Élettapasztalat és Várkonyi Andrea termékeny kapcsolatba léptek, ennek eredménye lett ez a háromszázkét oldalas könyv, mely borítóján és kemény kötésén ugyanaz a kép van, ő maga. 

Megszületett a magyar Coelho, magas szőke és nő. Van két negatív preferenciám, semmilyen szöveg nem érdekel, amiben 1. Az evolúciós pszichológia baromságai vannak a magvető férfiről és a biztonságot kereső nő pandanjáról, 2. Ha idézik Karinthynak azt a mondását, hogy amikor bemegy a szobába valaki, akkor ember, de ha bemegy egy nő is, akkor férfi lesz. Ha ezt valaki le meri írni, engem onnantól nem érdekel sem ő, sem amit ír. Na, most Várkonyi könyvében mind a kettő szerepel, de a helyzet ennél is súlyosabb.

A sok beszélgetős műsorban ráégett a hamis közvetlenség és modorosság, és bizony kilóg a szőrös lóláb, ez a szöveg eredetileg élőbeszéd volt, amit Mörk Leonóra diktafonról írt le. Persze, nem ez a baj, kicsit megtévesztő, de egye fene. A baj egyrészt a stílussal van; pasik, doki, csaj, cicizni, cuki, ilyen szavakat használ, hogy a közvetlenség látszatát keltse, másrészt bajos, ahonnan a dolgokat szemléli; a felső-osztály nézőpontjából – nyilván Várkonyi ezt a közeget ismeri a legjobban –, de persze nem is kell mindenkihez szólnia, csak hát olyan sok önsegítő könyv van a közhelypiacon, a magazin bölcsességek osztályán, hogy teljességgel feleslegesnek tűnik még egy. Mikor írnak a mélyszegénységben élő kettős, sőt hármas elnyomás alatt élő roma lányoknak és asszonyoknak önsegítő könyvet, arról, hogy mi legyen, ha naponta megerőszakolják vagy megverik? Ki ajánl majd nekik ingyen szájsebészt valamelyik klinikán, amikor a metszőfogaikat kiütik a húszas éveik elején?

Várkonyi könyve ambivalens és zavaros kettősségben leledzik, a nő legyen erős, de lapuljon az alján a gyenge nő is, amit ad abszurdum kiindulási pontnak tekint, egy mondatban elintézve a társadalmi-történeti kontextust azzal, hogy ami mindig volt, az van most is, és ez természetes. Úgy tűnik, ő is azon dolgozik, hogy ez így is maradjon. Tanácsa a feminista-nőjogi küzdelmekkel szemben a belátás képessége, ami ez esetben lényegében beletörődést jelent. Végig azzal akarja meggyőzni középosztálybeli nőolvasóját – férfiak nem fogják elolvasni, csak ha fizetnek érte –, hogy erősnek, ugyanakkor gyengének lenni az igazi. Egy maszkulin nő érvel a gyengeség mellett, ami fából vaskarika, de azért akar gyenge (is) lenni, hogy ne kelljen a tradicionális nemi szerepeket megkérdőjeleznie, nehogy felbőszítse a férfialapú társadalmat, és a közvélekedés zavaros vizét. De hát ilyen egy igazi konzervatív nő a XXI. században.

Komplementer – egymást kiegészítő – nemi szerepekben hisz, esszencialista (nőnek és férfinak állandó lényege van), és le meri írni a "férfiprincípium" szót idézőjel nélkül. Várkonyi doktor szerint van olyan, hogy igazi férfi: nála van az igazság, döntésképes, intézkedik, véleménye és álláspontja van, helyreteszi a nőt, ha kell, karrierje és jogosítványa, de mindenekelőtt hatalma van. Mi az, amiből kevesebb jut a nőknek? A hatalom, de ehhez a szerzőnek egy szava sincs, nem követeli a változást, hisz öröktől fogva így van, ezután is jó lesz. Napnál világosabb, semmit sem tud a gender tudományokról, a nemeket érintő tudományos megközelítésekről. Várkonyi doktornak a gavallér az ideális férfi, ez az ótvaros fallocentrikus kategória, mely a mélyen egyenlőtlen, morális kettős mércét hivatott propagálni, és ne felejtsük el, a gavallér mindig vár valamit cserébe, nincs ingyen ebéd.

