Connie és a végső kérdések

by Joséphine Miévre

Connie hazajött Párizsból, lesz mit megbeszélni,

bár az élet végső kérdéseit nem lehet.

Connie régebben nem hitte, pedig így van. 

Azért nem lehet, mert arra lett kitalálva minden,

hogy elfelejtsük. Mit kell elfelejteni, kérdezte Connie.

Azt, ami egész életedben úgy liheg a nyakadban,

mint a sziámi iker testvéred feje Connie. 

Connie barátja két dologtól félt, az egyik, hogy élve temetik el,

a másik, hogy két feje van, mert  sziámi ikernek született.

Connie egyszer mosogatásnál odadugta a fejét, 

és mondott valamit, mintha a másik feje beszélne,

ő pedig összetörte a legszebb ikeás poharakat, és

balhé lett az ijedségből.

Nem nyugtat meg, hogy csak egy fejed van?

Nem. Mondták Connie-nak.

A lehetőség, hogy lehetett volna, zavar.

Akkoriban két kérdés foglalkoztatta.

A világmindenséget működtető ok-okozat

jelen van-e a biológiai folyamatokban?

Mi az oka, ha egy kisbaba három hónapos korában

menthetetlenül beteg lesz?

A másik költőibb volt. Connie barátja megvetette

az emberiséget, holott elismerte a nagy költő szavait,

hogy ne vesse meg, mert ő is az. 

Volt egy harmadik, egy másik költő,

akit Connie barátja nem kedvelt, azt mondta,

sosem tudott túljutni önmagán, bármit látott

vagy hallott a világban.

És akkor Connie-nak el lett mesélve

a halott cica, akiről Connie barátja szeretett

volna úgy beszélni, hogy az ő érzései ne legyenek

felmutatva, mint a sárga lap egy focimeccsen.  

Úgy szerette volna elmesélni, hogy minden a cicáról szóljon.

Hangtalan kis teste a kerítésléc alatt feküdt, félig az udvarban,

félig a járdán. Szürkésfehér kis feketével, de legtöbb fehér.

Ha nyár lett volna Connie is azt hitte volna,

csak napozik, elnyúlt a hűvös járdán, hogy enyhítse a meleget.

Nem volt mit enyhíteni, már nem vacogott.

Süldőnek mondanák, azok, akiket megvet.

Connie barátja mindent, vagy sok mindent

megadott volna, hogy csak napozzon,

és mikor kénytelen volt odanézni még egyszer,

később,

még mindig ugyanott,

és ugyanúgy feküdt. 

Túlélted a telet, az első tavaszi nap meghaltál.

∗

Illustration by Edward Gorey

Nagyon ritkán van kedvem romantikus filmekhez, de néha felkelti valami az érdeklődésemet. Mondom, lássuk, egy frissen készült film hogyan láttatja az irodalom és az élet legveszélyesebb hazugságait.

Minden elmentett filmet lecsekkolok, mert van valami a kollektív bölcsességben, ami vagy megerősít vagy eltántorít. Csak az nem elég, ha valaki azt írja, hogy egyszernézős, de amikor az van a Port.hu-n, hogy kár volt rá a másfél óra, azért az már jelent valamit, pláne, ha többen is írják. Most nem voltak értékelések, de egy másik oldalon ketten is azt írták, remek film. Értem, mit jelent, a zsáner (romantikus film) a maga nemében tartja a színvonalat, és még valamivel meg van fejelve, ami elérzékenyíti a befogadókat. Ebben a filmben a vallásos élet ereje.  

Ateistaként imádom a keresztény propaganda filmeket, ami nyilvánvalóan terápia után kiált. Mégsem mondanám teljes egészében propaganda filmnek, a vallásosság amolyan akcidentális dolog, nem teológiai értelemben van jelentősége, inkább a két ember közötti vonzalom közös nevezője, a teológiai kekeckedést inkább én teszem hozzá.

Dawson és London. (Szerintem ez egy szuper név).

Van egy Dawson Gage (Jake Allyn) nevű fiatalember, akinek a legjobb barátja a volt gimis osztálytársnője London Quinn (Sarah Fisher), aki olyan amerikásan szép, ami az én befogadói horizontomon azt jelenti, nem tudnám felismerni a többi hasonló kaliberű nő között, csak egy rendőrségi azonosításon, ahol sok múlik rajtam. Futószalagról érkezik, ha egyet láttál, láttad az összeset. Dawson nem tud kilábalni a barátzónából, és talán nem is akar, mert így elvesztené élete szerelmét. Persze így is elveszti, mert a lány egy banális balesetben meghal. Az Alabama állambeli Birmingham-ben vagyunk, délen, ahol minden olyan idillinek látszik. Pedig London anyukája Louise Quinn (Lynn Collins) súlyos vesebeteg, és csak egy transzplantáció mentheti meg az életét. De London sajnos meghal, mielőtt odaadhatná a veséjét anyunak.

Kicsi *spoiler* következik.

Louisa és Larry Quinn, London szülei. Lynn Collins és Scott Reeves

London szülei miután az egyik megtermékenyített petesejtet beültették (huszonvalahány éve), a másikat, a lefagyasztottat odaadták egy Tennessee állambeli orvosházaspárnak, tehát Londonnak van egy ikerhúga, akit a filmben a jó Dawson Gage majd megkeres. A film központi konfliktusa, hogy senki nem mondta el az igazat: a másik lány Andi Allen, boldog öntudatlanságban éli átlagos, felső-középosztálybeli életét Nashville-ben.  

Nézzük a keresztény vonalat. Nemcsak azt figyeltem meg, hogy imádom a keresztény filmeket, hanem azt is, hogy a magukat kereszténynek definiáló emberek szeretik kimazsolázni a vallásukból azt, ami beilleszthető a saját életükbe. De sajnos, ez nem lehetséges. Persze, erre találta ki a kereszténység a gyónás intézményét, ha meggyónják, és bűnbocsánatot kérnek, nagyjából minden rendben. Jól ki van ez találva. De a keresztény tanokkal sajnos nem fér össze a mesterséges megtermékenyítés és az embriókkal való házalás, mert sérti az isteni teremtés elvét.

Nem mondták meg a lányuknak, hogy nem a vér szerinti szülei

Dawson, ez a jóravaló fiatalember gyakorlatban is vallásos: jár templomba, és imádkozik is. Kérdés, hogy tudja beleilleszteni a rendszerbe, hogy a számára legkedvesebb embert – London – elüti egy autó? És London anyukája vajon mit gondol saját betegségéről: a sok imádkozás mellett ez hogy történhetett meg? Ezt a kérdést nem firtatja a film, nem rengeti meg, sőt, megerősíti a hitüket. Kérdés, hogy de miben? Mert egy jóságos, gondviselő Isten nem akarhatja, hogy egy huszonéves lányt az élete kiteljesedése előtt elüsse egy autó. Ha igen, akkor szó sem lehet gondviselésről.

Persze a kereszténység ismeri a menet közben felmerülő életszagú problémákat, ezért kitalálta a megfelelő választ, az isteni tervet, amit földi halandóként nem láthatunk át. Minden máshoz van eszünk, de ehhez nincs. Az isteni terv része minden történés, amit valamilyen kifürkészhetetlen okból nem tudhatunk, nem érhetjük fel ésszel. De azt megérthetjük, hogy minden azért lehet így, mert az ember eleve bűnös és szabad akarattal rendelkezik – szerintük. Innentől csak a világ abszurditásában hihetünk, az amúgy hiányzó józan észben ezek szerint nem.

Csak nehogy rájöjjünk: ha Isten valóban létezne, ő jól csinálná a dolgokat. Mióta is keresik az isten bizonyítékokat? Elég régen, Szent Tamásnak több is volt belőle, pedig a dolog sokkal egyszerűbb. Az, hogy Isten nem létezik, nagyon egyszerű bebizonyítani, csak szét kell nézni a világban. (A bizonyítás terhe amúgy nem az ateistákat terheli.) Ha szétnéztünk, akkor is ellene kellene fordulni, ha mélyen hinnénk, hogy létezik. Micsoda embertelen paradoxon: minél gonoszabb, annál inkább szeretik. 

Sarah Fisher játsza mindkét lányt, Londont és Andi-t is.

Visszatérve a filmhez, a tragédiák ellenére a vacsora asztal körül imádkoznak, hálát adnak annak, aki megölte a lányukat, szerelmüket, testvérüket, és súlyos beteggé tette anyut. Az új hugicának Andinak azonban London-nal ellentétben van egy Dawson Gage számára fontos pozitívuma, ugyanis gyakorló keresztény, mint ő, ami a fiatalember képzeletében szikrát gyújt, majd olyan érzelmi tüzet, amely elolthatatlan: ez a közös lelkiség. Tulajdonképpen London Quinn-nek ezért kellett meghalnia, mert nem hitt, de Isten azonnal helyére állította egy másik katonáját Andi személyében. És milyen igaz, a közös szellemiség a legfontosabb kapocs két ember között. Vegán ateistaként én sem tudnék együtt élni egy húsevő kereszténnyel. Meg persze olyannal sem, aki élete csúcspontjának tartja, hogy a természetes közegétől erőszakkal elválasztott állatok között találjon munkát (állatkert), és egy tavat szennyezzen be, amikor a jet-skire pattan. 

