Connie a nagyvárosban 

  by Joséphine Miévre

Connie, hallom, voltál a fővárosban,

de idejekorán hazajöttél, mert

otthon felejtetted a mobilod?

Dunaharasztinál vetted észre, megijedtél,

de aztán megnyugodtál, nem lehet baj.

Így is találkoztok, nem kell idegeskedni,

tudja, hol fogsz várni rá. 

Amúgy Connie, te voltál a hibás,

az aluljáró rossz végében álltál,

nem nagy öröm, hogy ő is.

Egyikőtök sem merte elhagyni a vártát, 

nehogy pont akkor jöjjön a másik. 

Egy koreai srác megkérdezte,

a jegyautomatára vársz-e,

és mivel remekül beszélsz angolul, megértette,

amikor azt mondtad neki, hogy No. 

A West Endbe mentél melegedni,

amikor lefagyott a lábad,

és azon gondolkodtál Connie,

hogy lehet, hogy sehol sincs óra?

Olyan büszke voltál, hogy nem kérdezted meg senkitől.

Pedig ha megkérdezed, tudhattad volna,

hogy nem érdemes várni.

Elmentél az Örs vezér térre,

leültél az ikea csau színű kanapéjára,

hátha felbukkan a forgóajtóban,

hiszen tudja, az első utatok ide vezetett volna.

De nem bukkant fel.

Connie, tényleg eszedbe jutott a csau szó,

amit a nagymamád annyit emlegetett?

A cipőkre mondta mindig, ugye? Én is emlékszem.

Tudtad, neked sosem lesz csau színű cipőd.

Megértetted, hogy a versírás hagyományába

éppen most helyezted magad ezzel a dögszagú mondattal?

Hányszor olvastál ilyet? 

és tudta, neki sosem lesz csau színű cipője.

Mert te olyan hiperérzékeny vagy.

Mérce, etalon, kiindulási pont.

 Az irodalom ennél kicsikét bonyolultabb.

A válladat Houellebecq nyomta, legalább három kiló,

egy nőgyűlölő farok szar könyve, de hogy nehéz is,

az megbocsáthatatlan. Neki hoztad, kölcsönkérte.

Connie, nem is mondod, mit láttál a metrón? 

Nem mondod a sok ronda embert?

A rondákat és rosszul öltözötteket, 

az irtóztatóan gusztustalanokat?

Rájuk nézel, és okádsz. Nem te mondtad?

A legundorítóbb ez a középkorú nő, biztos valamilyen né.

Melírozott kóchajában műanyag fogas-fésű, 

nézi a mobilját, a műkörmeivel fogja át, ahogy a dögkeselyű

a húst a természetfilmben, csak az szép látvány.

Rózsaszín keselyűkarmok, fekete gyászkerettel.

Szemüvege zsinóron lóg, most pötyögi fészbúkra, hogy

aki ismer, az tudja, ki vagyok. Bemutatkozásként. 

De hidd el, aki nem ismer, az is tudja, csak rád kell nézni. 

Tudja, hogy kedvenc mondásod az

ami nem öl meg, az megerősít. 

A fészbúkon olvastad, és annyira megtetszett,

hogy a kolléganőidnek hetente egyszer elmondod

a sarki vegyesboltban. Otthon senkit sem érdekel. 

Fekete poliuretán feszülős bőrnaciban vagy,

pedig nem született még ember, akinek jól állna,

leszámítva pár etióp modellt Londonban, negyvenöt kilóval

és százkilencven centivel. De még ha jól is állna, mi van

az állatokkal? Csak azért van poliuretánból, 

hogy te is megvehesd. Ők mind belehalnak,

nem erősödnek meg. 

Connie, azt mesélted, végigszaladtál a termeken,

de annyira húzta a vállad a kurva Houellebecq,

hogy egyetlen percét sem élvezted a szépségnek,

és akkor gondoltál egy nagyot. Lemaradsz a Futni mentemről, 

de több is veszett Mohácsnál. Fogod magad,

és szépen hazamész.

A buszon elmajszolod a neki hozott birsalmasajtot

és szendvicset, nyugalom száll meg,

mint a jó döntések után bárkit.

Azon jár az eszed, hogy életed legértelmetlenebb

kirándulásán vagy túl, hogy a Futni mentem egészen

biztosan olyan szar, mint Houellebecq,

ami már nem nyomja a vállad.

∗

Lírai film, nagyon intim, mélyreható, szinte semmi nem történik benne, amit el lehetne mesélni. Illetve, van egy szénszállító kisiparos valahol Írországban, aki a helyi Magdolna nővérek által fenntartott intézménnyel kerül összetűzésbe, de még az összetűzés szó is túlzás. Emberséges, ami elég ahhoz, hogy az élete tele legyen megoldatlan gondokkal.

Az írországi New Ross-ban (Wexford megye) vagyunk 1985-ben. Billy Furlong-nak (Cillian Murphy) saját vállalkozása van, amiből a feleségét és négy kislányát tartja el. Ha ránézünk egy ilyen fazonra, anélkül, hogy tudnánk róla bármit, a filmnézői reflexek elkezdenek működni, meg nemcsak a filmnézői, hanem a valóságreferenciák is. Erőszakos, agresszív, családon belüli bántalmazó, akit torz jogosultságtudat és birtoklási vágy tart egyben. Hazamegy, rászól a gyerekekre, elkezdi froclizni a feleségét, mert nincs kész a vacsora, iszik, mint a gödény, éjjel pedig megerőszakolja a nejét. Ha csak fenomenonként ragadnánk meg Billy figuráját, nagyon valószínű, hogy ilyennek látnánk. Körmei, a nyaka, a ruhája fekete a széntől, de hát szénszállító kisiparos, egész nap a kosszal érintkezik. Aztán látjuk mi történik, amikor tényleg hazaér.

Cillian Murphy, mint Billy Furlong

Megmossa – mit megmossa –, megsúrolja a kezeit – a "Mosom kezeim" antitézise képileg fogalmazva –, és csatlakozik a többiekhez. Csendesen megeszi a vacsoráját, néha elmosolyodik, leokézza a kislányok dolgait. A lányok cserfesek, de senki nem hurrogja le őket. Billy-től nem kell tartani, sem verbálisan, sem fizikailag. Nagy szó. Nem azért mert egy munkásosztálybeli vállalkozó eleve bántalmazó apafigura lenne, bármely társadalmi közegből jöhet ez a fajta, hogy veszélyes üzemként működjön.

Billy-t enyhe melankólia lengi körül, de érezzük, ez nem egy diszfunkcionális családból következik. Felesége Eileen (Eileen Walsh) átlagosan normális, nem pszichoanalitikusként kérdezgeti, nem terápiás beszélgetést folytatnak esténként az ágyban, de azért a maga módján figyel. Nem fog okosakat mondani, nem ő fogja feltárni a dolgok lényegét, de nem is lehet, mert ami a férjét bántja, arra nincs orvosság, az a létezés elviselhetetlensége.

Billy baját túlzott felelősségérzetnek hívják. A normálistól kissé eltérő, az egyéni szocializáció részeként alakult ki, a kiszolgáltatott, hatalom nélküli emberekre vonatkozik, mások az állatok helyzetére reflektálnak így. Azért érezzük a normál felelősségérzeten túlinak, mert környezetében csak ő szenved, a mindennapi életminőségének a rovására megy, és a felesége kénytelen kontextusba helyezni a "Mi a baj?" kérdéssel. Ugyanakkor a cselekedeteiben még sincs túlzás, simán a kanti etika gyakorlata, amit a valóságban azért nem olyan egyszerű kivitelezni. 

