert az előző részekben megismert Mark Darcy (Colin Firth) – a gyerekek apja – meghalt Szudánban. Arra mindig figyelnek az alkotók, hogy csak azoknak az egyedül maradt szülőknek álljon jól a komikus idétlenkedés, akiknek vagy saját jogán, vagy a házastársa jogán magas társadalmi státusza van. Itt mindketten a foglalkozási hierarchia magas pozíciójában vannak, Mark Darcy míg élt, nemzetközi szintű emberjogi harcos volt, Bridget pedig médiaproducer. A gyász negyedik évében belső és külső megerősítés eredményeként bepasizik egy jóval fiatalabb férfivel, akit a felejthetetlen One Day és a Fehér Lótusz sorozatból megismert Leo Woodall (Roxster) játszik.

A véletlen hozta össze őket. Renée Zellweger és Leo Woodall. A valóságban huszonhét év van köztük.

Brigdet nemcsak bepasizik, de vissza is megy dolgozni, hogy az élete még kaotikusabb legyen, szerencsére vannak barátai, ott van mindjárt Hugh Grant (Daniel Cleaver), akire semmi nem vonatkozik Bridget korlátaiból, pedig idősebb nála. Ő vígan hajkurássza a huszonéves nőket a nyugdíj korhatáron is túl, ám mindig lehet rá számítani. Bridget innovatív producer a szakmájában, de a magánéletéből ez a profizmus hiányzik. Mikor lett Bridget Jones-ból Mrs. Darcy? Milyen felnövekedés történet ez? Évekig a bensőségesség gettójában élt, saját maga érdekelte a legjobban, amiről naplót is írt, csúcsra járatta az egóját, most meg egy férfi nevén él? Arra reflektál, hogy az iskola "Kedves szülőket" ír így, többes számban, de az nem zavarja hogy egy másik ember nevén szólítják meg. Mark Darcy-ból valahogy nem lett Mark Jones. A már említett One Day sorozatban reflektálnak a rabszolganevekre, az egyik pár úgy házasodik össze, hogy a férfi veszi fel a nő vezetéknevét. Vagy amikor Bridget azt mondja "Már van barátom." Nem azért nem fogadunk el italmeghívást, mert valaki már lestoppolt bennünket, hanem, mert így döntünk. Nem mondjuk a gyerekünknek 2025-ben London közepén, hogy apu a mennyországban van, és nem eregetünk lufikat az égre akkor sem, ha környezetbarát műanyagból van. De hát Mrs. Darcy is csak egy ember, aki sokat hibázik.  

Mrs. Darcy hisz a mennyországban és a lélekben. Renée Zellweger és Chiwetel Ejiofor

Szóval, miért nem működik a fiatal férfi-jóval idősebb nő kombó? Sok oka van, de a legfontosabb a társadalom, amelyben élünk. Olyan hatalmi aszimmetria van a nemek között, ami fokozza a nők amúgy is alávetett helyzetét. A korsovinizmus és a hatalmi különbségek miatt a nők aszimmetrikus helyzetbe kerülnek. Harry Houdini-nek könnyebb volt kijutni a Temzébe dobott ládából, mint perspektívát látni egy ilyen kapcsolatba. A nők és a férfiak nem tudnak kiszabadulni abból az öntőformából, amelybe a társadalom helyezi őket, és a nők a végén saját magukat szabotálják. A társadalmiból egyre inkább személyes lesz, a személyesből pedig egyre inkább társadalmi. Egyetlen eset van, amikor működhet a dolog, amikor olyan mélyről jön a hatóerő, annyira szinguláris, annyira lebírhatatlan, hogy Sir Isaac Newton harmadik törvénye lép működésbe, amiről Mr. Scott Wallaker (Chivetel Ejiofor) beszél. 

Nem hiszek az életút narratívába, hogy máshol tartanak, abban meg pláne nem, amit Leo Woodall karaktere mond, a bölcs és érett nőkről. Egyfelől ezekre nincs akkora kereslet, másfelől egyszerűen nem igaz, csak sok nyilvános beszéd és szöveg  témája, amitől igaznak tűnik. A filmben van egy mellékszereplő, Chloe (Nico Parker) a fiatal baby sitter, aki olyanokat mond, hogy a középkorú Mrs. Darcy lehidal. Szóval, ne sajátítsuk ki a bölcsességet és az érett viselkedést az idősebb korosztálynak. Az érett nők jobban ismerik a játszmákat és a manipulációkat, ami azért nem az érettség jele. Nem lesz mindenki bölcs, csak mert múlik az idő. 

 Mrs. Darcy és barátai

A filmből azonban leszűrhetünk pár bölcsességet. 1. A veszteségekkel együtt kell élni. 2. A barátok nagyon fontosak, velük lehet mindent túlélni. 3. A bölcsességre nincs senkinek monopóliuma. Na, de mi a végső lényege a Bridges Jones-filmeknek? Egy szubliminális üzenet a komolytalan női létről: "Hagyd a gondolkodást a férfiakra."