Várkonyi két dologtól tart a legjobban; a hosszútávú pártalanságtól és a narcisztikus férfiaktól, ez utóbbival nem lehet nem egyetérteni, ez a könyv legelviselhetőbb része. A párkapcsolatokat a rendszerszemlélet mentén értelmezi, veszélyes üzemre jellemző metaforákkal, a munka és a technika világából vett szóhasználattal írja körbe. A párkapcsolat munka, amin dolgozni kell, meg kell javítani, ha nem működik, stratégián alapul, és néha újra kell tervezni. Egyszóval feladat.

Nem tűnik úgy, hogy Várkonyi szerint a férfiszereppel baj lenne, a férfiakat nem betegíti meg kicsit sem a patriarchális elvárásrendszer, nem döglenek bele, mert szerinte kell nekik a tudat, hogy ők a család eltartói. Ugyanakkor Várkonyi minden második lapon hangsúlyozza, őt például nem kell eltartani. Ez nem ellentmondás? Ami rá igaz, a többi nőre nem? Igazi token nő, rá nem jellemző a női tapasztalatok többsége, neki akkora kulturális és anyagi tőkéje van, ami túlnő saját látóhatárán.

Nem tudom azt írni, hogy érdekes, ahogy a terméketlen párokon lamentál, mert nem az. Konklúziója, ha nem jön össze a gyerek, ott valójában össze nem illésről van szó, valamilyen működési hibáról, magyarán, nem valók a felek egymáshoz. Ezek szerint, ahol könnyen jön a gyerek, ott totálisan összeillenek a párok. Mit szól ehhez egy másik média celeb, Pataki Zita, aki végigturnézta a lombik programmal és a férjével Magyarországot? Talányos, hogy az agyontraumatizált, marginalizált társadalmi helyzetben lévő roma nők vajon, hogyan értelmezik a lombik program hátulütőit, amikor felteszik maguknak Várkonyi által javasolt kérdéseket: Jól vagyok ebben a kapcsolatban? Nincsenek kimondatlan dolgok?

Dr. Várkonyi Andrea: És ezt lehet?

Meglepő, de egy csomó közös van bennünk Várkonyi doktorral; nem iszik, nem dohányzik, nem drogozik, erős kertigénye van, szkeptikus a szeretői viszonyt illetően, azonnal játszós ruhára vált, ha hazaér, nem híve a gyerekpofozásnak, szerinte is jobb a megcsalást titokban tartani, a nők által felvett nevekkel szemben neki is nagy a mizöri-indexe, a partneri viszonyra épülő családmodell híve, és nem szereti a narcisztikus férfiakat.

A többi dolog viszont nem stimmel, pedig isten bizony, mindent elhiszek neki az utolsó szóig, hogy azért akart orvos lenni – többek között –, mert a nővére megbetegedett, nem az orvos-szerep klisé miatt, és nem becsülöm alá azt az igyekezetét, hogy őszinte betekintést enged itt-ott az életébe, és a saját magán átszűrt tapasztalatokat mások okulására osztja meg.

Viszont csavarni lehet, mint a vizes rongyból a közhelyeket, a világ félreértelmezését, egy olyan valósághoz való ragaszkodást, amelynek epicentrumában saját nem tudatosított privilégiumai állnak, és a privilégiumolvasottsági rése. Miért lenne az ember az evolúció csúcsa? Kérdezz csak meg egy poszthumán filozófust, azonnal cáfolni fogja.

