Amikor valaki kortárs képeket akar nézegetni, elmegy egy kiállításra. Ott a spektátorban valaminek történnie kell,  jó esetben direkt azért megy oda, hogy történjen valami. Amire a legjobban szüksége lesz, az a ráhangolódás képessége, amiből a világon a legkevesebb van. A kép nem neki, a spektátornak fog szólni, és ez elég rosszul érinti majd. Semmi sem róla szól  majd, de a befogadás során sokat megtudhat önmagáról.

Száva Imre hentesmester egy nap azzal a kényelmetlen gondolattal ébredt, hogy az életének nincs semmi értelme. Érezte, hogy izzad. Minden jelentős eseménnyel a feleségéhez fordult.

Mi az életem értelme anyukám, kérdezte tőle három harmincötkor. Felesége a másik oldalára fordult, megszokta már az ilyet. Az időjárás miatt vagy ilyen, ezt hozza ki belőled. Tényleg esett, az a hajnali csendes fajta. Mindig mondani kellett neki valamit, hogy megnyugodjon. A nagyobb ünnepeket végig aludta, olyankor nem kérdezett semmit. A feleségének sosem jutottak eszébe ilyen dolgok, aludt volna, ha hagyják. A kevésbé jelentős kérdésekre könnyebb volt válaszolni. Elzártad a gázt? El, felelte ilyenkor az asszony és fordult egyet. Hat negyvenkor szólalt meg az ébresztő, Száva Imre megborotválkozott és elindult a munkába. Nem sok ideje maradt, hat kiló véres marhaszív várta, hogy kitegyék a pultra.

Fehér csempével kirakott húsboltban dolgozott. Ha valaki venné a fáradságot és feltöltené vízzel, úszómedence is lehetne, a könnyebb fajsúlyú húsáru lassan emelkedne fel, talán a tüdő, mert az szivacsos, a májak cafatosan lebegnének egy darabig, majd egészen lesüllyednének. Ilyen dolgok jártak néha a fejében, de aztán mindig arra gondolt, elég lesz a hülyeségből és dogozott tovább.

A sarki bolt legalább negyven éve szolgálta a vevőket, már Száva Imre is itt töltötte az inas éveit. Délután mindig nagyobb volt a forgalom, ezt szerette jobban, ilyenkor nem jutott idő a gondolkodásra, villámgyorsan csavarta zsírpapírba a hentesárut, égett a keze alatt a munka, és bár az üzletben tilos volt az alkohol, megtalálta a módját, csak éppen annyit, hogy jókedve legyen. Sok vevőt név szerint ismert. Kezét csókolom Marika, Jó reggelt főorvos úr, mondta ilyenkor és valahogy eltelt az idő. Egy nap azért történt valami. Reggel felhúzta a fehér hentes köpenyét, amit a felesége szokott kimosni, kivasalni, és kitett öt kiló friss sertés combot. Adminisztrált is, ez a munka legalább olyan fontos, mint a kiszolgálás, ha nem fontosabb, és kiment a bolt elé, hogy a megállító táblát a bejárathoz közel, a járda közepére tegye. Sokszor kiment a fejéből, de most nem. A diákok fejhangon vihogva, egymást túlkiabálva, összeverődve iparkodtak a reggeli forgalomban.

JCDecaux Álljon meg egy novellára, 2018. Pocket zsebkönyv és az Aethenaum Kiadó Álljon meg egy novellára című kötetében jelent meg. 

A csinos nők mindig a gyengéi voltak, az elsiető lányokon gyakran felejtette a tekintetét, nem szólította meg őket, de sokszor a nézés is elég. Néha nem bírt magával, nem bírta ki, hogy ne mondjon valamit, úgy érezte, szinte provokálják, de ma nem szólalt meg. Két lány a többiektől kissé leszakadva közeledett, ráérősen haladtak, mind a kettőnek hátizsák húzta a vállát, elképzelhetetlenül vékonyak és magasak voltak, szikrázott hajukon a reggeli napfény. Nem Száva hentes ízléséhez voltak kimérve, de azért őket is megnézte. Már éppen a kilincsért nyúlt, amikor megszólalt a hang, csak egy szó volt, minden indulat nélküli, a mester a hangos forgalom ellenére is meghallotta. Disznó. A közelebbi lány mondta, amikor elhaladt a hentes mellett. Hirtelen nem tudta, neki mondták-e, de valamiért úgy gondolta, igen.

A lány után nézett, az meg kissé oldalra hajtotta a fejét miközben a haját egy fejmozdulattal egyik válláról a másikra dobta és haladt tovább. Miért mondták volna neki, gondolta, nem adott rá semmilyen okot. A lányok messze jártak már, nem is tudott volna mit mondani. Egész nap nem ment ki a fejéből ez az indulat nélküli szó, és ami reggel még enyhe zavar volt, délutánra kifejlett nyomásként nehezedett a szívére. Úgy érezte, megalázták.Este, amikor hazament, a felesége nem kérdezett semmit. Le ne ülj, mert hülyét kapok, ez azért mindig kiszaladt a száján. Feleslegesen, mert Száva Imre ugyanannyira szerette a tisztaságot és a rendet, mint ő. Nem tudsz semmit az életről, mondta a feleségének vacsora közben anélkül, hogy felnézett volna. Mert te tudsz, mondta az asszony, és lenyelte a rántott hús darabot. Leültek a tévé elé, most már megnyugodva. Mi az, hogy sín citi? Fene tudja, válaszolta a felesége.

∗

A Habszivacs Szemle tudósítója az utolsó pillanatban érte utol az éppen hazánkban tartózkodó, de már régóta Litvániában élő Dr. Czövek-Zacskóssy Gyula mikrobiológust, aki azzal vívta ki a tudományos világ elismerését, hogy felfedezte azokat a mikroorganizmusokat, amelyek felfalják a világ tengereit és folyóit szennyező műanyag hulladékot. Ez alkalommal készített vele beszélgetést munkatársunk, Róka Monalisa. Ezúttal nem a tudomány felől közelítettünk, hanem az embert akartuk megmutatni.

Indítsunk kicsit messziről. Férfiként egy nőiesnek mondott tudományterületen, a mikrobiológiában dolgozik. Hogyan tudta kivívni magának a szakmai elismerést férfiként? Honnan az elhivatottság?