Eileen Furlong (Eileen Walsh) és Billy Furlong (Cillian Murphy)

A kamera intim közelségbe hozza Billy-t, mindig a közelében marad, szinte azt látjuk a külvilágból, amit ő, a közvetlen környezetét. Vizuálisan szürke, lepusztult, hideg világ színeiből építkezik a film, Cillian Murphy (Billy)  premier plan képei a finom arcmunkája miatt fontosak. Ha hőbörgő karakternek ábrázolnák, nem lenne hiteles, nem tudnánk okot adni a cselekedeteinek azon felül, hogy mindennel mindig baja van, és hogy a jelleméből következnek a túlzások. Pedig ez a lelki diszpozíció az élettörténetéből következik, flash back technikával mutatja a gyermek Billy-t (Louis Kirwan), milyen alapvető történések és érzelmek határozzák meg későbbi életét.

Mi köze van a nézőnek mindehhez? Az egyik az embertelenség álruhás megjelenése; az éppen elbukóban lévő keresztény civilizáció megint kapott egy gellert, a világ megismerhette a Magdolna nővérek intézményeiben (mosoda, iskola, menhely) folyó nő- és csecsemő kínzásokat, aminek az értelmi-érzelmi eredője a nácikkal és a holokauszttal mutat hasonlóságot, csak a nagyságrend és a helyszín más. Az ír katolikus egyház által fenntartott Magdolna-mosodákban nem a ruha volt a legszennyesebb, hanem azok az Irgalmas Nővérek, akik egy menhelynek nevezett munkatábort működtették, és a legkevésbé sem voltak irgalmasak. Mary nővér (Emily Watson) maga a megtestesült gonosz, a gonosz mindenkori, időtlen, rendszertől, intézményektől független működési módja. 

A Magdolna mosodákban élő megesett lányok

A másik filozofikusabb dolog. Az olyan emberek, mint Billy Furlong, többet jelentenek önmaguknál. A saját halál kézzelfoghatósága idején van valami, ami vigaszt nyújthat. Nem a túlvilág, nem az Isten-képzet, hanem az olyan emberek létezése, mint ő. Ha meghalunk, nem lesz gazdátlan a világ, mindig lesznek Billy Furlongok.

A kis Billy édesanyja, és Ned, a birtok mindenese

Cillian Murphy Oscar-díjas színész milyen lenne, ha nem  jó? Majdnem mindenki remek, de a kocsmatulajdonos-csapos Helen Behan-t, (Mrs. Kehoe) külön ki kell emelni, na meg Emily Watson-t. Elég fura egy lírai filmben kritizálni a színészi játékot, mégis, Zara Devlin (a terhes Sarah) játéka nekem hiteltelen. Majd tessék megnézni, a végén úgy áll a kis méretű előszobában, mint aki instrukcióra vár, most mit csináljon? Aki egy ilyen helyzetből menekül meg, mint ő, az nem így viselkedik, ezt jobban kellett volna Tim Mielants rendezőnek instruálnia. 5/5

Small Things like These, 2024. Claire Keegan regényéből adaptálták, Tim Mielants rendezte

Az Egy férfi és egy nő 1966-os francia film dél-koreai újragondolása lenne, és állandóan az a dichotómia jár a fejemben, ha ilyen filmet látok, hogy a nő és a férfi hogyan találkoztak? A véletlen hozta össze őket, vagy a habitusuk? Nagyon nem mindegy, és akkor a többi dologról még nem is beszéltünk.

Szerintem a habitus a nyerő, de a véletlennek is van szerepe; véletlenül olyanba botlunk, akivel közös a habitusunk: a világhoz való hozzáállás, lelki beállítottság hasonlósága, valami ilyesmi. Ezt kell összeegyeztetni a már meglévő adottságokkal, életkorral, társadalmi helyzettel, és a családi állapottal. Ebben a filmben a családi állapot lesz a problémás, a véletlen két hasonló habitust fésül össze, de mindketten házasságban élnek, és beteg gyereket nevelnek. 

A férfi főszereplő miatt néztem meg a filmet, Gong Yoo a neve (a filmben Kong Ju), streaming oldalakon most fut az elhíresült dél-koreai sorozat, a Nyerd meg az életed (Squid Game) második évada. E miatt megnéztem az első évad elejét újra, hogy is kezdődött az egész, és emlékszem rá, ahogy Gong Yoo beszervezi az áldozatokat. Felejthetetlen fazon, elképesztően jó színész, és a most ebben a filmben ő játssza a férfit. Nem lehet összetéveszteni más dél-koreai színésszel, nem úgy, mint a nőt, Jeon Do-yeon-t, aki Cson Dojon-t alakítja, ami persze sajátos és akaratlan európai rasszizmus a részemről. De az a helyzet, hogy a film előrehaladtával, amikor már nem Finnországban vagyunk, egyszerűen nem ismertem fel.

Gong Yoo (Kong Ju) és Jeon Do-yeon (Cson Dojon)

Szóval, Finnországban vagyunk, egy speciális iskola két diákjának a szülei egy terápiás téli kirándulás miatt összefutnak, a nő kérésére követik a buszt egy Tampere melletti téli tábor környékére, mert a nő annyira aggódik. A férfi kislánya depressziós, a nő kisfia autista. Elképesztő finomsággal ábrázolja a film a helyzetet, és a gyerekeket csak annyira vonja bele, amennyire a történeti szál miatt fontos, de nem ezen van a hangsúly, noha ez a helyzet határoz meg mindent. Autóval mennek, mint a francia filmben Jean-Louis Trintignan és Anouk Aimée. A sok órás út alatt nyilván beszélgetnek, de ez a néző képzelőerejére van bízva, a rendező, Lee Yoon-ki itt művészileg tömörít.

Két dél-koreai Finnországban. Érdekes felállás, felső-középosztálybeli szereplők, akik között kulturális közösség-érzet alakul ki. Ha Szöulban előttem állna a sorban egy magyar, meghatódva és bekönnyezve borulnék a nyakába én is. De mi lehet a közös habitus? Egy európai számára a koreai szubtilis kulturális-viselkedésbeli jellemzők azon kívül, hogy időnként hangosak, nem nagyon ismertek. (A japán filmekben azt hinnénk, mindjárt megölnek valakit, pedig csak megköszönték az ebédet.) Mindketten rezignáltak, de ez magyarázható az élethelyzetükkel. Keveset beszélnek, ritkán szólalnak meg, nem reagálnak le mindent, ezért titokzatosnak tűnnek. Alapvető szomorúság van bennük, ugyanaz a helyzetük: beteg a gyerekük, és ez nem ok a felhőtlen jókedvre.

Már Szöulban vannak

Ezen túlmenően mi az, ami összeköti őket a világ megértésében, a világhoz, vagy bármi máshoz való viszonyukban? Szelídek, konfliktuskerülők, és mindketten – eltérő mértékben ugyan – de helyt adnak a spontaneitásnak. A férfin kifejezetten látjuk, milyen lenne, ha szabad lenne. A nőn nem, de ez inkább a nemek eltérő szerepének a része, Dél-Korea az egyik legpatriarchálisabb társadalom. Telve vannak felelősségérzettel olyannal szemben is, aki iránt már nem éreznek vágyat. Rendes kerékvágásban ez ok lehetne a közös életre, de éppen a felelősségérzetük akadályozza meg őket. A férfi karaktere érdekesebb, mert nagyobb a mozgástere, jobban kifejezheti az érzéseit szavak nélkül is. A nő inkább a szavakra támaszkodik, "Nem tudok nélküle élni", mondja egy nap a férjének. (Dehogynem, gondolja a néző.) A férfi viselkedése standard, így viselkedik mindenki, aki szerelmes: leskelődik, vár, beszélni akar, felugrik a vonatra, mint Latinovits Zoltán Ruttkai Éva miatt annak idején. 

