Nem vicces, erőltetett és klisés, írja egy hozzászóló a MAFAB oldalán. Értem, mire gondol, de egy cseppet sem baj, lám, edukáció és művészi átlényegítés nem fér meg együtt. Világos, ez Paulo Coelho és Rachel Cusk különbsége. És akkor mi van?   

Egyelőre egy évad tíz epizóddal, nagyjából huszonöt percesek. Ebben kell megférnie a szférák zenéjének, humornak, edukációnak, érdekes sztorinak, társadalmi érzékenyítésnek, és a legfontosabbnak, a társadalomkritikának. Aki érezte már a bőrén, hogy olyan dolog választja el a nehezen leírható és klisének ható boldogság szótól, amiről nem tehet, az megértőbben áll a sorozathoz, mint a fenn említett  klisés kritikus. Vallási, életkori, egészségügyi, földrajzi, politikai szakadék, távolság, elválasztóvonal, azaz határok, amelyek a boldogság útjában állnak, mert nem lehet változtatni rajtuk. Cseles dolgok ezek a társadalmi normák, amelyektől néha el kell térnünk. Néhánytól el lehet, néhánytól nem, a következmények, a megrökönyödések néha három napig tartanak, néha az élet végéig.   

Kristen Bell, mint Joanna és Adam Brody, mint Noah

Ebben a sorozatban élet végéig tartó határátlépésnek tűnik az a dolog, ami körül a szereplők pörögnek, és nyilván nem lövöm le a poént, de annyit elmondok, a zsidó vallási gyakorlatok mindennapjai, szokásai vannak fókuszba helyezve, ugyan, hogyan korrelál a szerelemmel, és egyáltalán, hogyan kell(ene) jó párkapcsolati döntéseket hozni. A megszólított, vagy mondjuk így kihívott, egy siksze, azaz nem zsidó nő. Azért nem írok lányt, mert Kristen Bell, aki az egyik főszerepet játssza (Joanna) negyvennégy éves, Adam Brody (Noah) a rabbi szerepében pedig negyvenöt. Joanna karakterét valahogy Carrie, alias Sarah Jessica Parker determinálhatta vagy ihlette a Szex és New York sorozatból, mert úgy tűnik, az ő távoli hangja szól a múltból, hogy rávilágosítson néhány dologra, amit a társadalomtudomány kettős mércének hív. És igen, megint a szabályos viselkedésről van szó, amitől a nők úgy menekülnek, mint a tűztől, de ez olyan, mint amikor valakivel összeveszünk, és lestoppolunk egy sorozatgyilkost, aki kimenekít a helyzetből. Pillanatnyilag jó ötletnek tűnik.

Szóval, egy rabbi és egy, a szexualitásról podcastet készítő nő megismerkedik, és egymásba szeret. A nő maga mellett tudhatja munkatársát, barátját, egyben testvérét, akit Justine Lupe alakít. Ő a rezonőr, és a szabályos viselkedés mentora, aki minden percben legalább egy botor lépésre hívja fel Joanna figyelmét, és nagyon idegesítő tud lenni, aki próbált már szabályosan viselkedni, tudja, miről beszélek. Mert a szerelem egy konstrukció, semmi mástól nem függ, mint a viselkedéstől. De mire jók a szabályok? Leginkább arra, hogy távol maradjunk a zűrzavartól, és tisztán lássunk.

Kristen Bell és Justine Lupe mint két podcaster

A szerelem nem szépség, nem iskolai végzettség, nem életkor, nem családi állapot, nem politikai hovatartozás függvénye, hanem a helyes magatartási szabályoké. Ez a minden körülmények között működő rendszer alapköve. Kivitelezhetetlen, az ellenoldal számára tettenérhetetlen, lefülelhetetlen és paradox, csak egészen kivételes nők tudják gyakorolni. Miért nőket írok? Mert a patriarchátusban, amelyben élünk, a nőknek másképp kell viselkedniük, hogy elérjék azt, amit szeretnének. Többletterhet ró rájuk a társadalom. Mintha Párizsba Vlagyivosztokon keresztül kéne eljutniuk. Kerülőúton, gyalog. A szabályos viselkedés magába foglalja a szakadatlan önreflexiót, és a felhalmozott tudást az emberről. Állandó ügyelet a nap huszonnégy órájában, pihenőnapok nélkül. Mentor vagy szupervízor nélkül esélytelen, ők biztosítják a sürgősségi ellátást. 

És hát nagyszerű belelátni a vallásos zsidó mindennapok világába, hogy milyen dinamikák húzódnak meg a szokások mögött, és hogy mennyire nincs elválasztva közélet és magánélet – ami a gyakorlatban nem is létezik –, legalábbis a sorozat így ábrázolja. Mint minden dolog, ez is ambivalens, egyfelől védőháló, másfelől határsértés, ami nem való mindenkinek, csak hogy a kritikában is legyen pár klisé. 5/5

∗

Bármit, csak ezt ne (Nobody Wants This), 2024 S01/E10 / NETFLIX

Kislányom, mikor megyünk ki a temetőbe? Mindig ezzel a mondattal indít a telefonba, és ha nem rögtön a másnapot mondom, akkor kimegy egyedül. A lehetőségekhez képest ez a rosszabb, mert egész napos lelkiismeret furdalást okoz.

Most úgy tűnik, csak a sírra viszünk koszorút, meg kicseréljük a gyertyatartókat friss gyertyákra, de élő virágról szó sem lehet, az elhervad, és szemét lesz belőle, anyám szerint. Én, aki elkötelezett a növényfilozófia iránt, ezt éppenséggel üdvözlendőnek tartom, miért kellene elvágott nyakú virágokat díszként használni, ez annyira antropocentrikus megoldás. Anyám persze nem ezért csinálja. A halottaknak minden mindegy, a temetőtúrák alkalmával megtanultam, semmi sem róluk szól. Remélem, a távoli jövőben megszűnik az élőknek oly fontos érzelmi igény, és mindenkit szélnek eresztenek. A virág- és koszorúárusok persze rosszul járnak, nem kérhetnek majd ezreket a műanyag és gipszből készült szarokért. Arra gondoltam míg gyalogoltunk, hogy már most megmondom minden számba vehető rokonomnak, ha műanyag vázát, virágot és koszorút hoznak a síromra, annak következménye lesz. Nem tudom, mi, felmérem a terepet a másvilágon, és kitalálom, mi legyen a büntetés. Tudom, azért visznek műanyagot, hogy ne lopják el, de akkor inkább ne legyen semmi, vágott virág meg pláne ne. Mire kiérünk megnyugszom, engem egyik verzió sem érint, hiszen szélnek fognak ereszteni. Nagyon ajánlom nekik. 