Felső-középosztálybeliek és parvenük környezetszennyező időtöltése. 

A délre jellemző idill mindent körbeleng, London szüleinek a házasságát úgy ábrázolják, mintha az Őrtorony nevű Jehova újságból származna, gyakorlott filmnézőként szentül meg voltam győződve, hogy ez egy már egy második házasság, mert alapjáraton ilyen harmónia nem lehetséges. Aztán eszembe jutott, a keresztényeknél  (katolikusoknál) nem lehetséges egy második házasság (özvegyek kivételével), mert a házasság szentség, a felbontásához sok minden kell, leginkább ordas hazugságok, amiket majd meg kell gyónni. 5/4

Someone Like You, 2024, amerikai romantikus dráma, Karen Kingsbury és Tyler Russell írt, és Russell rendezett. 

∗

Connie kiszalad a világból

by Joséphine Miévre

Connie is csak olyan, mint bárki más, a tavasz 

első napjai kicsalogatták a szabadba. Connie azt mondta,

ne használjam a tavasz első napjai kifejezést,

meg a kicsalogatni szót sem,

mert nagyon költőietlen, és egy kicsit sem posztmodern.

Pedig te abban a stílusban írsz, vagy tévedek?

Nem, nem tévedsz Connie.

A Penny-ből tekert haza, amikor messziről meglátott egy férfit,

szembejött a bicikliúton, gyalog.

Se vonzó, se taszító, teljesen átlagos,

mert mindjárt kategorizálni kellett.

Amikor Connie elhajtott mellette, megérezte azt,

amitől a világból kiszaladna, és

hiába mondta Connie, hogy ez is ótvaros kifejezés,

csak le lesz itt írva, mert nem kell mindent megváltoztatni, ami jó.

Connie most már nyilván nem lesz megkérdezve, hogy a

korpás fejszagot bele lehet-e írni egy versbe.

Connie alig várta, hogy újra levegőt vegyen, de a 

korpás fejszag ott maradt vele, és megdicsérte a sárga sapkáját.

A férfi már messze járt. 

Amikor a szatyorból pakolt ki otthon, a korpás fejszag megszólalt.

Nem baj, hogy elkísértelek?

Utólag kérsz engedélyt? kérdezte Connie,

és megkínálta egy banánnal. 

Kimentek a parkba beszélgetni, és Connie nem érezte

a korpás fejszagot, csak amikor a padon mellé ült.

A korpás fejszag laposságában is elszórakoztatta Connie-t,

a libazsíros hangon elmesélt sanyarú sors, 

hogy egész életében mindig odacsapódott valakihez,

hogy úgy érezze, ő is tartozik valahová,

de soha nem fogadták el, sehol nem érezte, hogy otthonra lelt,

pedig mindent megtett érte.

Mikor megtalálta a megfelelő embert, elárasztotta a szeretetével, 

de egy idő után elkezdtek naponta hajat mosni, pedig annyit

mesélt nekik a veszélyről.

Amúgy te jársz valakivel? kérdezte Connie-tól.

Ugorjunk, mondta Connie, és a korpás fejszag ugrott egyet. 

Nem úgy értettem, csak képletesen, mondta Connie. 

Mindent megtennék, hogy veled lehessek, mondta a korpás fejszag

rezignáltan, de nem nézett Connie-ra.

Nem is tudod, ki vagyok, mondta Connie. Ha megmondod, beírom a telóba.

Ezt nyilván a korpás fejszag mondta, majd elment dobni egy ívet.

 A telefont ottfelejtette a padon és Connie megnézte,

hogyan írta be őt, Connie-t a telefonba.

XConnie. Így.

∗

Connie megnézte a Bob Dylan-es filmet 

by Joséphine Miévre

Connie ki nem állhatja Timothée Chalamet-t,

mióta megtudta, Kyle Jenner a barátnője, de hát ő játsza

Bob Dylan-t ebben az új filmben. Jó választás volt, mert 

a kis Timothée és Bob tényleg hasonlítanak egymásra,

nem csak azért, mert a jelmeztervező olyan 

napszemcsit adott rá, amilyen egykor Bob bácsinak volt,

és a haja is úgy volt felborzolva, hogy tökre hasonlítsanak.

Hát miben hasonlítanak ezen kívül? 

Szegény női magazinok, szegény kortárs irodalom,

szegény művészet, mondjátok a magatokét

a belső értékekről, meg a mindenről, 

közben Hundertwassertől Timothée-n át Bob bácsiig mindenkinek

topmodell meg playboy nyuszi a felesége meg a barátnője,

meg a zélettársa. 

Bob bácsi odapörköl a hatalomnak és a folknak,

lebassza őket a sárga földig, énekelve persze, meg gitárral,

és komoly dalszövegek szólnak az élet különös emberi éjszakájáról,

a mit hováról, a miértről, meg a milyen értékek

fontosak szürrealisztikusan. 

Azt hiszed olyan, mint a dalai, tiszta, egalitáriánus és

Nobel-díjra érdemes, közben playboynyuszit vesz feleségül,

egy tapsifülest.

Connie olvasta, hogy Bob bácsi azt mondta, a tapsifüles

sosem értette, mit akar, mit mond és mit gondol ő, a Bob bácsi,

de akinek onnantól Dylan lett a neve, csak mert az

első világégés őszén 

Dylan Thomas wales-i költő apja és anyja elnevezték

pufók kisbabájukat.

Az élet abszurd dalszöveg, jobb, mint Bob Dylan.

∗

Részlet a "Complete Unknown" című filmből (2024) 

Végre sikerült megnéznem. Nagyon szeretem Hajdu Szabolcs filmjeit, de ez a film most olyan, mint egy újdonsült séf alkotása, van pár ötlet a fejében,  főzött már finomat, megdicsérték, aztán variál kicsit, brokkoli helyett karfiolt tesz bele, de alapvetően ugyanazt az ételt készíti el. 

Ismerős fazon ez a Kálmán. Értelmiséginek látszó férfi-típus, biztosan van legalább egy főiskolai diplomája, de csak ettől nem lesz valaki értelmiségi. Ott hemzsegnek a médiában, meg a közszolgálatban, műsort vezetnek, okoskodnak, producerkednek, újságot írnak, híreket olvasnak, osztályfőnökök vagy színházat igazgatnak. Jogosultságtudattal vannak felvértezve, a világot úgy hajlították meg, hogy nekik csak rá kelljen feküdni. Valójában végtelenül unalmas emberek, akik nem képesek a fejlődésre, mert konformisták. Lusták érvelni, lusták végiggondolni miről szól az életük. Kommunikációjuk káros, mások gondolatait leegyszerűsítő panelekből építkezik. De hát nem lehet mindenki érdekes és különleges. 

Az van, hogy olyan sokszor találkozik a befogadó ezekkel a problémákkal rengeteg kortárs és (nem kortárs) regényben, színdarabban és filmben – az ember egzisztenciális helyzete –, amiben maga is él, és mindenről saját referenciái vannak. Ezeket kell művészileg besűríteni – mint séfnek a krumplifőzeléket –, ez az alkotó dolga. Hajdu besűrítette, de a finom fűszereket elfelejtette belerakni. Mi lenne a fűszer ebben a filmben? A magas kvalitású színészi munka mondjuk, és valami olyan mélyen megrázó, átütő létprobléma, ami kisszerűségében is úgy mutat valamit, ahogy még nem láttuk. Ez van, te is tudod, én is tudom, mindenki tudja, mondja Hajdu Szabolcs.

Tóth Orsi és Hajdu Szabolcs mint Orsi és Kálmán

Kálmán (Hajdu Szabolcs) és felesége Olga (Tóth Orsi) névnapot tartanak, Kálmán nap október 13-án van, onnan tudom, hogy két barátom is ezen a napon ünnepli a születésnapját. A kertben buja vegetáció, látszik, itt alapvetően biofil emberek élnek, nem akarják túl rendszabályozni a természetet, nem a nekrofília és a fűnyírógép vezeti a kezüket. Igényesen kivitelezett faház, ízléses enteriőrrel. Azonnal látszik, melyik társadalmi réteg lakik benne.  Harmonikus, barátságos és szép, nemcsak a tárgyak, a téralakítás is izgalmas, kis zugolyok, intim lépcsőfordulók, és egy kicsit bohém, barátságos konyha, ami nincs elválasztva a tér egyéb funkcióitól. És hát a pianínó a sarokban, (talán kézműves) burkolattal, szerencsére a film egyik jelenetében Hajdu Szabolcs felcsapja a tetejét és egy picit pötyög rajra. De ismerjük az önmagát értelmiséginek, polgárinak vizionáló réteget, ahol a zongora csak díszlet a nappaliban, státuszjelzés, hova kalibrálják magukat anélkül, hogy olyan attribútumokkal rendelkeznének, hogy komolyan vehessük őket. 