Mégis, mint minden szerelem, saját magukról szól. A férfi felesége depresszióban szenved, mentálisan beteg, a férfi belefárad egy idő után, kiutat keres öntudatlanul is, nő pedig jókor volt jó helyen. Bárki lehetett volna, aki életkorban, társadalmi helyzetben nagyjából megfelelő. A nő többet hezitál, mégis ő az, aki kevésbé menekül, aki nyitottabb. Ő az, aki feltárja lelki diszpozícióját a házastársának. Persze, a férfi nem kockáztathat még egy öngyilkossági kísérletet. A szerelemnek is van ökonómiája; hányan szenvednek, ha marad a státus quo? Csak ketten. Ha borul, akkor négyen. Minden világos, a négy több, mint a kettő. 

A férfi építész, a nő divattervező

Elképesztő képi világ, Finnország télen, a lelki dermedtség metaforájaként, de minden olyan lassú, kiegyensúlyozott, és a vége olyan katartikus, hogy csak a legjobb francia melodrámákban láttunk ilyet. Egy kilátástalan vonzódás minden részletét átérezzük, és döbbenet, hogy ugyanazokon a stádiumokon megy keresztül mindenki, aki átélte már a lehetetlenség brutalitását. 5/5

A film megnézhető a videa.hu oldalon

Connie

by Joséphine Miévre

Connie, megvan a sárga sapka, amit oly régóta keresel.

Nem konkrét sapi, hanem olyan színű, amilyet szeretnél.

Kitúrtam. Emlékszel, amikor azt mondtad,

veszel fonalat, hogy horgolj egyet,

mert egy ködös őszi reggel, kicsit messziről

láttál egy munkás fiút a Pigalle-nél mustársárga sapkában,

fekete pulóverben és fekete nadrágban.

Azt mondtad annyira spéci volt, pedig biztos vagy benne,

semmilyen szépérzéke sincs, nem az a fajta,

a sárga és a fekete ellenére tudod, hogy ez csak véletlen.

Mégis, olyan volt, mintha a brit Vogue-ból lépett volna elő,

nem az Elle-ből, illetve nem is lépett, csak állt ott,

egy másik férfival beszélgetett, nem is tudta,

mit indít el benned, Connie.

Valószínűleg azután, hogy elhaladtál mellette,

ásni kezdte a hideg földet és talán szentségelt is,

mert eltörött a főnyomócső, de ebben ne legyél biztos,

akinek mustársárga sapka van a fején, 

az nem csinál ilyet.

Aztán hónapokig busongtál, hogy a fonal veszett drága,

majd kiszorítod valahogy, és amikor az elmentett

podcastokat hallgatod, akkor fogod meghorgolni a

mustársárga sapót, amit piros pulóverrel hordasz majd,

persze, hogy nyeglén, és alig várod, hogy a hátad mögött

azt mondja valaki, ez meg spanyol zászlónak öltözött,

vagy mi van.

Miért hívlak Connie-nak? Mondom, de nem fog tetszeni,

így hívják Mellors szeretőjét a Lady Chatterley-ben,

és valamiért rá hasonlítasz, de ne kérdezd, miért,

nem is veled kapcsolatos, ha jól meggondolom,

hanem azzal, hogy két napig nem találtam a polcon,

pedig vissza kellett vinnem, mert leltároznak.

Nem letartóztatnak, figyelj jobban, 

a fogamban vittem át a túlsó partra.

Végül nem adtam vissza,

hanem megvettem, annak ellenére,

hogy tizenhét euró volt, és Connie,

nem biztos, hogy neked adom.

by@sysmstudio/ a kép az Art Therapy Budapest Facebook oldaláról származik

García Márquez (1927−2014) legújabb könyvében talán az a paratextus híresül majd el a legjobban, amelyben két fia, Rodrigo és Gonzalo García Barcha magyarázza el, miért adtak ki egy olyan szöveget apjuk halála után tíz évvel, amit az nem akart a nyilvánosság elé tárni.

Nem nőnek való vidék

A kiadni – nem kiadni mellett is méltányolható érvek vannak, és ha García Márquez az irodalmi nyilvánosság előtt most nem is jár a legjobban, olvasóközönsége mindenképpen, hiszen nem érzi magát kirekesztve. Ha egy híres szerző hevenyészve ír valamit egy éttermi szalvétára, ereklyeként tekintünk rá, akkor egy hátramaradt kisregényre pláne kíváncsiak vagyunk, amit idővel úgyis megismerne a világ. Ha annak idején Vladimir Nabokov (1899−1977) felesége nem mentett volna ki férje kezéből egy kéziratot, ma nem ismernénk a Lolitát. García Márquez maga is megsemmisíthette volna a kéziratot, ha nagyon akarja, ám szellemi hanyatlása vagy a feledékenysége talán már nem engedte.

Gonzalo García Barcha

A 20. század közepén robbant be (Boom) a köztudatba a latin-amerikai irodalom, benne az 1982-ben Nobel-díjat kapott kolumbiai író, Gabriel García Márquez. A latin-amerikai kultúra az indián animizmus, a bigott katolicizmus és a patriarchális macsókódex által keretezett kultúra, amelynek DNS-ébe mélyen beleszövődött a nők alávetett helyzete. Könnyű 2024-ben tudni, hogy a nők – amennyiben van ilyen homogén társadalmi csoport – szexuális lények is, akiknek vágyaik vannak, és beszélni is akarnak róla. Nemcsak a női szexualitás, de az női öregedés is elhanyagolt korosztályi probléma, és García Márquez kisregénye most betereli a nők helyzetét e két bosszantó aspektus felé. A kolumbiai irodalom manapság sokkal változatosabb, olyan könyvek is születtek, amelyek a nők helyzetét reprezentálják, ilyen például a szintén kolumbiai írónő, Marvel Moreno (1939−1995) En diciembre llegaban las brisas (Decemberi illat) című, 1987-ben megjelent regénye, mely az 50-es, 60-as években játszódik, és a barranquillai nőkről szól.

Rodrigo García

A Találkozunk augusztusban allegorikus kisregény a megváltásról. Mikroszkopikus méretű történet, tele szimbolikus kóddal. Ha össze kellene foglalni a lényegét, hogy az olvasó figyelmét felkeltse, akkor azt mondanánk: Egy középkorú asszony többet szeretne az élettől, mint amit addig kapott, de a szabadság magával hoz néhány komoly problémát is. Ez a történet vezérelve.

Ha minden történet élő filozófia, akkor a szereplő kezdeti létállapotának és a történet végi létállapotának eltérőnek kell lennie, valamint arra is választ kell adnia, a két állapot közötti eltérésnek mi az oka? Ana Magdalena Bach – ő a főszereplő – egy Karib-tenger térségében élő negyvenhat éves, férjezett, kétgyermekes tanítónő, aki – egy idő után – minden év augusztusában, ugyanazon a napon felkeresi édesanyja sírját, amely egy szigeten van. A sír látogatása saját magára mért küldetés, a szigeten Ana Magdalena mindig más, ismeretlen férfival tölti az éjszakát, mely kalandokat a családja elől igyekszik titokban tartani. Idegen férfiakra vágyakozik, talán ugyanazokat a jogokat követeli, ami kamasz lányának és férjének természetes módon járnak, a lányának azért, mert egy másik generációhoz tartozik, a férjének meg azért, mert férfinek született. De amíg Ana Magdalenának egy másik kontinensre (sziget) kell menni, hogy vágyait beteljesítse, addig férje, Doménico Amarís megszokott környezetében maradhat, a város természetes közegében, és bárhol elkövethet házastársi hűtlenséget.

Akkor elhelyezkedett az ágyban, nem vette le a ruháját, a villanyt sem oltotta le, és dühében álomba zokogta magát: saját magára volt mérges, mert szerencsétlenségére egy férfivilágban nőnek született. (74.)