A halálnál is rosszabb a műanyag fedelű gyertyatartó, vagy a november elsején rátett nyolc ezer forintos koszorú, amiből egy szociális segélyen élő ember egy hétig él. Skandalum, hogy egy teljes napot kell dolgozni Magyarországon egy közepes árfekvésű koszorúért, de ez már a politika világa, és most másfelé megyünk, annak ellenére, hogy minden, de minden politikai, ami az életben körülvesz bennünket. Amikor valaki azt mondja, "Engem nem érdekel a politika", tudom, kivel állok szemben. Anyám csak azoknak visz koszorút, akiket szívből utál, akiket szeret, azoknak nem visz, és ennek nagyon egyszerű oka van. Azok a sírok nem a főút mellett vannak, senki sem lát rájuk, főleg nem a Golyhovicsné, aki miatt van minden, bár nem ő az oka, csak a kiváltója a sírrendbetevős mizériáknak. De mi a valódi ok? Az a külső kontroll, ami évtizedek alatt belsővé lett téve, kezdetben szorongás, félelem a megítéltetéstől, később pont az ellenkezője: biztonság, támadhatatlanság, a mentálhigiéné forrása.

Alison Friend – Artist 

Süt a nap, két hét van még Mindenszentekig, nem sietünk, alig vannak a temetőben. Emlékszem, hogy szerettem a nagymamámmal kijönni, ugráltam a sírokon, olvastam a neveket, nagymamám elmondta az egyikről, hogy egy fiatal orvosnő fekszik a sírban, vérmérgezést kapott boncolás közben, huszonéves korában. Így szólt a fabula. Pár pillanat borzongás után továbbugrottam a következő sírra, akkor még nem érdekeltek a műanyag csokrok, és koszorúk, semmilyen esztétikai értékítélet nem fűtött, minden úgy volt jó, ahogy van. Nagymamám nem kezdett el gazolni, kapálni, mérget önteni és ronggyal törölgetni a sírboltot. "Rebeka, hozzál vizet a kútról", ennyi dolgom volt. 

Meglocsolta a növényeket, mindig elmondott valamit a szüleiről, nagyszüleiről, leginkább a férfiakról, de ez akkoriban ugyanúgy nem tűnt fel, mint a temető esztétika. És mennyivel szelídebb volt minden, a hatalmas hársfa, a rengeteg bokor és repkény, borostyán, amit vadregényesnek éreztem, volt benne valami békés. Eszembe sem jutott a halál, soha, egy pillanatra sem. Most csak ez jut eszembe. "A Papa (apám) vajon hozna koszorút nekem?", kérdezi anyám, miközben a koszorút kötözi a fakeresztre, ami a temetés óta a fekete márvány sírbolt előtt áll. Költői kérdés, évek óta először értünk egyet valamiben. Tudom, vannak férfiak, akik kijárnak a temetőbe, számtalanszor láttam, ahogy gereblyéznek, kis locsolókannával sétálnak, de a mi családunkban csupa maszkulin férfiasságalakzatot követő férfi volt. Apám például az egész életét megúszta takarítás, gyereknevelés, mosás, temetőbe és boltba járás nélkül.

A sírja gaztalan, de látom, a sok eső meghozta az eredményt, a nyár végén gyomirtózott földön újra sarjad az élet. Nem sokáig, anyám kiskapával, gereblyével esik neki. Lepókhálózom a feszületet és nyugalmat erőltetek magamra, ennyi idősen kötelező, amikor félpercenként hallom a nevem. Ilyenkor mindig csinálni kell valamit, amihez egyáltalán nincs kedvem. A nevem hallatán az jut eszembe, hogy négy szótagból áll, és ennek talán jelentősége van, akiknek jelentőségteljesebb életet szánnak, annak hosszabb nevet adnak? Sötét gondolatra jutok. A női nevek rövidebbek, a férfi nevek hosszabbak. Hiába, túl kell élnem a növények kiirtását, ezért intellektualizálok.

Anyai nagymamám sírjánál összetalálkozom egy régi kolléganőmmel – neki is négy szótagos a neve – és pár felületes mondat után megállapítom, ugyanolyan, mint régen, ezért hirtelen elhatározásból levetem a maszkomat és őszintén válaszolok neki. Zavarba jön, de a meglepődés belőle is előhoz pár őszinte mondatot. Anyám közben serénykedik, hamar végez, ha nincs közönség. Hazafelé hálálkodik, én meg elhatározom, hogy többet, jobban figyelek rá ezentúl, elmegyek hozzá, és együtt fogjuk nézni a török sorozatát délutánonként. Még egyszer nem követem el ugyanazt a hibát, amit apámmal. 

∗

Susanne Bier Oscar-díjas rendező munkája – ő rendezte az Esküvő után (2006) című kultikus filmet –, mégis, ez a sorozat csak közepesre sikerült. Nicole Kidman és Eve Hewson miatt néztem meg, utóbbi Bono lánya a U2-ból. 

Csontvázák a szekrényből

Nantucketről azóta tudok, mióta William Styron életét tanulmányoztam, és eljutottam Martha's Vineyard szigetéig a kutakodásban, ami Nantucket sziget mellett van. Óceáni az éghajlat, Massachusetts-hez tartozik közigazgatásilag, és annak idején WASP-ok népesítették be. Kik a WASP-ok? Fehér, angolszász protestánsok. A sziget, mint ideális, tökéletes világ kultúrtörténeti jelentőségű, de sokszor kapcsolódik rejtélyességhez, veszélyhez és elszigetelődéshez is. Nem véletlenül van ide kalibrálva a történet.

A Winbury család itt él Nantucketben, éppen az egyik fiuk esküvő előtti próbavacsoráját tartják, amikor meghal valaki a népes ünnepi vendégseregből. A második epizódig kell elvergődni, hogy megtudjuk, tulajdonképpen ki az. Nem rossz indítás, fokozza az érdeklődést, bár a meghalt szereplővel nem tudunk, csak igen felszínes viszonyt kialakítani. Milliószor láttuk már ezt a típust, unalmasan szép, hozza a konform szépségideált, már akinek ez a szépség-fogalom bejön. Ha divatmagazinban bukkan fel, oké, szép, de nem figyelemreméltó, hiába visel Missoni partiruhát, a szakmári búcsúban összeszeded a színes szemetet a végén, és ha magadra rakod, ugyanígy nézel ki, csak sokkal olcsóbb. Olyan típus, ha egyet láttál, láttad az összeset. Nem tud meglepni, semmi érdekeset nem mond a világról, nem tudod sem utálni, sem tisztelni, a létezése olyan, mint egy pohár Chablis, átlátszó, megiszod, és akkor mi van? Magán nyűglődik állandóan, belső gettóban él, ahova a világ egyéb gondjainak már nem jut hely. Érthetetlen, hogy lehet a legjobb barátnője egy olyan lánynak, akit a nem-humán élőlények érdekelnek, és egy állatkertben dolgozik, ami azért önmagában necces, az állatkertek létezése nem egyeztethető össze a jelen korszak progresszív etikai normáival. 