Gyerekként szívtam magamba ezt a fajta érdeklődést, bár édesapám és az apai nagyapám pedagógusok voltak. Ők is, és a tanáraim is az irodalom és a pedagógia felé tereltek, de én akkor már nagyon tudatos voltam ezzel kapcsolatban. Biológia fakultációra jártam a gimnáziumban, és arra gondoltam, a családomban én leszek az egyetlen mikrobiológus. (Nevet). Eleinte valóban nehéz volt férfiként, de ha valaki kitartóan küzd és megállja a helyét, az boldogul. Ez meggyőződésem. Velem soha nem éreztették a munkatársaim, hogy férfi vagyok, és én sem gondolok erre soha.

A kutatás gondolom, felemészti ideje nagy részét, itt nincs lejárt munkaidő, ahogy mondani szokták. Sokan tudják, hogy három gyermeket nevelnek a feleségével (Dr. Czövek Elvíra nemzetközi jogász – a szerk.) Hogyan egyezteti össze a munkáját a családi élettel?

Ana Segovia (1991) 

Szerencsésnek mondhatom magam, a feleségem rendkívüli mértékben segít a háztartás ellátásában, és a gyermeknevelésben. Nem is tudnám nélküle megoldani, bizony, sokszor ő viszi a srácokat az iskolába, és volt, hogy a szülői értekezletre is ő ment el. Neki az előző házasságából egyébként van két másik gyermeke is, akik az édesapjukkal élnek Madagaszkáron. Ennek ellenére nem szoktunk bébiszittert hívni, ezt vagy a nagyapák oldják meg felváltva, mikor melyik ér rá, de a feleségem bátyja is bármikor besegít.

Ön sokak szerint vonzó külsejű férfi. Jelent ez bármilyen előnyt, vagy éppen hátrányt ebben a szakmában?

Nem. Mindig törekedtem rá, hogy ne a külsőm alapján ítéljenek meg, és szerencsésnek érzem magam, hogy a szakmai előmenetelem szempontjából ez sosem volt szempont, pedig a legtöbb tudományban a nőktől függ egy-egy projektmunka elnyerése. Nézze, azt gondolom, alkalom szüli a tolvajt, aki nem megy bele kétes helyzetekbe, azt nem érheti meglepetés. (Nevet).

Különleges a neve...

Igen, a házasságkötéskor nekem ez a változat tetszett, hogy szimbolikusan is kifejezzük az együvé tartozásunkat, bár kicsit zavar, hogy csak nekem volt fontos az összetartozásnak ez a kifejezése, a feleségemnek nem. De kérem, ez maradjon kettőnk között. (Nevet).

Ha már itt tartunk, érzi, hogy munkássága példaként szolgálhat más férfiak számára, akik szintén e tudomány területén akarják megvetni a lábukat? A litván tudományos élet köztudottan sokat tesz azért, hogy minél több férfi kerülhessen be a tudományos kutatások világába.

Igen, ezért is élünk ott, talán kevésbé jellemző a női túlsúly, hagynak bennünket kibontakozni. De ez nem csak a tudományos életben van így, hanem sok más területen is. Képzelje, Litvániában él Európa egyetlen férfi mozdonyvezetője. (Nevet). Tudományos fokozatom a felfedezésem  ellenére azért még várat magára, bizonyos szempontból visszavetett a mikrobiológia területén tapasztalható versengés és rivalizálás.

 Utolsó kérdés, mit szeret a szabadidejében csinálni?

Hétvégenként leutazunk a palangai házunkba (város a Balti-tengernél – a szerk.). Nagyon szeretek ilyenkor csak a családra figyelni, szeretek sütni-főzni, az egyik specialitásom a lengyel bigos, ezt a feleségem és a gyerekek is imádják. Én nem eszem belőle, mert tíz éve vegetáriánus vagyok. Igen, talán ez a legjobb kikapcsolódás. (Nevet).

∗

Az euroatlanti kultúrkörben a sírokat Mindenszentek előtt szokták rendbe tenni, már ha valakit nem szórnak a Dunába. Anyám azért kánikulában is szereti rendben tudni a dolgokat.

A mi halottaink nem tudtak rendelkezni –, mint a nővérem, aki egy éves korában halt meg –, vagy ha idősen haltak is meg, a nyugati dekadencia nem érte el őket, fakoporsóban fekszenek, nem egy általuk ültetett avokádófa alá kérték a természettel összhangban lévő organikus temetést. Szóval, a mi halottaink a legtradicionálisabb módon nyugszanak egy kisvárosi temetőben, ahol alig vannak fák, és tegnap arra is rájöttem, miért.

Azért, mert a fák gyökere feltúrja a drága sírt. Megrepeszti a legszembetűnőbb helyen a márványt vagy a műkövet, nekik semmi sem szent, nem törődnek a látszattal. Nem úgy, anyám. Tegnap kimentünk a temetőbe rendbe tenni a sírt. A  balkáni régióban mondják így: rendbe tenni a sírt. Nincs itt semmi látnivaló, minden rendben, nem lopták el a piros tetejű műanyag mécsestartókat, nem szartak a sír közepére, a műanyag aranyeső is ott van, mehetünk haza, gondoltam. De mielőtt kimondtam volna, anyám felkiáltott: "Jézusom, hogy néz ki." Hiába van körbebetonozva és régen lefedve, az élő természetet nem lehet legyőzni, a beton mellett zöldellt a fű. Anyámmal opportunista vagyok, néha azonban legyőzöm magam, ezért bátran megkérdeztem, nem lenne-e jobb mégis otthagyni a füvet, hűvösen tartaná a földet, és igazán nem zavar senkit. Anyámon kívül. A halottaknak, meg azt hiszem, mindegy.

Életlen kis csákánnyal estem a zöldnek, szaladtak is a bogarak és a hangyák ezer felé, anyám meg gereblyézett utánam. Amikor minden oldalon kivégeztem a harsány zöldet, mely szemérmetlenül kérkedett életerejével, arra gondoltam, végső soron nem lehet legyőzni, erősebb mindennél, ott vannak a cunamik, ott van a Himalája, meg a bogarak, akik már akkor is itt voltak a Földön, amikor mi még nem, és akkor is itt lesznek, amikor mi már régen nem.

