Ha valaki leszólja az Oscar-díjas filmeket, már értelmiséginek vizionálhatja magát, és tényleg, ha egy film Oscart kap, majdnem biztos, hogy egy rakás mókuskaki. Kiszolgálják a közízlést, nincs bennük artisztikum, általában midcult filmek, közérthető mondanivalóval óriási katarzissal vagy pont ellenkezőleg, antikatarzissal.

Ha az Anora nyer* március elején, akkor a trend megfordul. Miért? Mert az Anora artisztikus film, nem adja könnyen magát, gondolkodásra késztet, pedig nem tűnik bonyolultnak: Manhattanban van egy HQ nevű férfi klub a Nyugati 38. utcában, legénybúcsúkat és egyéb rendezvényeket tartanak benne, tele van escorttal, akik férfi igényeknek megfelelő szolgáltatást nyújtanak, ők ebből élnek. Anora Mikheeva (Mikey Madison) is ilyen.

Ványa és Anora. Jelenet a filmből

Anora üzbég menekült családból származik (ezért tud oroszul), a Szovjetunió felbomlása után (1991) sokan vándoroltak ki, többen a brooklyni Brighton Beach negyedben telepedtek le, a film több jelenete is itt játszódik. Sean Baker (1971) rendező szeret szubkultúrákat ábrázolni a filmjeiben, tudjuk róla, hogy elkötelezett híve a szexmunka destigmatizációjának, most az escortokat akarta láthatóvá tenni, ezzel a filmmel az elismerhetőségükre tett egy kísérletet.

Az Anora olyan pikareszk, ahol nem a sztorira kell figyelni – alig történik benne valami klasszikusan elmesélhető tartalom –, hanem a párbeszédekre, az inváziós jelenetekre, a dinamikára és a lelki tartalomra. Mindjárt a film elején az Anorát játszó Mikey Madison és barátnője, (egyben kolléganője) között van egy párbeszéd, ami ugyan más filmekből is ismerős lehet, viszont soha nem figyelünk rá, soha nem gondoljuk tovább. Egy ilyen párbeszédet nem lehet úgy megoldani filmes eszközökkel, mint a Nobel-díj átadó ünnepségen a nyertes köszönőbeszédét, aki kiáll a pulpitusra, és egy órán keresztül értelmezi saját helyzetét az irodalmi világban, és több ezer szem szegeződik rá. Anora és a kolléganője közötti beszélgetés sokkal rövidebb, és a férfiak szégyene. Csak megrögzött kulturális szokásaink nem engedik tudatosítani saját bűnrészességünket a jelen toxikus társadalmi bűneiben.

Mikey Madison játsza Anorát

Megszoktuk, fel sem figyelünk rá, annyira természetes, hogy aput, aki otthon a pater familias, és a jó erkölcsök zászlóshajója, nem zavarja, ha egy lánya korabeli escort ül az ölébe, és ő fizet ezért. Amíg aput escortok izgatják fel este  a kemény meló után, addig anyu otthon betette a nagymosást vagy kikérdezte a leckét. Ez a dinamika amúgy pontosan olyan, mint bármely szolgáltatásé, mondjuk a vidéki fodrászüzleteké, ahol ha elmegy a vendég, a keresztvizet is leszedik róla. Nem tudom, ha én férfi lennék, és megtudnám, hogy beszélnek rólam, lesülne a pofámról a bőr, elásnám magam a Brighton Beach-i homokba szegyig. „Kibaszott gusztustalan” – mondja Anora, és igaza van.

Teljesen egyetértek azzal, hogy a szexuális szolgáltatást nyújtókat nem szabad stigmatizálni, ha a kliensek nincsenek stigmatizálva, akkor ők se legyenek. Apu reggel kikeményített, fehérgalléros munkahelyre megy, mondjuk egy bankba vagy ő a Postás Szakszervezet elnöke, őrá senki sem fog ujjal mutogatni: „Nézzétek, tegnap háromórás merevedése volt egy lánya korabeli escorttól”. Viszont  azok közé tartozom, akik nem tartják munkának a prostitúciót, az erőszak és az elnyomás eszköze, akár a prózai és rosszul fizetett munkák többsége.

A takarítóbrigád, akiket Anyu Oroszországból irányít 

Szóval Anora, aki nem szereti a nevét, és Aninak hívatja magát, egy este összetalálkozik a klubban egy sráccal, és mivel érti az orosz nyelvet (üzbég bevándorlók leszármazottja) őt kéri fel a klub menedzsere, szolgálná már ki az orosz fiatalember igényeit. Iván/Ványa (Mark Eydelshteyn) anyu és apu brooklyni kecójában nyomkodja a PlayStation-t, de időnkért dugni is akar, ezért kap rá Anorára. Tranzakciós románc alakul ki közöttük, majd odáig fajulnak a dolgok, hogy hirtelen lerendeznek egy zöldkártyás esküvőt is Vegasban.

De hát minden jónak vége szakad egyszer, megérkezik a takarítóbrigád, és olyan inváziós jeleneteket látunk, hogy Quentin Tarantino csak jelenthetne Sean Baker-nek. A szívünk pedig megszakad, amikor Anora azt kérdezi Ványától: „Miért fogadsz szót a szüleidnek?” Akkor megértünk valamit fontosat ennek a stigmatizált, vékony dongájú és kedves lánynak a lelkivilágából, mondjuk azt, hogy ő is ember. A film utolsó jelenete olyan, amit sokáig nem felejtünk el, de lesznek befogadók, akik sosem fogják megérteni, miért olyan fontos, megrendítő, vagy akármilyen is ez a jelenet.

Anora és Igor. Jelenet a filmből

Mikey Madison Anoraként remekséges, hiteles, fantasztikus színészi teljesítmény, belekezdtem miatta a Better things sorozatba, ami kábé tíz évvel ezelőtti, és egy undok kamaszlányt játszik benne. Los Angelesben nőtt fel, mind két szülője pszichológus és zsidó származású. A Ványát játszó színész Mark Eydelshteyn is egy csoda, minden pórusából árad a nyikhajság, a kis hülye, aki sosem fog felnőni, mindig Anyuci (Daria Ekamasova) fogja irányítani. És most jön a bónusz, a takarítóbrigád egyik tagja, Igor. Yurij Borisov alakítja, és az ember arra gondol, hogy ezeknek milyen elixír van a birtokában, hogy így tudnak színészkedni? Nem nagy szerep, de a történetben jelentős, és ha nem jelölték volna a legjobb mellékszereplő Oscar-díjára, magam mentem volna a bizottság elé megtenni. 5/5

*OSCAR-DÍJ 2025: A LEGJOBB FILM/ LEGJOBB NŐI FŐSZEREPLŐ MIKEY MADISON/ LEGJOBB RENDEZŐ SEAN BAKER, legjobb eredeti forgatókönyv, legjobb vágás

∗

Professzionális forgatókönyv, aminek egyetlen dologhoz van igazán köze, a mai magyar filmgyártáshoz, de engem például egyáltalán nem érdekel, támogatta-e a magyar állam ezt a filmet, vagy sem. Legyen ez az alkotók problémája. Őket sem érdekli, nekem miből telik szezámmagra. 

Látom a szemem előtt, ahogy a szponzorált kávéhegyek mellett ötletelnek, mi legyen a filmben: egyenlőtlen háztartási munkamegosztás pipa, kihívásvideó pipa, simlis nős ember pipa, a pornó rossz, pipa, a politikai korrektség is rossz, pipa, macska és kutya pipa, de a házasság a főpipa. Nem is tévedtek, egy friss közvéleménykutatás szerint a magyarok szerint a házasság a legjobb életközösség. A férfiaknak egészen biztosan. "Gyerekek, az egészből az jöjjön le, hogy a család mindenek előtt." A film egyébként egy 2019-es cseh film – Nők, ha futnak – magyar változata. Szóval, ezek az újkommersz törekvések felfedezik és kielégítik a közönség igényeit.