 Amelia Sacks (Eve Hewson)  és barátnője Merritt Monaco (Meghann Fahy)

Ahogy lenni szokott, elkezdődik a nyomozás, ki ölhette meg az áldozatot, majd mindenkinek lenne oka kinyírni. Mindenki gyanús, aki él és mozog. Nicole Kidman Greer Garrison Winbury-t játssza, ő a feleség és örömanya, de hogy ne legyen ilyen egyszerű, puha kötésű regényeket ír, nyilván romantikus lektűrök, "Gyilkosság Dubajban", gondolhatjuk, milyen lehet. Kiadója a házaspár tökéletes imázsára alapozza  a promóciót, de a néző nyilván sejti, mi van a homlokzat mögött. Biztosan nem transzparencia és a protestáns etika. Susanne Bier láthatóan a női szereplőkre helyezi a hangsúlyt, az ő motivációik érdeklik a legjobban. Ugyan mit csinálhat egy középkorú nő, ha rájön, házassága kátyúba került? Nem mondhatja, amit Woody Allen az egyik filmjében: "Miért ne maradhatna kátyúban?" Nem mehet Goába, hogy betagozódjon egy hippi közösségbe. Vagy kezdjen angolt tanítani Tokióban? Keveredjen viszonyba fia korabeli pasasokkal? Mondjuk, annyit tehetne, hogy reggelinél közli, nem viseli többet a férje vezetéknevét. Sokkal célravezetőbb, mint egy nagy veszekedés. 

A sorozatok mindig bújtatott didaxisok, minden sorozatnak – az irodalomnak is – ez az egyik lényege. Mit tanulhatunk A tökéletes párból? Például azt, ami egy közép-európai átlagnézőtől igen messze áll, ha cseléd van a háznál, nem szabad elvenni a munkáját. Ez olyan, mint a kávéházban, amikor elmegyünk, nem szabad a széket visszatolni a helyére, ez a pincér dolga. Vagy, amikor meglátjuk a szerelmünk szüleit. Vége lesz mindennek, lassan ható, de biztos méreg, de hát nem mindenki választhat párt az árvaházból. És egy érdekes felvetés, amit a rendező Isabelle Adjani (Isabel) szájába ad, hogy a hosszú kapcsolat alatti megcsalások tulajdonképpen arra vannak, hogy a szív tudja, még él. És, főleg azt, amit overdózisban adagolnak, de senki sem tanul belőle: a férjek nem hagyják el a feleségeiket. Ha igen, annál rosszabb.

Dakota Fannig mint Abbey Winbury

Apropó, Isabelle Adjani. A nyolcvanas évek francia filmikonja, aki látta a Metro (1985) című francia filmet, sosem fogja elfelejteni amikor azt mondja valakinek egy hosszú étkező asztalnál: "Mondja valaki másnak. "Engem nem érdekel". Most önmaga paródiája, és egészen elképesztő, hogy a rendező hagyta. Mint egy óvodásra maszkírozott múmia, polír, ránctalan arc, de kit akar megtéveszteni? Éppen az USA-ban járt, és beugrott egy sorozat jelentéktelen és felesleges szerepére? Nem kellett volna. Eve Hewson jó, de semmi rendkívüli, nehéz lesz ebben a versengő szcénában tartós sikert elérnie, bár még nem láthatjuk át a teljes pályaívet. Ugyanakkor itt van Dakota Fanning, ő játssza a házaspár egyik fiának terhes feleségét Abbey-t. Látszólag nem predesztinálja semmi a kiemelkedésre, a külseje – ismerve a hollywoodi elvárásokat – szinte semmilyen. Beállna a sorba az Aldiban, észre sem vennéd, de mennyi arca van, atyaég. A Ripleyben egy visszafogott, írói dolgával elfoglalt okos, érzékeny és viselkedni is tudó nőt játszik, itt meg egy pimasz, a szemeit forgató figurát. Liev Schreiber játssza a férjet, Tag Winbury-t, az amerikai flóra és fauna jellegzetes, mértéktartóan képmutató, hazug és szenvedélybeteg karakterét. Tulajdonképpen semmit sem csinál, mégis neki van Saját szobája, amiről Virginia Woolf egy egész könyvet írt. Felesége, aki író, a nappaliban dolgozik. Neki nincs dolgozószobája. Számtalan sorozatból ismerjük a karakterét, semmilyen meglepetést nem okoz, de azért Susanne Bier a végére belevisz egy kis kraftot, kizárólag az edukáció miatt. És ki a legjobb a sorozatban? Szerintem a Nikki Henry nyomozót alakító Donna Lynne Champlin, aki annyira kilóg a sok túlesztétizált nőn, hogy öröm látni. 5/3

Donna Lynne Champlin

∗

A tökéletes pár (The Perfect Couple), 2024 S01/E06

Lehúztak hát még egy bőrt a filmről, talán a forgatókönyvírónak támadt az ötlete, Lady Gaga-ban és Joaquin Phoenix-ben van valami közös. Mind a ketten tudnak énekelni. 

Csinálják a fesztivált

Nem volt ördögtől való ötlet összehozni a nyolcvanas évek lepusztult képi világát a sanzonokkal. Damien Chazelle mekkorát ment dalokkal a Kaliforniai álomban (2016), a Cherbourgi esernyőkről (1964) ne is beszéljünk, elnyerte annak idején az Arany Pálmát Cannes-ban. Todd Phillips rendező nem a sanzonokba bukott bele, hanem abba, hogy magára hagyta Jokert, akinek a történetében volt még tartalék, Lady Gaga is belefért, csak nem így. A dalok a brechti elidegenítő effektust hozzák, legyen ideje a nézőnek feldolgozni, amit lát, és ne tudjon azonosulni senkivel. Nincs ezzel baj. A karakterfejlődésről való elképzeléssel sincs, a szerelem kihozhatta éppen Jokerből, de a fókuszt rajta és az ügyén kellett volna tartani. 

Elképzelem, hogy Phoenix megkapja a forgatókönyvet, nyilván tudta, éneklős film lesz, és szerintem rossz érzése támadt. Johnny Cash annak idején áldását adta az életéről szóló filmben Joaquin Phoenix-re, joggal, és nem is a dalokkal volt a gond. Tele voltunk mi nézők elvárásokkal, egyik jelenet a másik után, de mind kapufa, milliószor látott jelenetek ilyen-olyan filmekből, a szűrőt vagy filtert már mi is be tudnánk tenni a kamerába, a sárgászöld illik a fegyházhoz és a szadista őrökhöz, a tárgyalótermi jeleneteket becsukott szemmel is megcsinálnánk. Joker/Arthur Fleck (Joaquin Phoenix) napjai a fegyintézetben telnek, már-már családias a viszony az őrökkel, ami alatt nyugodtan értsük a családokra jellemző hangulatot, a szeretet és gyűlölet állandó váltakozását, hol ellenségesek és kegyetlenek vele, hol meg énekterápiára viszik, de amikor a határok egy kicsit elmosódnak, azonnal helyre áll a status quo, mert itt is van egy családfő, Jackie Sullivan (Brendan Gleeson).

Joaquin Phoenix és Lady Gaga. 