Renée Zellweger kritikán aluli, senki nem szólt neki, hogy vidám filmekben ne grimaszoljon úgy, mintha élete első castingján lenne. Nagyon kellemetlen. A többiek persze jók, de hogy Isla Fisher-t (szomszéd) mivel lehetett rávenni egy fél perces szerepre, az örök rejtély marad. 5/3

∗

Ha valaki leszólja az Oscar-díjas filmeket, már értelmiséginek vizionálhatja magát, és tényleg, ha egy film Oscart kap, majdnem biztos, hogy egy rakás mókuskaki. Kiszolgálják a közízlést, nincs bennük artisztikum, általában midcult filmek, közérthető mondanivalóval óriási katarzissal vagy pont ellenkezőleg, antikatarzissal.

Ha az Anora nyer* március elején, akkor a trend megfordul. Miért? Mert az Anora artisztikus film, nem adja könnyen magát, gondolkodásra késztet, pedig nem tűnik bonyolultnak: Manhattanban van egy HQ nevű férfi klub a Nyugati 38. utcában, legénybúcsúkat és egyéb rendezvényeket tartanak benne, tele van escorttal, akik férfi igényeknek megfelelő szolgáltatást nyújtanak, ők ebből élnek. Anora Mikheeva (Mikey Madison) is ilyen.

Ványa és Anora. Jelenet a filmből

Anora üzbég menekült családból származik (ezért tud oroszul), a Szovjetunió felbomlása után (1991) sokan vándoroltak ki, többen a brooklyni Brighton Beach negyedben telepedtek le, a film több jelenete is itt játszódik. Sean Baker (1971) rendező szeret szubkultúrákat ábrázolni a filmjeiben, tudjuk róla, hogy elkötelezett híve a szexmunka destigmatizációjának, most az escortokat akarta láthatóvá tenni, ezzel a filmmel az elismerhetőségükre tett egy kísérletet.

Az Anora olyan pikareszk, ahol nem a sztorira kell figyelni – alig történik benne valami klasszikusan elmesélhető tartalom –, hanem a párbeszédekre, az inváziós jelenetekre, a dinamikára és a lelki tartalomra. Mindjárt a film elején az Anorát játszó Mikey Madison és barátnője, (egyben kolléganője) között van egy párbeszéd, ami ugyan más filmekből is ismerős lehet, viszont soha nem figyelünk rá, soha nem gondoljuk tovább. Egy ilyen párbeszédet nem lehet úgy megoldani filmes eszközökkel, mint a Nobel-díj átadó ünnepségen a nyertes köszönőbeszédét, aki kiáll a pulpitusra, és egy órán keresztül értelmezi saját helyzetét az irodalmi világban, és több ezer szem szegeződik rá. Anora és a kolléganője közötti beszélgetés sokkal rövidebb, és a férfiak szégyene. Csak megrögzött kulturális szokásaink nem engedik tudatosítani saját bűnrészességünket a jelen toxikus társadalmi bűneiben.

Mikey Madison játsza Anorát

Megszoktuk, fel sem figyelünk rá, annyira természetes, hogy aput, aki otthon a pater familias, és a jó erkölcsök zászlóshajója, nem zavarja, ha egy lánya korabeli escort ül az ölébe, és ő fizet ezért. Amíg aput escortok izgatják fel este  a kemény meló után, addig anyu otthon betette a nagymosást vagy kikérdezte a leckét. Ez a dinamika amúgy pontosan olyan, mint bármely szolgáltatásé, mondjuk a vidéki fodrászüzleteké, ahol ha elmegy a vendég, a keresztvizet is leszedik róla. Nem tudom, ha én férfi lennék, és megtudnám, hogy beszélnek rólam, lesülne a pofámról a bőr, elásnám magam a Brighton Beach-i homokba szegyig. „Kibaszott gusztustalan” – mondja Anora, és igaza van.

Teljesen egyetértek azzal, hogy a szexuális szolgáltatást nyújtókat nem szabad stigmatizálni, ha a kliensek nincsenek stigmatizálva, akkor ők se legyenek. Apu reggel kikeményített, fehérgalléros munkahelyre megy, mondjuk egy bankba vagy ő a Postás Szakszervezet elnöke, őrá senki sem fog ujjal mutogatni: „Nézzétek, tegnap háromórás merevedése volt egy lánya korabeli escorttól”. Viszont  azok közé tartozom, akik nem tartják munkának a prostitúciót, az erőszak és az elnyomás eszköze, akár a prózai és rosszul fizetett munkák többsége.

A takarítóbrigád, akiket Anyu Oroszországból irányít 

Szóval Anora, aki nem szereti a nevét, és Aninak hívatja magát, egy este összetalálkozik a klubban egy sráccal, és mivel érti az orosz nyelvet (üzbég bevándorlók leszármazottja) őt kéri fel a klub menedzsere, szolgálná már ki az orosz fiatalember igényeit. Iván/Ványa (Mark Eydelshteyn) anyu és apu brooklyni kecójában nyomkodja a PlayStation-t, de időnkért dugni is akar, ezért kap rá Anorára. Tranzakciós románc alakul ki közöttük, majd odáig fajulnak a dolgok, hogy hirtelen lerendeznek egy zöldkártyás esküvőt is Vegasban.