A közösségi média visszatérő kritikája a könyvvel kapcsolatban az a rész, ahol Nórival* bemennek egy közhivatalba, és a kislány megjegyzi, milyen szörnyen unalmas arcok ülnek bent, erre Várkonyi doktor kapva kap a lehetőségen, és elmondja, ezért kell tanulni. Mi ezzel a baj? Teljesen elfogadható felvetés, nem ez a könyv horrorisztikus része.

Várkonyi következetlenül és ambivalensen érvel, amikor a könyv vége felé hevenyészett történelmi magyarázatot ad a generációk közötti ellentétekre – nagyszülők, szülők másképp gondolkoztak, ha egyáltalán – mely gondolkodásmódot deklaráltan nem követi, ugyanakkor állandó hivatkozása a könyvben az "Engem úgy neveltek, hogy..." narratívája.

Fetisizálja az ítélkezés nélküliséget – mint oly sokan –, összetéveszti a személyes állásfoglalással. Persze ez talán érzékeny pontja, jelen status quo-ját tekintve érthető.

Várkonyi könyve olyan, mint Paulo Coelho munkássága, közhelyek tárháza, könnyen fogyasztható életbölcsességek és tanulságok, ami kizárólag azért lehet itt és most érdekes, mert személye potenciállal rendelkezik, kitüntetett szereplővé avanzsálódott ebben a mosatlan fityma szagú országban.

Kommersz anyagok mélységét feltárni mindig izgalmas, és a könyv azoknak is bátran ajánlható, akik legalább három hónapja tanulnak intenzíven magyarul, lesz annyi szókincsük, hogy minden további nélkül el tudják majd olvasni. Az egy pontot Mörk Leonóra kapta. 10/1

*Bocskor Nóra, Várkonyi Andrea gyereke

Dr. Várkonyi Andrea: És ezt lehet?

Jaffa Kiadó, 2021, 4999 HUF

Minél civilizáltabbak vagyunk, annál jobban szeretnénk belelátni a sötétségbe. A túlzott önfeltárás azonban tilos, kivéve, ha pszichoanalízisbe megyünk vagy írók vagyunk.

Az önvizsgálat hosszú zenéje véget ért. A norvég születésű Karl Ove Knausgård (1968) Harcom (Min Kamp) című folytatásos regényének utolsó része, a Harcok is megjelent a Magvető kiadónál 2021 nyarán, Patat Bence és Schein Gábor fordításában. Már debütáló kötete – Ute av verden,1998 (A világon kívül) – megkapta a Norvég Kritikusok Díját, de az igazi siker a hatkötetes irodalmi Odüsszeiával érkezett meg, Norvégia leghosszabb regényével, mely kötetek kölcsönösen magyarázzák egymást, és az élet nem opcionális, nagy dolgairól szólnak; Halál, Szerelem, Játék, Élet, Álmok, Harcok.

A szerző egy vele készült interjúban azt mondta, nem tudja, hogy amit ír, az irodalom-e. Ha az irodalom abból születik, hogy az író retorikát használ az olvasó manipulálására, akkor Knausgård irodalmat ír. Saját életét használja nyersanyagként, és nem akarja megszabadítani az irodalmat a valóság fölösleges súlyától, miközben nem érdekli, hogy a bekeményített állkapcsú kritika mit szól hozzá. Ha gondot okoz elfogadni, hogy a Harcok autobiografikus esszéregény, gondoljunk arra, a hős csak eljut valahonnan valahová. Ha nem, akkor fogjuk fel úgy, hogy mindent, amit a szerző megélt, totális autofikcióra váltja. Az autofikció az önéletrajz és a fikció határmezsgyéjén mozgó kortárs tendencia, legfőbb formanyelvi és tartalmi sajátossága a személyesség, ami alkalmas a traumatikus tapasztalatok megfogalmazására. Az autofikció új élcsapata jelen van a kortárs világirodalomban: Oksanen, Dunham, Tao Lin, Elena Ferrante és a többiek.

 „[…] ma már tisztábban látok, nem utolsósorban ezeknek a könyveknek a megírása után […] legbensőbb énem legbelsőbb gondolatait és érzelmeit közvetíti [...]”