Énekterápián ismeri meg Lady Gaga-t, és az, hogy a Harley Quinn/Lee Quinzel név – Gaga filmbeli neve – nem ragad meg senkiben, önmagában jelzi, nem tudunk a karakterrel viszonyt kialakítani, teljesen mindegy, hogy hívják. Lee? Hát, oké. Bőven elég, ha Joker őrült, nem kell még valakit bevariálni, attól nem lesz jobb, ha két bolond énekel. Lady Gaga (Lee Quinzel) azonban önmagában érdekes szereplő. Saját gettójában él, nem kell hozzá fegyház, önmaga foglya. Csak annyiban érdekes számára valaki, ha visszaigazolja beteges fantázia világát. Önmaga megszállottja, látjuk, mennyire élvezi, ha középpontban lehet. Valószínűleg az a nőtípus, aki mindig a férfitől várja azokat a tetteket, melyekhez önmaga nem elég erős. Látjuk, ő kezdeményez, azért, mert nem azt várja a férfitől, hogy szeresse, az csak melléktermék, ha viszonzásra talál. A férfi tetteinek kell nagynak lenni, ő csak odacsapódik a fényhez.

Deformálódásának lényege, hogy legyen, aki kimetszi, elvágja, kiszakítja a metaszolidáris fészekből, amit eredetileg a családja hozott létre, de valamiért elege lett belőlük. Ez az ő felnőtté válásának torz rítusa. Pont fordított a helyzet, Joker-nek Arthur Fleck az igazi énje, Lady Gaga-nak pedig tébolyult alteregója. De míg Joker olyan őrült, aki tisztán lát, Lady Gaga valódi őrült, aki a káoszt növeli, noha világos, a patológia gazdag rétegeinek a társadalomban van az eredője. A való élet torzulásainak nincs jelentése, csak jelentősége. Irodalmi vagy filmes alakok esetében viszont szimbolikus, a másság kíván magának metaforikus jelentőséget. Mindenkiben van egy szörny, és mindenkiben ott lapul a másik. 

Szinkronnal láttam, remek volt mind két hang, bár tudnám a neveket. Joker arcánál kevesebb megkínzottabb, gyötrelmesebb kifejező készséggel rendelkező arcot láttunk, mi több, nem is látjuk Joaquin Phoenix-et, csak Arthur Fleck-et és Joker-t, de ehhez hozzá vagyunk szokva, Phoenix annyira jó mindenben. De, hogy Lady Gaga is remek, az már-már valódi őrület.  5/3

∗

Néhány személy csalódást váltott ki belőlem, de hát a befogadó is megengedheti magának az elfogultság luxusát. Nem mindjárt alakult ki, kinek drukkolok, de amikor a favoritomban csalódtam, onnantól annak, akit a többiek kiközösítettek. 

Nem hallottam még Hermányi Mariannról, Vályi Istvánról, Lakatos Lászlóról és Url Izabellről, meg Mehringer Marcellről sem. Miért írom, hogy csalódást okozott pár játékos személye? Mert nem kedvelem őket, vagy nem érdekelnek, ilyen Kozma Dominik, Herceg Erika, de leginkább Muri Enikő, akit a Nyerő Párosban láttam legutóbb. Nagyon szubjektív a reality show műfaja, nyilvánvalóan annak drukkolunk, aki eleve szimpatikus, és a játékban az is benne van, hogy mi nézők elfogultak lehetünk. Az a játék lényege, hogy a műsorvezető Árpa Attila kiválaszt néhány árulót, más néven gyilkost, akik minden nap megölnek valakit, persze csak képletesen. A játékosok száma nem csak az öléssel csappan meg, hanem azzal is, hogy a játékostársak mindennap kiszavaznak valakit, akiről azt gondolják, hogy áruló.

A csapat. Sváby András még hiányzik

Az első szériában Sváby András nagyon hamar kiesett, és ezt valahogyan, valakik nem tudták olyan hamar elfogadni, mint mi, nézők. Kifejezetten fura volt, hogy a második széria legelső perceiben visszamászatták az ablakon, miután az ajtón kirúgták. Ennek mi lehet az oka? Annyira tekintélyes fazon, hogy méltatlanság történt vele, amit azonnal korrigálni kellett? A magam részéről alig vártam, hogy újra kicsinálják, főleg, hogy több ideje volt megmutatni magát. Amit Hadas Krisztával* művelt, az olyan volt, mint amiről ő szokott beszámolni a műsoraiban. Botrányos, de senki nem vette észre Hadason kívül. A szubtilis nőgyűlölet kifejezés szépen leírja, mit történt. A másik negligálása, megalázása, semmibe vevése, mansplaining**, a szerencsétlen nő meg ahelyett, hogy helyretette volna, a kegyeiért esengett, mint aki nem akarja elhinni, ez a seggfej tényleg ennyire seggfej? Rosszabb, mint Muri Enikő.

Utolsókat rúgja a nyár, estefelé sincs még hideg. A szegedi Jazz Kocsmába igyekszünk, este nyolckor kezdődik a felolvasás. Időben érkezünk, gyalog jöttünk, nem siettünk, még tart a kerthelyiségben a work shop, egy hosszú asztalnál Kemény Lili ül fiatalokkal. Lassan megtelik a belső helyiség is, a jótékony félhomály külön öröm. Sikerült a legjobb helyet elcsípni a kis pódium előtt, ha minden igaz, pár centire leszek Kemény Lilitől.

Andrea barátnőm a kis asztal másik oldalán ül, remek a pozíciója neki is, kicsit nyűgös a levegőtlenség miatt. Viszont pont ez a levegőtlenség adja a különleges aurát. Ásványvizet és kávét fogyasztok, egyre többen jönnek, már hárman-négyen is a lábam előtt ülnek a padlószőnyegen, ők még nálam is közelebb lesznek Keményhez. Megérkezik az író, szürke ingben, fekete nadrágban, sportcipőben. Olyan vékony, mint azok a nők, akiket csodál. Mint például Kristen Stewart, de ezt csak azok tudják, akik olvasták a könyvet, vagy indultak a Ki tud többet Kemény Liliről vetélkedőn. Azonnal az a kérdés ugrott be, amit Queen Latifah kérdez sorozatbeli lányától: "Mit üzen ez a ruha?" A szett megfosztja Keményt minden sztereotip nőiességtől, teljes mértékben gendersemleges, no smink, ad hoc módon feltúrt kis konty frufruval. Milyen más volt, mint nem sokkal később Karafiáth Orsolya a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál Behind the book című blokkjában. Nekem különben tetszettek Karafiáth szettjei, bár a göndör fürtök kulturális kisajátításnak tűnnek – fehér, privilegizált nő hordja úgy a haját (parókáját), mint a fekete nők, de nem vagyok aktivista, úgyhogy hagyjuk a témát.