Alison Friend Artist 

Anyám nem gondolkozik ilyen hülyeségeken, ecettel kiöntötte a réseket, ahonnan már kicsákányoztam a zöldet. Elmenőben mondott egy rövid imát – az édes Jézuska benne volt –, majd visszanézett: "Milyen szép lett". Még két sír várt ránk aznap reggel, apai nagymamámé és Franciska nénémé, aki anyám nővére volt. Nagymamám sírját nem találtam azonnal, hiányzott a sok évtizedes hársfa orientációs pontként, amit anyám tavasszal kivágatott az önkormányzattal a gyökere miatt. Gyűlöli azokat, akik a sírban fekszenek, csak a sírboltért aggódik. Itt is kicsákányoztam az élővilágot, letöröltem a galambszart a hatalmas márványkeresztről, szakadt rólam a víz. Anyám felkiáltott, mintha egy rabló támadta volna meg, de csak egy scolopendrát akart agyonnyomni a gereblyével, aki gyorsabb volt nála. Higgadtságom elhagyott, "Ne bántsd már, mit ártott neked", förmedtem rá. "Kár volt szólnom", mondja. Amikor Franciska néném sírját tettük rendbe – aki a hangzatos Romsics Lászlóné nevet viselte – és anyám a meghatódottságtól, hogy segítek neki elszórni két kiló sót, aranyakról kezdett beszélni, amit a halála után nekem adna, de tudva, hogy úgysem hordanám, inkább mégis másnak adja. "Te majd eladod a sírt." Megnyugszik, hogy így el tudta rendezni a jövőt. Én meg arra gondoltam, tényleg minden csak nézőpont kérdése. 

∗

Egy négyrészes dokumentumfilm, amiben a sztorin túlmenően, számomra a legfontosabb kérdés, meddig lehet úgy vizsgálni valakinek a felelősségét, hogy ne legyen áldozathibáztató. Van-e felelőssége Sarma Melngailisnek abban, ami történt? Úgy érzem, kicsit igen. Spoileres kritika...

Selyem Zsuzsa cli-fi* novelláskötetét olvasni olyan, mint egy botrány részesének lenni, amiben te vagy a főszereplő.

Ez a botrány azonban nem a bulvár által kitermelt thanatológiai szórakoztatás, ahol híres vagy kevésbé híres emberek halála fogyasztható termék, hanem ontológiai botrány, ahol a létezés maga van veszendőben.

Selyem Zsuzsa (1967) 2020-ban a Jelenkor által kiadott Az első világvége, amit együtt töltöttünk című kötete a létezés botrányáról szól, olyan nem korrumpálódott írói hangon, ami elkerül mindent, ami veszélyeztetné vállalkozásának sikerét. Ez a hang olyan nyelvet kereső és megújító hang, amelyhez nem vagyunk hozzászokva. Ez a nyelv nem szólítja meg az olvasót, nem kérleli, nem csábítja, nem jelöli ki a helyét, csak valahova kifuttatja a narratívát, és úgy hagyja. De hát milyen nyelven lehet írni az éppen most folyó Apokalipszisről?

Selyem novellái nem is novellák a szó szoros értelmében, hanem olyan szövegek, melyben a szerző a nyelv valóságképző erejére számít, arra a nyelvre, amely a társadalmi cselekvés egyik formája. Nincsenek klasszikus, akcióval feldúsított történetek; nincs eleje, közepe és vége, ahogy irodalomórán tanultuk. Selyem szövegének esztétikája viviszekció (élveboncolás); azaz létfontosságú szerveket pakol ki, megmutatja őket, kinn hagyja a boncasztalon, miközben világossá teszi, nincs tanulság, ráadásul az olvasó-befogadó (inter)aktivitására is számít. Selyem műve maga a totális szubverzió (felforgatás). Már a cím is megtévesztő; mintha valamilyen romantikus párkapcsolati intimitás allúziója lenne, pedig a többes szám használata nem egy emberi entitáshoz szól, hanem minden létezőhöz, humán és nem-humánhoz egyaránt.

Grönlandon a rövidebb telek miatt gazdasági okokból el kellett altatni egy csomó szánhúzó kutyát. Vizualizáljuk ezt a történést a néplelken belül egy remélt ökológiai térfoglalás érdekében. Fontos lenne, mert közelebb kerülünk a Selyem-kötethez. Ha egy szépirodalmi alkotás tárgya és mondanivalója a szolasztalgia (ökológiai gyász, klímadepresszió, ökoszorongás), a poszthumán újrealizmus irodalmi-művészi interpretációja, és a disztópia, amelyben élünk, akkor a nyelvezete sem lehet olyan, mint egy múlt századi romantikus lányregényé. Ilyenkor a konvencionális nyelvhasználat megreformálására és kikezdésére van szükség, textuális fluiditásra, ahol szövegmotorként a testet működtetjük. (Erről lásd: Kérchy Anna gondolataira utalok: A fajok közti szolidaritás poszthumán etikai lehetőségei? Kétes környezetvédelem a kortárs feminista performanszban és a mai magyar populáris kultúrában TNTF ÉVF. 9 SZÁM 1 [2019]) Új szavakra, nyelvi invencióra van szükség, narratológiai torzításra, disztópikus nyelvezetre, ahol nincs egységes és megbízható narrátori megszólalás, de van regiszterkeveredés: historikus mese-narratíva, vándormotívummá váló intellektuális nyelvezet (apokalipszismérő), néhány hapax legomenon (sírástanárom), vagy paradoxiával átszőtt hasonlat (a sötét hangosabb), és persze a triviális, mindennapi nyelvezet.

Ebben a kötetben a szerző szándéka és transzparens világképe lép előre; kortárs ökológiai és feminista beszédmód, a kultúra és a humán excepcionalizmus (az embernek kivételes jelleget tulajdonító) kritikája, mely a poszthumán (ember utáni) emberi és nem-emberi sorsközössége felé fordul, szubjektummá emelve a hang nélküli nem-humán élőlényeket, azt állítva, emberi és nem-emberi létezés között csak fokozati, és nem lényegi a különbség.

Olga Tokarczuk regényében – Hajtsad ekédet a holtak csontjain át –, tartalmi és formai szervező elv volt az antropocén (ember általi ökokatasztrofikus földtörténeti korszak) kritikája. Selyem Zsuzsánál ennél is több; humanitás krízis.

A Hangyák boldogsága című novellába ez a bizonyos Tokarczuk regény van beékelve, a narrátor által továbbolvasva vagy éppen továbbírva. Amikor a Nagy Kétlábúról ír, akárcsak Tokarczuk, állati szemszögből nevezi el a kapitálissal írt emberalakot, a Vadász archetipikus figuráját például. Selyem szövegnek azonban historikus referenciája is van (itt kell az a bizonyos olvasói aktivitás), Ted Kaczynski (1942-2023) a Harvardon végzett matematikus anarchista-terrorista személyében. A férfi ökológiai megfontolásoktól vezérelve a hetvenes évek végétől a kilencvenes évek elejéig három embert ölt meg levélbombákkal, többet pedig megsebesített, miközben saját Waldenjében élt Montanában. A szavaknak tényleg mágikus és valóságképző ereje van, meg tudják változtatni a világot. Ted Kaczynski – cinikus leegyszerűsítéssel –, azért ölt embereket, mert annak idején elolvasta a Robinson Crusoe-t. Selyem szövegében érdekes nézőpontcsere van, hol Kaczynski, hol pedig a hócipős nyúl narrálja az eseményeket.