Értelmiségi enteriőr

Ebbe az enteriőrbe érkezik meg Zita (Földeáki Nóra) és Levente (Szabó Domokos), a baráti házaspár, akik nemcsak névnapot jönnek köszönteni, hanem kérésük is van, adminisztratív, ám jogszabályellenes némiképp. Nem egy hű, de nagy dolog, de nem is magától értetődő. Már a film elején látjuk Kálmán karakterét, közhelyes, cinikus hőzöngő, okoskodó, verbális bántalmazó. Hétköznapi hímsoviniszta, akit még félünk néven nevezni. Kálmán szerint egy gyereknek – ezzel a polémiával indul a film – igenis kell a szenvedés, hogy jobban értékelje a későbbi sikereket, Olga viszont ezt nem tartja szükségesnek.

Látjuk, két ellentétes paradigma ütközik, de Olga nem kezd fejtegetésbe, hogy ez a szenvedősdi a keresztény tanok lecsorgása a hétköznapi etikába: hogy a nagy dolgokért meg kell szenvedni, a szépségért, a gyerek születéséért, mi mindenért még. Majd szépen kibontakozik házassági válságuk, amiben semmi személyes nincsen, ez társadalmi jelenség, nem nagy kutatómunka kell hozzá, hogy lássuk, a nyugati értékek átalakulása a házasság intézményét is érinteni fogja. Vannak alternatívák persze, de ez nem ennek az esszének a tárgya.

Földeáki Nóra alakítja Zitát

Még mindig nincs kimondva, a házasság, az örök életre esküdött, de főleg hazudott házasságok ideje lejárt. Nem működik ez az intézmény. Diszfunkcionális. Megbetegít. Tönkretesz. Nem alkalmas a lelki fejlődésre, ami az emberi élet értelme normális embereknél. A többieknek meg játszóház, ahol kiélik beteges énjüket. Férfiaknak remek lehetőség: konform zónát cserélnek, anyu helyett egy fiatalabb nőt kapnak, akit meg is lehet dugni. A nőknek viszont a legveszélyesebb hely a világon. Benne maradunk, mert nincs hova menni, tényleg nincs. Minden mókus odú tele van, ha üres, mindjárt jön valaki, akivel elölről kezdődik az egész. Olyan tabusított dolog ez a társadalomban, amitől rettegünk. Rettegünk, hogy igaz, és még pompásabb esküvőt rendezünk, hátha elűzzük vele az igazat, mint a busók a telet. 

Birsalma pálinkával ünnepelnek

Kálmán gyáva ember, nem mondanám grandiózus narcisztikusnak, ehhez keveset látunk belőle, de egy Moravia regény hőse lehetne éppen, olyan megalkuvó. Mint a viktoriánus regények moralizáló gonosza, csak hétköznapi és banális. Pedig a rendszerből való kitörés egyetlen módja a bátorság lenne. Zita a középosztálybeli nők ismert figurája, minden reflexív embernek van róla tapasztalata, karaktere összesűrítette mindazt, ami megint csak hétköznapian aljas, ostoba és szintén  banális. Hogy van felöltözve például. Poliuretánból készült bőrnacija van, de mi az üzenete egy poliuretán bőrnadrágnak? Inkább bele se gondoljunk. Önreflexió nulla, a környezetét semmibe veszi, verbálisan megállíthatatlan, tapintatlan bántalmazó ő is. Nosztalgikus típus, nem tudja, hogy az élete olyan, mint egy sorozatgyártó gép, minden pillanat csak egy másik pillanat megismétlése. Azt hiszi például, a férjével való megismerkedése egy soha látott és hallott történet, pedig már egy Romana regényfüzérbe sem engednék beleírni, annyira sablonos.

Olga sokkal intelligensebb, reflektál a környezetére, és önmagára. Tizenöt vagy tizennyolc év után nincs mindennap kedve kufircolni, talán, ha nem fáradna bele, hogy Kálmán után pakoljon, még kedve is lenne. Gondolom, ő viszi a hátán a gyereket és a háztartást, meg aztán, hogyan ébredne valakiben vágy, ha verbálisan bántják? A szexuális defektek indikátorok, indexek, amik jeleznek valamit.

Az ilyen emberi kapcsolatokat, magát az életet csak úgy tudjuk túlélni, ha birtokolunk bizonyos felszínességet, nem akarunk belegondolni, mert akkor cselekedni kellene. Pont azt, amit nem akarunk. Tudjuk, hogy nem vágyunk, nem szeretünk, minket sem szeretnek. A társfüggőség csalóka szó, nem egy másik embertől függünk, őt már időtlen idők óta utáljuk. A mókus odútól függünk inkább.

Gelányi Imre és Tóth Orsi mint Ernő és Olga

Van ebben a filmben valami, amit nem nagyon szoktak fókuszba állítani. Nehéz egy kamaradarabban árnyaltan mutatni filmes karaktereket, de ez most nagyon el lett találva. Azt mondom, ezeknek az embereknek az egyik jellemzője, hogy használnak másokat, de nem nyílt tranzakcióval, hanem manipulatív módon. Itt van Ernő figurája, Gelányi Imre játsza. Ő Kálmánék mindenese, őrá szokták mondani, hogy egyszerű ember. Nem érti azt a félértelmiségi nyelvet és modorosságokat, amit a névnapot ünneplő kompánia tagjai. Mert, hogy Ernő is elmegy megköszönteni Kálmánt. Ahogy bánnak vele, az mond el a legtöbbet róluk, pedig a szó klasszikus értelmében nem is bántják.

Itt nem az van, hogy nincs szex, meg rutinos és unalmas a házasság, hanem, hogy nem tudnak lelkileg fejlődni,  nincs valódi érzékenységük, szolidaritásuk a másik ember felé, akit maguknál kevesebbre tartanak. Értelmiségi polgárok, akik a varrónőjükkel, meg az autószerelőjükkel úgy beszélnek, mintha egyenrangúnak tartanák őket, miközben lenézik őket. 

Szabó Domokos alakítja a gyomorbajos Leventét

Fűszerezés. Ez a film akkor lenne nagyszerű, ha nagyszerű színészi munka lenne benne, de sajnos nincsen. Nem akarom Földeáki Nórát bántani, aki Zitát alakítja, de a színészi dikció most nem sikerült. Nem sikerült a Sztanyiszlavszkij-módszer, nem sikerült élő, hihető, jó ritmusú verbális megoldást találnia. Színpadon egészen más lenne, de ez most egy film. Hadaró, felolvasás jellegű amatőr színjátszó csoportokból ismerős megoldás, nincsenek benne karakterfestő jegyek, ami jellemezné a figurát a szavakon túl. Tankszerűen lehengerlő, de ettől nem lett hihetőbb, hogy ez egy manipulatív ember, aki tele van megtévesztő árnyalatokkal, nem egy vallomást olvas fel a rendőrségen, amin túl akar lenni. Tóth Orsi is felolvasó estet tartott, akárcsak Szabó Domokos. Nem sok szövege van, a szomatizáló lelkiismeretfurdalásost kellett volna megelevenítenie, de olyan darabos, hogy csak a betanult és felmondott szövegre támaszkodhattunk. Aki színészileg is jó, az maga a rendező, és Gelányi Imre (Ernőként), aki a DNS-ig mutatta meg a kisembert.  5/3

∗

Minden társadalmi, mondhatnánk a Minden politikai jelszava után szabadon. Szociológia és irodalom között mindig volt kapcsolat, az irodalom nemcsak a megismerés, hanem a társadalom megértésének is eszköze, képes beavatkozni és hatni a társadalomra.

Az ember reménytelen eset

Rakovszky Zsuzsa legújabb kötetét olvasva, a befogadónak olyan érzése támad, hogy a szerző kiment a világba, szétnézett, kétségbeesett, és tizenegy elbeszélésbe, antropológiai spektákulumba sűrítette, amit látott. Epikus miniatűröket és hosszabb elbeszéléseket tartalmaz a kötet, amelyekben a szerző közvetítő krónikásként a részvét egyik formáját gyakorolja, mint azok az aktivisták, akik néma áldozatoknak adnak hangot, humán és nem-humán létezőknek egyaránt.

A Vattacukor klasszikus realista próza, a magyar közép- és alsó-középosztály jellegzetes figuráit, élethelyzeteit ragadja meg. A szerzői hangot minden oldalon érezzük, a narrátorok mögé bújva nézi, hallgatja az embereket, akikkel találkozott, és akiket megírt.