Ez a kisregény legfontosabb mondata. Márquez a kezdeti létállapotról nem ír túl sokat, nem részletezi azt a hipotetikus álmodozást, mely megnyitja Ana Magdalena képzeletének ajtaját, amin túl minden lehetségesnek tűnik, az olvasó maga következtet; egy addig hűséges asszony új szerepben akarja kipróbálni magát. Már soha többé nem lesz az, aki volt (21.), mondja a narrátor az első szexuális kaland után. Sejtjük, rövidzárlatos élete kifutófélben van, szinte törvényszerű egy mentális durrdefekt a fantáziákba való elmerülés után. Az európai szépirodalom legnagyobb tropikus közhelye egy elveszett kézirat vagy örökség, ugyanez a latin-amerikai irodalomban a nők elveszett ártatlansága és hűsége.

Nem hagyta, hogy a férfi kezdeményezzen. Úgy meglovagolta, hogy a lelkét is kihajtotta belőle, csak magára gondolva falta, falta, míg mindketten zavartan, lankadtan el nem merültek a tengernyi izzadságban. (16.)

A kiindulópont és a végpont közötti eltérés oka az asszony önfelfedezésre való törekvése, ez küldetésének indítéka, a küldetés mögött felsejlő érték pedig az autonómia, ami végső soron lehetetlen egy olyan hagyományos nemi szerepeket preferáló társadalomban, ahol a nőknek megtiltották, hogy értelmiségiek legyenek, vagy hogy a nyilvánosság elé álljanak.

Hazatérve ijedten kérdezte Filomenát, hogy miféle katasztrófa történt a távollétében, hogy a madarak nem dalolnak a kalitkákban, a belső teraszról pedig eltűntek, a futópáfrányok, az amazóniai virágokkal teli cserepek, a kék hajnalkafüzérek. Filomena, a mindenkori cselédlány emlékeztette, hogy mind kivitték a virágokat a patióba, hadd élvezzék az esőt, pontosan úgy, ahogy indulás előtt meghagyta nekik. Még így is napokig tartott, míg belátta, hogy nem a világ, hanem ő változott meg, és hogy mindig is úgy élt, hogy nem figyelt az életre, és csak azóta kezdett el némi bűntudattal ismerkedni vele, hogy visszatért a szigetről. (22.)

A narrátor nem konkrétan azonosítható hang, inkább szervező elv, ő meséli el Ana Magdalena történetét, és legtöbbször csak annyit tud, amennyit az asszony is, nézőpontja az ő érzéseit, tudatállapotát fedi le, és ha mindenáron meg kellene állapítani a nemét, azt mondhatnánk, férfi, a nyelv patriarchális leuralása miatt. A szociálisan konzervatív kontextus és kifejezések ugyanis ezt sejtetik. Ana Magdalénának hervadó anyaarca van (8.), tudjuk meg, de saját melléről is a férfi tekintetet elsajátítva, azt belsővé téve beszél. Egy letűnt ethosz dohos bűze érződik ilyenkor, ahol az olvasó olcsó voyeur pozícióba kerül, ahogy a főhőst elképzeli. Ezt erősíti a bibliai intertextus, a szexuális aktusok nyelvi szinten sem autonóm döntések, hanem minden irónia nélkül definiált paráználkodások. Halálos bűn és Isten törvénye, mondja az asszony, saját magára reflektálva.

Miután megtörülközött, nézegette kicsit a tükörben két szülés után is gömbölyödő, hetyke melleit. Kézéllel hátrahúzta az orcáit, hogy felidézze, hogy is festett fiatalon. Átsiklott a nyak ráncain, ott már nem volt mentség, inkább hibátlan fogsorát vette szemügyre: épp most mosta meg, miután a kompon megebédelt. (8.)

A regény helyszíne valahol a Karib-tenger térségében van, egy közelebbről meg nem határozott szigeten, és abban a városban, ahová a nő visszatér a kalandok után. A sziget kulturális reprezentációja szimbolikus, metaforikus; kísérleti terep, a normától való eltérés, a tiltott vágyak megélésének helye. Gondolatalakzatként a félrelépés, a titokban cselekvés, és a felfokozott szabadságérzet helyszíne. „No man is an island” (Egyetlen ember sem sziget), mondta egykor John Donne (1572−1631), az angol metafizikus költészet kiemelkedő alakja, és ennek a mondatnak egyik irodalmi reprezentációja pont ez a García Márquez regény lehetne. Össze vagyunk kötve, minden tettünknek másokra nézve következménye van.

A narratíva intertextualitása gazdag, Ana Magdalenának már a neve explicit intertextus, egyértelmű utalás Johann Sebastian Bach-ra. Ő maga családi vonásként zeneszerető és zeneértő ember, aki nemcsak a zenét kedveli, hanem folyamatosan olvas. Hasonlít Bram Stoker Drakulájára egy kicsit: a kétes körülmények ellenére is, újra él. Míg Ana Magdalena érzései élőek, a férfi szereplők csontvázak, üresen csapódnak a történethez, se ízük, se bűzük, akárcsak az a narratív zsákutca, melyben a szereplők bolyonganak. Vissza-visszatérő dialóguspaneleket, közhelyekkel teli személytelen, hétköznapi intertextusokat olvasunk, ahelyett, hogy a narratív energia elkalandozna, és például azokról a vízimadarakról is szólna, amiről Ana Magdalena mesél az első szeretőjének. Az időjárás, a növényzet, a nyers természeti erők, az épített környezet determinisztikus erővel bír, García Márquez beépíti a hősnő karakterébe, amit leginkább a környezetpszichológia megfigyeléseivel lehetne körülírni: a nő folyamatosan reflektál a szigeten található épített és nyers természeti környezetre, ami karakterfejlődésének is része; nemcsak a szálloda és a környező épületek változnak, ő maga is.

Amikor a huszonkettedik oldalon azt mondja, nem figyelt eddig az életre, az valami mást is jelent. Amíg saját bőrén nem érezte, vagy nem tudatosította az egyenlőtlenségeket, addig a társadalmi egyenlőtlenségekre sem figyelt; hogyan szegényednek el még jobban a turizmus újragyarmatosítása által a szigetlakók. Ana Magdalena környezettel folytatott tranzakciói párhuzamosan futnak a férfiakkal folytatott tranzakciókkal, mindkettőt górcső alá veszi, mindkét kapcsolat befolyásolja a viselkedését, férfiakra alkalmazott leírásai is természetből vett példák.

Onnan a lábával folytatta, végig le a lábszárán, és megállapította, hogy az egész testét áprilisi mohára emlékeztető, sűrű, lágy szőrzet borítja. Aztán az ujjával ismét felkutatta a pihenő kis jószágot: pilledtnek találta, de élt. (17.)

Miért megváltástörténet? Mert túlélni az öregedést nőként csak más, őszinte, hiteles és vidám nőkkel lehetséges. Ana Magdalenának ebben a már halott anyja segít, aki feloldozza a bűnei alól.

García Márquez regényében nincs explicit társalomkritika, főhőse nem tekint messzire, magára dühös, ami tipikus áldozati sajátosság. Ha nőnek vagy férfinek születni szerencse dolga, akkor nem látni a szélesebb spektrumot, nem lehet felismerni azokat a társadalmi hajtóerőket, melyek a helyzetét determinálják. Ana Magdalena eltökéltsége, hogy ne kerekedjenek fölé a szexben, nem jelent sem egyenrangúságot, sem hatalmat, inkább ezek ironikus torzképét.

García Márquez kisregénye midcult irodalom, a narratív szerkezet ellenére az olvasóban erős elvárások ébrednek a cselekmény alakulásával kapcsolatban, akkor is, ha intenzív érzések csak a főszereplőben jönnek létre, az olvasóban nem. Az is intoleránssá teheti az olvasót, hogy valaki csak a férfiakkal való szexuális kapcsolatok által ismerheti meg önmagát és a vágyait, még akkor is, ha a mélyen patriarchális latin-amerikai kultúrában járunk.