Jelenet a filmből

A szinopszis a következő: Udvaros Dorottya által játszott Hajdúné Vera férje meghal  – Csuja Imre (Hajdú) rövid szerepe –, de maradt még egy kipipálás nélküli bakancslistás tervük, a maratoni futás. Csuja Imrét elnézve ez igazán lenyűgöző, ám kevéssé hihető. Asszonyka harmincnyolc év házasság után kitalálja, majd a lányaival teljesíti a kihívást. Mások vágyát beteljesíteni, mi lehet jobb dolog a világon?

Tenki Réka, Lovas Rozi és Trill Beatrix játsszák a csajokat, és nyilván, semmi kedvük ehhez a hülyeséghez, de aztán mindegyik valamilyen jó okot talál, hogy mégis rávegye magát. Udvaros az egyik legpusztítóbb anyatípust személyesíti meg, azt a félművelt nők lapjás típust, akinek fékezhetetlen narcizmusa évtizedek óta pusztítja a környezetét, de a filmben kedvelhetőre kalapálják, nehogy fél Magyarország magára ismerjen. Szerencsére Coelho-i magasságú jellemfejlődésen is keresztülmegy a végére. Amilyen hihetetlen, hogy Csuja Imre maratont akart futni, legalább olyan hihetetlen, hogy Lovas Rozi (Kata) meg gyerekkönyveket ír. Tenki Rékának (Dr. Hajdú Dorina) pedig kellett volna egy kaszkadőr, mint Csujának és Udvarosnak, aki elmondja, egy jogász nem paragrafust mond, hanem szakaszt.

Jelenet a filmből

Lovas Rozi Katája van a leggázabb helyzetben, már elköteleződött, van két gyereke, civilizált Stockholm-szindrómában él, innen kibúvó nincs, legfeljebb annyi, mint a mélybe szakadt chilei bányászoknak, akik mentőcsapatra várnak. Egy nagycsoportos is világosan látja, a kizsákmányolás és a rabszolgaság nem szűnt meg, csak átalakult, házasságnak, élettársi kapcsolatnak, vagy eufemisztikusan családnak hívják. Nem akarja megoldani a helyzetet, nem akar háztartási munkamegosztást, durcás verbalitással veszi tudomásul, hogy többfunkciós cseléd lett abból a hajdani lányból, aki romantikára vágyott a lelke mélyén. Valaki elmondhatta volna neki, hogy a romantikának is pont ugyanez lesz a vége. Abba bezzeg energiát fektet, hogy elvegyék feleségül, még fogadást is köt, ő erre használja a maratont. Nagyon romantikus. A két női forgatókönyvíró, Divinyi Réka és Miklya Anna ennyit mert megkockáztatni, nehogy feministának bélyegezzék őket.   

Szóval a maraton ötlete csak ürügy, hogy kortárs problémákat lássunk és tanuljunk mások hibáiból. Paulo Coelho dörzsölhetné a kezét, és ezt nem pikírtségből mondom, ha kommersz módon is, de például artikulálódik egy csomó nemi szerepekhez köthető valós probléma. Nem kell mindig Sátántangó.

Jelenet a filmből. Középen Ember Márk Máté futóedző szerepében

Most legalább megtudjuk, a nők egész estés érzelmi projektje a férfi. Nem tudják magukat megkülönböztetni tőlük, sőt, nem is akarják. Átveszik a hobbijukat, motoroznak, várakat nézegetnek, horgásznak és megtanulnak mandarin nyelven. Ha a férfi hegyet mászik, ők is. Lovas Rozi karaktere azt mondja futóedzés közben az anyjának: "Ha legközelebb megmásztad a Himaláját feltétlenül szólj." Ha forgatókönyvíró lennék, beleírtam volna, hogy ez nem olyan egyszerű, körülbelül hat milla, amit a nepáli turisztikai hivatalnak kell befizetni, per koponya, meg azt is, ha anyuci mászik meg egy csúcsot, azonnal leértékelődik, mert csak egy nő mászta meg. 

Három respekt a filmnek, amit nem is gondoltam Herendi Gábor rendezőről. A filmekben a karakterek közötti összetett erődinamikát leginkább szexjelenetekkel ábrázolják, de mindig a nők intim testrészeit látjuk, vagy többnyire azokat, és most végre két pucér férfifeneket (testdublőrök). Meg aztán nem emlékszem, láttam-e olyan kortárs magyar filmet, ahol legalább egy mondat erejéig tematizálják, hogy valaki esetleg, talán, ne adj isten nem eszik húst. "Vagy vega vagy?" – kérdezi Máté (Ember Márk) Emmától (Trill Beatrix). És végre, nem férfiak a főszereplők, mint a Valami Amerikában. 

Pattogatott kukoricás családi mozi, felhőtlen kikapcsolódás több, mint másfél óráig. A gomolyfelhőket kizárólag a gonosz kritikusok hajtják előre az égen, hogy elsötétítsék azok elől, akiket a bárányfelhős megoldások érdekelnek, és ezért még fizetnek is. Egy dolog tetszett nagyon – szerintem ez a karakter volt a legjobb az egész filmben – Csányi Sándor által játszott figura, ahogy fáziskéséssel reagálja le Tenki Rékát, akarom mondani Dr. Hajdú Dorinát. Ez tényleg vicces, és jól van megcsinálva. Pipa. Egyetlen dolog még, nem akkora baj, csak ha már eszembe jutott. Miért szól mindig minden filmben a mobiltelefon standard csengőhangon? 5/3

∗

Életem második SPOILERES kritikája, szóval csak az olvassa, aki látta már, vagy nem akarja megnézni egyik sorozatot sem, vagy csak érdekli, mit írok, anélkül, hogy a sorozatok érdekelnék. Ez nagyjából három ember lehet.

Az egyik sorozat a One Day (2024), az eredeti One Day (2011) filmben Anne Hathaway játszik, sajnos nem a kedvenc színészem, és a férfi főszereplőt (Jim Sturgess) is érdektelennek találtam. Mindkét alkotás David Nicholls azonos című, 2009-ben megjelent regénye alapján készült. Mióta láttam a sorozatot – két hete –, arra próbálok rájönni, mitől működött a One Day sorozatként, amit állítólag a világon a legtöbben láttak, és szomorúan konstatálom, hogy az ízlésem nem nagyon különbözik a mosdatlan tömegétől, vagy nem annyira, mint szeretném. Személyes preferenciáim valahol metszik a tömegízlést, más magyarázat nem lehet, azon kívül, hogy rohadt jól van megcsinálva. 

Ambika Mod, mint Emma Morley a One Day című sorozatban

Baromi jó ötlet volt Ambika Mod-ot választani a csajszi szerepére, Anne Hathaway a fehérnél is halványabb árnyalat, biztosan arra játszottak, hogy teljesen más legyen. Ambika Mod indiai származású, anyukája már az UK-ban született, könyvelő, apukája pedig állatorvos. A sorozat lényege, hogy a diplomaosztó éjszakáján (Edinburghi Egyetem) az Ambika Mod által alakított Emma Morley megismerkedik Dexter Myhew-val (Leo Woodall), majdnem lefekszenek egymással, de mivel inkább beszélgetnek, a történetben benne rejlik még húsz év. Ha meg lett volna a szexus, nincs tovább, ilyen egyszerű.

Mivel a szabályok győztek, barátként minden év bizonyos napján találkoznak (vagy nem), aztán lesz, ami lesz. Most a személyes rész következik: családom a skóciai Edinburgh-ban él – ott forgatták a sorozat első és utolsó epizódját –, multikulturális közegben, az egyik családtagom kiköpött Ambika Mod, csak nem indiai származású, hanem görög. Mondom, csak nem titokban leforgatott egy sorozatot és nem is szólt? Érzelmileg nyilván érintve vagyok, kedves városom turistalátványosságai köszöntek vissza, én is megmászom majd az Arthur's Seat-et, mint a főszereplők. Tovább haladva a személyes vonalon, azt pároltam le rövid életem során, hogy az igazi elköteleződéseknek mindig van története. Ha a véletlen is az origó, akkor is sok tekervénnyel, kalanddal, visszaeséssel kell történnie, mint ahogyan egy függő felépül, mondjuk az alkoholból, vagy valaki egy kényszerbetegségből.