De hát minden jónak vége szakad egyszer, megérkezik a takarítóbrigád, és olyan inváziós jeleneteket látunk, hogy Quentin Tarantino csak jelenthetne Sean Baker-nek. A szívünk pedig megszakad, amikor Anora azt kérdezi Ványától: „Miért fogadsz szót a szüleidnek?” Akkor megértünk valamit fontosat ennek a stigmatizált, vékony dongájú és kedves lánynak a lelkivilágából, mondjuk azt, hogy ő is ember. A film utolsó jelenete olyan, amit sokáig nem felejtünk el, de lesznek befogadók, akik sosem fogják megérteni, miért olyan fontos, megrendítő, vagy akármilyen is ez a jelenet.

Anora és Igor. Jelenet a filmből

Mikey Madison Anoraként remekséges, hiteles, fantasztikus színészi teljesítmény, belekezdtem miatta a Better things sorozatba, ami kábé tíz évvel ezelőtti, és egy undok kamaszlányt játszik benne. Los Angelesben nőtt fel, mind két szülője pszichológus és zsidó származású. A Ványát játszó színész Mark Eydelshteyn is egy csoda, minden pórusából árad a nyikhajság, a kis hülye, aki sosem fog felnőni, mindig Anyuci (Daria Ekamasova) fogja irányítani. És most jön a bónusz, a takarítóbrigád egyik tagja, Igor. Yurij Borisov alakítja, és az ember arra gondol, hogy ezeknek milyen elixír van a birtokában, hogy így tudnak színészkedni? Nem nagy szerep, de a történetben jelentős, és ha nem jelölték volna a legjobb mellékszereplő Oscar-díjára, magam mentem volna a bizottság elé megtenni. 5/5

*OSCAR-DÍJ 2025: A LEGJOBB FILM/ LEGJOBB NŐI FŐSZEREPLŐ MIKEY MADISON/ LEGJOBB RENDEZŐ SEAN BAKER, legjobb eredeti forgatókönyv, legjobb vágás

∗

Professzionális forgatókönyv, aminek egyetlen dologhoz van igazán köze, a mai magyar filmgyártáshoz, de engem például egyáltalán nem érdekel, támogatta-e a magyar állam ezt a filmet, vagy sem. Legyen ez az alkotók problémája. Őket sem érdekli, nekem miből telik szezámmagra. 

Látom a szemem előtt, ahogy a szponzorált kávéhegyek mellett ötletelnek, mi legyen a filmben: egyenlőtlen háztartási munkamegosztás pipa, kihívásvideó pipa, simlis nős ember pipa, a pornó rossz, pipa, a politikai korrektség is rossz, pipa, macska és kutya pipa, de a házasság a főpipa. Nem is tévedtek, egy friss közvéleménykutatás szerint a magyarok szerint a házasság a legjobb életközösség. A férfiaknak egészen biztosan. "Gyerekek, az egészből az jöjjön le, hogy a család mindenek előtt." A film egyébként egy 2019-es cseh film – Nők, ha futnak – magyar változata. Szóval, ezek az újkommersz törekvések felfedezik és kielégítik a közönség igényeit.

Jelenet a filmből

A szinopszis a következő: Udvaros Dorottya által játszott Hajdúné Vera férje meghal  – Csuja Imre (Hajdú) rövid szerepe –, de maradt még egy kipipálás nélküli bakancslistás tervük, a maratoni futás. Csuja Imrét elnézve ez igazán lenyűgöző, ám kevéssé hihető. Asszonyka harmincnyolc év házasság után kitalálja, majd a lányaival teljesíti a kihívást. Mások vágyát beteljesíteni, mi lehet jobb dolog a világon?

Tenki Réka, Lovas Rozi és Trill Beatrix játsszák a csajokat, és nyilván, semmi kedvük ehhez a hülyeséghez, de aztán mindegyik valamilyen jó okot talál, hogy mégis rávegye magát. Udvaros az egyik legpusztítóbb anyatípust személyesíti meg, azt a félművelt nők lapjás típust, akinek fékezhetetlen narcizmusa évtizedek óta pusztítja a környezetét, de a filmben kedvelhetőre kalapálják, nehogy fél Magyarország magára ismerjen. Szerencsére Coelho-i magasságú jellemfejlődésen is keresztülmegy a végére. Amilyen hihetetlen, hogy Csuja Imre maratont akart futni, legalább olyan hihetetlen, hogy Lovas Rozi (Kata) meg gyerekkönyveket ír. Tenki Rékának (Dr. Hajdú Dorina) pedig kellett volna egy kaszkadőr, mint Csujának és Udvarosnak, aki elmondja, egy jogász nem paragrafust mond, hanem szakaszt.

Jelenet a filmből

Lovas Rozi Katája van a leggázabb helyzetben, már elköteleződött, van két gyereke, civilizált Stockholm-szindrómában él, innen kibúvó nincs, legfeljebb annyi, mint a mélybe szakadt chilei bányászoknak, akik mentőcsapatra várnak. Egy nagycsoportos is világosan látja, a kizsákmányolás és a rabszolgaság nem szűnt meg, csak átalakult, házasságnak, élettársi kapcsolatnak, vagy eufemisztikusan családnak hívják. Nem akarja megoldani a helyzetet, nem akar háztartási munkamegosztást, durcás verbalitással veszi tudomásul, hogy többfunkciós cseléd lett abból a hajdani lányból, aki romantikára vágyott a lelke mélyén. Valaki elmondhatta volna neki, hogy a romantikának is pont ugyanez lesz a vége. Abba bezzeg energiát fektet, hogy elvegyék feleségül, még fogadást is köt, ő erre használja a maratont. Nagyon romantikus. A két női forgatókönyvíró, Divinyi Réka és Miklya Anna ennyit mert megkockáztatni, nehogy feministának bélyegezzék őket.   