Sehogy sem értettem a dolgot: eltűnt lányaim a legjobb futók voltak az erdőben. És a legjobb anyák. Elkezdtem még jobban hegyezni a fülem. Egy napon aztán hallom, hogy egy Nagy Kétlábú költözött az erdőbe. Ez voltál te, Ted Kaczynski. Lett is egy rossz előérzetem. Építettél magadnak fából egy fura odút a föld tetejére, abban aludtál. Napokon át figyeltelek. Mit eszel? Mire vadászol? Követni kezdtem rettenetes lépteid. (106.)

Egy ideig mindketten azonos pozícióban vannak, egyszerre megfigyeltek és megfigyelők, akik folyamatosan monitorozzák egymást, mégis tudjuk, az embernek nem csak ontológiai előnye van, de rendelkezik egy tárggyal (puska), amely a kortárs poszthumán, újrealista filozófiai diskurzusban szintén jelentőséggel bír, ezzel fog megölni egy nem-humán élőlényt.

Selyem korábbi művében, a Moszkvában esik (2016) című regényében is historikus és fiktív narratív térben emberi és nem-emberi aktorok strukturálják és narrálják a szöveget. Antropomorfizált, nem-humán élőlények lépnek fel elbeszélői pozícióban, a Mielőtt szétszednétek című szövegben például egy Patty nevű kiskutya beszél.

Az lett velem, hogy egy nap Muhammad egy nagy táskával állított be, és odahívott és azt mondta: Patty, okos kutya vagy, megérted, itt nem maradhatunk, Ahmed jó ember, elvisz téged egy jobb helyre, és vigyáz rád, ameddig mi is megérkezünk. Nem tetszett a terv, minden sejtemmel éreztem, hülyeség egy percre is szétválni, de Muhammad is és Youssef is komolyan rám nézett, és abból megértettem, hogy mennem kell Ahmeddel. Nem is mennem, hanem csak ülnöm szépen a táskában a puha plüssön. (102.)

Nem csak a narratív stratégia rendhagyó, hanem tartalmilag is provokatív a szöveg, hiszen egy iszlám háborús övezetben élő homoszexuális pár kutyájának a nézőpontját közvetíti, felvetve egy nem szokványos aspektust, mely szerint a (polgár)háborús övezetekben nem csak az emberek, de az állatok is szenvednek. Azt a hagyományos sztereotípiát is kikezdi, mely szerint az arab kultúrában nem kedvelik a kutyákat. Selyem sokszor kontextus nélküli figurákat, egymásra referáló, egymást továbbíró szövegszálakat mozgat, ennek a novellának a szereplő-narrátora Patty kutya, a kötet vége felé visszatér, csakúgy, mint Mohammad és Youssef.

Nemcsak állatok érintettek ebben az ontológiai botrányban, hanem nők is. Az állatok és nők elleni erőszaknak és elnyomásnak ugyanaz a gyökere, a nők egy része pedig maga is interiorizálja az erőszak különböző formáit. Több szöveghelyen női narrátor mesél el egy egyéni vagy intézményes abúzustörténetet.

A palack lassan kiürül, a szél elcsendesedik, a viharfelhők sehol, és hirtelen azt látom, hogy a mercédeszes pali nemhogy feltámadt és köztünk van, de hátratekerve Bibi csuklóját, térdre kényszeríti, mögötte vigyorogva guggol a kesztyűs csávó, a hajó ingásától Bibi elveszti egyensúlyát, és rajta keresztül hátra esik, a mercédeszes meg húzza le róla a bugyit, nagyon gyorsan történik mindez, nem akarom elhinni, de amikor végre mégis, ráugrom a mercédeszesre. (48.)

Selyem nyelvkeresése és narrációs megoldásai nem mindenhol hibátlanok. Az a napverte sáv című szövegben például felmerül a narratív következetlenség, tulajdonképpen ki beszél, ha a narrátor olyan állapotban van, mint ahogy a szövegben megjelenik. Nyilvánvalóan az éppen mostanában deheroizálodó Petri György allúzióról van szó – Hogy elérjek a napsütötte sávig –, az ember alatti létezés, a túlságosan is emberalatti ábrázolása. Soha senki nem fog elérni a napsütötte sávig, talán ez a kulcsnovella a Selyem kötetben.

Fizetsz valamit? – kérdezem tőle, amikor már van annyi erőm, hogy hangot bírjak kiadni. Elég rekedtes hangot, régóta nem szóltam én már senkihez. Nem ismer fel, már én se ismerek fel semmit. (28.)

Néha túldetermináltak a leírások, néhol érezni, a szerző nem a karakter fejéből ír (A tökéletes fotó).

Leo Tolsztoj egyszer azt mondta: Amíg vannak vágóhidak, addig lesznek csatamezők is. Aki nem árt az állatoknak, az az embernek sem fog. Az állatoknak nincs hangja, ezért Selyem Zsuzsa kötetének tétje, hogy jelentős másikká emelje a humán és nem-humán létezőket, és az irodalom művészi erejével állítsa meg a nem-humán élőlények depolitizálását.

Selyem kötetét olvasva, felvetődik a befogadóban: létezik-e fontosabb irodalmi reprezentáció – amennyiben az irodalom látószögét megnyitjuk egy morális perspektíva felé –, minthogy az irodalom a maga eszközeivel megmutassa, a világban létező szubsztanciális rossz a mi hibánk? ∗∗∗∗∗

*Cli-fi az éghajlatváltozás kérdéseivel foglalkozó szépirodalom, A kifejezést Dan Bloom Tajvanon élő klímaaktivista és újságíró  alkotta

Selyem Zsuzsa: Az első világvége, amit együtt töltöttünk. Jelenkor Kiadó, Pécs, 2020

A kritika eredeti megjelenése: ambroozia.hu

Az irodalmi szocializáció során minden költő először fetisiszta, hisztérikus, mániákus vagy paranoiás olvasó, csak később kapja el a hév, ő is olyat akar írni, mint Petri György vagy Kassák Lajos, egyszerre legyen hermetikus és közérthető, a versszöveg legyen performatív aktus is, egy igazi tett, amilyet a nagyok csinálnak, és amit az ágy mellől irányít a költő egy kócos hajnalon.