Húsz évig kerülgetik egymást, aztán meglesz a katarzis, nemcsak ők boldogok, a nézők is. És akkor Emmát elüti egy autó. Mi van? Hogy felejthettem el, hogy a filmváltozatban is ez történik? Napokig papucsban csoszogtam a lakásban, Rakovszky Zsuzsa Vattacukor című könyvével is leálltam, pedig határidős munka. Hogy lehet ebből kijönni? Az Ez most fájni fog sorozattal. Tényleg csak Ambika Mod miatt kezdtem bele, aztán legalább három revelancia jött ki belőle.

Ben Whishaw, mint Dr. Adam Kay szülész-nőgyógyász

A szakorvosjelölt Adam Kay (Ben Whishaw) keze alatt egy rezidens orvos dolgozik, Shruti Acharya (Ambika Mod). A pályakezdő orvoslás nehézségeit és örömeit látjuk a szakmában és a magánéletében is rengeteg humorral, és véresen komoly drámaisággal. Az UK-ban minden héten három orvos kinyírja magát, tudjuk meg a sorozatból, ami önmagában is megér egy feldolgozást, nyilván az írót, Adam Kay-t, aki maga is orvos, ez is befolyásolhatta. A sorozat témája az orvosok általános helyzete Adam-en keresztül, aki mindkét szférában tapasztalatot gyűjt. A magán- és az állami kórházak rendszerszintű problémáit látjuk, ami annyira azért nem különbözik a magyartól, mint szeretnénk. Adam és Shruti magánéletére is fókuszálnak, már ha van nekik. Adam meleg férfiként még több nehézséggel küzd, nem utolsó sorban kontrollmániás anyja miatt, akit lehetetlen megfékezni, Shruti viszont depressziós. Amikor a One Day utolsó előtti részében Ambika Mod (Emma) meghalt, majdnem hülyét kaptam. És az Ez most fájni fog nemhogy gyógyírt nyújtott volna, még tovább traumatizált, mert itt is pont az utolsó előtti részben hal meg. Innen hova? Nem hazudik a sorozat címe, tényleg fájni fog. 

Ambika Mod Dr. Shruti Acharya-ként

Az első reveláció a rendszerszintű diszfunkcionalitás és az egyéni felelősség összefüggése. Adam és Shruti viselkedése mintha feloldódna az általános káoszban. Felszívódik, mint egy kezelt tumor. Védekezési mechanizmus lesz a verbálisan paraszt viselkedés? Így lehet túlélni a hierarchiát, ahol lefelé rúgunk, felfelé nem annyira? Az egészségügy nem a demokratikus jellemszerkezetek inkubátora. A magyar viszonyokat ismerve azonban meglepő a brit kliensek viselkedése, mintha az orvos, mint foglalkozási szerep, nem lenne annyira misztifikálva, inkább a szolgáltatáson van a hangsúly; vígan beszólnak, leszólnak, panaszt tesznek. Adam úgy beszél Shrutival, mintha a valagából rángatná elő, és már épp elkezdjük sajnálni, amikor megrökönyödve látjuk, Shruti ugyanígy viselkedik az alá rendelt rezidens orvossal. Miért van ez? Mert az egészségügy hierarchikus, parancsuralmi rendszer, olyan mint a katonaság, életek múlnak rajta, és a hatalommal való visszaélés egy idő után  önjáróvá válik.

Adam anyja (Harriet Walter) a második reveláció, a mérgező, kontrolláló, narcisztikus figurák sosem a másik emberre reagálnak, nem adekvát, személyre szabott választ adnak, hanem belülről jövő, önjáró üzemmóddal dolgoznak ők is, amiben semmi személyes sincsen, és hiába tudjuk elméletben, idő kell, amíg át tudjuk tenni a gyakorlatba a rájuk való reagálást, és megszabadulunk a bűntudattól. A harmadik reveláció – számomra –, mennyire szexi és vonzó egy párkapcsolat – meleg és hetero is –, ha érzelmileg felnőttek irányítják, akik figyelnek a másik emberre, akkor is, ha az érzelmi és hatalmi hierarchia néha kibillen, és aszimmetrikus. 

Érzelmileg felkavaró, mégis nagyon humoros sorozat, érett felnőtteknek fog tetszeni, akik integrálni tudnak magukban sok, egymással ellentétes érzelmet is. Ben Whishaw-t (Adam) nemrég fedeztem fel, de már látom, van  jövője, éppen alakuló kultfilmek szereplője. A Black Doves-ban (Fekete galamb) is nagyszerű, bár maga a sorozat elég gyenge. 5/5 

∗

This is Going to Hurt, 2022, BBC/AMC S01/E07

Hazug és unalmas film. Amikor az ember meglátja Nicole Kidman-t a százezredik parókájában, amiket a filmjeiben szokott hordani, tényleg besokall. Állandóan ezt a karót nyelt, ellentmondásos figurát hozza, ami már végtelenül unalmas. Nincs több középkorú, tehetséges és ragyogó színész? Dehogy nincs, tele van velük a világ, eldugulna a Temze tölcsér torkolata, ha belehajítanánk őket. 

Oké, bevállalós, vetkőzik, nyögdécsel, meg minden. A film első perceiben szadomazó pornó nézés közben vonaglik a fürdőszoba kövén, férjével Jacob Mathis-szal (Antonio Banderas) ugyanis nincs, soha nem volt orgazmusa, mindig csak megjátszotta. Minden sajnálatunk az övé és a rendezőé lenne, ha rá tudnánk csatlakozni ezekre az érzelmekre, de nem tudunk. Nem az a baj ezzel a filmmel, hogy ábrázolni akarja a nők szexuális habitusának egyik árnyalatát, hanem az, hogy felesleges volt e köré egy egész filmet kanyarítani, a költségeket adták volna egy nőket támogató alapítványnak, vagy az éhező árváknak.

Vezérigazgató és gyakornok. Az életben fordítva szokott lenni. Nicole Kidman és Harris Dikinson

A film egyetlen tételmondatra épül, ha eddig azt hittük, a női mazochizmus, mint szexuális habitus csak a férfifantázia szülötte, hát tévedtünk, a nőknek alanyi joga, tulajdonsága, legitim törekvése ezen vágyakat kifejezni, anélkül, hogy bárki kink shaming-be fogna. Senki nem tehet a perverzióiról. Nem ő akarta így, a gyerekkorban keresendő az ok. Vagy a fene tudja, hol. A film arra a képrombolásra játszik, amit annyi, de annyi filmben láttunk már, a szép, rendezett, összeszedett külső, fegyelmezett viselkedés mögött milyen erők tombolnak. Nem sötét erők, csak simán erők, vágyak, törekvések, amelyeknek az olyan rendezett életvitel, mint a házasság csak betesznek, a házasság ugyanis az egyéni vágyak temetője, vagy egy hospice szoba, ahol szép lassan elhalnak. De sajnos nem alkalmas az egyén megregulázására, pedig sokan éppen ezt várják tőle. Hiába.

Teljességgel hihetetlen, hogy egy olyan karakter, mint Romy Mathis (miért nem Romy Schneider?) belemegy ebbe a kapcsolatba, illetve, nem is hogy belemegy, hanem, hogy ilyen erőtlen, gyenge premisszák mellett megy bele, ami a partner kiválasztását illeti, de ebből is látszik, mekkora a baj vagy a szükség.

Férj és feleség. Antonio Banderas és Nicole Kidman

Arra figyelt a rendező (Halina Reijn), hogy ne hozza a szokásos fordulatokat, amitől már hányunk bulimia nélkül is, nincs trendi levezetése a fiatal srác karakterének, kerülgeti a főnöknőt, majd betesz neki, de nem úgy, ahogyan várjuk. Szükséges, de nem elégséges feltétel, nem sok minden kerül más, vagy új megvilágításba. A srácban nincsenek romantikus képzelgések, nem akar a naplementébe lovagolni, egyetlen romantikus párbeszéd sincs a filmben, ami azért abszurd, mert a romantika is a szadizmus és a perverzió egyik formája, csak nagyon szalonképes. Nincs is benne klasszikus szexuális aktus, de nem áll bele a szadomazóba sem. Káposzta is megmarad, meg a kecske is. Óvatoskodó jelenetek, látszik, hogy Nicole Kidman nem kért ugyan testdublőrt, de minden energiája arra ment el, hogy épp annyit csináljon, ami még belefér, meg jó áll neki. Valaki vagy szétnyitja a combjait rendesen, hogy a garatmanduláig belássunk, vagy hagyja a fenébe az egészet. Félig megcsinálni olyan, mint Grönlandon nyaralni. 