Work shop a Jazz Kocsma teraszán. Fotó: Fakan Csaba

Szóval az androgün jelenség belecsap a lecsóba és elkezdi a könyvének egyik részletét olvasni. Nem jól, nem rosszul, ahogy egy író olvas. Drogos trip-et jelenít meg, annak minden bekalkulálhatatlan vizuális dimenziójával, ott vagyunk, átérezzük, mi is voltunk már beszívva, bespeedezve, legalább egyszer. Ebben a részletben olyannal drogozik, akibe szerelmes, de nem kéne, és van benne valami szomorú melléktermék, ami nem a drog hatása, hanem valami másé. A belátásé, ami még nem az övé, de közel van már, és egyszer utoléri a narrátort. Bánom, hogy nem írtam a kritikámba erről a részletről, de olyan komplex könyv, a karakterszám viszont kötött. Két zenész – a nevüket nem jegyeztem meg – olyan hangzást állít elő, ami egy buddhista templom és Kurtág György között van félúton. Andrea barátnőmnek baromian nem tetszik, nekem igen. Egy cintányér, egy citera és egy elektromos kávéhabosító nászából született zene.

Kemény Lili író. Fotó: Fakan Csaba

A részlet felolvasása után Veszprémi Szilveszter blogger, költő, közösségszervező irodalmár jelenik meg, és elkezdődik a beszélgetés. Veszprémin érződik, eredeti dolgokat akar kérdezni, de úgy, hogy ne derüljön ki, nem olvasta a könyvet. Ha igen, itt kérek alázatos bocsánatot. Túl általános, túl messzire vezető kérdések, és én aki kiolvastam, kicsit konkrétabb dolgokra gondoltam. Nyilván nem arra, kik vannak a fikciós nevek mögött. Azért nem várom ezt a kérdést, mert nonszensz, meg hát tudom a választ. A kiadók általános kritikája közben megtudom, magánkiadásról van szó, és a homlokomra csapok. Persze, csak képletesen. Hát ezért beszerezhetetlen. Ezért nem tudja egy barátom megrendelni a könyvesboltból. Nem mindenki olyan szerencsés, mint én, hogy a kiadó su\cure-sale ("szükürszál") bedobta neki a recenziós példányt az Írók Boltjába. Azt is megtudom, Kemény tanít a Freeszfe-én, ami nem ad diplomát, mert nincs akkreditálva. Ezt nem tudtam, és nagyon meglepődök.

Veszprémi nyakatekert, messziről induló kérdéseire és meglátásaira Kemény Lili szintén nyakatekert módon válaszol, érzésem szerint túlzottan hosszan, de az is lehet, csak dekonstruálni akarta az ilyen beszélgetéseket. Új mederbe akarta terelni  a kérdező és válaszoló dinamikát. Kicsit lehangol, hogy minden kritikámban írt felvetésnek pont az ellenkezőjét domborítja ki, egészen más magyarázatot adva az általam tematizált szövegtartalomnak. Ó, hogy mindennek alapvetően Shakespeare Sok hűhó semmiértjéhez van köze? Hogy mindennek más a módusza, mint amit én oly éles szemmel megláttam? Imposztor-szindrómám már akkora, hogy a Holdról is látszik, este enni kér majd. Égek, mint a Reischtag.

Kemény Lili íróval Veszprémi Szilveszter beszélget. Fotó: Fakan Csaba

Most már akkor sem kérdeznék tőle semmit – nehogy kiderüljön, ki vagyok –, ha lehetne. De nem lehet, mert Veszprémi nem adott szót a közönség soraiban ülőknek. Helyette egy befőttesüveget – persely – emleget, annak az irodalmi közösségnek gyűjt, amit ő szervez. Automatikusan kérem Andreától a táskámat – az ő székén csüng –, és azon gondolkodom, van-e nálam készpénz. Majd zsongás, fészkelődés, Kemény szavai: lehet venni és dedikáltatni a könyvét. Bosszús vagyok több soron. A saját példányom egy író barátnőmnél van, éppen olvassa vagy nem olvassa, a lényeg, hogy nincs nálam. A perselyezés és a kommercializálódás miatt kellemetlen érzésem támad, az országjárás célja hát ez lenne? Nem vitatom a jogosságát, csak elmegy a kedvem. Ezt kell majd tennem egyszer a saját könyvemmel?  Szó sem lehet róla. Felcihelődünk, kótyagosan megkeresem a kijáratot, megcsapja az arcom a hűvös levegő. Lelkiismeret furdalásom múlóban, nem tettem pénzt Veszprémi befőttes üvegébe. Másnap reggel amikor felkelek, kész válaszom van, miért nem adtam pénzt. Egyfelől semmi közöm Veszprémi Szilveszterhez és a közösségéhez, engem kizárólag Kemény Lili és a könyve érdekelt, ráadásul sikerült megtennem, amit állandóan másoknak propagálok. Tudtam nemet mondani. 

∗

 Szeged, Kálmány Lajos utca 14./Jazz Kocsma/2024.09.23.

Valami történjen, mondja az egyik szereplő a filmben. Nem fog, mondom én befogadóként. Ahhoz, hogy valami történjen, az egész rendszert kell megváltoztatni. Csak az oktatás alrendszerét nem lehet kiszakítani a nagy egészből, ehhez minden társadalmi alrendszert meg kell változtatni. Mondjuk, száz év elég lesz. 

Darált gyermekagyak

Milyen röhejes, hogy ez a tíz éves kisfiú, a Palkó (Paul Matis), ugyanazt szenvedi el az iskolában, mint egykor én, aki már réges-rég nem tízéves, de pontosan tudja, miről van szó. Több évtized alatt semmit sem változtak az állami fenntartású iskolák? Lehetne forgatni ilyen filmet Waldorf iskolákban vagy a többi magán- és alapítványi iskolában? Nem biztos.

Woody Allen-nek van egy filmje, amiben moziba viszi az unokahúgát és közben arról beszél neki, nézze meg, hogy vannak felöltözve a tanárai. Mindent elmond róluk. Nézzük meg a filmben, hogy néznek ki a tanárok. Mindjárt a kezdő képsorokban látjuk az ének-zene szakos tanárnőt, aki magán felejtette a szado-mazo szettjét, fél órával ezelőtt még egy Swinger klubban lovagolt, nem volt ideje átöltözni, félt, hogy elkésik az évnyitóról. Ízléstelen, kellemetlen jelenség. A többiek is a szedett-vedett közép-európai átlagmagyar leharcolt öltözködéskultúrát hozzák. Ezek nem értelmiségiek, csak mert kaptak száz éve egy vidéki főiskolán diplomát.

Nem állnak távol a szadizmustól, éppen ez a foglalkozásuk lényege, a tanár kifejezés a szadista szinonimája. Persze hogy vannak kivételek, akik nem a szabályt erősítik, de aki nem jó emberként, az tanárként is selejtes. Aki bántalmazó, az tanárként is az. 

A tanári kar egy része

Szóval, van egy nagy elavult rendszer, mint a szódás kocsis lova, nehezen mozduló monolit tömb, amit nem az emberek személy szerint fognak megváltoztatni, hanem csakis az intézményi változások, amit persze emberek fognak létrehozni együtt, egy nagy társadalmi diskurzus folyamán. Egyszer majd divatba jön elhagyni a rémes évnyitókat, egyszer majd lesznek olyan iskolaigazgatók, akik az évnyitó helyett eligazítást adnak a kollégáknak, mit jelent a bántalmazás, a hatalommal visszaélés, lemegy a portásfülkébe és elmondja, ez nem házmester állás, ahol le lehet baszni a lakókat, ha későn érnek haza. Nem a szabályok nélküliség a fontos, hanem, hogy a szabályok mellett is védett helynek érezzék az iskolát.