A narratíva és a forma hatékony fegyver, hogy titkos, vagy kevésbé titkos igazságokról beszéljen egy író. Feltárhatja az igazságokat, hogy korunk legfontosabb problémáiról beszéljen, kendőzetlenül mutassa a világot olyannak, amilyen. De el is rejtheti, manipulálhatja az olvasót, amikor saját, mélyen gyökerező hitében és előítéleteiben erősíti meg. A narratíva és a forma problémás, és mély dolgokra világíthat: saját bűnrészességünket a jelen toxikus társadalmi bűneiben. Az írói tét az, tud-e Rakovszky érvényeset és igazat mondani erről a világról? Össze tudja-e egyeztetni a narratívát a formát és a stílust?

Amikor Rakovszky megválasztotta a társadalmi területet, amelyről írni akart, akkor stílust is választott, ami az ő szerzői lenyomata a nyelvben, a társadalom állapotának indikátoraként kell működnie szókincsben, mondatalkotásban, alakzatokban. A szerzői stílusnak röntgensugárként kell átvilágítani minden egyes novellát.

Keskeny vászonra írta, de saját életünket látjuk. A szerző minden novella fikciós szövetébe beleépít valamilyen magvasságot, releváns tudást, tapasztalatot az életről, és az emberi viszonyokról: hogy az ember változik, hogy az őszinteség veszélyes, hogy vannak dolgok, amelyeket nem tudunk elengedni soha, és hogy azokra haragszunk a legjobban, akiket mi bántottunk meg. Minden novellában van valami traumatikus, ami kizökkenti a szereplőket, előrevetít egy hétköznapian baljós, végzetszerű és drámai eseményt, hogy lássuk, milyen kórképek mentén élünk és boldogulunk, vagy olyan csapdába szorultunk, amelyből nem tudunk kijutni.

Rakovszky mindjárt az első, címadó novellában (Vattacukor) regisztrálja a stílust, korfestő nosztalgia novellát olvasunk az 1950-es évek polgári világáról, emlékek szabad átiratát, ahol egy óvodás kislány, a hároméves Kisklára részleges nézőpontjából látjuk özvegyen maradt anyukáját, akit nemcsak a társadalmi előítéletek korlátoznak a boldogság elérésében, de saját nagynénje is (Mancikám), aki jó tanácsokkal látja el, nehogy saját életének főszereplője lehessen. Azért részleges nézőpont, mert van egy artikulálatlan narrátor a díszletek mögött – talán maga a szerző –, aki vaskosnak értékelhet egy női lábat (15.) vagy kétértelműnek a nedvességet valaki arcán. (29.) Ám a nosztalgia itt és most nem teremt feszültséget, nincs meggyőző narratív ív, amely elválasztaná a múltat a jelentől.

Szóval a vattacukor… Képzeld, van belőle fehér meg rózsaszín is! De tudod, mi a legfurcsább? – teszi hozzá töprengve. – Amíg nem lehetett kapni, mindent megadtam volna érte… na jó, nem mindent, de azért sok mindent… ha legalább egyszer újra megkóstolhatnám. És most, hogy van, valahogy nem ízlett. Hát nem furcsa? (32.)

A novellák családi, párkapcsolati dinamikákat, anya−lánya kapcsolatot, felnövekedésre képtelen fiatalembereket és generációs konfliktusokat ábrázolnak. A Győzelem című novella kakukktojás, erős történelmi arculata van, idősíkváltásos próza, elbeszélés az elbeszélésben típusú hosszú novella. Az 1960-as években játszódik; egy bulgáriai nyaralás alkalmával az eredeti narrátor udvariasságból és időtöltésként végighallgatja egy második világháborús veterán (Maljukin) felnövekedésének és politikai öntudatra ébredésének retrospektív történetét. Terápiás beszélgetésnek hangzik, bár a visszajelzés hiányzik, az elsődleges narrátor sem nem pszichoterapeuta, sem nem történész, a magyar szocialista rendszerben szocializálódott, aki azonban John Updike-ot olvas, és a Szovjetunióban járt egyetemre. Ez a kötet egyik legjobb elbeszélése, bár nehezen hihető, hogy a Maljukin-nak elnevezett narrátor ennyire önreflexív módon beszéljen saját magáról alkalmi nyaralótársának. Az előtte és utána korszakolás azonban drámai feszültséget kelt, a múlt század eleji oroszországi forradalmi idők allegorikus meséje arról szól, hogy az emberi természet sosem változik, és amíg így marad, addig a történelem törvényszerűségei is ugyanazok maradnak.

Az elbeszélések nyelvhasználati, szövegalkotási technikájában a tartalom elsődlegessége érvényesül, a célszerű és népszerű írott nyelv, a rutinos fogásokkal élő írás konformitása, az intertextusok bejáratott nyelvi készlete, amikor például a mondta szó helyett rendre hangutánzó szavakat használ a narrátor. Masszív, karistoló nyelv helyett: göcögnek, reccsennek, recsegnek, valakinek felragyogó arca van, vagy ünnepélyes komorsággal emeli fel a mutatóujját. A többi novellában is recsegnek, csipognak, kaffognak vagy kukorékolnak a szereplők, ha mondanak valamit, és ironikusan mosolyognak. A baltával faragott Maljukin nyelve semmiben sem különbözik az elsődleges narrátor irodalmi nyelvétől, a szerző láthatóan nem erőlteti a mimézist.

Leültünk sakkozni az üres étkezőben: nem is játszott rosszul. Közben arról faggatott, hol tanultam meg ilyen jól oroszul, jártam-e az országban, és ha igen, merrefelé. Megemlítettem a várost, ahol még egyetemista koromban jártam, vétlenül a régi nevét használtam, azt a nevet, ahogy Tolsztoj meg Dosztojevszkij emlegeti. Azt hittem legalábbis megrovóan néz majd rám, ehelyett fölragyogott. – Ott születtem, mondta. – Vagyis hát nem éppen ott, hanem Andrejevszkojéban, egy kis faluban, de kétéves koromban a szüleim visszaköltöztek, mert nem bírták a falusi életet... meg a nagyapám zsarnokságát. (202.)

Az áldozat című novellában egy Rózsika nevű takarítónő mesél egyik klienséről, Évikéről, aki elmondja, miért nincsenek jóban a lányával, holott ő mindig szerette. Majd felfejtődik a történeti szál; az anya szerepe végig kimerült abban, hogy ütközőzóna legyen lánya és a külvilág között. Ahány nézőpont, annyi értelmezés, a lány más narratívába csomagolja a történteket, az olvasó pedig saját tudásából fogja összetenni, hogy mi történhetett. A novella a valóság kereséséről szól – a sensus communisról –, amelyet minden író keres –, miközben mindenkinek megvan a saját valósága, érvényesnek tűnő igazsága, ezért leszünk mindig saját narratíváink foglyai. Mindenre van magyarázatunk, hogy önmagunkat mentegessük, és amit másoknak hazudunk, semmi ahhoz képest, amit magunknak.

– Honnan tudod, hogy nem mond igazat? – kérdezte este a férjem. Te eddig csak az egyik felet hallottad… Ez persze igaz volt. Évike hirtelen elkezdett átalakulni bennem, már úgy értem, az emléke, mert látni már nem láttam egy ideje: pont úgy voltam vele, ahogy ő volt állítólag a férjével, amikor megvádolta a lánya, hogy kikezdett vele, és ő folyton figyelte a férje arcát meg a szemét, hogy az vajon egy hazug ember arca és szeme-e, és hát persze hol így, hol úgy látta. (83.)

A kötetben vannak rövidebb írások is, A régi város generációs miniatűrje azt az emberről való tudást illusztrálja, hogy régi fát nem lehet átültetni. Megint többféle szempont és igazság van, de egy idős embereknek már nincs hatalma érvényesíteni őket, és a végén csak egyetlen kijárat marad a labirintusból. A Féltékenység című novella látszólag a nem-humán élőlények iránti felelősségről szól, valójában két középkorú nő között fennálló évtizedes rivalizálásról, a frenemyről szól, két olyan személyről (Hilda és Gizella), akik egyesítik magukban a barát és az ellenség tulajdonságait.

A Vattacukor szövegei klasszikus novellák, mintha egy el nem készült regény mélyéből támadná le olvasóit, az in medias res felütések azonnal határhelyzetben mutatják a szereplőket, hogy a hős jelleme kiütközzön. Ezeknek a történetelvű, lineáris vonalvezetésű szövegeknek mindig van egy mélyebb, absztraktabb jelentése, a szereplők életén túlmutató jelentést hordoznak. Hétköznapi emberek, hétköznapi problémákkal, közös bennük, hogy egyikük sem főszereplője saját életének. Ezt kell a szerzőnek láthatóvá tenni, az olvasóra pedig az a feladat vár, hogy felismerje önmagában a szereplők lelkivilágát.