Szóval a maraton ötlete csak ürügy, hogy kortárs problémákat lássunk és tanuljunk mások hibáiból. Paulo Coelho dörzsölhetné a kezét, és ezt nem pikírtségből mondom, ha kommersz módon is, de például artikulálódik egy csomó nemi szerepekhez köthető valós probléma. Nem kell mindig Sátántangó.

Jelenet a filmből. Középen Ember Márk Máté futóedző szerepében

Most legalább megtudjuk, a nők egész estés érzelmi projektje a férfi. Nem tudják magukat megkülönböztetni tőlük, sőt, nem is akarják. Átveszik a hobbijukat, motoroznak, várakat nézegetnek, horgásznak és megtanulnak mandarin nyelven. Ha a férfi hegyet mászik, ők is. Lovas Rozi karaktere azt mondja futóedzés közben az anyjának: "Ha legközelebb megmásztad a Himaláját feltétlenül szólj." Ha forgatókönyvíró lennék, beleírtam volna, hogy ez nem olyan egyszerű, körülbelül hat milla, amit a nepáli turisztikai hivatalnak kell befizetni, per koponya, meg azt is, ha anyuci mászik meg egy csúcsot, azonnal leértékelődik, mert csak egy nő mászta meg. 

Három respekt a filmnek, amit nem is gondoltam Herendi Gábor rendezőről. A filmekben a karakterek közötti összetett erődinamikát leginkább szexjelenetekkel ábrázolják, de mindig a nők intim testrészeit látjuk, vagy többnyire azokat, és most végre két pucér férfifeneket (testdublőrök). Meg aztán nem emlékszem, láttam-e olyan kortárs magyar filmet, ahol legalább egy mondat erejéig tematizálják, hogy valaki esetleg, talán, ne adj isten nem eszik húst. "Vagy vega vagy?" – kérdezi Máté (Ember Márk) Emmától (Trill Beatrix). És végre, nem férfiak a főszereplők, mint a Valami Amerikában. 

Pattogatott kukoricás családi mozi, felhőtlen kikapcsolódás több, mint másfél óráig. A gomolyfelhőket kizárólag a gonosz kritikusok hajtják előre az égen, hogy elsötétítsék azok elől, akiket a bárányfelhős megoldások érdekelnek, és ezért még fizetnek is. Egy dolog tetszett nagyon – szerintem ez a karakter volt a legjobb az egész filmben – Csányi Sándor által játszott figura, ahogy fáziskéséssel reagálja le Tenki Rékát, akarom mondani Dr. Hajdú Dorinát. Ez tényleg vicces, és jól van megcsinálva. Pipa. Egyetlen dolog még, nem akkora baj, csak ha már eszembe jutott. Miért szól mindig minden filmben a mobiltelefon standard csengőhangon? 5/3

∗

Életem második SPOILERES kritikája, szóval csak az olvassa, aki látta már, vagy nem akarja megnézni egyik sorozatot sem, vagy csak érdekli, mit írok, anélkül, hogy a sorozatok érdekelnék. Ez nagyjából három ember lehet.

Az egyik sorozat a One Day (2024), az eredeti One Day (2011) filmben Anne Hathaway játszik, sajnos nem a kedvenc színészem, és a férfi főszereplőt (Jim Sturgess) is érdektelennek találtam. Mindkét alkotás David Nicholls azonos című, 2009-ben megjelent regénye alapján készült. Mióta láttam a sorozatot – két hete –, arra próbálok rájönni, mitől működött a One Day sorozatként, amit állítólag a világon a legtöbben láttak, és szomorúan konstatálom, hogy az ízlésem nem nagyon különbözik a mosdatlan tömegétől, vagy nem annyira, mint szeretném. Személyes preferenciáim valahol metszik a tömegízlést, más magyarázat nem lehet, azon kívül, hogy rohadt jól van megcsinálva. 

Ambika Mod, mint Emma Morley a One Day című sorozatban

Baromi jó ötlet volt Ambika Mod-ot választani a csajszi szerepére, Anne Hathaway a fehérnél is halványabb árnyalat, biztosan arra játszottak, hogy teljesen más legyen. Ambika Mod indiai származású, anyukája már az UK-ban született, könyvelő, apukája pedig állatorvos. A sorozat lényege, hogy a diplomaosztó éjszakáján (Edinburghi Egyetem) az Ambika Mod által alakított Emma Morley megismerkedik Dexter Myhew-val (Leo Woodall), majdnem lefekszenek egymással, de mivel inkább beszélgetnek, a történetben benne rejlik még húsz év. Ha meg lett volna a szexus, nincs tovább, ilyen egyszerű.