Palkó Berlinből érkezik, úgy tagozódik be a magyar iskolarendszerbe, hogy tudja a különbséget. Neki rosszabb, a többiek semmilyen módon nem tudják reflektálni ami velük történik, ezért a másik gyereket bántják. A magyar állami iskolarendszer a maga sunyi gyermekbántalmazó módján fordítja a gyerekeket egymás ellen. A gyerekek nem lehetnek reflexívek, nem tudják szofisztikált szavakká formálni, mi történik velük. Az iskola a nagy társadalom leképezése, nyomorult, prekár emberek, akik túlélni akarnak és ezért semmilyen ár nem drága.

De a filmekben mindig van egy jófej tanár. A Holt Költők Társasága óta tudjuk, a jófej tanárokat a többiek kicsinálják. A rendszer nem csak a gyerekekkel baszik ki, hanem az alkalmazottaival is, most hagyjuk a tanárok helyzetét a mai Magyarországon, szerintem Szimler Bálint azért tette időtlenné a filmet, mert nem akarta túlzottan aktualizálni a tanársztrájkok időszakát. Jól tette, ez időtlen probléma, az emberi természet is felelős, nemcsak a politikai klíma. Karinthy Frigyes nem mostanában volt kisdiák, és a Pál utcai fiúk sem. A probléma időtlen, de  van egy különbség, több nő került a rendszerbe. 

Palkó és Juci tanárnő

Az embertelenség bedarál mindenkit. Juci tanárnő (Mészöly Anna) helyzete mai korra reflektál, a bántalmazás több évtizede lappangó, senki által nem detektált, természetes jelenség volt, nem volt rá szavunk sem. Nem tudtuk például, hogy diákot kiküldeni óráról nem lehet, mert ütközik a diákjogokkal, sérül az oktatáshoz való joga.

Miért nem jelennek meg a gyerekek szülei a nyílt színen? Mert nem egy HVG vagy Index.hu riportról van szó, hanem egy rendszer alapműködéséről. Juci néni, a fiatal tanerő nem jól nyúl a témához, nincs felkészülve a helyzetre. Amit tesz, az inkább róla szól, egy kedves, nem konfrontatív ember, aki biztosan a párkapcsolatában, a rokonaival és a szomszédaival is ilyen. Nyilván azonnal szemet szúr burn out szindrómás kollégáinak. Minden iskolában vannak Juci nénik és Ákos bácsik (Kovács "Dadan" Ákos). 

Nem különösebben jó film, van benne valami felületesség. Hiába Rév Marcell az operatőr, egyszerűen elkapja a befogadót a gépszíj: milyen divatosak az iskolát realista módon mutató filmek, talán Deák Kristóffal kezdődött, a többiek meg felültek a beteg rendszert bemutató állatorvosi ló hátára. Nem tudom. Ha már a film a médium, lehetett volna a szikár minimalizmus ellenére, vagy éppen azért vizuálisan erősebb – hiszen nem narratív film –, ott volt például az a bazi nagy fa az udvaron, azzal kellett volna kezdeni valamit.

A film vágása néhol irritáló, és paradigmaváltás sem ártana abban a tekintetben, hogy az iskolai kórust, vagy zenét a filmrendezők metaforaként használják. Már Szabó Istvánnál sem jött be a Zárójelentés című filmben. Jó téma, de nem biztos, hogy filmért kiáltott, nem tudott újat mondani erről a velejéig romlott rendszerről. Még valami. Az irodalmi adaptációk színrevitele iskolai előadások formájában legalább olyan skizó dolog, mint egy civilben minden nőt lekurvázó színházrendező a volt SZFE-ről. 5/3

A filmet a szegedi Belvárosi Moziban néztem meg. 6720 Szeged, Vaszy Viktor tér 3. Balázs Béla terem

A film versenyzett a 77. Locarnói Nemzetközi Filmfesztiválon, ahonnan három díjat is elhozott. Mészöly Anna, Paul Matis, Szimler Bálint

Pár éve láttam Az Egy nap (2018) című Szilágyi Zsófia (1978) filmet. Az van megfilmesítve, milyen mélyen egyenlőtlenek a nemi szerepek a családban. Hogy minden a nőkön múlik. Mégsem ők vezetik a családi autót például. Persze van, ahol két autó van, de ha egy van, azt a férfi vezeti. A nők biciklizve egyensúlyoznak a gyerekükkel, amikor viszik haza őket az óvodából. Legalábbis vidéken. Ebben a filmben nő vezeti az autót, de attól még semmi sincs rendben.

Klári (Konrád Zsuzsanna) elköltözik a közös lakásból a gyerekeivel. Barátnője, vagy régi ismerőse, Ági (Jóvári Csenge) segít neki a költözködésben. Budapest és agglomeráció napjainkban, ahol egy alsó-középosztályos modus vivendi bontakozik ki a szemünk előtt. Miért mondom, hogy alsó-középosztályos? Nagyon egyszerű, ha középosztályról lenne szó, költöztető autó vinné egy fuvarral a cuccost. Lenne rá pénz. Ha nem Klárinak és a férjének Áronnak, akkor valamelyikük szüleinek. De nem fizetik. Ezért viszi Ági a kis piros autójával több fuvarral. Valaki megszámolta, hétszer, oda-vissza.

A filmnek több rétege van, lehetne például elemezni Kláriék tárgyi kultúráját, ahogy pakolják a kis autóba, vagy inkább tuszkolják az évek alatt felgyülemlett tárgyakat. Sokat elmond róluk. Elég diverz és ismerős dolgok, minden magyar alsó-középosztályban van például olyan ruhaszárító, mint nekik. Vagy forgószék. Mondjuk Vető János reprodukció (Revolution) nincs, meg ennyi könyv sem. Klári több könyves zsákot összerakott, de még mindig tele a polc. Kiragyog a káoszból egy gyönyörű szőnyeg, látszik a jóra és szépre való törekvés, csak nincs hozzá kurázsi. Ismerős paradigma, az anyagi és a szellemi javak nincsenek összhangban. Martens cipő, olcsó fülbevaló, kozmetikázatlan arcbőr, strukturálatlan hajviselet. Elég kaotikus.

Vagy lehetne értelmezni a vitalista materializmus mentén, ahol a tárgyak még nagyobb szerepet kapnak. Ez az új filozófiai irányzat a vibráló anyaggal foglalkozik, a tárgyakból áradó entitásokkal, bár talán ez túlzottan messzire vezetne.

Jóvári Csenge és Konrád Zsuzsanna

Miért dráma? Mert tele van olyan konfliktusokkal, amiket nem lehet megoldani. Úgy maradnak az idők végezetéig, akár egy vidéken elromlott kapu zárja. Ez ugyanis a film kulcsmetaforája. A Január 2. látszólag Klári drámája; véget ért kapcsolata a férjével, kész, vége, vagy talán nem. De az igazi dráma nem az övé, hanem Ágié.