Tejesült-e az írói ígéret? Az irodalmi selyempapírba csomagolt kórképeknek íve, eszkalációja, csúcspontja és kielégítő következtetése van, azonban az olvasó azt is keresi, mikor áll össze nyelvileg is irodalommá? Hol fogja térdre kényszeríteni az olvasót az író innovatív mondatszerkesztése, vagy eredeti képalkotása? Éppen ellenkezőleg, bejáratott, konvencionális hangon szólal meg, az olvasó feje biccen egy kicsit, de a megdöbbenés helyett csak az ez van tudomásulvétele történik. A Rakovszky-kötetnek tehát nem tartalmi, hanem nyelvi problémája van. Olyan a stílusa, mint egy falvédő a nyári konyhában, kimerült, önismétlő és önjáró szövegezésű.

A stílus persze választott lehetőség is lehet, az esztétizálás direkt elutasítása annak érdekében, hogy ne árulja el sem a leuralt osztályokat, sem az olvasókat. A párbeszédek hihető ritmust követnek, ám néha didaktikusak és sterilek, mintha valaki éppen egy esszébe kezdene, ahelyett, hogy a karakterének megfelelően életszerű megszólalásába fogna. A Határeset című elbeszélésben például egy fiatalember a munkahelyén keveredik romantikus viszonyba egyik munkatársával, Almával, akit a környezete kissé különcnek tart. A férfi egyik kollégája így kommentálja a bimbózó románcot:

– Mondd, te tényleg azt a neurotikus hófehérkét kerülgeted? – kérdezte Dani, a srác, akinek az volt a dolga, hogy közvetítsen a vezetőség és az informatikusok között, és viszonylag jóban voltunk, legalább egyszer-kétszer elmentünk sörözni. (113.)

Rakovszky tehát a magas irodalom akcentusaként állítja elő novelláskötetének nyelvezetét, mint egy dialektus edző, aki a standard nyelvet ferdíti, igazítja egy színészi szerephez. A Vattacukor nyelvi stílusa az egyszerűség feltételezésén alapul, a szereplők létfeltételeinek reprezentációjaként.

Rakovszky Zsuzsa ezzel a kötettel kicsit olyan helyzetbe lavírozódott, mint annak idején Földes Jolán (1902−1963) magyar író, A Halászó macska uccája című regényével (1936), amit hiába kritizáltak, az olvasókat magával ragadta, felfalták, imádták és vették, mint a (vatta)cukrot. 5/3

A kritika eredeti megjelenése: ambroozia.hu

Következik: Gabriel García Márquez Száz év magánya a Netflixen

563

Mielőtt megnéztem volna, ketten is elmesélték, és most, hogy magam is láttam, két érdekes dolog tűnt fel. Az egyik, hogy mindketten úgy mesélték el, mintha Manitas del Monte-nak azért kellett volna nővé operáltatnia magát, hogy elmenekülhessen Mexikóból, a másik, hogy összejön azzal az ügyvéd(nővel), aki a tranzíciós folyamat végére segít pontot tenni. Egyik sem így van, de jelez valamit: a hagyományos narratívákat nehéz elengedni.

Azért hitték, hogy Emilia Pérez az ügyvédjével jött össze, mert nem tudnak különbséget tenni két latin-amerikai nő között. Nem kárhoztatom őket, nekem is nehézséget okoz koreai nőket megkülönböztetni, de igyekszem legyűrni azzal, hogy jobban figyelek. Tehát Juan Manitas del Monte nem az ügyvédjével jön össze, hanem egy másik nővel, aki örül, hogy megszabadult a férjétől (Adriana Paz, mint Epifánia).

Több téma van összeeresztve a radikális eklektika jegyében: egyfelől a latin-amerikai (Mexikó) kultúra kritikája, másfelől szenzibilis narratívába helyez egy transznemű embert. Az átlagnézőt bizonyára kiakasztja majd, hogy a szereplők időnként dalra* fakadnak, mint a La, La, Land (2016) és a Joker (2024) című filmben. Az új szenzibilitás és posztmodern összetalálkozott a filmvásznon. Jacques Audiard (1952) a jelen társadalmi kríziseire a műfajok parodizálását, és az eklektikát választotta. Társadalmi dráma, bűnügyi film, paródia és az opera műfaja között lavírozik, a dalszövegek pedig mediatizálják a szereplők érzéseit.

Juan Manitas del Monte nőként érzi önazonosnak magát. Karla Sofía Gascón 

Rita Mora Castro (Zoë Saldana) mexikói ügyvéd elégedetlen a munkájával, hiába nyernek a főnökével pert, ezek mind simlis ügyek, nem sok köze van az igazságszolgáltatáshoz, ezért, amikor felhívja Juan Manitas del Monte (Karla Sofía Gascón), a helyi drogkartell főnöke, elfogadja az ajánlatát. Olyan orvost kell találnia, aki segít Manitas-nak férfiból nővé válni. (A hormonterápia már megvan.) Manitas nem azért akar nő lenni, mert ég a lába alatt a talaj, hanem újjászületni akar, gyerekkora óta meglévő testi diszfóriáját akarja kezeltetni. Az ügyvéd(nő) talál is orvost, majd Manitas feleségét Jessi-t (Selena Gomez) és két gyerekét Svájcba transzportálja, miután Manitas megrendezi saját halálát, és nő lesz belőle. Az átalakulásnak azonban ára van, mindenki halottnak hiszi. Hogy kapcsolatban maradhasson a gyerekeivel, Emilia Pérez néven saját unokahúgának adja ki magát, hogy gondoskodhasson a családjáról. Ügyvédje ebben is a segítségére lesz, miközben azért tart attól, hogy elteszik láb alól, másrészt, hogy nincs saját élete. 

Civil szervezetet hoznak létre és munkatársak lesznek. Emilia Pérez és Rita Mora Castro

Fura, hogy Emilia Pérez felesége Jessi nem ismeri fel Emilia Pérez-ben a férjét, de az élet bizonyos felszínességet követel meg, különben belehalnánk. Ha mindent a valóságnak megfelelően látnánk, nem élnénk túl. Ha a Selena Gomez által alakított karakter minden bevásárlásnál konstatálná, hogy a pénzhez, amit éppen most költött el, mennyi ember vére tapad, nem menne le a torkán a falat. Komplett pszeudó-világban él, amibe simán belefér, hogy nőalakban nem ismer a férjére. Meg egy kicsit az is, hogy nem figyel a részletekre, talán ez is védekezés a túléléshez. Olyan világban él, amelynek a szabályait nem ő találta ki, nőként a latin-amerikai kultúra áldozata. Életét a pillanatban megtapasztalt érzékek határozzák meg, és csak a jelent tudja uralni. Az ügyvédnőnek is kell az a bizonyos felszínesség, a kétmillió dollárt, amit a szolgálataiért kap, másként nem tudná élvezni. 

Senki sem ismeri fel nőként

A film nem tematizálja a tranzíció utolsó fázisát – művészi tömörítéssel él a rendező, nem Emilia Pérez érzéseire figyel, az már meg lett énekelve, inkább arra a folyamatra tevődik a hangsúly, hogy a testi változás és a nemi szerep változása hogyan hat a viselkedésére. Amikor nővé válik, a kezesbárányt látjuk, a benne rejtőzködő farkast még nem. Saját életet akar, énekli a film elején, de mások saját élete nem nagyon érdekelte. Újjá akar születni, de a rengeteg halott, akiket eltett láb alól, már sosem fog újjászületni. Ezt a szocializációs hagyatékot lehet-e felülírni? Lehet-e a régi mintákat újra cserélni, vagy az agy automatizmusa működik? Emilia Pérez minden további nélkül szakítja ki Mexikóból, majd transzportálja vissza a családját, akik ugye azt hiszik, hogy halott. Rita Mora Castro ügyvédnő helyzete is problémás, pontosan olyan eszközökhöz kell nyúlnia, ami ellen küzd. Része marad a rendszernek, akár akarja, akár nem, a megvásárolhatóság az emberek DNS-éig hatol.

A rendező többszörösen határsértő helyzetbe dobja hősét, de hát mára a művész egyetlen eszköze a hatásosság maradt, merésznek, meghökkentőnek kell lennie, a befogadót fel kell izgatni, fel kell ingerelni és kavarni, hogy  kicsalogassa azt a lényt, aki benne rejtőzik. 

Selena Gomez játsza Emilia Pérez felségét

Az, hogy a Koldusopera stílusában, és ekletikusan van megcsinálva az a posztmodern esztétika jegyében történik. Amíg énekelnek, át tudjuk érezni és gondolni, amit addig láttunk. Ez a Brecht-i V-effekt. Gondoljunk bele, hányszor, de hányszor láttunk már olyan jelenetet, hogy valaki hagyományos narratívában mond el valamit, mondjuk, hogy miért akar férfi helyett nő lenni. Modoros, idealista, ironikus utánzás lenne, ha filmrendező lennék, inkább leharapnám csuklóig a kezem, minthogy valaminek az ezredik változatát csináljam meg. Kapjon megint egy midcult film Oscar-díjat?