Mivel a szabályok győztek, barátként minden év bizonyos napján találkoznak (vagy nem), aztán lesz, ami lesz. Most a személyes rész következik: családom a skóciai Edinburgh-ban él – ott forgatták a sorozat első és utolsó epizódját –, multikulturális közegben, az egyik családtagom kiköpött Ambika Mod, csak nem indiai származású, hanem görög. Mondom, csak nem titokban leforgatott egy sorozatot és nem is szólt? Érzelmileg nyilván érintve vagyok, kedves városom turistalátványosságai köszöntek vissza, én is megmászom majd az Arthur's Seat-et, mint a főszereplők. Tovább haladva a személyes vonalon, azt pároltam le rövid életem során, hogy az igazi elköteleződéseknek mindig van története. Ha a véletlen is az origó, akkor is sok tekervénnyel, kalanddal, visszaeséssel kell történnie, mint ahogyan egy függő felépül, mondjuk az alkoholból, vagy valaki egy kényszerbetegségből.

Húsz évig kerülgetik egymást, aztán meglesz a katarzis, nemcsak ők boldogok, a nézők is. És akkor Emmát elüti egy autó. Mi van? Hogy felejthettem el, hogy a filmváltozatban is ez történik? Napokig papucsban csoszogtam a lakásban, Rakovszky Zsuzsa Vattacukor című könyvével is leálltam, pedig határidős munka. Hogy lehet ebből kijönni? Az Ez most fájni fog sorozattal. Tényleg csak Ambika Mod miatt kezdtem bele, aztán legalább három revelancia jött ki belőle.

Ben Whishaw, mint Dr. Adam Kay szülész-nőgyógyász

A szakorvosjelölt Adam Kay (Ben Whishaw) keze alatt egy rezidens orvos dolgozik, Shruti Acharya (Ambika Mod). A pályakezdő orvoslás nehézségeit és örömeit látjuk a szakmában és a magánéletében is rengeteg humorral, és véresen komoly drámaisággal. Az UK-ban minden héten három orvos kinyírja magát, tudjuk meg a sorozatból, ami önmagában is megér egy feldolgozást, nyilván az írót, Adam Kay-t, aki maga is orvos, ez is befolyásolhatta. A sorozat témája az orvosok általános helyzete Adam-en keresztül, aki mindkét szférában tapasztalatot gyűjt. A magán- és az állami kórházak rendszerszintű problémáit látjuk, ami annyira azért nem különbözik a magyartól, mint szeretnénk. Adam és Shruti magánéletére is fókuszálnak, már ha van nekik. Adam meleg férfiként még több nehézséggel küzd, nem utolsó sorban kontrollmániás anyja miatt, akit lehetetlen megfékezni, Shruti viszont depressziós. Amikor a One Day utolsó előtti részében Ambika Mod (Emma) meghalt, majdnem hülyét kaptam. És az Ez most fájni fog nemhogy gyógyírt nyújtott volna, még tovább traumatizált, mert itt is pont az utolsó előtti részben hal meg. Innen hova? Nem hazudik a sorozat címe, tényleg fájni fog. 

Ambika Mod Dr. Shruti Acharya-ként

Az első reveláció a rendszerszintű diszfunkcionalitás és az egyéni felelősség összefüggése. Adam és Shruti viselkedése mintha feloldódna az általános káoszban. Felszívódik, mint egy kezelt tumor. Védekezési mechanizmus lesz a verbálisan paraszt viselkedés? Így lehet túlélni a hierarchiát, ahol lefelé rúgunk, felfelé nem annyira? Az egészségügy nem a demokratikus jellemszerkezetek inkubátora. A magyar viszonyokat ismerve azonban meglepő a brit kliensek viselkedése, mintha az orvos, mint foglalkozási szerep, nem lenne annyira misztifikálva, inkább a szolgáltatáson van a hangsúly; vígan beszólnak, leszólnak, panaszt tesznek. Adam úgy beszél Shrutival, mintha a valagából rángatná elő, és már épp elkezdjük sajnálni, amikor megrökönyödve látjuk, Shruti ugyanígy viselkedik az alá rendelt rezidens orvossal. Miért van ez? Mert az egészségügy hierarchikus, parancsuralmi rendszer, olyan mint a katonaság, életek múlnak rajta, és a hatalommal való visszaélés egy idő után  önjáróvá válik.

Adam anyja (Harriet Walter) a második reveláció, a mérgező, kontrolláló, narcisztikus figurák sosem a másik emberre reagálnak, nem adekvát, személyre szabott választ adnak, hanem belülről jövő, önjáró üzemmóddal dolgoznak ők is, amiben semmi személyes sincsen, és hiába tudjuk elméletben, idő kell, amíg át tudjuk tenni a gyakorlatba a rájuk való reagálást, és megszabadulunk a bűntudattól. A harmadik reveláció – számomra –, mennyire szexi és vonzó egy párkapcsolat – meleg és hetero is –, ha érzelmileg felnőttek irányítják, akik figyelnek a másik emberre, akkor is, ha az érzelmi és hatalmi hierarchia néha kibillen, és aszimmetrikus. 

Érzelmileg felkavaró, mégis nagyon humoros sorozat, érett felnőtteknek fog tetszeni, akik integrálni tudnak magukban sok, egymással ellentétes érzelmet is. Ben Whishaw-t (Adam) nemrég fedeztem fel, de már látom, van  jövője, éppen alakuló kultfilmek szereplője. A Black Doves-ban (Fekete galamb) is nagyszerű, bár maga a sorozat elég gyenge. 5/5 

∗

This is Going to Hurt, 2022, BBC/AMC S01/E07

Hazug és unalmas film. Amikor az ember meglátja Nicole Kidman-t a százezredik parókájában, amiket a filmjeiben szokott hordani, tényleg besokall. Állandóan ezt a karót nyelt, ellentmondásos figurát hozza, ami már végtelenül unalmas. Nincs több középkorú, tehetséges és ragyogó színész? Dehogy nincs, tele van velük a világ, eldugulna a Temze tölcsér torkolata, ha belehajítanánk őket. 