A nő-olvasó Nemes Nagy Ágnes vagy Szabó T. Anna verseket szeretne írni, de ha nagyon képben van, és még nagyon fiatal, Zilahi Annát, Kállay Esztert vagy Vida Kamillát, akik a nyelvi esztétikumra hajtanak, mindezt poszthumán valóság-referenciákkal akarják integrálni. Egy biztos, a versek derivatívak, a metafiktív valóság részei, és legkevésbé a szerzőről szólnak, mert az alanyiság kiment a divatból, mint a fekete-fehér némafilmek. A versek egymásra reflektálnak ebben a végtelen fiktív térben, egymással beszélgetnek, nem az olvasóval. Igazi intertextuális műfaj.

A költő a tudatállapot-szivárvány bármely pontján lehetne, de ő direkt az autisztikus spektrumba helyezkedik, ott érzi a súlyszivárványt a legjobban. Nem minden autisztikus ember költő, de minden költő autisztikus, és minden költészet paradox, amennyiben a szerző nem beszélhet autentikus módon a verseiről, ahogyan az autisztikus ember is csak ritkán beszél önmagáról. A művekről kritikusok vagy más költők nyilatkoznak majd integratív módon, az autisztikus emberről a saját családja és a szakemberek, de a valóság és a miértek örökre rejtve maradnak. Költészetet művelni, költő szerepben lenni neurodiverz működési mód; betegség-metafora ha úgy tetszik, ahol a diagnózist az értő olvasóközönség, és a kritika állítja majd fel.

Verseket nem lehet úgy olvasni mint egy betegtájékoztatót vagy a vasúti menetrendet, noha a líraolvasási praxis részben kognitív aktus, ami nehezített, kötött pályán mozog, nem adja magát könnyen. Mint a hieroglif és démotikus szövegek, meg kell fejteni őket, és az intellektuális olvasóból rövid időre Jean-François Champollion válik, vagy Hercule Poirot. Az értő olvasó és a kritikus legfőbb feladata ilyenkor a kulturális kontextusok felfedezése, iktatása és visszakeresése. A két szerepkör itt ér össze. Nagy bajban van ilyenkor a verseket kedvelő olvasó archetípusa, az olvasói flow-élmény rendre elmarad, bosszankodva tolja félre a hagyományos alanyiságot nélkülöző műveket, melyekkel nem tud, és nem is akar mit kezdeni, mert úgy érzi magát, mint egy foxterrier az agárfalkában. Másfelől van a befogadásnak olyan esete, amikor félresöpörjük a világról összeszedett tudás egy részét, és hagyjuk hatni a lírát, a tiszta poézist, mint amikor forrásvízre lelünk, iszunk belőle, és nem a víz minőségét analizáljuk. Sokan ezt nevezik igazi versélménynek. A professzionális olvasó (kritikus) ritkán, vagy sosem iszik a forrásból, ő mindig a vizet analizálja.

A versírás buborék, a jó költő olyan, mint egy földönkívüli, akinek összezavarták az életét azzal, hogy itt felejtették a Földön a többiek azzal a küldetéssel, hogy nézzen körül és jegyzeteljen. Megcsinálta a feladatot, de visszadobták, ezért kénytelenek vagyunk az egészen különös nyelvet elsajátítani, amin megírta, és ami kizárólag pszeudoállításokat tartalmaz, a tér-idő kicsit elgörbült, de egy hangyányit meghaladta a káoszt. A kortárs versek egy része olyan, mint egy Malevics festmény, letakarít mindent, ami nem lényeges, mert a valóság elviselhetetlenül tautologikus, iszonyatos, borzalmas, a súlya agyon nyomja a földet, és mi szügyig gyalogolunk benne nap, mint nap. A versek mindig is a képekhez álltak a legközelebb, ebben az egymásra vonatkoztatási rendszerben a versszerző vizuális gondolkodó, aki gyorsan és hatékonyan fordítja le a látottakat amikor szöveges képet ad a világról.

Ha az ember kortárs költészetet vesz kézbe, és analizálni akarja azt a bizonyos forrásvizet, több szempont szerint járhat el. A belső érzelmi élményeknek és impulzusoknak van‐e összetartó ereje, az egyedi gondolatdarabok rendszerbe szedése megtörtént-e, összeálltak-e a motívumok, poliszémikus, paradox, metaforikus, ironikus vagy emotív olvasattal bír‐e, meghaladja‐e az egocentrikus kakofóniát, vagy maradt szókazal, feleslegesnek tűnő nyelvi leleményei formává szerveződnek-e, születik-e saját nyelv, és a legfontosabb, artisztikus módon válaszolt‐e a világ kérdéseire?

Juhász Márió (1992) filigrán kötete első pillantásra is bizalmat kelt. A lírai én ontológiai státuszában nincs semmi enigmatikus, fehér, középosztálybeli értelmiségi srác ölti magára a maszkulin szubjektum pozícióját, belső érzelmi élményekkel, autobiografikus referenciákkal, az ifjúság hormonális, hétköznapi drámaiságával és lekötetlen vegyértékeivel áll előttünk. Olvasóját is e körből keresi, fehér, intellektuális férfi olvasóval számol elsősorban, aki a szerzőhöz hasonló szocializációs cikluson ment keresztül. Még nem szellemi utakért harcol, nem hegemóniaharcot vív az élettel, azt majd tíz év múlva olvasunk tőle, most még olyan narratív alakzatokkal foglalkozik, mint a helyzetek átláthatatlansága, bezártság élmények, szenzitív, emocionális agyi örvények és tornádók, érzékszervi információk olyan releváns antropológiai térben, amelyeket szeret és ismer. Apahiányos kisfiú, aki a szobájából már kilépett, de a nagy folyók torkolatáig nem mer elmenni, a kikötő biztonsága most még elégnek tűnik. Otthon a szobában összeállított egy érzésekből megépített galériát, közben meditatív hangulatban bluest hallgat, és szét van csúszva, mint egy bevetetlen ágy. Mindent egyszerre szeretne megmutatni valakinek, elsősorban egy erős apafigurának. Ha nem tudnánk, hogy a kötetet egy férfi írta, akkor is tudnánk. Juhász Márió szövegeinek egy része tapasztalatra orientált poétika, vegytiszta férfiasság szöveg, másrészt viszont gondolati paradoxon és szolipszista tudatállapot szivárvány. Ezek a versszövegek kibontakozóban lévő férfiasságalakzatok nőiesnek tartott, zárt terekben történnek, amelyből azonban mindig hiányzik valaki. A Juhász versek bekeretezték magukat a tér néhány szegletébe, a lírai én számára elsődleges, antropológiai szempontból fontos hely-élmény, minden, a kötetben szereplő szövegben megjelennek ezek a terrénumok; ágy, szoba, asztal, konyha, lakás, terasz, ház, kocsma, város, falu, kikötő, színház, és a hozzájuk köthető archaikus tevékenységek, mint az evés, az alvás, és más, elsődleges hajtóerővel bíró tevékenységek. Juhász versei anti-metaforikusak, állandó motívuma az alvás, empirikus narratívaként van jelen. Minden kortárs férfi költőnek, (vagy prózaírónak) túlartikulált figuratív eleme, költői identitásképző eredője a kocsma, mint kiemelt antropológiai hely, Juhásznál is referencia, megkerülhetetlenül férfias tér, játszmák, egzisztenciák, hegemón küzdelmek festett díszlete.