A Harcok metaregény; az alkotás folyamata része a regénynek, regénypoétikai módszere, hogy narratív konvencióktól mentes akar maradni, olyat emel be az irodalomba, amit addig nem volt szokás. Hajmeresztő bátorsággal ékel be recepciós szövegeket. Formai technikája felborzolja az olvasó kedélyét, amikor pimaszul betör egy barokkos esszével a regény közepén, vagy metatextuális szövegeket tuszkol az autofikció üresen maradt réseibe, amivel mindenféle váratlan irányba viszi az olvasót, csak hogy a magabiztosságát felpiszkálja.

„Ó, de a francba is, mi másról olvasok, mint az életről? Írni? Dettó. Tehát az életről olvasok és írok. Csak élni nem akarom.”

Elbeszélő módusza az őszinteségre való ráhangolódás, ami egy új társadalmi csoporthoz köthető, nagyjából 2004-től formálódik: középkorú, vagy idősebb értelmiségi írók – Knausgård, Franzen, DeLillo és a többiek – válságaira összpontosít. Miről beszélünk, amikor őszinteségről beszélünk? Az irónia haláláról, a posztiróniáról, ami az irónia esztétikai elveit és implikációs köreit számolja fel. Ez az őszinteség átlagosat akar írni, még sosem látott módon. Kicseréli az iróniát tiszta, zsigeri, őszinte benyomást keltő szövegre, ahol a létezés lényegében saját igazságunk diktálta valóság, a szépirodalom-készítés pedig eszköz és éhség erre a valóságra. Az olvasók nagyra értékelik az őszinteséget a szórakoztató irodalomban is, gondoljunk Nora Ephron sikereire.

Karl Ove Knausgård

„Elképzeltem, hogy pontosan leírom, amit gondolok, amiben hiszek és amit érzek, tehát őszinte leszek, megírom, mi hogy van, az „én” igazságát.”

Kivel harcol Knausgård? Elsősorban önmagával. A regény narratív középpontja Knausgård első személyű elbeszélője, akit Karl Ove Knausgårdnak hívnak. Önmagával harcol, de az olvasóval szerződést köt; Knausgård fejében vagyunk. Fondorlatos módon szólítja meg olvasóját: nem kérleli, nem csábítja, csak megneveli a rosszhiszemű olvasót, aki azonnal tudni akar mindent; mi a megbújó jelentés, ki kivel, hányszor, ki kinek az ellensége, és csak akkor lesz elégedett, ha mindezt megtudja. A rossz olvasó számára az elégedettség azt jelenti, hogy nem zörög a haraszt, és Knausgård a világ legindiszkrétebb írója, mert regényében a valódi nevek nem nyújtanak védelmet a referenciális olvasás ellenében.

„Miért használtam teljes neveket, miért nem változtattam meg mindenkiét, elvégre a valóságközeli regényekben [...] úgy szokás. Miért a való élet?”

A Knausgård próza rohanó folyóján művészet, történelem, filozófia és individuum szférája találkozik, nem csak az elitet szólítva meg, mégis magas absztrakciós szinten gravitál végig. A nagy narratívák felvázolása mellett a partikulárisat is figyelembe veszi, a banális részletek minuciózusságára felfűzött magánéleti szál olyan, mint a földre szállás; a hétköznapok konfigurálása izgalmasabb, mint egy thriller. Ez hogyan lehetséges? Úgy, hogy Knausgård alapvetően a rendben él, a társadalmilag privilegizált szerepmintákkal nem áll hadilábon, fehér, középosztálybeli férfi, szekuláris értelmiségi, családos ember, akinek párkapcsolati problémái vannak, és a jóhiszemű olvasó, akit nem kell megnevelni, rezonál erre. Knausgård mindenbe belerángat minket. Még Adolf Hitler Mein Kampfjára is ráhangolódunk, pedig roppant kényelmetlen helyzet, mert Knausgård nem démonizálja a szerzőt, másfelől a szerkezete hasonlít a Harcokhoz, mégis az antitézise; az őszintétlenség és a szerzői antitranszparencia könyve, íróként azonban eléri, hogy beengedjük a tudatunkba, és azt mondjuk, Hitler is én vagyok. Valahol biztosan. Mekkora kraft kell hozzá, hogy valaki saját lényének rejtett bensőjét hangszóróként Hitler élettörténetével hangosítsa fel.