Oké, bevállalós, vetkőzik, nyögdécsel, meg minden. A film első perceiben szadomazó pornó nézés közben vonaglik a fürdőszoba kövén, férjével Jacob Mathis-szal (Antonio Banderas) ugyanis nincs, soha nem volt orgazmusa, mindig csak megjátszotta. Minden sajnálatunk az övé és a rendezőé lenne, ha rá tudnánk csatlakozni ezekre az érzelmekre, de nem tudunk. Nem az a baj ezzel a filmmel, hogy ábrázolni akarja a nők szexuális habitusának egyik árnyalatát, hanem az, hogy felesleges volt e köré egy egész filmet kanyarítani, a költségeket adták volna egy nőket támogató alapítványnak, vagy az éhező árváknak.

Vezérigazgató és gyakornok. Az életben fordítva szokott lenni. Nicole Kidman és Harris Dikinson

A film egyetlen tételmondatra épül, ha eddig azt hittük, a női mazochizmus, mint szexuális habitus csak a férfifantázia szülötte, hát tévedtünk, a nőknek alanyi joga, tulajdonsága, legitim törekvése ezen vágyakat kifejezni, anélkül, hogy bárki kink shaming-be fogna. Senki nem tehet a perverzióiról. Nem ő akarta így, a gyerekkorban keresendő az ok. Vagy a fene tudja, hol. A film arra a képrombolásra játszik, amit annyi, de annyi filmben láttunk már, a szép, rendezett, összeszedett külső, fegyelmezett viselkedés mögött milyen erők tombolnak. Nem sötét erők, csak simán erők, vágyak, törekvések, amelyeknek az olyan rendezett életvitel, mint a házasság csak betesznek, a házasság ugyanis az egyéni vágyak temetője, vagy egy hospice szoba, ahol szép lassan elhalnak. De sajnos nem alkalmas az egyén megregulázására, pedig sokan éppen ezt várják tőle. Hiába.

Teljességgel hihetetlen, hogy egy olyan karakter, mint Romy Mathis (miért nem Romy Schneider?) belemegy ebbe a kapcsolatba, illetve, nem is hogy belemegy, hanem, hogy ilyen erőtlen, gyenge premisszák mellett megy bele, ami a partner kiválasztását illeti, de ebből is látszik, mekkora a baj vagy a szükség.

Férj és feleség. Antonio Banderas és Nicole Kidman

Arra figyelt a rendező (Halina Reijn), hogy ne hozza a szokásos fordulatokat, amitől már hányunk bulimia nélkül is, nincs trendi levezetése a fiatal srác karakterének, kerülgeti a főnöknőt, majd betesz neki, de nem úgy, ahogyan várjuk. Szükséges, de nem elégséges feltétel, nem sok minden kerül más, vagy új megvilágításba. A srácban nincsenek romantikus képzelgések, nem akar a naplementébe lovagolni, egyetlen romantikus párbeszéd sincs a filmben, ami azért abszurd, mert a romantika is a szadizmus és a perverzió egyik formája, csak nagyon szalonképes. Nincs is benne klasszikus szexuális aktus, de nem áll bele a szadomazóba sem. Káposzta is megmarad, meg a kecske is. Óvatoskodó jelenetek, látszik, hogy Nicole Kidman nem kért ugyan testdublőrt, de minden energiája arra ment el, hogy épp annyit csináljon, ami még belefér, meg jó áll neki. Valaki vagy szétnyitja a combjait rendesen, hogy a garatmanduláig belássunk, vagy hagyja a fenébe az egészet. Félig megcsinálni olyan, mint Grönlandon nyaralni. 

A film főszereplői a Velencei Filmfesztiválon 2024-ben

Hány filmben láttuk már Romy Mathis (Nicole Kidman) karakterét? Mazochista, mint majdnem minden nő, hiszen felvette a férje nevét, de ez nem elég. Az alkalom ott vár szépen csendben valahol megbújva. Akárhány gyerek, akárhány reggelikészítés és közös karácsony, a vágy nem hagyja magát, úgyis előjön, és jó, hogy előjön, mert ha kussban marad, az a lehető legrosszabb. Az az igazi baj. A cég az övé, úgy nyitogatja a hűtőt bent, mintha otthon lenne, és tényleg, a munkahelye a második otthona. Nem a dolgozóké, azok dolgoznak és hazamennek. A cégen belül újít, de saját életében nem tesz rendet. A bensőségesség gettójában él, a társadalmi problémák neki nem prioritások. Hiába végzett a Yale-en, majdnem felkacagunk, amikor Antonio Banderas (Jacob), aki a férjét alakítja, a Hedda Gabler-ről beszél neki, vagy kérdezi. Teheti, hisz aktív színházrendező.