Nézzünk pár férfiasságalakzatot. A Párbeszéd (12.) című szövegben már a paratextus (Korai Öröm: Garázsvarázs) árulkodik egy pszichedelikus esemény utóhatásáról, ahol az alkohol másnaposságot okoz a lírai énnek, és egyéb felelőtlen viselkedésre készteti. Tudatmódosítás, alkohol, promiszkuitás, vezeklés, és egy el nem küldött levél. Az elküldött levél nőies, nem érdekes ebben a kontextusban, nem vetélkedési paraméter, de egy el nem küldött levélnél nincs férfiasabb. Leghíresebb példája Dwight D. Eisenhoweré 1944-ből. „A partraszállás elbukott, visszahívtam a csapatokat”. Az Átkötés (22.) című szövegben egy félresikerült nyaralás fullad nyilvános lerészegedésbe és hányásba, minél edukáltabb a lírai én, annál nagyobb nyilvánosság előtt fekszik ki. A Mutatvány (36) című versben van egy lefejelt kuka, az egész helyzet aedilis plebisért kiált a nyilvános térben, és ennek a lírai én is aktív részese, szóval megint egy férfias térbe botlik az olvasó. Az M.G. fájdalmas énekében (39.) valamiért T.S. Eliot jut az ember eszébe, talán a filozofikus és egzisztencialista vonatkozások miatt. Ebben a szövegben az egy négyzetcentiméterre eső hapax legomenon, kontextuális kommunikáció és kulturális kontextus száma magas, a kocsmázás megint csak férfiasság alakzat, ha láttál egy önsorsrontót, láttad az összeset.

Ami felduzzad pénztárcádban napról napra,

napról napra leapad. Elkorhad gyomrod

a ropin, a só rajta ásvány, a pálcika kérges fa,

idilli sörhabtutaj.

A pultot, a pult hajnalát is ismered,

titkok tudója, zenegépek császára vagy,

előtted leplezetlen a világ, de a pepita csempén

kívül már, jaj, nagyon süt a nap.

Őrült vagy, apám, afféle állat,

amit a művelt nyugati ember ketrecben mutogatna

saját maga és társai ámuldozására.

Te, kisköltségvetésű csehtamás,

könyököld ki ingeid, kacérkodjál tét nélkül [...]

Azonban nemcsak férfiasság alakzatok vannak a kötetben, hanem szolipszista-meditatív-szürreális kifejezésmódok, amely főleg kortárs, fiatal költők tudatállapota. A Veszett a világ (28.) című versben így ír;

(...)

Zajos volt és sötét,

gyönyörű futamokról képzelődöm,

a harmónia a vízzel úszik el,

lábam alatt görcsbe rándul a Duna,

vonagló ragyogás,

meditált sietség.

Ragacsos pulton a sugárút csúszása.

Szőttem neked villamossínekből

színes ivópántlikát,

bénult táncomat járom,

örök bokrokban hempergek.

A Soha nem jártam még Dél-Amerikában (35.) című szöveghely az értelmezés számára kifejezett bizonyítékként szolgál a vers metafiktív értelmezéséhez, Gabriel Garcia Márquez és Jorge Luis Borges intertextuális világára reflektál.

ahogy végigsétálok a haciendán

ami furcsamód falakkal szegélyezve

és parkettázva van

nem ütközöm semminek

a kellékek válogatva

a pusztai miliőben

ágy asztal három szék

itt ugyanúgy térformáló elem a szél

árvíz csuszamlás

zene a szomszédból

(...)

Juhász első verseskötete hibrid alkotás lett, hermetikus is, közérthető is, egy csipet kellemes nemtörődömséggel, amely sok helyen közel engedi magát olvasójához, főleg férfiolvasójához. Versei önmegszólító, letompított, hétköznapi nyelvi regiszterben, tapogatózó stílusban szólalnak meg. A fiatal költők valamiért feszesen akarják tartani a lelküket, talán, hogy ne szivárogjon el olyan gyorsan, ki tudja. Ez a kötet sem felfelé vagy előre igyekszik, inkább szeretné elrendezni és körülhatárolni önmagát. A koherensebb és fegyelmezettebb szövegek későbbi életkor termékei lesznek majd.

Egy fiatal kortárs költőnek nehéz dolga van, költői világát egyszerre két szemszögből kell láttatnia, érzelmileg és értelmileg is. Juhász Márió az érzelmi részt egész jól csinálja, de nem elég szaturált (telített) ez a költészet, kordivathoz kötött, még nincsenek kiérlelt és kifinomult szürreális nyelvi lelemények és elmehurkok, egyelőre remixeli a remixet, de ott lapul már benne a karizmatikus DJ. ∗∗∗∗∗

A konyhában meg Elmore James szól Juhász Márió, FISZ Budapest, 2021 

Milyen bátor a rendező, egy középkorú nőre alapozza a filmet, pedig ez a korosztály csak akkor érdekes filmalkotásban, ha sorozatgyilkos, szentté avatták, vagy az Amerikai Egyesült Államok elnökjelöltje. Valamit ki kellett találni, hogy mindenki figyelmére igényt tarthasson. 

Michèle Leblanc (Isabelle Huppert) sikeres cégvezető, aki kényelmesen él párizsi lakásában, nincs híján a társasági életnek, vannak barátai, szeretője, anyja és egy felnőtt fia. Kislánykorában traumatikus eseményeken ment keresztül, de felnőttként sikerült kemény munkával egzisztenciát teremtenie, és kézben tartani az életét. Egy nap brutálisan megerőszakolják otthonában, azonban nem jelenti a rendőrségnek az esetet. Traumájához, a támadóhoz, és a körülötte lévő emberekhez való ambivalens viszonyáról szól a film.