Gabriel García Márquez: Találkozunk augusztusban, ford.: Scholz László. Magvető Kiadó, Budapest, 2024

∗

Következik: Terézia Mora: Muna avagy az élet fele Női változat, Magvető, 2024

Onnan tudjuk, hogy valaki művelt ezoterikus, hogy egy óvatlan pillanatban azt állítja, nincsenek véletlenek. Hiba lenne azonban erre a polémiára felhúzni a filmet, ez csak keretezése a valódi tartalomnak. Persze, ki mit lát bele. A valódi tartalom a francia és a mindenkori Polite Society enyhén ironikus kritikája.

Nem lett maróan gúnyos, pedig nagyon megérdemelnék. De azokat a filmeket mások csinálták meg Woody Allen helyett. Miért? Mert Woody Allen is közéjük tartozik, a manhattani Upper East Side-on él, és az ember nem szereti túlzottan kritizálni azokat, akik között alapvetően jól érzi magát. 

Fanny és Jean Fournier a párizsi Polite Society tagjai, társasági emberek, vidéki házzal, közös programokkal a szintén társasági emberekkel. Együtt nyaralnak, vadásznak, étkeznek, és persze mindenki kibeszéli a másikat. Woody Allen rendelkezik egy csomó kiérlelt gondolattal, emberismerettel és bölcsességgel, amit közönsége elé tár, filmművészetileg pedig arra jött rá – elég régen –, hogy a közönség imádja azokat a filmeket, ahol közepes dózisú bölcsességet csepegtetnek, és beleszőnek egy krimiszálat is a film szövetébe. Izgalom és kultúra együtt csodás kevercs, de a midcult attól még midcult marad.

A Polite Society tagjai

Fanny Fournier (Lou de Laâge) egy nap összefut régi, New York-i iskolatársával Alain Aubert-tel (Niels Schneider), aki már akkor szerelmes képzelgésekkel volt iránta, és aki most, teljesen más közegben, sok év elteltével nem fél feltárni az érzéseit. Alain író (Woody Allen alteregója), sok szabadidővel, érzelmi vákuummal, amibe az is belefér, hogy maga felé terelje Fanny érzéseit. Micsoda filmes toposz, a férfi ír, a nő csodálja, és néha érdemben reflektál is rá. Csak kapásból: Betty Blue (1986), Ilyenek voltunk (1972). Alain katalizátorként működik, a nő egyre inkább elhidegül a férjétől, Jean-tól (Melvil Poupaud). Az ilyen karakterekre szokták mondani, hogy érett. Tud párkapcsolatban élni, tud egyedül, tudja, hogy egészséges kapcsolatra van szüksége, nem bármilyen kapcsolatra. Olyan dolgokat csinálnak, amit a Polite Society tagjai sosem: szendvicset esznek a parkban, utcai antikváriumban válogatnak, kisvendéglőben sugdolóznak összebújva. Párizsi anzix a négyzeten, a film konstans  vizuális metaforája a titkos kert, a pár állandóan a párizsi parkokat járja, akusztikus metaforája pedig a Herbie Hancock-féle jazz.

Fanny és Alain

Fanny-t érdekli a férfi, de talán csak azért, mert annyira más, mint a férje, és annyira hasonlít arra, akit egykor valóban szeretett, de megbukik a szeretlek teszten: amikor Alain azt kérdezi: "Szeretlek." "Te is?" Nem azt mondja, hogy "Igen." Jean (férj) és Fanny megismerkedéstörténetéből azonnal tudjuk, ez a kapcsolat nem működhet: a véletlen hozta össze őket, nem a habitusuk. Érzelmileg kiszolgáltatott, sérült, csalódott embert könnyű bekeríteni, de nem sok értelme van, előbb-utóbb minden kapcsolatot utolér a valóság, és Jean, a megcsalt férj hamar rájön, hol keresse a megoldást.

A film filozófiai keretezése a véletlen és a szerencse természetének megítélése. Egyik oldalt a férj képviseli, a másikat a szerető. E két hétköznapi felfogás közé ékelődik Fanny, akiről nem tudjuk meg, miként vélekedik a kérdésről, ő a tükör, amiről visszaverődnek a férfitapasztalatok. Talán már nem fér bele Woody Allen munkásságába egy 51. film, ami két nő szögesen eltérő elképzeléséről szól majd, és arról, hogyan osztja meg mindez a férfiakat. Nem akarom alábecsülni a női karakterekkel végzett munkáit, a Férjek és feleségek (1992) című munkájával beírta magát a feminista filmalkotások nagykönyvébe Juliette Lewis-szal, a Vicky Cristina Barcelonában (2008) pedig Scarlett Johansson által megformált Cristina-val. Persze, a film végére azért eldől a véletlenre vonatkozó elképzelése is.

A Tikos kertet olvassa

Lázadó, mondja magáról Fanny, amikor nincs kedve drága gyűrűt viselni egy társasági eseményen. De miért lenne lázadó az, aki a Moreau vezetéknevet lecseréli férje nevére, a Fournier-re? Egy igazi lázadó azt mondaná, ez rabszolga mentalitás. Ha szegény szeretője a francia Facebook-on a születési nevén kereste volna, soha nem találja meg. De szerencséje volt, a véletlen a kezére játszott, és összefutottak a párizsi Avenue Montaigne-on. Woody Allen dialektikusan viszonyul a véletlenhez és a szükségszerűséghez: egy aszimmetrikus házasságban valaki szükségszerűen keresni fogja a véletlent, és még csak nem is tudja, hogy keresi. 

Fanny nem egy észlény, ha nincs az anyja Camille (Valérie Lamarcier), sosem szabadul meg a férjétől. Camille kicsit komplexebb karakter, mint a lánya, de ő sem egy Miss Marple. Sokat olvas, de a hosszú évek alatt nem jön rá, veje egy ragadózó, aki nem szereti a lányát, hanem birtokolja. A sok könyvből nem szüretelt annyi bölcsességet, hogy biztos karakterfelismerő képességre tegyen szert. Olyan hülyeségeket mond a lányának, amilyet az alsó-középosztálybeli nők szoktak. "Örülhetsz neki, hogy egy kincs vagy a férjed számára."

Camille és Fanny

Woody Allen a hetvenes években még kereste az élet és a művészet lényegi kérdéseire a választ, mára megtalálta őket. Nemsokára kilencven éves lesz, épp itt az ideje a polgári vagy nagypolgári világról, a Polite Society-ról elmondani a véleményét, akiknek az élet legnagyobb öröme, ha más élőlényeket megölnek. Nem gyilkosság, hanem szabadidős tevékenység. Szarvasvadászat, szopós malac elfogyasztása, horgászat. Ezt nevezik  természetszeretetnek. Nemcsak a természetet zsákmányolják ki, hanem mindent, ami él, mozog, és nem ők azok. Félnek a pártalanságtól, a párkapcsolatokat a rendszerszemlélet mentén értelmezik, veszélyes üzemre jellemző metaforákkal, a munka és a technika világából vett szóhasználattal írják körbe: a párkapcsolat munka, amin dolgozni kell, meg kell javítani ha nem működik, egyszóval feladat, nem öröm. 

Sikerül-e kinyírni az anyóst?

Lou de Laâge tökéletes Fanny szerepére, bájos, bizonytalan és semmi közönségesség nincs benne. Niels Schneider is nagyon jó Alain Aubert-ként, teljes mértékben a vágy titokzatos tárgya ezzel a habitussal. Utoljára a Sybil/Szex és pszichoanalízis (2019) című filmben láttam, ott ugyanezt a karaktert játszotta, hátsó szándék nélküli, öntudatos, és olyan döntéseket hoz, amiért vállalja a felelősséget. A film francia nyelvű, és ezzel beteljesedett Woody Allen nagy vágya, amit annyi filmjében megálmodott már. "Tudod, franciák, akik franciául beszélnek", mondta a Hollywood Endingben (2001). 5/5

∗

Dramedy zsánerben alkották meg a világ legszomorúbb témájával foglalkozó sorozatot, de úgy, hogy közben halálra nevetjük magunkat. Nem mindenki, csak aki értékeli a killer dialógusokat és az élet rettenetes abszurditásait. 