A film főszereplői a Velencei Filmfesztiválon 2024-ben

Hány filmben láttuk már Romy Mathis (Nicole Kidman) karakterét? Mazochista, mint majdnem minden nő, hiszen felvette a férje nevét, de ez nem elég. Az alkalom ott vár szépen csendben valahol megbújva. Akárhány gyerek, akárhány reggelikészítés és közös karácsony, a vágy nem hagyja magát, úgyis előjön, és jó, hogy előjön, mert ha kussban marad, az a lehető legrosszabb. Az az igazi baj. A cég az övé, úgy nyitogatja a hűtőt bent, mintha otthon lenne, és tényleg, a munkahelye a második otthona. Nem a dolgozóké, azok dolgoznak és hazamennek. A cégen belül újít, de saját életében nem tesz rendet. A bensőségesség gettójában él, a társadalmi problémák neki nem prioritások. Hiába végzett a Yale-en, majdnem felkacagunk, amikor Antonio Banderas (Jacob), aki a férjét alakítja, a Hedda Gabler-ről beszél neki, vagy kérdezi. Teheti, hisz aktív színházrendező.

Nincs íve a történetnek, nincs felhalmozás, eszkaláció, amitől történet lehetne, ha már arra indult el, nincs csúcspontja, és nincs kielégítő következtetés sem. Nicole Kidman rettenetesen unalmas, Antonio Banderas meg a sok macsó szerep után végre megkapja a magáét. Harris Dickinson-t mint Samuel-t, a szadista ifjút három filmben is láttam, sejtettem, lesz itt nemzetközi karrier rendesen, és lett is. 5/3

∗

Az egyetlen ígéret, amit biztosan be tudunk tartani, saját halálunkra vonatkozik; megígérjük, hogy soha többet nem fordul elő. Pedro Almodóvar merte vállalni az unalom kockázatát is. Unalmon túli film, ahogy Pilinszky János mondta egyszer a nagy regényekkel kapcsolatban, és azért egy dramaturgiai bomba csak felrobban itt is.

Nem tartom Pedro Almodóvar hattyúdalának, utolsó filmjének, mint a konformista kritikusok. Bárki, bármikor forgathat filmet a halálról, nem kell rá ok, megöregedett és már ő is fél. Nem biztos, hogy innen fúj a szél.

Martha Hunt (Tilda Swinton) volt haditudósító betegen fekszik a manhattani Memorial Hospital-ban, amikor meglátogatja régen látott ex kollégája, barátja, az időközben íróvá vált Ingrid (Julianne Moore). Ingrid nemrég írt egy sikeres könyvet, ami valahogy kapcsolódik a halálhoz, de nem tudjuk, milyen módon. Martha egy idő után megkéri Ingridet, asszisztáljon az eutanáziájához.

Végre két nő, aki nem a szerelemről beszél. Julianne Moore és Tilda Swinton

Martha éppen fel is gyógyulhatna, betegségét a befogadó azonban azonnal a halálhoz kapcsolja, és eszébe jut Susan Sontag A betegség, mint metafora című vékony könyve (1983), ami tulajdonképpen az áldozathibáztatásról szól. Mi a méhnyakrák, mint metafora? Az anyaság elutasítása miatt kapott büntetés, az anyaság ugyanis a legerősebb mítosz és tabu, aminek a falát nem lehet áttörni, de Almodóvar legalább megpróbálja. Mégsem (csak) az eutanáziáról szól a film, hanem egy nőről, minden nőről, akit megbüntet a társadalom, kitaszítja magából, mert nem jó anya, vagy nem úgy jó anya, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Önmagát, a hivatását a gyereke elé helyezi, vagy nincs kész az anyaszerepre.  

Az eutanázia a témája, de nem mondanivalója a filmnek. Az eutanázián keresztül ábrázolja Almodóvar, milyen büntetésben részesülnek a nők, ha nem teljesítik feladataikat, ha mondjuk nem lesznek lányuk legjobb barátnői. Ha nincs bennük pusztító kisajátítás és kontroll. Ha hibáznak.

Hogy ne legyen annyira egyértelmű, ki a hunyó, Almodóvar kicsit megkavarja a dolgokat, egy PTSD-vel küzdő háborús veterán az apa (vietnami háború), aki szexelni tudott, felelősséget vállalni azonban nem. Sohasem látta a lányát, és simán megúszott mindent, ami közös felelősség lenne alapjáraton akkor is, ha nem élnek együtt. A PTSD-jével később azért el tudott csoszogni az anyakönyvvezetőig egy másik nővel. Martha pedig ahelyett, hogy az igazat mondta volna a lányának, Michelle-nek, hazudott, mismásolt, nem volt olyan erős lelkiállapotban, mint később egy végleges döntéshozatalánál.

Martha nem fog meggyógyulni

Az eutanázia kérdése fogva tartja a társadalmat, pedig végtelenül egyszerű. Martha egy autóút alkalmával a bűn szót használja – Ingridnek meséli el, honnan van a tabletta –, de miért asszociál a bűnre a téma kapcsán? Miért nem a következmények felől értékel egy cselekedetet, miért ezt a keresztény terminus technicus-t használja, a katolikus bűn szörnyű szuperstruktúráját? 

Mert még mindig a keresztény kultúra béklyójában élünk, a szókészletüket használjuk, és az értékeikre hivatkozunk. Mint egy szerszámos láda, ami faékekkel van tele. Vagy az orvostársadalom, akik féltékeny mandarinként, brahminként vigyáznak a hatalmukra, az esküjükre hivatkozva. Porhintés, az eskünél sokkal fontosabb az a foglalkozási szerepklisé, amiért egykor ezt a pályát választották. A nyugati kultúra értékvesztéséről, az élet tiszteletéről makognak, de a represszív erők tőlük jönnek. Hübrisz, semmi más. Ezek az intézmények és emberek gátolják az egyéni akaratot, nem az élet tisztelete. Almodóvar végig benne marad a bűn-büntetés-bűnhődés fogalmi keretében. Mi mást tehetne? 

Jelenet a filmből

Almodóvar filmje olyan, mint egy David Hockney festmény, tobzódó színek – az emberi sokszínűség szivárványa – kontrasztok, virágmotívumok. Virágok mindenütt: falra festett, rajzolt, öntözött, látogatóba vitt, hogy végül mindez feloldódjon majd a valódi természetben. Tilda Swinton szettjei is állandóan rájátszanak a Hockney festményekre, amennyiben a halál ellenpólusai.

De egy látogatóba vitt elmetszett, levágott virág mégiscsak maga a halál és az enyészet szimbóluma. Gyönyörűen becsomagoljuk, felöltöztetjük, mintha nem pusztulásra ítéltetett volna. A film második felének helyszínét is David Hockney festmények uralják, ház, medence, és a távoli, de kordában tartott természet képei. Nem csak a virágok létmódjával és az emberi élettel van párhuzam, a távlatos narratíva az egyéni elmúlást és Földünk pusztulását is párhuzamba állítja, John Turturro-val (Damian), aki a két nő között szintén párhuzam, mindkettőnek a szeretője volt. 

Ám ő is következetlen, Ingrid új lakására azt találja mondani, a berendezése mintha lomtalanításból származna. Ő beszél később a neoliberális gazdaságról, mint bolygógyilkosról? Csak azért kellett, hogy legyen egy férfi szereplő a filmben, aki okosakat mond, magunktól nem tudnánk, honnan leselkedik veszély a bolygóra. Másik funkciója, megtámogatni Ingrid heteroszexualitását. 