Felteszem, az egyszeri nézőtől senki sem várja el, hogy egy szakember szemével értékelje a látottakat, és diagnózist állítson fel. Paul Verhoeven az Elemi ösztönben is egy nőt állít a középpontba, akiről nem tudom a film megnézése után tizenöt évvel sem, hogy a sötét hármasból melyik személyiségzavar a sajátja. Verhoeven ebben a filmben is megpörgeti a dolgokat, minden oldalról megmutat valamit. Először úgy éreztem démonizálni fogja hősét, miközben semleges is akar maradni. Többszöri megnézés után erősebb dinamikának látom az elbizonytalanítás gesztusát, hogy nézőként megkérdőjelezzem egy maszkulinnak ábrázolt nő áldozatiságát, mert ez a két minőség nem nagyon fér össze a modern patriarchátusban.

Milyen érdekes ez a Michèle. Nem habzsolja a boldogságfelhőket, de alapvetően jól érzi magát a bőrében. Diszkréten aljas, és csak alkalomadtán turnézik saját horrorisztikus történetével. Ám ezzel a nyíltsággal talán elébe megy, hogy áldozat-komplexusa legyen, ki tudja. Azt már tudjuk, hogyan birkózott meg a múltjával, most azt is láthatjuk, hogyan viszonyul egy váratlan és brutális helyzethez. Nem úgy, ahogy gondolnánk. Nem szögeli be az ablaktáblákat, éppen ellenkezőleg. Megkeményítette a múlt, erős lett, mint a teknős páncélja. Mintha azt mondaná Verhoeven, az áldozatokat sem egy kaptafára gyártják. Michèle tényleg nem áldozatként működik, mégis megőriz valamilyen érzékenységet a múltjából.

Majdnem áldozathibáztatás. A kulturális nőgyűlölet azt jelenti, hogy a nőt leginkább kétféle pozícióban mutatja: vagy démonizálja vagy áldozatot csinál belőle. Az ivarérett és szellemi-lelki értelemben vett autonóm nő fenyegetést jelent mindenkire, amolyan terra incognita. Verhoeven is ezt a két minőséget variálja, így akar elbizonytalanítani bennünket. A nő most igazi áldozat vagy csak az áldozatiság placebója? Az elbizonytalanításhoz a férfi szerep nő általi kisajátítását választja. Egzisztenciával rendelkező szexuális autonómiát tár elénk, melynek egy nő a birtokosa, ez a maszkulin konstrukció kevéssé ismerős mainstream filmekből. Hadd jöjjön zavarba a befogadó az idősebb nők szexualitásától, homoerotikus emlékezetétől vagy félmeztelen testétől. Ez az ábrázolás elidegeníti a nézőt a főhőstől, mert alkalmas az áldozatiság megkérdőjelezésére.

Jelenet a filmből Isabelle Huppert 

A nemi erőszak nem szexuális aktus, hanem hatalmi. Fokozza a néző elbizonytalanítását Michèle ambivalens viszonya brutális támadójához, és biztosan köze van a régi traumákhoz. Talán a valóság ignorálása, az önveszélyeztetés élménye, a halál és az élet mezsgyéjén való tartózkodás vagy a határok tágítása lehet Michèle célja. Olyan párhuzamos univerzum, ami csak egy kicsit tér el a valóságostól, és ahogy Borbély András írta a Mindenki című filmmel kapcsolatban, egy realista utópia. Ebbe a realitásba utalom az apa személyét is, aki csak egy pillanatra jelenik meg a színen, de az erőszak, a brutalitás, és a lelki betegség szimbóluma, mindannak, ami egy kislányra várhat, amíg felnövekedik. Michèle végül megtalálja a társadalom által normálisnak tartott határokat, azok nem vesztek el számára örökre, csak kissé ki lettek tágítva. Mindkét helyzetben, a gyermekkoriban, és a felnőttkoriban is aszimmetrikus térben helyezkedik el, ő a bántalmazott és hatalom nélküli fél. A katolikus egyház és a perverz erőszakoló szinkronba állítása ismerős toposz sokadik variánsa.

Diszkréten jelentkező hamis szelídség. Van két női szereplő a filmben, akik párhuzamba állíthatók. Michèle anyját (Judith Magre) több szempontból lehet értékelni, de ő nem egy utópia fénytörése, hanem nagyon is valóságos. Nem azért, mert nyolcvan évesen akar megint férjhez menni, hanem mert egy romantizált, a vér szavára apelláló idióta, akit a feltétel nélküli szeretet illúziója mozgat. A másik nő, Michèle szomszédja (Virginie Efira), aki élethazugságát tartja kondícióban buzgón vallásos hevületével. Valójában ezek a nők mentegetni szeretnék a férfierőszakot. Szerencsére Michèle nem lett anyás lány, nem sikerült megnyerni a szadisztikus szeretet női változatának, talán ezért maradt meg az ép elméje, és sikerült felülírnia a hagyományos értelemben vett áldozati szerepet.

Majdnem született egy feminista film, de ami majdnem az, az nem az. A film végén felsejlik ugyan a sisterhood életérzés, és feldereng a másik nővel való élet alternatívája is, mégsem látok benne sem utópisztikus sem realisztikus társadalomkritikát. ∗∗∗∗∗ 

 SZÖVEGEK A FILMBŐL

Az emberek nem értik, hogy a művészet olyan, mint az izom, állandóan edzeni kell, enélkül elsorvad, elhal. Az eredetiség, a különlegesség már nem jelentenek értéket, pedig régen sokszor maga volt a cél, ezzel szemben ma hiba. Manapság mindenkinek tele van a töke az újdonságokkal. Különben az ihlet nyolcvan százalékban meló.

A szégyen nem elég erős, hogy ne csináljunk szégyellni való dolgokat.

Nyilván csak a huszonhét emberáldozatról hallott. Állatokról bizonyára nem. Róluk sose beszélnek. Hat kutya, macskák, jó pár, ám rejtélyes módon megkímélt egy hörcsögöt, ki tudja miért.

https://videa.hu/videok/film-animacio/aldozat-2016-belga-francia-nemet-drama-FqNOvlgdYyT8xQbZ

Mindenkinek van elképzelése a világról, mindenki hisz valamiben. A kereszténység alternatívát kínál az eszmék szabad piacán, igényt formál a fogyasztók figyelmére, ezért szüksége van marketingre. Vágya az ismeretlenre irányul, egy nyilvánvaló Isten nem az ő ügyük lenne. Nem az ember és a nem-humán élőlények állnak a középpontjában, hanem a legfőbb jó, Isten. Az ember ebben a világképben gyermek, a nem-humán élőlények pedig rabszolgák. A viskó nem keresztényekhez szól elsősorban, hanem a szkeptikusokhoz.