Egy – eddig – két évados sorozatról van szó, amely a gyásszal, és annak feldolgozásával foglalkozik, elképesztően viccesen, nem mintha a gyász szórakoztató lenne. A világ legfontosabb és legszomorúbb emberi tapasztalata, és hála az ilyen sorozatoknak, egyre kevésbé tabusított téma. A sorozat alkotói mindent megtesznek, hogy a gyászfolyamat stádiumait úgy mutassák meg, hogy semmi se vesszen el a lényegből. Olyan, mint egy abbahagyhatatlan nevetés a temetésen. 

Pasadenában (Kalifornia) van egy kognitív terápiás központ, Harrison Ford vezeti, ő játssza Dr. Paul Rhoades-t, mégsem ő a főszereplő. Onnan lehet tudni, hogy valaki igazán jó színész, hogy bármilyen ráégett ikonikus szerep egy pillanat alatt semmivé válik, egy másik szerepben. Egy pillanatra sem jutott eszembe, hogy a terapeuta valójában Indiana Jones. Grumpy macska volt ilyen, morcos, barátságtalan, mindig kimondja a kellemetlen igazságot, leginkább a kollégáinak, a klienseivel azért óvatosabb. Senkit sem enged a lakásába: "A magány erődje", mondja.

Harrison Ford, mint Dr. Paul Rhodes

A kognitív terápia valami olyasmit jelent, hogy a terapeuta rámutat a diszfunkcionális gondolkodás és viselkedés veszélyeire, és változtatásra ösztönzi a klienseit. Nekem már hatévesen szükségem lett volna rá, mennyi mindent elkerülhettem volna.

Harrison Ford két kollégája, Jessica Williams (Gaby) és Jason Segel (Jimmy), utóbbi gyászfolyamatát kísérjük majd végig úgy, hogy egy pillanatra sem a gyász lesz a humor tárgya, hanem azok a baráti interakciók, amelyek a folyamatot kísérik. Íróként mekkora feladat lehetett megoldani. A dramedy azt helyezi fókuszba, hogy a terapeuták legalább annyi megoldatlan problémával küszködnek, mint a klienseik. Egy terapeuta mindig csak katalizátor lehet, nem folyhat bele mások életébe. Na, ezt a szabályt rúgja fel a Jason Segel alakította Jimmy. Láttunk már ilyen szitura épülő sorozatot Naomi Watts-szel, Gipsy (2017) volt a címe. Jimmy felsége egy balesetben hal meg, hátrahagyva Alice-t, a középiskolás lányát, akit Lukita Maxwell játszik remekül. Jimmy-nek időbe telik, míg rájön, nem menekülhet a munkájába, neki is segítséget kell kérnie. 

Lukita Maxwell, mint Alice

Akik kiütést kapnak a woke kultúrától, messze kerüljék a sorozatot, van benne egy csomó trigger: homoszexuális pár gyereket akar, Thanksgiving revízió, bántalmazó férj, időskori szerelem, és fekete szereplők, akiket a mosdatlan tömeg szeret politikailag korrekt feladat teljesítéseként értelmezni. 

De mitől rendkívüli a sorozat? Két dologtól: a karakterektől és a világszemléletétől. Gaby (Jessica Williams) például érett, fiatal nő, egyetemen oktat, terapeuta, és bár ugyanabba a hibába esik, mint minden korabeli nő, ennyire sziporkázóan vicces verbális önreflexiókat ritkán hallunk. De a csúcs, Jimmy szomszédja, Liz (Christa Miller), aki egészen elképesztő, és akkor még nem mondtam semmit. Elég ha kinyitja a száját, dőlünk a mindenki számra ismerős hétköznapi helyzetek interpretálásától, csak mi nem mondjuk ki soha, amire tényleg gondolunk.

Jessica Williams, mint Gaby

Mondok egy példát dráma és komédia fúziójáról. Liz férje Derek (Ted McGinley) mintha életében először látná a kertjükben lévő hatalmas fát. Rácsodálkozik, gyönyörködik benne. "Ugye nem akarod megdugni?", kérdezi Liz. "A törvény tiltja", válaszolja Derek. "Ugye nem azt akarod mondani, hogy csak ezért nem csinálod?" És akkor a nézői reflexió is bekapcsol, egyrészt a növényesített nyelven íródott Korpa Tamás, Sirokai Mátyás szexis természetversei jutnak eszébe, másrészt a frissen olvasott García Márquez kisregény*, ahol a főszereplő azt állítja magáról egy filozófiai gondolat erejéig, hogy eddig "Nem figyelt az életre." 

Jason Segel, mint Jimmy. Az Így jártam anyátokkal sorozatból lehet ismerős

A közeg is sóvár irigységgel tölt el: a közvetlen környezeted a legjobb barátod. Szomszédok, kliensek, kollégáid barátai, azok barátai. A lakásod átjáróház, a szomszéd ott reggelizik, közben a só mellett megszór életre szóló tanácsokkal, és bármikor be lehet inteni neki, és haza lehet küldeni. Mindig ott vannak, abban a pillanatban, hogy a baj felütötte a fejét, sőt már előtte. Ritkán nézek meg egy sorozatból kétszer egy részt, de  a második évad tizenegyedik epizódját muszáj volt, annyira átéreztem, amit Jimmy (Jason Segel).

Baloldalon Michael Urie Brian szerepében, jobboldalon Christa Miller, mint Liz

Díjesők, Rotten Tomatoes magas értékelése, szenzációs színészek, a meleg pár egyik tagja Brian (Michael Urie) olyan szint, amit kevesen tudnak megugrani, persze, hogy a Juilliard-ra járt. És még a resztoratív igazságszolgáltatás is képbe kerül. Mi kell még? A legőrjítőbb az egészben, hogy aki Pasadena-ban rossz apaként éli bűntudattal teli életét (Jimmy), addig Magyarországon a Tiszti Kereszt Lovagja kitüntetést is megkapná. 5/5

* Találkozunk augusztusban, 2024, Magvető

Direkt terápia (Shrinking) 2023-2024, S01/E10 – S02/E12, Bill Lawrence, Bret Goldstein, Jason Segel

 Az elmúlt évek legrondább lakását, szemüvegét, a legvisszataszítóbb hajviseletét, és a legrosszabbul öltözködő kényszeres pszichopatáját látjuk Hugh Grant legújabb filmjében. Ezzel kellett az alkotóknak kompenzálni, hogy sajnos mindenben igaza van.

A film legfőbb állítását – mondanivalóját – egy egyszerű mondatban össze lehet foglalni, nyilván nem írom ide, melyik az a mondat, amivel tökéletesen egyetértek, mert tőrőlmetszett ateista vagyok, akit nem kell győzködni és próbáknak alávetni, hogy elhiggye, a vallás az egyik legborzalmasabb dolog a világon, amit csak el tud képzelni. Amíg nem értettük a világot, addig jó ok volt a vallásra, de amikor intellektuálisan robusztussá vált az emberiség, nincs szükség rá, mert teljes mértékben alkalmatlan az élet nagy kérdéseinek a megválaszolására. Persze, ami egyik embernek borzalmas, a másiknak menedék, és a kultúra alapja. Nem vagyunk egyformák.