Nincs íve a történetnek, nincs felhalmozás, eszkaláció, amitől történet lehetne, ha már arra indult el, nincs csúcspontja, és nincs kielégítő következtetés sem. Nicole Kidman rettenetesen unalmas, Antonio Banderas meg a sok macsó szerep után végre megkapja a magáét. Harris Dickinson-t mint Samuel-t, a szadista ifjút három filmben is láttam, sejtettem, lesz itt nemzetközi karrier rendesen, és lett is. 5/3

∗

Az egyetlen ígéret, amit biztosan be tudunk tartani, saját halálunkra vonatkozik; megígérjük, hogy soha többet nem fordul elő. Pedro Almodóvar összművészeti filmet csinált: irodalom, képzőművészet, zene, mozgókép keresztmetszete, és merte vállalni az unalom kockázatát is. Unalmon túli film, ahogy Pilinszky János mondta egyszer a nagy regényekkel kapcsolatban, és azért egy dramaturgiai bomba csak felrobban itt is.

Nem tartom Pedro Almodóvar hattyúdalának, utolsó filmjének, mint a konformista kritikusok. Bárki, bármikor forgathat filmet a halálról, nem kell rá ok, megöregedett és már ő is fél. Nem biztos, hogy innen fúj a szél.

Martha Hunt (Tilda Swinton) volt haditudósító betegen fekszik a manhattani Memorial Hospital-ban, amikor meglátogatja régen látott ex kollégája, barátja, az időközben íróvá vált Ingrid (Julianne Moore). Ingrid nemrég írt egy sikeres könyvet, ami valahogy kapcsolódik a halálhoz, de nem tudjuk, milyen módon. Martha egy idő után megkéri Ingridet, asszisztáljon az eutanáziájához.

Végre két nő, aki nem a szerelemről beszél. Julianne Moore és Tilda Swinton

Martha éppen fel is gyógyulhatna, betegségét a befogadó azonban azonnal a halálhoz kapcsolja, és eszébe jut Susan Sontag A betegség, mint metafora című vékony könyve (1983), ami tulajdonképpen az áldozathibáztatásról szól. Mi a méhnyakrák, mint metafora? Az anyaság elutasítása miatt kapott büntetés, az anyaság ugyanis a legerősebb mítosz és tabu, aminek a falát nem lehet áttörni, de Almodóvar legalább megpróbálja. Mégsem (csak) az eutanáziáról szól a film, hanem egy nőről, minden nőről, akit megbüntet a társadalom, kitaszítja magából, mert nem jó anya, vagy nem úgy jó anya, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Önmagát, a hivatását a gyereke elé helyezi, vagy nincs kész az anyaszerepre.  

Az eutanázia a témája, de nem mondanivalója a filmnek. Az eutanázián keresztül ábrázolja Almodóvar, milyen büntetésben részesülnek a nők, ha nem teljesítik feladataikat, ha mondjuk nem lesznek lányuk legjobb barátnői. Ha nincs bennük pusztító kisajátítás és kontroll. Ha hibáznak. Hogy ne legyen annyira egyértelmű, ki a hunyó, Almodóvar kicsit megkavarja a dolgokat, egy PTSD-vel küzdő háborús veterán az apa (vietnami háború), aki szexelni tudott, felelősséget vállalni azonban nem. Sohasem látta a lányát, és simán megúszott mindent, ami közös felelősség lenne alapjáraton akkor is, ha nem élnek együtt. A PTSD-jével később azért el tudott csoszogni az anyakönyvvezetőig egy másik nővel. Martha pedig ahelyett, hogy az igazat mondta volna a lányának, Michelle-nek, hazudott, mismásolt, nem volt olyan erős lelkiállapotban, mint később egy végleges döntéshozatalánál.

Martha nem fog meggyógyulni

Az eutanázia kérdése fogva tartja a társadalmat, pedig végtelenül egyszerű. Martha egy autóút alkalmával a bűn szót használja – Ingridnek meséli el, honnan van a tabletta –, de miért asszociál a bűnre a téma kapcsán? Miért nem a következmények felől értékel egy cselekedetet, miért ezt a keresztény terminus technicus-t használja, a katolikus bűn szörnyű szuperstruktúráját? Mert még mindig a keresztény kultúra béklyójában élünk, a szókészletüket használjuk, és az értékeikre hivatkozunk. Mint egy szerszámos láda, ami faékekkel van tele. Vagy az orvostársadalom, akik féltékeny mandarinként, brahminként vigyáznak a hatalmukra, az esküjükre hivatkozva. Porhintés, az eskünél sokkal fontosabb az a foglalkozási szerepklisé, amiért egykor ezt a pályát választották. A nyugati kultúra értékvesztéséről, az élet tiszteletéről makognak, de a represszív erők tőlük jönnek. Hübrisz, semmi más. Ezek az intézmények és emberek gátolják az egyéni akaratot, nem az élet tisztelete. Almodóvar végig benne marad a bűn-büntetés-bűnhődés fogalmi keretében. Mi mást tehetne? 