Meghívás átváltozásra 

Egy gyermekét elvesztett apa, Phillips MacKenzi (Sam Worthington) öndekonstrukciós gesztusáról szól a film, ahogyan a világhoz való viszonyát visszabontja, majd újraépíti a keresztény hit segítségével, hogy elfogadható magyarázatot találjon az elfogadhatatlanra. A vadregényes Kanadában él feleségével és három gyermekével, amikor egy kirándulás alkalmával kisebbik lánya Missy eltűnik, és a nyomok egy elhagyatott viskóhoz vezetnek. Szomorú, bűntudattal teli időszak kezdődik.

Egy nap rejtélyes levelet kap Papától, mely találkozóra hívja egy viskóba, útközben azonban baleset éri. A kórházban töltött öntudatlan állapotban egy különös álom veszi kezdetét, melyben MacKenzi személyes élményként tapasztalja meg Istent és két szárnysegédjét. A paradicsomi körülményeket idéző mentális térben folytatott fájdalomterápia és life coaching során megérti, hogy énje feladásával magasabb rendű öröm birtokosa lehet, ha megbocsát kislánya gyilkosának.

Isten útjai kifürkészhetetlenek

Kanada tényleg gyönyörű, a szépen fényképezett családi filmek színvonalán, képi világa hagyományos szimbólumokra épít, nyomokban pedig jungi pszichoanalitikus elméletet tartalmaz. Ha az archaikus görög bukolika a világot az első konfliktus előtt ábrázolta, akkor a filmben ábrázolt animált Őrtorony Mennyország az ember utolsó konfliktusa utáni helynek tűnik.

Szimpatikus arculatfrissítésen esett át Papa: vertikálisan kihívott afroamerikai nő lett belőle, akit hidegen hagy a slim-managment, de Jézus Krisztus és a Szentlélek se néz ki rosszul. Hogy a Szentháromság kétharmada nőnemű is lehet, az nagyon rendben van.

Isten-Papa-Elousa (Octavia Spencer) legfőbb mondanivalója, hogy ő jó. A jó és a rossz képzete kultúránként eltérő lehet, a kereszténységnek azonban egyetemes elképzelése van az abszolút jóról és rosszról.

Találkozott Istennel, afro-amerikai nő volt

A morális és természeti rossz jelenléte a világban a legsúlyosabb kihívás a keresztény világnézet számára. Hogyan létezhet egy mindenható, mindentudó és jóindulatú Isten világában a rossz? Hogyan hagyhatja, hogy egy kislány gyilkosság áldozata legyen? Úgy, hogy nem ő tette, és még a legaranyosabb kislány is bűnös.

Istennek elégséges oka van, hogy megengedje a rosszat, az ember pedig nem látja a nagyobb összefüggéseket, ésszel nem tudja felfogni, hogy helyzetének vannak olyan elemei, amelyet nem ismerhet, mert az Isten tervének része. A káoszból a rendbe való átmenet során a rosszból magasabb rendű jó származhat. Bizalom és hit kell, hogy elhiggyük, ami most rossz, az végső fokon minket szolgál, akkor is, ha nem látjuk az értelmét.

Bizonyos esetben le is kell mondani az értelemről, mert kétélű fegyver, egy ponton túl az ember ellen fordul, és többre lesz szüksége. Ez a többlet a keresztény hit. Tulajdonképpen a hitnek ez a felhajtóereje, direkt ellenállni a rációnak. Hiszem, ezért értem. 

Jelenet a filmből

Minden rossz és szenvedés az ember szabad akaratából származik, de hogy valóban van-e szabad akarat, az nem témája a filmnek. A kvantumelmélet szerint van, szubatomi szinten. A szabad akaratnak kettős funkciója van: magyarázatot ad a rosszra és Istent minden felelősség alól fölmenti, mert minden a szabad akarat következménye. Minden rossz a világban saját hibáink és rossz döntéseink következménye.

Hogy a természeti rossz – cunamik, földrengések, melyek ezrek, milliók halálát okozta már – milyen akaratból származik, nem tudjuk meg, a szabad akarat eszméjével ezt nem igen lehet megmagyarázni, ide valami más kéne. Ha azonban egy nagyobb rossz elkerülése miatt van valami, akkor adódik a kérdés, Adolf Hitlert például miért hagyta élve megszületni? 

MacKenzi szabad akaratából nősült, szabad akaratából szexelt, szabad akaratából lett gyereke. Ha mindezt nem tette volna, nem lett volna kislánya, akit meggyilkolnak. A rossz megtapasztalásával azonban lelki fejlődésen mehetünk keresztül, és a szeretetre való képességünk is a szabad akaratból származik. A kérdés az, hogy a szeretet képességért nem fizetünk-e aránytalanul nagy árat?

Amíg mindenki meg nem tér, a rossz jelen lesz, ezért kollektív felelősségünk van. Minél többen térnek meg, annál hamarabb lesz vége a siralomvölgynek. Akik a vallás menedékjellegét veszik igénybe, azok a lerobbant viskójukat kipofozhatják takaros menedékházzá, mert egyszer mindenkinek szüksége lehet rá..

Isten azt állítja, ők nem bizonyítanak semmit. Pedig a megtéréshez pontosan erre lenne a legnagyobb szükség. Az egyetlen ok, amiért mindenki hinne Istenben, az az örök élet itt a földön, amit már ismerünk. De az egyház paradox módon előbb kéri a hitet, aztán ígéri az örök életet, valahol egy másik világban, de ez sajnos nem működik. Nem is lehet másképpen, mert olyat ígéret, amit nem tud teljesíteni senki, sem az ember, sem az egyház, mert Isten nem létezik, az ember vetíti ki magából a vágyálmait, ő a rossz és a jó is. Én azért a végén csak megkérdeztem volna: "Mégis, ki ölte meg a kislányomat?"

Ennek a keresztény fantasynak egyetlen erénye van: Istent nem férfinek képzeli el, ami szükséges, de nem elégséges feltétel. 5/2

*William Paul Young bestseller regényéből Stuart Hazeldine rendezte keresztény fantasy