A Mr. Reed (Hugh Grant) által felhozott érvek nem radikálisan újak, a tálalása azonban eredeti, mégsem Mr. Reed gondolatvezetése volt a legérdekesebb, hanem valami más, Sister Paxton, a fiatal mormon hittérítő lány karaktere. Magyarországon mormon hittérítőkkel ritkán találkozni, Jehova Tanúival kicsit gyakrabban, csapatostól járják az utcákat, hogy Jézusról beszéljenek az emberekkel. Magam tele vagyok előítélettel, ez az alapélmény befolyásolja a film két fiatal hittérítője iránti idegenkedésemet is, Sister Barnes (Sophie Thacher) és Sister Paxton (Cloe East) érzelmi és tudati állapotára nehéz rácsatlakoznom.

Aztán jön egy párbeszéd, és valami zavar támad a rendszerben. Sister Paxton mond valami érdekeset egy szexelő nőről, ami ateistaként is érdekes, noha semmiképp sem a szubsztancia dualizmus felől, mert egy ateista nem hiszi, hogy van önálló, testtől független lélek, mégis teljesen világos, itt egy saját kútfőből született belátást hallunk a lány szájából. Sister Paxton nem is olyan együgyű?  

Jelenet a filmből. Sister Barnes és Sister Paxton

A pszichológiai horror zsánerében járunk bokáig, Mr. Reed a militáns pszichopata évekig tanulmányozta a vallásokat, ő is saját meggyőződésből mondja azt, amit mond, de nem elégszik meg a sima opponálással, az ő tézisfüzete gazdagabb. Azt szoktam mondani a Jehováknak, hogy ateista vagyok, és néhány lehengerlő érvet, de egyiket sem akarom megölni, mert nem pszichopata sorozatgyilkos vagyok, akinél a vallási téma csak ürügy, hogy bántson másokat.

Mr. Reed nagyon okos, de azért van néhány állítása, ami külön értelmezésre szorul, azt mondja a lányoknak a film közepe felé, amikor már mélyen benne vagyunk a vallások vizsgálatában, hogy "Vagy minden igaz, vagy semmi sem az", de szerintem ez nem egészen így van. Ha elmegyek a török riviérára all inclusive három hétre a szeretőmmel, de otthon azzal kábítom a jónépet, hogy a barátnőimmel voltam, abban azért van egy kis igazság.

Ha Isten mindenható, akkor teljes mértékben felelős mindenért, ha nem mindenható, akkor nincs, nem létezik, a szabad akaratról szóló keresztény érvet pedig felejtsük el. Szabad akarat szubatomi szinten létezik, nem érinti az ember mindennapjait. A vége felé eszkalálódik a történet, nekimegy a legerősebb keresztény érvnek is, Krisztus feltámadásának. Csalás volt az egész, mondhatnánk Mr. Reed után szabadon. 

Jelenet a filmből. Hugh Grant

Aztán Sister Paxton visszavezeti a szálakat, és elképedünk, mert ateistaként másoktól hallott érvekkel elég könnyű vagdalkozni, egyiket sem én találtam ki, de a Mormon Egyház tagjaként felismerni, belátni, és következtetni olyan dolgokra, amelyeket senkitől sem halhatott, az valami, és Sister Paxton pont ezt teszi. Ha engem kérdezgetne Hugh Grant, meg sem tudnék mukkanni, nemhogy gondolkodni az események sűrűjében egy nyirkos pince mélyén, Sister Paxton viszont Hercule Poirot -on és Sherlock Holmes-on is túltesz. 

Az Eretnek című film a Viskó (2017), keresztény propaganda film ellenpandanja, emlékszem amikor egy filmes portálon írtam róla, kaptam hideget-meleget, mert spoilereztem, elmondtam, a film Istent kövér afro-amerikai nőnek ábrázolja, ami szükséges, de nem elégséges feltétel. Nemcsak a Viskóval vethetjük össze, hanem a tavalyi dán-holland-izlandi filmmel is, A látogatással, amelynek fő mondanivalója, hogy ha nem tudunk nemet mondani, abba belehalhatunk. 

Szinkronosan láttam, Stohl András Hugh Grant magyar hangja, szinte rá van égve, és nagyszerű, akár Hugh Grant játéka, aki már-már Anthony Hopkins-féle magasságokban jár a szakmájában. Érdekesség, hogy a hittérítős lányt játszó színészek egykor a mormon egyház tagjai voltak. 5/4

Eretnek (Heretic), 2024. Írta és rendezte Scott Beck, Bryan Woods

"Ebbe is kellett már a gusztustalankodás"–, írja valaki a sorozatbaráton. Azt jelenti, van  legalább egy homoszexuális szereplő, aki a másik homoszexuális szereplővel csinál majd valamit. Mások a woke hívószavakat nehezményezik, és tényleg, a sorozat alkotói fontosnak érezték az edukatív vonalat, amikor egy krimi keretei közé szorították a szexizmus, az ageizmus és az abuzálás problematikáját. És megfejelték azzal, hogy Izlandon forgatták a sorozatot. 

Eddig az irodalomban és a filmművészetben a Dél az önmagunkkal és a problémáinkkal való találkozás földrajzi helyét jelentette. Ha a hős délre ment, egészen biztosan valami sorsfordító történt vele, direkt vagy nem, de ezért megy oda. Ez a trend megfordulni látszik, talán a globális felmelegedéshez van köze, ki tudja, de az önmagunkkal való találkozás és jellemfejlődés helyét az írók és a filmrendezők áttették a hideg éghajlati övbe. Izland exotikus lett, meg Alaszka is, gondoljunk a True Detective 4. évadára, Jodie Foster micsoda jellemváltozáson megy keresztül, mit meg nem tudtunk az elnyomott eszkimó kisebbségről, és ennek nagyon is köze van az éghajlathoz.

Napjaink, Reykjavik. Az egy kicsit fura, hogy mindenki angolul beszél a reykjaviki rendőrségen, már ha valaki nem szinkronosan nézi az epizódokat, mert ha igen, akkor legalább olyan fura, hogy mindenki magyarul beszél. Izlandról annyi szépet és jót hallani, hogy azon is megütközünk, hogy van egyáltalán rendőrség, és vannak, mondjuk pedofilok. Nem azt írják a bulvárlapok, hogy ott nem szokták éjszaka bezárni a bejárati ajtót? És a kocsikulcs is bennmaradhat az autóban, mert senki sem fogja ellopni? Már csak azért sem, mert olyan kevesen élnek Izlandon, hogy mindenki unokatestvére a másik embernek. Pszichopaták azért ott is vannak, ez nem éghajlati kérdés.

Itt él a Hulda nevű nyomozó(nő), Lena Olin alakítja, természetesen remekül. Reggelente jó mélyen beúszik a tengerbe, és hiába van rajta thermo kezeslábas, érezzük, azért ez túlzás, itt valami gebasz van, valamit nagyon fel akar dolgozni, ha a ráérős kávézás és az izlandi index böngészése helyett ilyet csinál. Régebben nem voltak a filmekben és a sorozatokban ilyen női karakterek, akik semmi nőciset nem csinálnak. Nem tüsténkednek állandóan a konyhában, nem kérdeznek mindig felesleges hülyeségeket, vagy nem akarják a férfiak problémáit mindenáron megoldani. A világ dolgai iránt érdeklődnek, és így is viselkednek, egészen addig, amíg a férfiak próbálják őket megállítani.

Egy kicsit sok témát zsúfoltak a sorozatba, egy is elég lenne, hogy az embernek felforduljon a gyomra a nők és a bevándorlók helyzetét látva. Mert vannak bevándorlók, akik igenis Izlandon szeretnének élni, hiába van két hónapig nyár és tíz hónapig tél. Magyarországon sokkal tovább tart a nyár, mégsem ez a helyzet. A sorozatban eltűnt orosz és albán nőkről van szó, akik senkinek nem hiányoznak, főleg nem a rendőrségnek és a bevándorlási hivatalnak. Hulda pár héttel a nyugdíjazása előtt, belső motivációtól átitatva azonban meg akarja oldani az ügyüket. Igénye, hogy elterelje a figyelmét a munkával, a főnöke viszont szabadulna tőle. Agilis, maszkulin, lényegre törő, és csak gondot okoz. És hát pótolhatatlan veszteség érte.