A régi rend nem létezik, az erkölcsi és kulturális tartalmak és minták – hála istennek – széthullóban. Hulljon, ami férges. Igenis, kompromittálni kell a hagyományokat, elvégre kulturális forradalom zajlik. Van erre egy direkt példa a filmben. Latin-Amerika a bigott katolicizmus, a macsizmus és az indián animista kultúra metszéspontjában áll, a szentek tisztelete a mindennapok része. Reflektív megközelítésben azt mondhatnánk, a szentek élete tele van szégyenletes dolgokkal – legfeljebb nem tudunk róla –, nemcsak olyan attribútumokkal, amelyek predesztinálják a tiszteletre. Ebben a jelenetben megy a film leginkább a paródia felé.

Emilia Pérez és szerelme, Epifánia

Jacques Audiard középutas filmrendező, ez olyasmit jelent, hogy felvállalja a kommersz új változatát: méltányolja és beépíti a közönség elvárásait az alkotás folyamatába, ugyanakkor a szerzői filmes magas művészet premisszáit is. Az Emilia Pérez tökéletesen egyesíti magában mindkét premisszát. Karla Sofía Gascón nagyon jó, nem ma kezdte, egy csomó szappanopera van már a háta mögött, és ha neki ítélik az Oscar-díjat, az első transznemű színésznő lesz, aki megkapja. Zoë Saldana esztétizálatlan megjelenése is arcul csapása a régi narratívának, az meg pláne, hogy két női karakter áll a film középpontjában, mi több, Adriana Paz Epifániája is ezt a vonalat erősíti. Egy jelenetet volt vizuálisan direkt és merőben közhelyes: Svájcban tél van, és esik a hó. Hát persze. 5/5

*OSCAR-DÍJ: LEGJOBB EREDETI DAL "EL MAL"

∗

Meg voltam győződve, hogy azért Brutalista a címe, mert Adrien Brody csinál majd valami brutálisat. De nem, a brutalista egy modern építészeti stílus, betonépítészet, ami az 1950-es évek Angliájából indult útnak. Masszivitás és tömbszerűség jellemzi, Le Corbusier művei inspirálták, és az 1970-es évekig volt divatban. Szerintem félelmetesen ronda, mások azonban látják benne a szépséget. Mondjuk a Sanghaji vágóhídban (1933) ha nem tudnám, mi folyik ott, még én is meglátnám a szépet. A kifejezés tehát nem a brutális szóból, hanem,  a francia "béton brut", azaz a nyers betonból származik.

Majdnem három és fél órás film, a felénél – mint a színházban – van egy szünet. Hiába nem a brutális szóból ered a címe, ez bizony brutális film. Nyers és lényegi. De mi a lényege? Annak a plakatív mondatnak a fordítottja, amit mindenki ismer, hemzseg tőle a social media: "Nem a cél fontos, hanem az odáig vezető út." Sokadik hallásra sincs vele semmi baj, de szerencsére minden állítást megkérdőjelezhetünk, ez a modernitás öröksége nekünk, embereknek. Gondoljunk Lászó Tóth (Adrien Brody) életébe. Zsidóként megjárta Buchenwald-ot, az volt a célja, hogy kiszabaduljon, és az Amerikai Egyesült Államokban kezdjen új életet. Mondhatnánk neki ezt a szlogent, útról és célról? Biztosan nem. Az út emberek elgázosításával, elégetésével, megkínzásával, semmibe vevésével telt, pokoli testi és lelki fájdalmakkal. Ez senki számára nem lehet fontos, pedig neki pont ezt az utat kellett bejárnia, amíg elérte a célját. 

Adrien Brody. Jelenet a filmből

Azért olyan hosszú a film, hogy minden fő karakterre legyen idő, hogy hitelesek lehessenek, mit miért tesznek. Vekeng valaki a Port.hu oldalon, miért kellett Mr. Van Buren-nek (Guy Pearce) elmesélnie a nagyszüleiről szóló történetet, mire volt jó. Arra, hogy a karaktert kontextusba helyezhessük, pont ez az izgalmas benne, hogy a gesztusaiból, a szófordulataiból, a hangsúlyaiból következtetéseket szűrjünk le, hogy árnyaltan lássuk a jó és a rossz oldalát is.

1947-1980-ig kíséri a film László Tóth (Adrien Brody) életét. Nem sokkal a náci uralom után vagyunk, a Buchenwaldot megjárt építész-formatervező megérkezik New Yorkba, felesége Erzsébet (Felicity Jones) és unakahúga Zsófia (Raffey Cassidy) azonban Európában maradt. Simán összefuthatna valahol Zofia Maria Biegańska Zawistovská-val, a William Styron regény* lapjairól, ő is pont 1947-ben kerül New Yorkba egy svéd menekült táborból. Radványi Géza ebben az évben forgatta a Valahol Európában című filmjét, azzal a Harkányi Endrével, aki a napokban halt meg kilencvenegy éves korában.

László unokatestvére Attila (Alessandro Nivola) és felesége egy ideig támogatják, egy hazugság miatt azonban megromlik a viszonyuk. Attila karaktere is roppant árnyalt, az a féligáteresztő hártya-típus, aki kizárólag önmagának tud be racionalitást, csak önmaga megy át a szűrön. Mindenki simlis, de az nem baj, hogy Molnárból "Miller és fiai" lett, csak hogy jobban menjen a üzlet. Addig jó fej, míg valaki egyetért vele, vagy tolerálja tapintatlan és erőszakos viselkedését. 

László Philadelphiába költözik, kemény fizikai munkát végez, ingyenkonyhán eszik és hajléktalan szállón él. Találkozik a még New York-ban megismert Mr. Van Buren-nel (Guy Pearce), aki munkát és lakást ajánl neki, ahova Erzsébet és Zsófia is beköltözhet. A munka grandiózus, egy brutalista stílusú komplexumot kell megterveznie a helyi protestáns közösségnek. Elismerés, konfliktusok, verbális, fizikai erőszak, manipuláció és szenvedélybetegség kíséri László életét, és ha van tanulság, akkor az, hogy jelentős problémákkal mindig, minden körülmények között szembe kell nézni, ki kell mondni, akkor is, ha baromian fájni fog mindenkinek.

Protestánsoknak tervez közösségi teret

Az Adrien Brody* által játszott karakter elképesztő. Brutálisan őszinte, nem keresi a konfliktust, de beleáll ha kell, meg tudja védeni magát, nem lehet megtéveszteni, karakterfelismerő képessége éppen olyan remek, mint művészi adottságai. Senkinek nem magyarázkodik, olyan méltóság van benne, hogy kiüti a betonfalat. Tud valamit, amit a környezete nem. Tehetséges, elhivatott és tisztességes. Adrien Brody árnyalatokban, mélységében mutat mindent. Egy szemöldökíveléssel, egy félmosollyal, egy grimasszal, egy rebbenő kézmozdulattal, és komolyan mondom, én még ilyet nem láttam. Van idő mindenre, van idő, hogy ezt a szubtilis színészi játékot lássuk, élvezzük, és értékeljük. Ezért tart több, mint három óráig a film. Ezért is. Egy méltóságteljes embert látunk, akit azért aláznak meg, mert zsidónak született, akinek nem jár alanyi jogon a létezés, meg kell érte dolgoznia.

László Tóth és Mr. Van Buren. Tervező és építtető

Hogyan ábrázolja a film ennek az embernek az életét? Sosem hagyják aludni. Valaki bekopog, beordít, kibírhatatlan szituáció, a másik ember semmibevevése. Valaki mindig vállon veregeti, hozzáér, ami hatalmi játszma, és mikroagresszió, mindig az ér a másikhoz, akinek nagyobb a hatalma. Mindig akarnak tőle valamit, ami  mindig annak jó, aki akarja. Ennek az embernek keresztény célokra szolgáló épületet kell terveznie, keresztet, amin átáramlik a fény, az a fény, amit tőle sajnálnak. Olyan keresztény szimbólumot kell a magasba emelnie, ami semmit sem tett érte, amikor halálos veszedelemben volt. Tolerálják, nem természetes a létezése. 

Erzsébet is megérkezik Philadelphiába. Felicity Jones és Adrien Brody

A protestáns közösség feje Mr. Van Buren jelleme egyrészt az életút narratíváján, másrészt elszólásokon, figyelmetlenségeken keresztül jelenik meg, és akinek az igazi arcát már a film elején sejtjük, de mint minden ember, ő is összetett, nemcsak ördögi. László a tervezéskor felveti, lehetne medence, mire Mr. Van Buren: "Nem tudok úszni." Önzése azért kis tételben is jelentős. Guy Pearce azonban zseniális, ez a legkevesebb, amit a színészi teljesítményéről mondhatunk. Van egy jelenet, amelyhez hasonlót sok filmben láthattunk már: kiváltságosék piknikeznek. Van benne valami groteszk, bár önmagában a helyzetben nincs semmi különös, a viselkedésüktől lesz elviselhetetlen. Olyanon nevetnek, kacagnak vagy hahotáznak, amiben semmi vicces nincs, de ők dőlnek a röhögéstől. Mi olyan mulatságos? Semmi. Olyan, mint a rossz ízlés, kell hozzá a társadalomtól való hermetikus elkülönülés, ami kificamodott értékszemléletet szül.