A női barátság ritka témája a filmművészetnek – a férfiakat nem érdekli, ami viszont az alkotókat érdekli – de itt egy sűrített, tömör vázat kapunk róla. Még a legjobb filmes alkotások is benne ragadnak abban a keretezésben, hogy ha két nevesített nő egymással beszélget egy filmben, annak mindig a férfiak, a szerelem vagy a párkapcsolat a témája. Most egy kicsit fellélegeztünk.  

Damian professzor és Ingrid. John Turturro és Julianne Moore

A képzőművészet, irodalom, zeneművészet metszéspontjában álló filmnek James Joyce A holtak című novellájának (Dubliners kötet, 1914) motívumai adják az irodalmi alapot az érzelmi hullámvasút ábrázolásához. Ami a novellában Gabriel Conroy karácsonyi forgatagból való kiszakadása, az a filmben Martha Hunt életből való kiszakadása. Egy művelt, ambiciózus értelmiségi nő, aki ugyanúgy képtelen a tapasztalatait megosztani a lányával, mint a novella főszereplője a feleségével. Elidegenedés önmagunktól és a világtól. A hóesés pedig maga az elmúlás. 

Pedro Almodóvar filmje nem annyira bonyolult vagy kódolt, hogy ellenálljon a befogadásnak, és ahogy összehozza a művészeti ágakat, az egészen lenyűgöző. 5/4

∗

A film megnézhető: videa.hu

Connie rájön, mit szeretett volna 

by Joséphine Miévre

Connie végre tudja, mit szeretne,

vagy mondjuk így, mert jobban illik a helyzetre, hogy

mit szeretett volna, mert amíg nem tudta,

nehéz volt akarni.

Toulouse-ból buszozott Párizsba,

a hosszú úton megfigyelt valakit, 

aki nem érdekelné egy csöppet sem, mert kit

érdekel egy sofőr, aki a buszt vezeti? Senkit.

De ezt az embert egy másik végig szóval tartotta,

az első ülések egyikén, Connie a háta mögött,

és mindent hallott.

Kolléga, a sofőr ismerőse, ez hamar kiderült.

Középkorú, rémes férfi, a Homer Simpson-féle,

nem a James Bond.

Connie felfigyelt egy nőre, párhuzamosan ült mellette,

a másik oldalon, és egy papír zsebkendő

fogta be az orrát. Connie nem értette, de nyilván

meg kell fejteni a sötét közép-francia tájban.

Bourges-ban minden világos lett, a sötét persze maradt,

hisz kora este volt már, a kollégának szájszaga van, amit a 

buszban uralkodó légjárat nem Connie és a sofőr felé terelt,

de amikor lekászálódott kinyújtóztatni a lábait, megérezte ő is.

Orleans-ban állt össze a kép, ami a sofőr és kollégája között

történt, hogy ez az ember, és Connie

kereste a szót, de csak tudományos szakszavak jutottak eszébe,

rendesek nem. Ez az ember maga az erőszakmentes

kommunikáció. Mert konfrontálódni,

amire Connie rá nem kérdezne, ő igen,

mégsem firtat semmit, csak hogy ellentmondhasson,

ahogy Connie tenné.

Connie még sohasem látott ennyire természetes férfit,

természetesen a természetes szó egy kicsit sem természetes,

és a Gare De Lyon-ban már másra gondolt. 

Amikor Connie hazajött Saint Mandé-ból,

és beültek kávézni, egy középkorú pár ült melléjük, 

akiket ismertek régről. Nem melléjük ültek természetesen,

csak a közeli asztalhoz, és Connie-ból előbújt a buszos élmény, 

de nem szólt róla, mert nehéz megfogalmazni

a szavakat, nem akarta, hogy a tudomány nyerjen.

Ez a férfi, hosszú évek óta férje  nőnek, ez csak kicsit fontos

információ, de nem lényegtelen. Mégis úgy kérdezgette

a kapuccsínó és a kókuszgolyó evés közben,

mintha két napja ismerné. Ahogy azok 

a férfiak szokták, akik a kezdeti megtévesztés

fázisában vannak, sőt, a kölcsönös megtévesztésében,

mert ez mindig kölcsönös.

És tényleg odamentél? Ne mondd, hogy nem látták.

Beszarás. Komolyan? Nem féltél?

Mire gondoltál? 

Mégis a tudomány nyert.

A kölcsönös megtévesztés mi más lenne.

∗ 

Az egyik legjobb sorozat, amit mostanában láttam. Nem azért, mert olyan nyakatekert vagy extrém a témája, mindent láttunk már, ami ebben a sorozatban van. De nem így. Akit érdekel a 21. századi szubtilis, láthatatlan nőgyűlölet ábrázolása egy többszörös Oscar-díjas rendezőtől, az jó helyen jár. 

A sorozat premisszája a következő: sose tévesszük össze a fikciót a valósággal, akkor sem, ha a legmélyebb félelmeinkre játszik, és manipulálni akar bennünket. Helyes döntést mindig csak a valóság teljes ismeretében hozhatunk. 

Mint az életben, valakiről egészen sokáig hiszed, hogy ártalmatlan, de a végén minden kiderül, és a kép még ennél is bonyolultabb, ha úgy érzed, tudsz vele azonosulni egy kicsit. Mindenki indítéka megérthető egy kicsit, pláne, ha a gyász levakarhatatlan részévé válik a lelki deformáltság. Titokban mindig azt hittem, a gyászterapeuta munkájában van egy kis erőltetettség, egy még felfedezetlen terület, ami kiaknázásra vár, főleg anyagilag. Meghal valakid, senki sem tudja visszahozni, innentől mit tud mondani bárki? A sorozat erre is megadja az antitézist, mindenkire ráférne egy terápia a sorozatban.

Catherine Ravenscroft és férje, Robert

Catherine Ravenscroft oknyomozó tévés újságíró, Cate Blanchett alakítja, az a pörgős, céltudatos fajta, aki állandó mozgásban van, és akinek a mobilja már összenőtt a fülével. Felső-középosztálybeli ízléssel kialakított lakásban élnek valahol Londonban – bár a felső ablakok szerintem nincsenek rendben, de biztos van rá építészeti magyarázat. Ilyen térben élni  inspiráló, kis adagokban juttatja a szervezetbe a boldogságot. Alapjáraton. Mert egy nap váratlan dolog történik, Catherine-nek küldenek egy könyvet, amiben az ő húsz évvel azelőtti nyári vakációjának részletei vannak megírva, amikor ötéves kisfiával, Nicolas-szal (Kodi Smit-McPhee) nyaralnak Olaszországban. Mindenki adottnak veszi a könyv tartalmát és a fényképeket otthon is, és Catherine munkahelyén is. (Apropó, munkahely. Micsoda posztmodern téralakítás indusztriális stílusban.) 

Küldtek neki egy könyvet 

Elszabadul a pokol, az addig jól fésült, aggódó, szerető és megértő férj Robert Ravenscroft (Sacha Baron Cohen) kifordul önmagából. Egy valakinek marad stabil viszonya Catherine-hez, Nicolas-nak, huszonöt éves fiának, akiből állandó és nyegle megvetés árad, pedig még nem is tudja, a könyv, amit ő is olvas, róluk szól. Érezzük, a fiú magatartásának gyökere azért mélyebben van. Nicolas az a fiatal sráctípus, aki nem ismeri a társadalmi felhajtóerőket, kívülálló akar maradni, nem akar túlzott felelősséget vállalni, nem akarja másolni a mintát, de nem találja saját útját sem. Teljesen rendben van az anyjához való viszonya, ebben a keretezésben pont, hogy adekvát.