Dráma alatt azt kell érteni, hogy mondjuk ledobjuk az illúzióinkat, vagy ráismerünk valamire, ami végig ott volt a szemünk előtt, csak épp a lakmuszpapír hiányzott. Vagy olyan katalizátort találunk, ami mindent megváltoztathat. Azért a feltételes mód, mert Szilágyi Zsófia direkt lebegtet mindent, és igaza van. Soha, senki nem tudja mi következik. Nincs nagy terv, mert a filmnek van forgatókönyve, az életnek viszont nincs. Van egy házasság, ami tönkrement. Tudjuk miért? Nem, és nem is érdekes. Minden házasság hasonlít egymáshoz, a kezdete és a vége is. Ami ebben a filmben történik, az teljes mértékben imperszonális, azaz személytelen. Klárik, Ágik, Áronok, Károlyok és Zolik, és persze Sanyik.

A film egyik erénye, hogy remek karaktereket vonultat fel, majdnem remek színészi teljesítményekkel. Vegyük Klári pasiját. Annyira ismerős fazon, hogy a személyi számát is meg tudnánk mondani. Van egy nője, aki még valakinek a felesége. Mi van?  Klári még férjnél van, de már bebiztosította magát egy teljesen felejthető fazonnal, aki nem fizette ki a költözködést, de százötven ezres porszívóban gondolkodik, a havi albérleti díj kétszeresében.

További rétege a filmnek az ökológiai szorongás legyengített változata fákkal, amelyek Klárinak hiányoznak. Az nem gond neki, ha sorba vannak ültetve, és a diverzitásnak annyi, ez nem szempont, ezen szorongjanak csak a fák. A film reflexiós szintje mégis csak a párkapcsolati dinamika megmutatása úgy, ahogyan a középosztályos elit látja a nála eggyel alacsonyabb társadalmi réteget. Ez feltevés, de nem alaptalan, Kemény Lili Nem című könyve óta tudjuk, a filmrendezők nem az alsó-középosztályhoz tartoznak.

Borbiczki Ferenc

Szilágyi Zsófia olyan filmet rendezett, ahol két nő többször is össze van zárva – egy autóban ingáznak a nap folyamán – , de nem tudott vagy nem akart, vagy eszébe sem jutott (neki sem), hogy a két nő beszéljen valamiről, ami nem férfi, nem párkapcsolat. Talán a fák hiánya ilyen volt, nem emlékszem, és nem tudom visszanézni, mert a Cirko Gejzírben láttam, nem videón. Olyan, mintha a filmekben és a könyvekben a nőket kizárólag a férfiak és/vagy a párkapcsolatok érdekelnék a világon a legjobban, miközben a férfiakat a világ érdekli és önmaguk. 

Milyen Klári és Ági kapcsolata valójában? Szavakban szép. De mégis, Klári hagyja, hogy Ági egész nap fuvarozza az ócska és kevésbé ócska használati tárgyakat, lépcsőt másszon, emeljen, ide-oda tegye a dolgokat. Hiába tiltakozik erőtlenül, süket fülekre talál. Ez a baráti szeretet ezek szerint. Nagyon jó, ahogyan Ági pasiját, Sándort mutatja a kamera, vizuálisan mindent kifejez, ami ennek a karakternek, figurának a lényege. Van néhány kevéssé sikerült kamerakezelés, nekem ilyen volt a vége felé a Csobánkai utcán gyalogló Kláriról elforduló kamera, ahogy Ágit mutatja, ül a kocsiban és indul Budapestre. 

Konrád Zsuzsanna Jenny Slater karakter, jó volt, az Ágit alakító Jóvári Csenge is. Régen láttuk Borbiczki Ferencet filmben, ő játszotta Klári apósát, bármit játszik, mindig hiteles. Teljesen hihető volt a kicsit szubmisszív, felesége elől a valódi érzéseit titkoló após figurája. A Január 2-őt a 81. Velencei Filmfesztiválon mutatták be. 5/4

Mártát a klimax után Mártikámnak kezdték hívni, mintha az élet így kárpótolná. Mit veszített el, hogy kárpótolni kelljen? Szépsége idővel véreres, löttyedt és májfoltos lett, naivsága kezelhetetlen irányításmániává változott, és minél elviselhetetlenebb lett annál inkább becézték. Ha járt volna terápiába, tudta volna, környezete túlkompenzál, hogy ne kelljen vízbe fojtani.

Mártikám sosem költött ilyen marhaságokra, viszont isteni házi krémest tudott csinálni, gyakran hívták házhoz. "Mártikám, pénteken a Pistának lesz névnapja." Akik nem ismerték olyan jól, mint a családtagjai, azok kedvelték. Szerették bővérű kacagását, találó bemondásait, mindenki dőlt a nevetéstől, ha megszólalt. Mártikám nem csak a házi krémest titkát tudta, de azt is, hogyan kell a családját úgy irányítani, hogy senki ne vegye észre, hogy minden úgy van, ahogy ő szeretné. "Nem akarok beleszólni, ez a ti dolgotok." Végül a gyerekei abban a községben vettek házat, ahol ő élt, a lánya nem vált el, a fia pedig nem vette feleségül tizenöt évvel idősebb, két gyerekes barátnőjét. Mártikámat mindenki szerette, de volt egy kellemetlen szokása, szeretett mások kertjébe szarni. Hol kisebb, hol nagyobb kupacokat csinált, és soha nem vették észre. Azonban minden jónak vége szakad egyszer. Az új szomszédnál készítette a híres krémest, a lugas alatt, a leveles tészta éppen a tölteléket várta, amikor Márta leült szarni. Azt hitte a szomszéd bent serénykedik, és van egy kis ideje. Nem volt. "Ott van az ásó, el tudod temetni." Nagyon kevés lett, mondta Márta. Ez nem mennyiségi kérdés, válaszolták neki. "Márta, maga anális karakter." "Beleszarik mások dolgába." "Csak maga szó szerint." Ezt mondták volna, ha időben segítséget kér. De nem kért. 

∗

Andrea Kowch: In the Distance (2015)

Egy hely nem egyszerűen a tér valóságos pontja, hanem kulturális konstrukció, egyszerre tartalmazza a dialektikamentes tájat és a rousseau-i daccal terhelt dialektikus, ember nélküli természetet. Ember és természet egymásnak feszül, farkasszemet néz, és dűlőre jut.

Uram, itt a szakadék, amit rendelt

A hely az ember sorsát meghatározó lelkiállapot kivetülés, légkör, ahogy Heidegger mondja, A mód, ahogy vagy és vagyok, ahogy mi, emberek vagyunk a földön – a lakás. Föld és ég közötti világban halandók laknak, miáltal válik a világ bentté. A táj hatalmas projekciós felület, vajon ha kihívás érkezne a végtelenen túlról, köze lenne az embernek ahhoz? Daniel Kehlmann El kellett volna menned című kisregényében a hely szimbolikus rendszer. A látszólag paranormális aktivitással bíró minimalista designnal megépített tér nem oka, csak kiváltója az író- narrátor grammatikai féregjáraton való eltűnésének. Köztes léte, énjének fokozatos eltűnése a szövegből bontakozik ki, a gyanakvó olvasó pedig nyomolvasással követi.