Golden Globe a legjobb filmdrámának

A brutalista experimentális film, mint annak idején a Saul fia (2015), csak másképp, nem az operatőri munka innovatív, hanem a zene, mely a dialógusok alatt is szól, atonális és tonális zene korabeli slágerekkel, kísérleti zenével, amit meg kell szokni, nem párhuzamosan fut egy másik filmmel, amit véletlenül bekapcsolva hagytunk. Talán az általános káosz audiovizuális metaforája. Hangok és csendek váltják egymást, a kaotikus zenei aláfestés a gondolkodás és a tisztán látás hiányaként van jelen. Gyönyörűséges képek, buja sárga vagy szürkészöld szűrő, amikor László nagyon is emberi, és kevéssé művészi késztetések rabja. Számomra nincs túlzott jelentősége a magyar vonatkozásnak, az áldozatiságnak nincs állampolgársága, zászlója, útlevélszáma, mert egyetemes. 

Jancsó Dávidot a film vágásáért Oscar-díjra jelölték. Sajnos, Mészöly Annát a Fekete pontból, Hermányi Mariann-t az Árulókból és Szőke Abigélt nem ismeretem fel (film eleji bordélyházas jelenet?) viszont Vilmányi Benett-et igen, Zsófia férjeként. Egy dologban egyet kell értenem egy Port.hu hozzászólással, nagyon magyartalan a László és az Erzsébet név következetes használta, Laci és Erzsi helyett. Erre figyelhettek volna jobban, bár valami azt súgja, van erre magyarázat. 5/5

* Sophie választ, 1985 Árkádia Budapest

*OSCAR-DÍJ 2025: LEGJOBB FÉRFI FŐSZEREPLŐ

∗

Már a címe elég erőszakos. De kinek szól az erőszak? A téma megosztó, én is csak ellentmondásos módon tudok közelíteni hozzá, a gonosz kritikust hozza ki belőlem, de hát ezért blog és nem újságírás vagy tudományos értekezés. 

Azonnal az Anyáim története (2020) című dokumentumfilm jutott eszembe, ahol egy leszbikus pár örökbe akar fogadni egy gyereket, de a magyar jogi szabályozásban ma erre nincsen lehetőség. Nem volt különösebben bátor film, kerülgette a témát, mint macska a forró kását. A Cabin Pressure ugyanezt teszi, de talán nem is lehet másképp, az már állásfoglalás lenne, és érezni, az alkotók legfőbb célkitűzése volt, hogy ezt elkerüljék. Ez a megközelítés azonban rányomja az egészre a bélyegét, érzelmileg nem tudunk azonosulni senkivel.

Nagy Eszter és Czira Sára az "Ez van gyerekek" bemutatásán nem megy túl. Anélkül, hogy a véletlenül talált háttér információkat felhasználnám, Heniről nem tudunk meg semmit, de nem csak róla nem tudunk meg semmit, hanem senkiről nem tudunk meg semmit. Persze, ebben nem a személyes a fontos, mondhatná valaki, hanem egy társadalmi jelenség, ami a nők helyzetét akarja bemutatni, a befogadó meg továbbgondolja, mi miért van. Én is továbbgondoltam, és csak megerősített bizonyos előfeltevésekben, amelyekhez semmilyen kutatást nem végeztem, módszertanom a dilettáns spekuláció. 

Jelenet a dokumentumfilmből

Bázisfilozófiám, hogy a nők helyzetét alapvetően befolyásolja, hogy ők termelik újra az emberiséget. Elég determinisztikus, de a kultúra tesz róla, hogy metafizikus fénytörésbe kerüljön, összekapcsolódjon az érzelmekkel, és a vágyakkal. Muszáj a reprodukciós kapacitásukat figyelembe venni, vagy ahogy a bulvársajtóban írják, "Ketyeg a biológiai órájuk". Nem fedi le minden nő tapasztalatát, de gátolja a nőket a megfelelő partner kiválasztásában, és rossz döntéseket hozhatnak. Ha meg helyesen döntenek, akkor vagy a szezonális vagy a végleges egyedüllétet kockáztatják, miközben az ember társas lény. Ördögi helyzet.

Ebben nincs túl sok személyes, a társadalom úgy alakította az anyaszerepet, hogy egy nő életprojektje a férfi legyen, először az apa, aztán a gyereke. Ne jöjjön senki azzal, hogy "Nem minden férfi olyan". De igen, a patriarchális társadalomban minden férfi olyan. Szubtilis módon akár, de olyan. Érdekes feedback rendszer ez, az alkalmatlan alanyokat a nők termelik újra. Heni problémáinak is ez a végső oka.

Az alkotók vagy a főszereplő valamiért fontosnak tartotta a fedetlen has folyamatos megmutatását

Ha egy nő megfelelő időben felvilágosítást kapna arról a helyzetről, amelyben van, ha elég információja lenne, talán jobb döntést tudna hozni. De hát úgy találta ki a kultúra, hogy ez ne történjen meg, a nőket társadalmilag alávetett helyzetben kell tartani, hogy működjön a gyerekgyár. Ami személyes, az társadalmi, ami társadalmi, az személyes. Meg ugye a racionális döntések elve az emberre nem vonatkozik.

Van ez a Heni nevű magyar nő, már harminchat, Barcelonában él – tök helyes lakásban –, és még nem akadt olyan, akivel kielégítő párkapcsolata lehetne, akivel a családalapítás is szinkronba kerülhetne. Nem szimpatikus, nem antipatikus, nem tudjuk miből él, de valamiképp a színházzal kapcsolatos. A boomer Andrej-ről, a meleg apa jelöltről még ennyit sem tudunk, olyan erős orosz akcentussal beszéli az angolt, hogy én például majdnem semmit nem értettem belőle. Az alkotóknak nem volt fontos az sem, hogy tudjuk, ki az a fekete hajú srác, akivel beülnek Barcelonába egy kávéra. Stábtag vagy egy internetes ismerkedős oldalról van? Nem lehet érteni, mit beszélnek, persze mondhatná valaki, tök mindegy, az alapszitut nem befolyásolja. Négyszer tekertem vissza csak azért is, mégsem értettem egy büdös szót sem.

Megszületett Leo, aki legalább három nyelven fog beszélni

A co-parenting (társszülőség) megoldás materiálisan célravezető, nem találok rajta fogást, bárki lenne az apa, egy idő után kikerülne a képből, háromszázezer magyar apa hiányzik a háztartásokból. Hol vannak? Elmentek másik családot alapítani. "Az nem opció, hogy ne legyen gyerekem", mondja Heni, a befogadó meg arra gondol, ennek a gyereknek már funkciója van, az, hogy értelmet adjon egy másik ember életének, elűzze azt a metafizikai unalmat, amit gyerek nélkül érezne. Skizó állapot, mert ugyanekkor a kisördög azt is mondja, hogy gyereket nevelni értékteremtés, akkor is ha az ökológiai lábnyom növekszik, és egyesek azzal jönnek, hogy egy ember két dolgot tehet a bolygóért: ne egyen húst és ne csináljon gyereket. De ki az, aki globálisan ennyire tudatos? Senki. A bolygónkat a kapitalista árutermelés teszi tönkre, nem egy barna hajú nő. 

Heni önmagát hibáztatja, amiért nem jött össze a pasiprojektes gyerekvállalás, pedig arról van szó, hogy sokkal több alkalmas nő van, mint férfi, de ez társadalmi probléma, nem Heni tehet róla. Meg talán nem ismeri azokat a viselkedésbeli szabályokat, ami a férfiak és nők közötti érzelmi kapcsolatokra vonatkoznak. Aztán meg olyan preferenciák is vannak, amiket nyilvánvalóan nem tudunk kielégíteni. Ezek annyira személyesek (miközben nem), és eszembe jutott egy régi olvasmányemlék egy nőről, aki azért szeretett bele a férjébe, mert a szilveszteri pezsgőt ugyanazzal a kézmozdulattal bontotta fel, mint annak idején az apja. Nem jut mindenkinek megfelelő pár. Ez van. 