Jelenet a húsz évvel korábbi nyaralásból 

Catherine húsz évvel azelőtti vakációjának története a sorozat fő csavarja, eltart egy ideig, míg kiderül, ki kinek a kicsodája. A rendező Alfonso Cuarón kifejezetten ellenszenvesnek ábrázolja Cate Blanchett-et, azaz mindent elkövet, hogy érzelmileg egy másik szereplővel azonosuljunk. Ez a másik szereplő Kevin Kline, akit ha meglátok, mindig Nathan Landau jut szembe a Sophie választ című filmből. Most egy Stephen Brigstocke nevű kiégett tanárembert játszik, aki felesége halála után jön rá lényeges dolgokra, de az igazán lényegi dolgokra még később. Képes a fejlődésre, ezért is komplex karakter, és egy ideig rá tudunk csatlakozni az érzelmi perspektívájára. Olyan, mint az özvegy férfiak egy része, ha meghal a feleségük, beköszönt az entrópia, minden a káosz felé halad. Leamortizálódik, külseje a hajléktalanokéra emlékeztet, ápolatlan és lelassult. Aztán talál magának egy életcélt: megbosszulni halott fiát, és itt ér össze Cate Blanchett karaktere az övével, tudniillik a nő és a tanár fia Jonathan Brigstocke (Louis Partridge) között kapcsolat volt, de hogy valójában milyen, erről szól a történet.

 A Ravenscroft család

Ha a sorozatoknak is van szubtextuális szintje, akkor ez a történet a történet alatt egy nagyon kortárs, nagyon kifinomult kulturális nőgyűlöletről, és az anyaság nagyon patriarchális mítoszáról is szól. Az anyaság fogalma olyan, mint egy monolit tömb, mozdíthatatlan premisszái vannak, olyan, mintha valamit csak egyféleképpen lehetne csinálni, minden, ami ettől eltér az megvetendő. Cate Blanchett elég jó anya, de ezt csak a felvilágosult tévénéző érzi, a szereplők nem igazán. Tanult kollégái, a férje, és hát Stephen Brigstocke, és felesége Nancy (Lesley Manville) sem. Nancy figurája számtalan film és irodalmi mű anya archetípusa, Catherine Ravenscroft antitézise, és mindenki, kivétel nélkül őt választaná a ki a jobb anya kérdésére. Nancy fetisizálja az anyaságot, és a fiát, nem veszi észre a baljós árnyakat annak személyiségfejlődésében, mert akkor értelemszerűen saját magával kellene szembenéznie. Kisajátítja a gyermeknevelés egészét, kizárva belőle mindenki mást, a belterjes rothadás pedig olyan győzelmi zászló lesz, ami végleg elszáll egy szép napon. Az apák asszisztálnak mindehhez, így megússzák a repetitív és unalmas tevékenységeket, ami tulajdonképpen a gyermeknevelés esszenciája. Persze, ezeket részleteiben nem ábrázolja a sorozat, de a karakterekből ez következik. 

Stephen Brigstocke a feleségét gyászolja

Catherine messze nem tökéletes, de még így is sokkal jobb, mint a feltétlen szeretet álcája mögé bújó szentimentális szörnyetegé, aki megteremti saját képmását a gyerekében. Catherine viszont képes az ellenérzésekkel is megküzdeni, amikor huszonöt éves fiát mondjuk kipaterolja a szülői házból, bezárja a Mamahotelt, ami nyilván a szívtelenség szinonimájaként is értelmeződhet, de az elég jó anya mindig megkockáztatja, hogy mások ne tartsák jónak. 

Van még valami, ami a jó anya antitézise. Ha élvezi a szexet, ha szexuálisan autonóm. Az az autonómia, ami a férfinak alanyi jogon jár, nem jár a nőnek, ha megteszi, a társadalom ítélete előbb-utóbb utoléri. Nem véletlen, hogy a sorozat egy szexuálisan teljesen autonóm, kissé azonban infantilis szereplővel indít: Sacha (Liv Hill) vezeti fel, és keretezi a sorozat szexuális kompetenciáit. Családi nyaralást középosztályos férjnek munkára hivatkozva otthagyni teljesen oké, háborítatlan marad a jó apa imidzse, fordítva nem lehet. A történet során senki sem veti fel azt a szempontot, hogy ha az apa marad a valagán, nem történik senkivel semmi baj. De hát nem csak az a férfiasságalakzat, ha kimentesz valakit a vízből, hanem az is, ha lelépsz. Van egy nagyszerű mutatója az egyenrangú kapcsolatoknak: a felcserélhetőség, amikor minden fordítva is működhetne.

Lesley Manville játssza Nancy-t, a gyászoló anyát

Vizuálisan lenyűgöző a szexuális tartalom, az aranysárgába hajló filter pompába csomagolja az örömszerzés módozatait, bátor jelenetek, látszik, hogy az Oscar-díjas rendezőnek nem kellett félni sem a producerektől sem a cenzoroktól. Az egész sorozat amúgy a szürke ötven árnyalata, olyan semleges hátteret teremt a mondanivalóhoz, ami szükséges, és ahol egy hajszálnyira van az abject* az eleganciától. Az egyik legszebb jelenet képileg pont egy abject-hez kapcsolódik, Nicolas valódi érzéseit egy magasról irányzott köpés fejezi ki, nem kellettek hozzá szavak.

Cate Blanhett korunk egyik legjobb színésze, van benne valami távolságtartó és ellenszenves, de ha valaki maszkulin jellemzőket mutat nőként, egyből kritika alá vesszük. Sacha Baron Cohen-nek nem ártott egy kis szubmisszív befékezés, ne játsszon már állandóan macsókat. Kevin Kline nagyszerűen alattomos és félrevezetett, alamuszi, aki nagyon is fineszes (képi szimbolikában a kertben ólálkodó róka), Codi Smit-McPhee-t utoljára a Kutya karmai közt (2021) című filmben láttam, eszköztelen, ártatlan képű kisfiús pszichopata volt, sejthető, hogy karakterére óriási kereslet lesz. 5/5

* gusztustalan, undorító materiális vagy viselkedésbeli dolog

∗

Disclaimer, 2024 Alfonso Cuarón Apple TV, S01/E07 Tizennyolc éven felülieknek

Terézia Mora regénye: Muna avagy az élet fele Női változat alcímmel egy értelmiségi nő – Muna Appelius – egyes szám első személyű emlékező processzusa tizenhét éves korától nagyjából harmincöt éves koráig. A történelem és az egyéni sors metszéspontjában álló történet keretezése a rendszerváltó Német Demokratikus Köztársaság, ám még a berlini fal (1961-1989) lebontása is laza háttér, Muna Appelius-t ugyanis csak egyetlen dolog érdekli az éppen átalakuló világból: Magnus Otto szabadúszó fotós és tanár.

A traumák összekötnek

A patriarchális társadalmi struktúra azonban korlátozza a hiteles szerelem lehetőségét, és megfosztja a nőket attól, hogy saját életüknek és jövőjüknek professzionális ügynökei lehessenek.

A történet egy kitalált NDK kisvárosban, Jüris-ben kezdődik, itt él Muna. Diszfunkcionális, érzelmi űrrel terhelt családból jön; apja már nem él, színésznő anyja alkohol problémákkal küzd, a regény elején éppen mentő viszi el, egy újabb öngyilkossági kísérlet után. A szocialista diktatúra kispolgári, miniatűr modellezését látjuk, lepusztult mentális és épített környezettel, ahol a bicikli még nem környezetbarát választás, hanem a lehetőségek hiánya, de a szabadságvágy metaforájaként is értelmezhető. A berlini fal ledöntésével azonban megnyílnak a lehetőségek, Bécs, Berlin, Zürich, Bázel, Saint-Nazaire lesznek a regény helyszínei, többnyire értelmiségi közegben: konferenciák, egyetemi tanszékek, színházak, szerkesztőségek, kiadók világában mozognak a szereplők.

Muna újságíró akar lenni, az olvasó már az elején detektálja, karaktere küzdőképes és kitartó, a középiskola utolsó évében egy magazin szerkesztőségében lesz izgága gyakornok, csupa férfi között, itt ismeri meg Magnus Otto-t is. Míg Muna a szerelemben igazi önmagát akarja felfedezni, értelmet, intenzitást keres az életben, addig Magnus-ban azt fogjuk látni, önző viselkedése hogyan üti át mások életét. A regénycselekmény előrehaladásával egyre mélyebben látjuk működési módját – noha a szerző nem részletezi túlzottan, talán a Férfi változatra tartogatja a karakter teljes kibontását –, világossá válik; antiszociális bántalmazó, aki kezdetben verbálisan és lelkileg, később fizikailag is bántalmazza Muna-t. „Nem mehetsz el, nem mehetsz el! Hogy vagy képes egyszerűen odébbállni, miután elvetted a szüzességemet?” (61). Ezt Muna mondja, mielőtt a férfi hosszú évekre kilép az életéből.