„Hitler Mein Kampfja […]. Meghatározhatatlanul, mégis egyértelműen más, mint az összes többi könyv, amit olvastam […].”

A sorozat...

Knausgård képessége, ahogy saját megértésére reagál, lenyűgöző, de az egész regényre igaz, hogy mindig egy megértést kell megértenünk. Paul Celan Szűkmenet című verse például, nem egyszerűen megnyíló poézis, a diszkurzív nyelv soha meg sem próbálja megmagyarázni a verset. Knausgård elemzésének oka az apaseb, és az apja nevének kimondatlanságában rejlik. A Szűkmenet jelentése megfoghatatlan, mert megfoghatatlanra tervezték. Nem tudjuk, miről szól, de ez a szépség része. Celan nem megmagyarázni, nem ábrázolni akar, hanem szétírni az agyát, szeizmikus rengést szeretne, ami máshová viszi a démonait.

Knausgård azt írja, igazi férfi akar lenni. A családon belüli szerepzavarok identitásválságot okoztak neki, a férfiasság tereit kénytelen egy hatodik emeleti malmői lakásban megélni. Ha van a Harcokban bármi ironikus, akkor ez – amivel arcon dobja a feminista kritikát –, hiszen az igazi férfi esszencialista felfogásától pont elbúcsúzni kéne. Milyen az igazi férfi? Pont olyan, mint az igazi nő, ember. A férfiszerepek mögötti bizonytalanságban hogyan ábrázolja a nőket? A nők esztétizáltak, reprezentációjuk tradicionális; külsejük, életkoruk a jellemzés legfőbb eszköze, kivéve, ha szerzőként hivatkozik rájuk. Lindáról* (felesége) már az elején leírja, hogy nem takarít, rendetlen, ugyanakkor romantikus, és csak a kilencszázharmincadik oldalon tudjuk meg, mi a foglalkozása.

Ha a Harcom első kötete – Halál – tényleg önfelszámolás (© Sipos Balázs), akkor az utolsó önkonstituálás és szintézis, a szellem másodszületése, ami sokévnyi elmélyült olvasás után jön világra. A Harcok letépi a bőrt a megszokottról, de a művészetnek ez az egyetlen feladata. Eszmefuttatás és írásművészet egységet tudott-e alkotni? Jelen volt-e az esztétikum? Mindkét kérdésre igen a válasz, de azért ez az ezerkilencvenhat oldal nemcsak Knausgård harca volt, hanem az olvasóé is. ∗∗∗∗∗

A kritika eredetileg a litera.hu oldalán jelent meg

* Linda Boström Knausgård (1972) svéd író, Karl Ove Knausgård volt felesége 

Normális, ami abszurdnak tűnik, és abszurd, ami normálisnak tűnik. Lydia Davis narratív stratégiái egyszerre ejtik rabul az olvasót, és okoznak neki szenvedést 

Lydia Davis (1947) Nemzetközi Man Booker-díjas (2013) amerikai író, fordító, 1976-tól publikál novellákat, esszéket. Egyetlen regénye A történet vége 1994-ben jelent meg, amelyben meghökkentő, elvont írói hangon mesél el egy szerelmi történetet. Az Elég jól vagyok, de lehetnék egy kicsit még jobban is (Can't and won't) című nem éppen filigrán novelláskötet 2014-ben jelent meg New Yorkban, a Magvető Orzóy Ágnes (1967) fordításában 2021-ben adta ki. Davis egy sor amerikai irodalmár és kritikus kedvence, akik egy válságban lévő kultúra nyelvezetének megújítóját látják benne. Azt jelenti az amerikai irodalomnak, amit Ludwig Mies van der Rohe az építészetnek, Yohji Yamamoto a divatnak: végletekig redukált kortárs minimalizmust.