Magánélete romokban, még jó, hogy van egy szomszédja, Petur (Douglas Henshall), a kutyájával (border collie). Ha ilyen szomszédom lenne, én is gyakrabban járnék el itthonról. Megértő, őszinte önmagával, nem tolakodó, és az a szőke, északi típus, akiért az ember érettebb korában tud igazán lelkesedni, pedig skót színész, nem is izlandi. Állítólag a Shetland című sorozatban is játszik.

Douglas Henshall (1965). A sorozatban a hosszú haja oldalra van fésülve.

Szóval, belelátunk az izlandi hétköznapokban, ahol ugyan megfagyott kolbászból van a kerítés, de a problémák ugyanazok, amik mindenütt a világon. A nők egy része abba hal bele, hogy találkozik egy férfival. Igen, a nők egy része azért hal meg, mert nőnek született. Ez persze fordítva is igaz, és akik üdvözlik a hagyományos nemi szerepeket, azoknak nincs ki mind a négy kerekük. 

Lena Olint (1955) sok mindenben láttam,  úgy, hogy nem is tudtam, hogy ő az. Például a Mr. Jonesban (1993) ő volt a pszichiáter, aki beleszeret a betegébe, Richard Gere-be. (Jaj, de unalmas felállás.) De játszott a Fanny és Alexanderben (1982) is, meg a Lét elviselhetetlen könnyűsége (1988) című filmben is. Mind a kettőt láttam, többször is, de nem emlékszem Olin játékára. A The Darkness miatt viszont egy életre meg van jegyezve. Ja, Elenát, az eltűnt orosz csajt Tora Hallström játssza, Lena Olin és a rendező Lasse Hallström közös gyermeke. 5/5

The Darkness S01/E06, 2024

Három stádiumon mentem keresztül, mióta ismerem a Bubik sztorit, ez kábé húsz év. Az első a Szentandrássy Hédi iránti megvetés volt, majd Bubik István következett, ő a hunyó ebben a történetben. Most, hogy megnéztem a műsort, még alacsonyabb lett az ingerküszöböm, Kun Zsuzsa irritáló műsorvezetése miatt.

Az első gondolatom az volt, hogyhogy ennek a nőnek nem ad szállást senki? Nincs akkora szimbolikus tőkéje, hogy ez ügyben kamatoztatni tudja? Hol van a kapcsolathálója, ami évtizedek alatt alakult ki? A második gondolatom az volt, hogy talán alkohollal kapcsolatos problémái vannak, vagy kiállhatatlan ember, csak mi nézők nem tudjuk. Egyszerűen nem létezik, hogy nincs, aki befogadná. Bezzeg, ha fiatal lenne. Csüngenének rajta az idősebb férfiak, akik manipulatív módon akarnának közel kerülni hozzá, vagy teljesen nyíltan, és egyből lenne hajlék a feje fölött. Idősebb nőként szarik mindenki a fejére. Már nem állítja fel a far*ukat. A harmadik gondolatom az volt, mennyire nem reflektív saját megélt élményeire, szenteket meg angyalokat emleget, meg az istent, akihez állandóan imádkozik. Nem azt a tanulságot szűri le, hogyha lenne egy szerető isten, aki ugye mindenható és mindentudó (logikai ellentmondás), az nem hagyná ennyi ima után hetedik éve az utcán. 

Nem azt szűri le, hogy ez a férfi, akiért mindent feladott, tönkretette az életét. Persze, a saját döntése volt. De mi van a saját döntéseink nem választott elvével? Egy férfi – Bubikom –, aki a megismerkedés első perceiben szaknyelven szólva randevú erőszakot követ el, pedig még csak randevújuk sem volt. Rátöri az ajtót a női mosdóban, pedig ezt a transznemű nőkhöz szoktuk rendelni, amikor gendersemleges illemhelyekről van szó. Tőlük szoktuk félteni a nőket. Bubik heteró férfiként tette ezt, és Szentandrássy Hédinek nem az jött le, ez egy erőszakos barom, hanem az jött le, hogy a lelkük összeszállt a vécéig vezető folyosón. Van ebben valami végtelenül szomorú, és egyáltalán nem Szentandrássy a felelős érte. Nem ő a hibás, hanem ez a végtelenül modoros, manipulatív, erőszakos, privilégiumokkal teli férfi, aki semmit sem akart, csak ba*ni egyet. Csak közben besikeredett egy gyerek, és bocsánat, de kizártnak tartom, hogy Bubikom ezt tényleg akarta, ez amolyan utólagos narratíva inkább.

1998. november 7-e van, Bubikom az elszállt kalapját megengedi felemelni azon a bizonyos zebrán. "Csak neked engedem meg", mondja, és ezzel a manipulatív mondattal tönkreteszi egy jobb sorsra érdemes nő életét, aki elhitte, vele valami olyan történt, ami kivételes. Felemelhette a nagy színész kalapját, amihez senki sem érhet. Szentandrássy Hédi eddigi élete magyarázkodással telt, Bubikom ugyanis nős ember, amikor a Kalóztanya kocsmában ráröppent a fiatal és vonzó csajra. Az megvan valakinek, hogy Szentandrássy még szeretett volna táncolni, de Bubikom haza akart menni, mert a reggeli próba szent? Nem ismerték egymást két órája, de már lemondtak miatta egy programot, míg az ő dolgai prioritást élveztek. Bubikom kettős élete amellett, hogy két nőt kefélgetett egyszerre, két nő mosott, vasalt és főzött rá, biztosan nagyon stresszes lehetett. Szegény. 

Transzgenerációs patriarchális traumák kísérik Szentandrássy életét, már az anyukájával is ugyanez történik, megpillantják, azonnal szexualizálják, hozzá akarnak férni, tárgyiasítják. A grófi ivadék és a cigánylány románca. Jézus Mária, mondhatnánk. Az öreg Szentandrássy még töketlenkedik, Bubikomat semmi sem fékezi, ami kell, elveszi, a nők pedig  asszisztálnak. Hédi anyukáját elveszik feleségül, Bubikom ilyet nem csinál, hisz van már neki. 

Kun Zsuzsánál képmutatóbb műsorvezetőt ritkán látni. Álságosak a kérdései, álságosan viszonyul riportalanyához, és szakmai hibákat követ el. Egyáltalán nem érdekli Szentandrássy Hédi, aki szerencsére nem engedi eltéríteni magát. A sztori egyik legérdekesebb eleme, hogyan ismerkedtek meg Bubikkal, és Kun majdnem nem engedi elmondani neki. Szentandrássynak fontosak a csehónevek, ahol összejöttek, Kunban nincs szemernyi érzék, hogy most lélekben egy visszaemlékezési procedúra kellős közepén van beszélgetőpartnere, és a következőt mondja: "Nem érdekes, hogy hívják a helyeket." Nem a beszélgető partnerével azonosul, hanem saját magával. Nem kifejezetten eidetikus alkat, nem tud rácsatlakozni mások érzelmi perspektívájára. Felhozza, milyen szép nő volt Szentandrássy. "Néztem a korabeli képeket", mondja. Mi van? Most eufemisztikusan azt mondod, régen szép volt, ma már nem? Újratraumatizálod egy nőtársadat? 

Szentandrássy Hédiről az jön le – abból, amit láttatni, hallatni engedtek neki –, hogy olyan áldozat, akiben van erő. Ismerős a karaktere, minden csak az önazonosság után jöhet. Ide tartoznak a megfestésre váró angyalkák, tündérek, akik szerinte igenis léteznek. Nem sokat segítettek rajta. Az 5/5 pont egyedül Szentandrássy Hédinek jár.