Az olvasó idővel leválik Muna narratívájáról, tudja, amit ő nem, a Magnus iránt érzett megváltó szerelem csak az ő képzeletében létezik. Helyzetük nem klasszikus párkapcsolat, inkább situationship, amelyből hiányzik az elköteleződés, a kizárólagosság és a viszony felvállalása. Muna szerelemkoncepciója olyan, mint egy Sarah Kane (1971-1999) színdarab, a narcisztikus sóvárgás apoteózisa, nem az egyenrangú, érett kapcsolat óhajtása. A színház, mint drámai médium végig jelen van a szövegben, nyilvánvalóan Muna anyjának lenyomataként.

Az 1990-es években járunk, a zaklatást még bóknak nevezzük, még nincs #metoo mozgalom, még nincs szofisztikált szókészletünk a bántalmazásra. A közvélekedés még nem definiálta társadalmi jelenségnek az erőszak egyik formáját, a partnerbántalmazást. Kezdetben úgy tűnik, Muna-nak csak nem volt szerencséje a férfival, de a narratíva egy idő után szélesre tárja az ajtót olvasója előtt, látja a spektrumot, amin a toxikus férfiszerepek és férfiasság-alakzatok megjelennek. Az egyetemi oktatótól, a szénszállító segédmunkásig mindenki visszaél Muna helyzetével. Bartley Cambell tanár úr például kimeríti a szexuális zaklatás fogalmát, vagy az egyetemista Mike, aki kifinomult filmesztétikai ízléssel rendelkezik ugyan, de nem ismeri fel magában a zaklatót. A kortárs magyar irodalom ismeri a téma update feldolgozásait, Mucha Dorka Puncs (2019) című kisregényében is egy egyetemi oktató él vissza a helyzettel, de Kemény Lili Nem (2024) című kötete is idetartozik.

Muna karaktere ellentmondásos, egyrészt saját szépségének áldozata, mely érzelmi fejlődését számos ponton gátolja. A fiatalság arroganciája áll mögötte, de lázadó énje is, amikor rendre leborotválja a haját, ami a patriarchátus rémeként nyer értelmet, a rövid haj politikai állásfoglalás, a nőiesség visszautasítása. E két véglet között oszcillál a főhős.

Reflexiói is ellentmondásosak: Frederick-ben, a londoni elit értelmiségi apában felismeri és szóvá is teszi a diszfunkcionális szülői szerepet, amit a nemek közötti egyenlőtlenségként értelmez: „Vajon mi történhetett vele, hogy nem akar együtt lenni a saját gyerekeivel? „Mintha szabályosan félt volna tőlük” (111.), ugyanakkor Magnus viselkedésével kapcsolatos érzéseit legfeljebb zárójelbe teszi, mintha a félre színházi instrukciója lenne, ahonnan kiszól a közönséghez. De a szemináriumi dolgozataiban jó meglátásokat felvető, okosakat író lánytól nem olvashatunk intellektuális beszélgetéseket, vitákat másokkal, ami a Sally Rooney regényekben például óriási vonzerő. Ezeket a Magnus-szal tett, leíró jellegű flenőrködések pótolják. Azt sem tudjuk, valójában hogyan viszonyul kutatási területéhez – nőtörténelem –, amiről majd a disszertációját írja.

Muna karaktere végig hozza a bántalmazott nők jellemzőit: „Mi a baj velem Gabica? (153.), kérdezi egyik szobatársától, az áldozatok önhibáztatásával, vagy amikor mentegeti bántalmazóját: „Ha magunkban vagyunk jól alakulnak a dolgok, de ha mások is jelen vannak, néha eljön az a pillanat, amikor már nincsenek idegei ahhoz, hogy ennyi emberrel kapcsolatban legyen, és olyankor rossz a lelkiismeretem, mert én jól éreztem magam.” (241.) Szép lassan olyan modus vivendi-t alakít ki, amivel azt reméli, elkerülheti a bántalmazásokat. „Ne legyél komplikált, és nézz ki jól. Ne beszélj túl sok hülyeséget, ne panaszkodj, és ne kérdezz túl sokat.” (227.)

Nem Magnus-ra haragszik, hanem mindig azokra, akik fel akarják nyitni a szemét. Ingrid, aki lényegi információval szolgál ahhoz, hogy döntést hozhasson, ő is megkapja a magáét: „(Milyen aljas, milyen alattomos nő! Pontosan tudta, hogy gyötrődtem a konferencia első napjai miatt, el is meséltem neki, és ezt használja ki! Mit képzel magáról? Annyira azért nem szép és okos! Én is megkaphattam volna NC-t, ha akarom! Fiatalabb vagyok, egészséges, és sokkal szexibb…).” (285.)

Muná-t persze nemcsak férfiak, nők is bántalmazzák, ott, ahol hatalmi pozícióban vannak. Anyja legfőbb mondanivalója lánya számára a külsejére vonatkozik, tudja, amit Muna még nem; egy nőnek a megjelenése a mondanivalója, mert amit mond, az senkit sem érdekel. És nem is téved nagyot, a regényben minden férfi egytől-egyig kizárólag a külsejét díjazza. „Csillogó szemmel nézett rám, és végül, néhány pohár bor után azt mondta, hogy nagyon szép vagyok” (248.), mondja egy Wolfgang nevű magas rangú egyetemi aktorról.

A regény drámai íve a kamasz Muna zabolátlan, vad energiájától az érett Muna tehetetlen szomorúságáig viszi az olvasót, a tetőpont (durva fizikai bántalmazás) nyelvi megoldása távolságtartó és elidegenítő nézőpontváltással történik. A konvencionális narratíva itt jó irányba hajlik, a tetőpont után azonban túlzottan sűrített és tömör lesz a szöveg arról, hogyan tudja Muna újra összerakni magát a traumák után, ezért kifejezett karakterfejlődésről sem beszélhetünk. Mora szövege tulajdonképpen nem is regény, hanem példázat, ami mindig a következő nemzedéknek szolgál okulásul, a szerelem jelenségén keresztül egy bántalmazó kapcsolat anatómiájáról beszél.

Muna önhibáztatása didaktikus narratívának tűnik: „És a káosz, amit ezzel megint előidéztem! Szanaszét csészék, bennük maradékok. De tényleg mindenütt. Trehány némber vagyok.” (290.) Nem érezzük azt a sötét női hangot, amitől annyira fél mindenki. Magnus narcisztikus, antiszociális mivolta pedig túlzottan steril, papírízű intertextus a párbeszédes részeknél.

Terézia Mora regényének alcíme – Női változat – azt sejteti, lesz második rész. Ha elolvassuk a női változatot, közelebb kerülünk Roland Barthes francia filozófus hátborzongató mondatához a szerelem katasztrófájáról: „Aki szerelmes, Dachauban van.” (A kritika eredeti megjelenése: litera.hu ) 5/4

Terézia Mora: Muna avagy az élet fele Jelenkor, 2024

∗

Következik Rakovszky Zsuzsa: Vattacukor Magvető, 2024

A kritikáim, akár verset, akár könyvet olvasok, vagy filmet nézek, hamar elcsúsznak egy leszűkített szociologikus és politikai horizont felé, mert a saját értékeimet akarom másokra ráerőltetni ahelyett, hogy a művészi kifejező eszközöket venném górcső alá. Állandóan félrepozicionálom magam, nem elsősorban az esztétikai minőség foglalkoztat, hanem mintha szakszervezeti gyűlésen agitálnék, vagy egy tüntetésen vonulnék, ahol én írom, és én is tartom magasba a transzparenseket. 

Egy olyan filmből, mint a Konklávé, még nehezebb kihagyni a politikai nézőpontot, de hát minden politikai, majdnem minden referenciális, a művészet nem autonóm, hanem társadalmi jelenség, és ezeket a szempontokat be kell építeni a kritikába. De igen, egy kicsit többet kell beszélni a művészi kifejezésről. 