Jelenet a filmből

Almodóvar filmje vizuálisan olyan, mint egy David Hockney festmény, tobzódó színek – az emberi sokszínűség szivárványa – kontrasztok, virágmotívumok. Virágok mindenütt: falra festett, rajzolt, öntözött, látogatóba vitt, hogy végül mindez feloldódjon majd a valódi természetben. Tilda Swinton szettjei is állandóan rájátszanak a Hockney festményekre, amennyiben a halál ellenpólusai. De egy látogatóba vitt elmetszett, levágott virág mégiscsak maga a halál és az enyészet szimbóluma. Gyönyörűen becsomagoljuk, felöltöztetjük, mintha nem pusztulásra ítéltetett volna. A film második felének helyszínét is David Hockney festmények uralják, ház, medence, és a távoli, de kordában tartott természet képei. Nem csak a virágok létmódjával és az emberi élettel van párhuzam, a távlatos narratíva az egyéni elmúlást és Földünk pusztulását is párhuzamba állítja, John Turturro-val (Damian), aki a két nő között szintén párhuzam, mindkettőnek a szeretője volt. Ám ő is következetlen, Ingrid új lakására azt találja mondani, a berendezése mintha lomtalanításból származna. Ő beszél később a neoliberális gazdaságról, mint bolygógyilkosról? Csak azért kellett, hogy legyen egy férfi szereplő a filmben, hogy okosakat mondjon, magunktól nem tudnánk, honnan leselkedik veszély a bolygóra. Másik funkciója, megtámogatni Ingrid heteroszexualitását. 

A női barátság ritka témája a filmművészetnek, itt egy sűrített, tömör vázat kapunk. Még a legjobb filmes alkotások is benne ragadnak abban a keretezésben, hogy ha két nevesített nő egymással beszélget egy filmben, annak mindig a férfiak, a szerelem vagy a párkapcsolat a témája. Most egy kicsit fellélegeztünk.  

Damian professzor és Ingrid. John Turturro és Julianne Moore

A képzőművészet, irodalom, zeneművészet metszéspontjában álló filmnek James Joyce A holtak című novellájának (Dubliners kötet, 1914) motívumai adják az irodalmi alapot az érzelmi hullámvasút ábrázolásához. Ami a novellában Gabriel Conroy karácsonyi forgatagból való kiszakadása, az a filmben Martha Hunt életből való kiszakadása. Egy művelt, ambiciózus értelmiségi nő, aki ugyanúgy képtelen a tapasztalatait megosztani a lányával, mint a novella főszereplője a feleségével. Elidegenedés önmagunktól és a világtól. A hóesés pedig maga az elmúlás. 

Pedro Almodóvar filmje nem annyira bonyolult vagy kódolt, hogy ellenálljon a befogadásnak, és ahogy összehozza a művészeti ágakat, az egészen lenyűgöző. 5/4

∗

A film megnézhető: videa.hu

Connie rájön, mit szeretett volna 

by Joséphine Miévre

Connie végre tudja, mit szeretne,

vagy mondjuk így, mert jobban illik a helyzetre, hogy

mit szeretett volna, mert amíg nem tudta,

nehéz volt akarni.

Toulouse-ból buszozott Párizsba,

a hosszú úton megfigyelt valakit, 

aki nem érdekelné egy csöppet sem, mert kit

érdekel egy sofőr, aki a buszt vezeti? Senkit.

De ezt az embert egy másik végig szóval tartotta,

az első ülések egyikén, Connie a háta mögött,

és mindent hallott.

Kolléga, a sofőr ismerőse, ez hamar kiderült.

Középkorú, rémes férfi, a Homer Simpson-féle,

nem a James Bond.

Connie felfigyelt egy nőre, párhuzamosan ült mellette,

a másik oldalon, és egy papír zsebkendő

fogta be az orrát. Connie nem értette, de nyilván

meg kell fejteni a sötét közép-francia tájban.

Bourges-ban minden világos lett, a sötét persze maradt,

hisz kora este volt már, a kollégának szájszaga van, amit a 

buszban uralkodó légjárat nem Connie és a sofőr felé terelt,

de amikor lekászálódott kinyújtóztatni a lábait, megérezte ő is.

Orleans-ban állt össze a kép, ami a sofőr és kollégája között

történt, hogy ez az ember, és Connie

kereste a szót, de csak tudományos szakszavak jutottak eszébe,

rendesek nem. Ez az ember maga az erőszakmentes

kommunikáció. Mert konfrontálódni,

amire Connie rá nem kérdezne, ő igen,

mégsem firtat semmit, csak hogy ellentmondhasson,

ahogy Connie tenné.

Connie még sohasem látott ennyire természetes férfit,

természetesen a természetes szó egy kicsit sem természetes,

és a Gare De Lyon-ban már másra gondolt. 

Amikor Connie hazajött Saint Mandé-ból,

és beültek kávézni, egy középkorú pár ült melléjük, 

akiket ismertek régről. Nem melléjük ültek természetesen,

csak a közeli asztalhoz, és Connie-ból előbújt a buszos élmény, 

de nem szólt róla, mert nehéz megfogalmazni

a szavakat, nem akarta, hogy a tudomány nyerjen.

Ez a férfi, hosszú évek óta férje  nőnek, ez csak kicsit fontos

információ, de nem lényegtelen. Mégis úgy kérdezgette

a kapuccsínó és a kókuszgolyó evés közben,

mintha két napja ismerné. Ahogy azok 

a férfiak szokták, akik a kezdeti megtévesztés

fázisában vannak, sőt, a kölcsönös megtévesztésében,

mert ez mindig kölcsönös.

És tényleg odamentél? Ne mondd, hogy nem látták.

Beszarás. Komolyan? Nem féltél?

Mire gondoltál? 

Mégis a tudomány nyert.

A kölcsönös megtévesztés mi más lenne.

∗