Író- narrátor feleségével és kislányával magas gleccserek közé ékelt alpesi házba költözik egy időre, hogy nyugodtan dolgozhasson legújabb forgatókönyvén. Házasságának és írói munkájának mégsem használ a téli táj, a problémák nem engednek fel, párkapcsolati dráma bontakozik ki, a valósággal való kapcsolat pedig egyre bizarrabb világba vezeti az olvasót.

A kisregény lineáris történetvezetése, az első személyű totalizált elbeszélő többnyire belső monológgal működteti a fikciós játékteret. A minimalizmus az építészetben és az irodalomban fokozza az érzékelést, segíti az írói invenciót, helyzetbe hozza a befogadót. A tájjal nem konkuráló nappali természetre nyitott felülete indítja el a kint és a bent megbomlani látszó egyensúlyát. A szem autonóm és hatalmi pozíciója elveszni látszik, egy alkalommal az író- narrátor nem észleli magát a tükörként funkcionáló hatalmas ablakfelületen, holott ez ellent mond a fizika törvényének. Hogy a pszeudo jelenség a túlfűtött képzelőerő játéka kezdetben vagy az agyat rendre becsapó illúzió, nem lehet tudni. Az íróalak időnkénti eltűnését egy parancshallucináció kíséri (Menj el!), mely a fikciót működtető szövegnapló-jegyzetfüzet része, amit az író napi rendszerességgel vezet.

A kint és bent a szövegben posztmodern tér, nem hierarchikus, radikálisan mellérendelő. A magas hegyek és völgy övezte hely minden releváns pontja ugyanazokat az emóciókat hívja és mozgatja, eleinte apatikus fél-depresszív, később neurotikus, szorongó értelmiségi metaforák és nyelvi jelek felvonultatásával. A ház és a házon kívüli tér végig dermesztő atmoszférájú, a feszültség fokozódik a hiperrealista helytől, amely egy kisgyermekes család eredetileg otthonosan nyugodt világából is származhatna. Ez a fikció legerősebb pontja, mely később veszít erejéből. A testetlen fenyegetés egyszer sem oldódik fel attól, hogy egy négyéves gyermek nagyon is hétköznapi világa realista módon jelenik meg. A család időnként elhagyja a ház belső terét, hogy kapcsolatba kerüljön a kinttel, ám ezek az alkalmak az abszurd atmoszférát tovább fokozzák.

A szövegtartalom kint és bent oppozíciója az író-narrátor karakterében is tetten érhető. A fokozatosan felbomló szimptomatikus énben a kisebbrendűségi érzés narcisztikus egóval keveredik. Fokozatos énfelszámoló eljárása a fikció folyamán szürreális és pszichés toxikózisba fut. Egy lezárásra váró életszakaszból a narrátor visszajáró kísértet-alakmásai bolyonganak. A szubjektum végső, de fel nem tett kérdése az lehetne, létezik-e egyáltalán? Az álom motívum, mint jelenség, a tartalmat képező szöveganyag leggyengébb eleme, nem sokat bíz az olvasóra, míg a lassú önfelszámolás jelentésadása nagyon is a befogadó képzeletére épít. Ez az ellentmondás a minimalista szöveg felületén rendre felfeslik.

A regényvilág ökonómiai stratégiája, hogy a forgatókönyvírás munkáját és a privát jegyzetelést paralel módon, montázsszerűen ábrázolja. Audiovizuális elbeszélésmódra alapoz, filmes esztétikára emlékeztető vágással az olvasó mozaikszerűen látja az eseményeket. A forgatókönyv írás csak tartalmilag integrált része a műnek, szövegstilisztikailag labilis és felületes marad. A jegyzetelés napi rutinja a szubjektum önintegrálása és öndokumentációja, azért, hogy az én nem integrálható része ne lehessen további zavarok forrása. Nyilvánvalóan nem sikerül, a valóságdeficit rendre visszaköszön.

A naplószerű jegyzetelés eleinte önreflexív, kifejezetten didaktikusan mutat rá az írás manipulatív jellegére. A fikcióból való kizökkentésnek ez a gesztusa később kifullad, a fikció fikciójává válik. Az író-narrátor már képtelen definiálni a körülötte lévő világot, nem tud elszámolni vele sem önmagának sem az olvasónak. Artikulációképtelensége miatt bomlik meg írói és személyes énje, saját világában reked.

A kisregény végéhez közeledve egyre világosabb, a metafiktív áldokumentum lelki tartalma, a határélmény, mely párhuzamos univerzumok lehetőségét involválja, de az őrület közelebbről meg nem határozott formája csak a felszín tapogatása, mert a történés elmarad, nemcsak az író-narrátor megy süllyesztőbe, de a történet is. Tandemező lányoktól eljutni a létezés féregjáratáig, van ebben valami fura.

Hiába vannak a közelben hatalmas szakadékok, a mélység mégis hiányzik a műből, van viszont modoros értelmiségi férfihang. Az világos, hogy a megroggyant elme/szubjektum a fennálló viszonyok visszatükröződése, de a fikció androcentrikus világában miért várnánk mást? Nem az univerzum nyílik meg egy ponton, nem a genius loci követeli a magáét, hanem egy név nélküli narcisztikus férfi nyűglődik kilencvenhárom oldalon keresztül. Amíg a narrátor a világalakitó, világértelmező író férfi szerepet sajátítja ki, addig felesége érzelmi és fizikai gondoskodásra van kárhoztatva.

Ugyan az alkotáshoz és a kreativitáshoz ontológiai biztonságra van szükség, ezt a biztonságot nem a világértemet birtokló férfi teremti meg, ő semmi mást nem akar, csak látszódni. Cserébe mindketten magányosak, mert veszekednek a magány posztmodernül új metaforája ugyanis a veszekedés. Valójában nincs idő-és tércsapda, a problémák evilágiak lennének, csak ez reflektálatlan marad, mert a narcisztikus férfi úgy kezeli az életet, hogy hierarchikus helyzete megmaradhasson. Mindig látszani szeretne, és bár érzi az új valóság szükségét, nem tudja a hogyant, ezért esik atomjaira a könyv végén.

Archeológiai rétegfúrással sem találni szövegmélységet, végig egyetlen stiláris regiszterben marad ez a gondolatmentes, artisztikus elemek nélküli szövegnyomat, mely sem esztétikai sem intellektuális csodálatot nem kelt. Írói/emberi válság összeolvasása olyan thrillerrel, amelyből minden valódi összetevő hiányzik, és amelyből Jack Torrance posztmodern mása bólogat. Modoros értelmiségi egotrip, melyben eltűnik egy forgatókönyvíró. Hiányzik valakinek? 5/3

Daniel Kehlmann: El kellett volna menned, Magvető, 2017

 A kritika eredeti megjelenése: litera.hu

Daniel Kehlmann (1975)