Vizuálisan lenyűgöző, ahogy a gazdag enteriőrök és ruházatok foglyul ejtik a szemet. Az építészet mint alkalmazott művészet, mindig odasimult a hatalomhoz, és mindig csak az emberek kis csoportjának alakította az életterét. Persze, vannak közösségi terek, ahol a társadalmi osztályok találkozhatnak, ha olyan nagyon akarnak. A filmben olyan közösségi teret látunk, ami kizárólagos: privilegizált férfiaké. A nők itt is, mint az életben, csak gondoskodási funkcióban léteznek, az apácák talán éppen azért lettek kitalálva, hogy a papok ruháit mossák, kitakarítsák az összeszart vécéket, és tálaljanak. 

Ralph Fiennes, mint Thomas Lawrence bíboros

Isabella Rossellini mint Ágnes nővér egy egész mondatot szentel a témának – még úgy, hogy el lehessen hinni, ezt tényleg mondhatta volna egy apáca a pápaválasztáson, azaz, hogy bár mint nők láthatatlanok, azért szemük és fülük is van. Isten ezt nagyon elcseszte, elég lett volna a vagina, az ánusz, a szájnyílás, meg a jobb kéz. 

Nem emlékszem, kiejtik-e a filmben a Vatikán szót, talán nem, de nem is ez az érdekes. Olyan impozáns teret, térélményt érzékelünk, ami csak a kiváltságosoké. Olyan embereké, intézményeké, akik mindig mások elnyomásából éltek. Gyönyörű kőpadlón szoknyás férfiak pompáznak a legszebb színekben, a divattervezés nagyágyúi elmehetnek a fenébe, ilyen szépet még ők sem tudnak kitalálni. Ralph Fiennes (Tomas Lawrence bíboros) félközeli plánjai egy feladattudatos, most éppen gondterhelt bíborost mutatnak, akinek az a feladata, hogy levezényelje a pápaválasztást, mert hát meghalt a régi. A film a pápaválasztás kulisszatitkait ábrázolja egy egészen váratlan csavarral a végén, amitől a vérjobberek eldobják az agyukat, és olyanokat pötyögnek a Port.hu-ra, hogy genderlobbi, meg LMBTQ.

Isabella Rossellini Ágnes nővérként

Ralph Fiennes egy kicsit sem akar pápa lenni, ő már menne nyugdíjba, és nincs olyan filmnéző, aki ne hinne neki. (Jó, a János nevet választaná, ha ő lenne az.) Két olyan titok izzasztja meg szegényt, ami nem mérhető össze. Az egyik titok, mit titok, bűncselekmény, emberi gyarlóság, a másik éppen hogy nem, olyan dolog, amiről senki sem tehet Istenen kívül. Na most, őt hibáztatni meg nem lehet. Az emberi gyarlóságot se lehet Isten nyakába varrni, a szabad akarat miatt. Mindenre fény derül, de arra, amit Isten intézett, arra kicsit később, amikor már nincs mit tenni. 

Amikor a nyugati értékek eltűnéséről vekengenek (Angela Merkel volt német kancellárpéldául a migráció kapcsán például), sosem mondják ki, mire gondolnak pontosan, de világvége hangulat lesz, másnap elmegyünk gázálarcért és négyszázötven löncshúsért a sarki boltba. (Én nem, mert vegán vagyok.) Aztán amikor elgondolkodunk, hogy tényleg, mit jelent a nyugati értékek válsága, akkor rájövünk valamire, és azonnal visszavisszük a gázálarcot meg a löncshúst, és legszívesebben becserélnénk petárdára, de eszünkbe jut, hogy otthon a Buksi megijedne tőle. – Nekem az a Nyugat legnagyobb válsága, hogy bár ismerték Auschwitz és Treblinka koordinátáit, csendben hagyták megtörténni a holokausztot, és nem bombázták egyik lágert sem, és egyik vasútvonalat sem, amelyik oda vezetett. Szégyellje magát a Nyugat. 

A keresztény civilizáció éppen elbukóban van. A hétköznapok nyelvén ez valami olyasmit jelent – csak a példa kedvéért –, hogy a nőknek ugyanannyi pénzt kell kapniuk ugyanannyi munkáért. Salma Hayek Pinault kevesebb pénzt kap, mint George Cluny, szóval, minden oka megvan egyeseknek félteni a nyugati értékeket. Nehogy már a nők döntési pozícióba kerüljenek, vagy befurakodjanak az emberfogalom alá, vagy revízió alá legyen véve a nem-humán élőlényekkel való bánásmód. 

Visszatérve a képi retorikára, a fényviszonyok, a fényképezés, az impozánsság megmutatása pazar, a kameramozgás valamiért szereti hátulról venni a szereplőket, nyilván a sokoldalúság miatt. Fogadjunk, hogy a fehér esernyős jelenet minden trailer-ben benne lesz. Amikor a legvégén Ralph Fiennes ablakot nyit, abban csak egy próbaidős postás nem ismeri fel a szimbólumot: ablakot nyitni a világra, befogadni a fényt és a friss levegőt. Persze, ezt csak a film alkotói szeretnék, a rendező Edward Berger és a két forgatókönyv író: Robert Harris és Peter Straughan.

Bíborosok egymás között. Ralph Fiennes és Stanley Tucci

Ralph Fiennes remek, szóba hozni is felesleges, mindig van egy csipetnyi szenvedés az arcában, amitől komplex karakternek érezzük. Stanley Tucci (Aldo Bellini bíboros) ugyanez lilában, színészmogul, bármit játszik, elegancia van benne. Látom, Isabella Rossellini-t Ágnes nővér szerepéért jelölték a legjobb női mellékszereplő kategóriában az Oscar-díjra. Végig azt hittem, hangsúlyosabb jelenléte lesz, intrikusnak képzeltem, mert neki meg az áll jól, ehelyett nyúlfarknyi szerep volt, de hát remekül leképezte a nők helyét az egyházban. A film nem fog Oscar-díjat kapni, ahhoz túlzottan didaktikus és erőltetetten trendi. De igen, átjött az üzenet, nem Istennel van a baj, hanem az egyház szervezetével. Szerintem Istennel is. 5/3

Connie, itt egy kortárs író

by Joséphine Miévre

Connie tegnap látott egy kortárs írót,

majdnem premier planban, és

minden apróság kivehető volt,

a mély barázda is, de a többen

a kevesebb mindig benne van.

Szépen öregedő férfiarc, kis mosolyka,

nem egész, csak kezdemény.

Tél van, a mosoly abortálódik, de

nem biztos, hogy a hideg miatt, talán az élet.

Connie még nem olvasott tőle, mert

egy könyv nagyon sok betű.

Connie mesélte, hogy egyszer egy novelláskötet

arcai megrémisztették, baltával faragott férfiarcok és

barbáriák voltak, de ők legalább nem dögivel.

A novellák nem cáfolták  az empíriát, mind önmagát legitimálta,

nem az irodalmat.

Ha nem lenne elég a megérzés, hogy ez a kortárs író

jó ember, nézd meg a sapkáját. Fekete gépi kötésű, talán

Reserved vagy H&M, esetleg Zara.

Talán saját kertjében áll, ahogy Nádas szokott,

mert nem csak saját halál van, saját kert is,

bár a halál sajátabb mindennél.

A feketén minden meglátszik, mondta Connie mamája

a halála előtt, de hát könnyen beszél a varrónő

a színek fekete bárányáról. És milyen igaz, a kortárs író

sapkáján egérszürke galacsinok, itt-ott szöszök, ahogy felveszi,

leveszi, óhatatlan egymásba gabalyodnak. 

Kunkorodó fehér szőrszál kicsit följebb, több is,

a pajeszából származik vagy az ebtől, akit szeret? 

Csak megközelítések és bejárások lehetnek, mint ahogy 

az író járja be önmagát és a kertet, ami még az övé.

Aztán sapkája levendulaszagú szekrénybe kerül, és

amikor a lánya, a fia vagy a hátrahagyottak

kicsit közelebbről megnézik, életükben először, úgy igazán,

észreveszik majd a kutyaszőrt és a galacsint,

és félreteszik.

  by Rachel Victoria Hillis