Andrej életkora szerint Heni apja lehetne

Nyilván túlmutat a film témáján, de engem érdekelt volna – és ebben sincs semmi személyes –, miként viszonyul Heni vagy Andrej kereszténysége, vallásossága a témához, mert ez legalább olyan skizó helyzet, mint a gyermekvállalást különböző aspektusokból nézni. Heni nyakláncán egy kereszt lóg, és majd látjuk, a kis Leót megkeresztelik. De akkor, hogy van ez? Ezek ellentmondások, amelyeket ábrázolnia kellett volna a filmnek, ha már az a téma, hogy az új trendeket hogyan lehet, vagy kell-e ütköztetni a hagyományokkal. És hát a film nagy hibája, amellett, hogy árad belőle valamilyen szubtilis gőg, hogy az alkotókat egyáltalán nem érdekelte, hogy lesznek olyan befogadók, akik a film felét nyelvi és hangtechnikai okok miatt nem fogják érteni, mert sem oroszul, sem angolul nem tudnak, vagy rossz a fülük. Nem lehetett volna ezeket a részeket feliratozni? És hát van olyan érzésem, hogy Henit és Andrej-t az alkotók nagyjából úgy használták fel, ahogy Heni és Andrej egymást a cél eléréshez. 5/2

A szociológiának nemcsak az irodalommal van kapcsolata, hanem a filmekkel is. Az irodalom és a film hat és visszahat a társadalomra, és meg tudja változtatni. Ehhez a filmhez nem érdemes a mozgóképes művészi látásmód felől közelíteni, mert a filmes ipar terméke, de ha van szórakoztató irodalom, van zsánerfilm is. Most egy felnövekedés történet találkozik a sarkon egy love story-val, egy családi filmmel, és összeteszik amijük van.  

Már az első jelenetből látjuk, zsánerfilm, az alkotók nem mentek messzire, a reggeli káosz minden családi film metaforája, a lelki és fizikai nehézséggel küzdés létmódja. Fő jellemzője, hogy valamelyik egyedülálló szülő később kel fel, mint a gyerekei (ami azért a hihetőség határát súrolja), akinek vannak gyerekei, tudja, miről beszélek. Későn kel fel, és mire kimegy a konyhába, a feje tetején áll minden. Elkezd kapkodni, amitől majdnem vagy felrobban vagy leég a lakás. Később kiderül, a gyerekek fordítva vették fel a cipőt, a hajukban maradt az előző esti legódarab, vagy lenyelték. A boltban mindent válogatás nélkül dobálnak a kosárba, nagyjából ötven magyar közmunkás egyhavi bérét. Ebben a filmben ugyan nincs ilyen jelenet, de csak mert a forgatókönyvírónak nem jutott eszébe: a frissen elkészült étel egyből a szemetesbe landol. A Futni mentem-ben Herendi Gábornak viszont eszébe jutott. Nem lenne itt az idő, hogy a frusztráltság kifejezésére valamilyen más mozgóképes megoldást találjanak?

Mrs. Darcy televíziós producer. Renée Zellweger

De hogy jön ide a szociológia? Úgy, ahogy a Futni mentem című filmhez. Összeülnek, író és forgatókönyvíró megbeszélik, milyen trendi, kortárs problémák vannak a társadalomban. Amíg a feminista filozófiai és társadalomtudományi elméletek ragyogó és korszakalkotó gondolatai papíron maradt betűk, addig a filmek, az irodalmi alkotások, na meg a képzőművészet megmutatja a publikumnak úgy, hogy Abaújszántón Özvegy Nagy Vendel és felesége is megértse. Mik ezek? Csak hirtelenjében: szexista univerzumban élünk, az idősebb nőknek nem jut pasi (heteronormatív üzemmódban), mi a ghosting, a politikai korrektség szükségessége, a klímakatasztrófa és a húsfogyasztás összefüggései, a gyermeki önrendelkezés, és a többi, és a többi.

Bridget Jones (Renée Zellweger), akarom mondani Mrs. Darcy egyedül neveli a gyerekeit, Billy-t és Mabel-t, mert az előző részekben megismert Mark Darcy (Colin Firth) – a gyerekek apja – meghalt Szudánban. Arra mindig figyelnek az alkotók, hogy csak azoknak az egyedül maradt szülőknek álljon jól a komikus idétlenkedés, akiknek vagy saját jogán, vagy a házastársa jogán magas társadalmi státusza van. Itt mindketten a foglalkozási hierarchia magas pozíciójában vannak, Mark Darcy míg élt, nemzetközi szintű emberjogi harcos volt, Bridget pedig médiaproducer. A gyász negyedik évében belső és külső megerősítés eredményeként bepasizik egy jóval fiatalabb férfivel, akit a felejthetetlen One Day és a Fehér Lótusz sorozatból megismert Leo Woodall (Roxster) játszik.

A véletlen hozta össze őket. Renée Zellweger és Leo Woodall. A valóságban huszonhét év van köztük.

Brigdet nemcsak bepasizik, de vissza is megy dolgozni, hogy az élete még kaotikusabb legyen, szerencsére vannak barátai, ott van mindjárt Hugh Grant (Daniel Cleaver), akire semmi nem vonatkozik Bridget korlátaiból, pedig idősebb nála. Ő vígan hajkurássza a huszonéves nőket a nyugdíj korhatáron is túl, ám mindig lehet rá számítani. Bridget innovatív producer a szakmájában, de a magánéletéből ez a profizmus hiányzik. Mikor lett Bridget Jones-ból Mrs. Darcy? Milyen felnövekedés történet ez? Évekig a bensőségesség gettójában élt, saját maga érdekelte a legjobban, amiről naplót is írt, csúcsra járatta az egóját, most meg egy férfi nevén él? Arra reflektál, hogy az iskola "Kedves szülőket" ír így, többes számban, de az nem zavarja hogy egy másik ember nevén szólítják meg. Mark Darcy-ból valahogy nem lett Mark Jones. A már említett One Day sorozatban reflektálnak a rabszolganevekre, az egyik pár úgy házasodik össze, hogy a férfi veszi fel a nő vezetéknevét. Vagy amikor Bridget azt mondja "Már van barátom." Nem azért nem fogadunk el italmeghívást, mert valaki már lestoppolt bennünket, hanem, mert így döntünk. Nem mondjuk a gyerekünknek 2025-ben London közepén, hogy apu a mennyországban van, és nem eregetünk lufikat az égre akkor sem, ha környezetbarát műanyagból van. De hát Mrs. Darcy is csak egy ember, aki sokat hibázik.  

Mrs. Darcy hisz a mennyországban és a lélekben. Renée Zellweger és Chiwetel Ejiofor

Szóval, miért nem működik a fiatal férfi-jóval idősebb nő kombó? Sok oka van, de a legfontosabb a társadalom, amelyben élünk. Olyan hatalmi aszimmetria van a nemek között, ami fokozza a nők amúgy is alávetett helyzetét. A korsovinizmus és a hatalmi különbségek miatt a nők aszimmetrikus helyzetbe kerülnek. Harry Houdini-nek könnyebb volt kijutni a Temzébe dobott ládából, mint perspektívát látni egy ilyen kapcsolatba. A nők és a férfiak nem tudnak kiszabadulni abból az öntőformából, amelybe a társadalom helyezi őket, és a nők a végén saját magukat szabotálják. A társadalmiból egyre inkább személyes lesz, a személyesből pedig egyre inkább társadalmi. Egyetlen eset van, amikor működhet a dolog, amikor olyan mélyről jön a hatóerő, annyira szinguláris, annyira lebírhatatlan, hogy Sir Isaac Newton harmadik törvénye lép működésbe, amiről Mr. Scott Wallaker (Chivetel Ejiofor) beszél. 

Nem hiszek az életút narratívába, hogy máshol tartanak, abban meg pláne nem, amit Leo Woodall karaktere mond, a bölcs és érett nőkről. Egyfelől ezekre nincs akkora kereslet, másfelől egyszerűen nem igaz, csak sok nyilvános beszéd és szöveg  témája, amitől igaznak tűnik. A filmben van egy mellékszereplő, Chloe (Nico Parker) a fiatal baby sitter, aki olyanokat mond, hogy a középkorú Mrs. Darcy lehidal. Szóval, ne sajátítsuk ki a bölcsességet és az érett viselkedést az idősebb korosztálynak. Az érett nők jobban ismerik a játszmákat és a manipulációkat, ami azért nem az érettség jele. Nem lesz mindenki bölcs, csak mert múlik az idő. 

 Mrs. Darcy és barátai

A filmből azonban leszűrhetünk pár bölcsességet. 1. A veszteségekkel együtt kell élni. 2. A barátok nagyon fontosak, velük lehet mindent túlélni. 3. A bölcsességre nincs senkinek monopóliuma. Na, de mi a végső lényege a Bridges Jones-filmeknek? Egy szubliminális üzenet a komolytalan női létről: "Hagyd a gondolkodást a férfiakra."

Renée Zellweger kritikán aluli, senki nem szólt neki, hogy vidám filmekben ne grimaszoljon úgy, mintha élete első castingján lenne. Nagyon kellemetlen. A többiek persze jók, de hogy Isla Fisher-t (szomszéd) mivel lehetett rávenni egy fél perces szerepre, az örök rejtély marad. 5/3

∗