Az Elég jól vagyok, de lehetnék egy kicsit még jobban is öt részből álló, metafiktív költői próza, kommentár, kimerítő ontográfiai lista egy paradoxonokkal teli világról. Egyszerre posztmodern, új-realista és minimalista regiszterkavalkád, ahol Flaubert intertextuálisa minden további nélkül kerül fésűkagylók, asszociatív álomnovellák, makacs porszívók, és egy három tehénről szóló meditatív portré mellé.

Davis szövegei olyanok, mintha kölcsönkért volna pár elutasított stand up comedy szöveget, hogy pár pontot és vesszőt máshová tegyen, aztán összegyúrta őket Proust-tal és Knaugsgård-dal. Mint a neodada képzőművész, aki a valóság közvetlen kisajátítását abszurd és banális eszközökkel akarja elérni, hogy lebontsa a glamurizálás kispolgári esztétikáját.

A Bloomington című egymondatos szöveg például egy jelentőség nélküli, semleges tónusú helyszíni tudósítás egy Indiana állambéli városból, ami az otthonosságélmény reprezentációs szintjét kalibrálja alacsonyabbra, hogy provokatív módon játsszon rá az exkluzív úti élmények narratívájára azzal, hogy nevetségessé teszi.

Most, hogy egy ideje már itt vagyok, határozottan állíthatom,

hogy korábban még sose voltam itt.

Ha olyan szöveget olvasunk, amely amputációt hajt végre a cselekményen, legyalulja a leírást, de benne hagyja a frusztráló homályt, a fanyar és fárasztó különc humort, miközben szíven szúrja az olvasót, akkor biztosak lehetünk benne, Lydia Davist olvasunk. Az Esetlegesség (vs. szükségszerűség) című novellában a hagyományos kontinentális filozófia szillogizmusa és dialektikus gondolkodása van kispadra ültetve és kifigurázva ebben a három mondatos novellában, ahol a két banális premissza tárgya egy nem-humán élőlény.

A mi kutyánk lehetne.

De nem a mi kutyánk.

Így hát megugat minket.

Ha megkérdeznék Lydia Davist, végül is mi a novella, valami olyasmit mondana, mint Joe Zawinul a jazzről; a novella csak egy szó. Davis úgy csűri-csavarja a formát, ahogy neki tetszik. Nem ő találta ki a short story, a flash fiction, és a show don't tell protokollját, ezek a konvenciók már készen álltak Hemingway, Carver és a többiek által, mire Davis belépett az irodalom világába. Nem akar a nagyrealista, barokkos irodalom (Mailer, Bellow, Styron) ölelő karjába borulni, de a Raymond Carver-i piszkos realizmus (dirty realism) hétköznapi, jelentéktelen hősei sem érdeklik, akik nem értik, és nem is akarják megérteni a világot. Lydia Davis írói perszónája a letisztult, érett, intellektuális felső középosztálybeli identitás felől beszél. Nála a történet nem az írás célja, hanem az eszköze, formát keres a mondanivalóhoz, és betekintést enged a szépirodalom működésébe. Arra keresi a választ, hogyan és mit lehet írni, amikor már minden történet meg van írva. Narrációs stratégiája implicit, homályos identitású elbeszélői hang, a szerzői jelenlét totális illúziója. Néhány sajátos tördelésű, már-már prózaversnek ható novellája a határátlépés faktuma, ahol nem igazságokat keres, hanem a világ túlbőségét katalogizálja és értelmezi (Elég jól vagyok, de lehetnék egy kicsit még jobban is).

Lydia Davis

A tehenek című novellával a kötet legnagyobb írói kockázatát vállalta, amikor új-realista valóságot mutatva, a húsipar gulágjaira küldött nem-humán élőlények ontológiai botrányát irodalmasítja. A modernitásban gyökeret vert racionalitásra, az ember kitüntetett pozíciójára épített fogalmiságot kezdi ki három nem-humán egzisztencia bemutatásával. A kortárs ú-jrealista filozófia és irodalom a valóságot, mely tőlünk függetlenül is fennáll, a létszintek végtelen sorának látja, közvetlen módon megragadhatónak tartja, miközben felszabadítja az antropocentrikus előítéletek alól. A narrátor a szomszéd teheneit aprólékosan, már-már absztrakt, matematikai elvontsággal, semleges érzelmi alapállásból, kognitív módon szemléli. A figyelem munkájával azonban a tehenek dologi mivolta is megszűnik, de nem felszínes és szentimentális narrátori esztétizálással, hanem a formával; tizenkilenc provokatív oldalon mutatja azt a poszthumán érzékenységet és ontológiai szolidaritást, amit egykor Nietzsche a torinói ló kapcsán érzett; minden létező beláthatatlan mélységgel rendelkezik. Ugyanez a gondolati séma jelenik meg a halas, kutyás és macskás novelláiban; az állandóan halat enni készülő narrátor hezitálása tulajdonképpen ezt a poszthumán kortárs filozófiai tételt ábrázolja, mely szerint a nem-humán és a humán között a lételméleti különbség csak fokozati, nem lényegi. (Halat enni egyedül). De az is lehet, hogy a novella Hemingway Öreg halász és a tenger című kisregényének metafiktív átirata. Davisnél sosem lehet tudni. Az intertextualitás és metafikció a Flaubert Davis által lefordított, és némiképp átalakított leveleiben bontakozik ki a legjobban, rövid szövegei pedig Proust hosszú mondataira való reflektálás (Davis fordította le Az eltűnt idő nyomában című regényét). A Levél az amerikai Életrajzi Intézet Rt. elnökének című novella mögött szinte látjuk Virgina Woolf vitriolba mártott tollát is, mellyel épp most szúr agyon valakit.

A Levél az alapítványnak a kötet legjobb autófikciós hosszú novellája; egy nem remélt, mégis megkapott ösztöndíj körül forog, az ábrázolt lelki botanika az életbe való kényelmetlen beilleszkedésre, egy nem válságban lévő, de egyensúlyozó énre mutat rá azzal, hogy sejteti, az ember akkor tanít, ha nem tudja azt csinálni, amit szeretne.

Davis formalista prózája mögött mindig csak lebeg a történet, sosem fejti ki, sosem írja meg rendesen. Ilyenkor segítenek a paratextusok, például a novellák címe. A Jegyzetelek, miközben hosszú telefonbeszélgetést folytatok anyámmal egy fragmentumokból felépülő szöveg, alapjáraton egy informatív beszélgetés lenne két nő között, egy csinos ruháról. Majd kibontakozik a domináns, narcisztikus és fárasztó anya képe, aki nem veszi észre magát, miközben lánya kezéből lassan kicsúszik az irányítás.

nyárra kell neki    csinos ruha pamut

pamut                   tumap

         paumt

        tpuam

        maupt

                             tpaum

                                         uampt

                            maput

                            mupat

                   tapum

A novellákban életrajzi fikció keveredik faktuális, autobiografikus szövegekkel, ahol Davis anyja (Hope Hale Davis) valódi karakterként jelenik meg. A Levél egy szállodaigazgatónak a hasított tőkehal helyesírása körül forog, azonban egy olyan nőről szól, aki a kelleténél jobban hasonlít szociálisan zavaró, enyhén mániás és gyorsan fraternizáló anyjára. Davis nővéréhez (Claudia Cockburn) fűződő kapcsolata is megjelenik A fókák című novellában. A kötet ajánlása Davis saját fiai mellett, az ő lányainak is szól.

A mindig gyanakvó feminista irodalomkritika nem találna fogást Lydia Davis-en, annyira androgün írásmódot használ, hogy feleslegessé teszi az elveszett női hang és női tapasztalat detektálását.

Davis kockáztat azzal, hogy nem hajlandó belépni a hagyományos formákba, a konvenciók felrobbantása néha egyenetlen, rögeszmés, körmönfont szövegtestet eredményez, amit mindig számon fognak kérni rajta, mert úgy tűnik, néha túlságosan is jól érzi magát ebben a groteszk minimalizmusban. Belemegy-e az olvasó abba a játékba, hogy Davis integratív olvasatot kíván, hogy szögesdróton átverekedő aktivitás szükséges ahhoz, hogy a mű előjöjjön? ∗∗∗∗∗

A kritika a litera.hu oldalon jelent meg

Jakupcsek Gabriella valahonnan elmegy, majd visszajön, megint elmegy, megint visszajön. A Partizánban még télen szerepelt, és amíg nem mondta  ezeket a bornírtságokat, elvoltam vele. Nem sok közöm van a munkásságához, de pár éve egyik barátnőm küldött egy linket, nézzem meg, aztán bugyogjunk (Ridikül). Bugyogás az, amikor valami nagyon nem fedi le, azt, amit mi gondolunk a világról.

Már a felvezető cím – kiragadták a meghívott szájából – gyalázatos. Megint egy közszereplő, akinek fingja nincs a #metoo kontextusáról, lényegéről. Havas Henrik (szexista barom) kapcsán azzal érvel, hogy "De hát ő ilyen!" Boné Ferenc is csak olyan volt. Gulyás felhozza a Fekete Pákós csokifasz témát (híres tévés eset, Havas kiment a stúdióból, annyira kiakadt, amikor egy játék során Fekete Pákóék csapata a csokifasz nyalást találta ki). Kérdezi Gulyás Márton, szerinte akkor is elhagyja a stúdiót Havas, ha csak Jakupcseknek kellett volna csokifaszt szopni? Szerintem, igen, mondja Jakupcsek háromszor. Hát persze. Ez a barom, aki rendszeresen alázza a kolléganőit, azért ment ki, mert alfahímként alázták meg, faszt akart vele szopatni egy fekete bunkó, akit mélyen lenéz. Ha csak Jakupcseknek kellett volna csinálni, térdét csapkodva, fejét hátravetve röhög, hogy mind a harminckét bolti foga kilátszik, és a cipőtalpáig belátunk.

Ha engem kérdeznek a Watergate-ügyről, a norvég olajfúró tornyokról vagy a klímakatasztrófáról, azt mondom, nagyon fontos, de sajnos nem értek hozzá, nem tudok véleményt mondani. Jakupcsek nem ezt mondja. Nem szeretné, ha a vendégei rosszul éreznék magukat, ugyanakkor volt képe azt kérdezni a bántalmazott Demcsák Zsuzsától, hogy "Hol rontottad el Zsuzsi?" Csak mert ő azonnal ott tudta hagyni Máté Gábort, amikor megcsalta. Mintha interjút csinálna a Világbank elnökével, de nem tudná, mi az IMF. De a legtrébb, az "Én csak magamból indulok ki" mondata. Ennyi év alatt nem jött rá, hogy vannak témák, amelyekben sokkal jobb, ha nem Jakupcsek Gabriellaként van jelen, hanem a témából pro & kontra felkészült, empatikus emberként? Zsuzsi elrontott valamit, a perverz, abuzáló operett huszár Kerényi Miklós Gábor viszont tévedett és túlélő. Nagyszerű, hogy ez a jégbe fagyott őstulok lelép és átadja a helyét olyan műsorvezetőknek, akik a társadalmi vagy női szolidaritást komolyan veszik, értik a mai korszellemet, és kifejezéseket, és nemcsak azért mert az Urban Dictionary-t böngészik esténként. Mert az oké, hogy a nyolcvanas, kilencvenes évek olyan volt, amilyen, de hogy ma, egy  műsorvezető ezeket az évtizedeket idézze meg a kérdéseivel, és a habitusával, az több a soknál. 5/2