Alig vártam, hogy végre valamelyik filmes csoportba feltegyék – sokat kellett várni rá annyi szent –, és mégis egy régi marhaság jutott eszembe miközben néztem. "Még nem jó, már nem jó..."

Árnyékba, Gyuri

Láttam már Reisz Gábor filmet, arra emlékszem, hogy hosszú címe volt. Elképzeltem, ahogy Reisz azon agyal, mi legyen a következő projekt, hiszen van már annyi kreditje, hogy komolyan vegyék. Az mindenképpen benne lesz, hogy egy srác a biciklijével olyan zenére száguld hosszú perceken át, amit a rendező maga komponált, katartikus lesz, a vizuális asszociációja pedig akkora, mint a budapesti agglomeráció. Ha regényt írt volna azt mondanák, kulcsregény, mert valós politikai kontextusa van, valós emberekkel, ami azért egy kicsit zavarba ejtő. Nem voltam felkészülve Varga Mihály és Szíjjártó nevére, de Emmanuel Macron-éra sem, a Fidesz szóra meg végképp nem. Ennek a szociális-politikai valóságnak a vágólapra helyezése orrba vágott, de végig nézve a filmet, úgy tűnik, ez volt a legérdekesebb benne.

Magyarországon két nagy politikai szekértábor van, a demokraták meg az autoriterek, és nem férnek el egymástól. És akkor mi van? Nem lehet az ellentmondásokkal együtt élni? Dehogynem. Az egész életünk ellentmondásokról szól. Ez az élet rendje (legyen már ez is egy Reisz film címe). Jó, Reisz bemutatja, hogy az egyik oldalnak kicsit jobban van igaza. Kinek hogy. Ki hol szocializálódott, honnan jön. Nem kell egyformán gondolkodnunk, de az érdekérvényesítésért küzdhetünk, megmutathatjuk, miért van nekünk igazunk. Nemrég voltak a választások Nagy-Britanniában, elképesztően színes a pártok sora, még én is találtam benne olyat, amelyhez szívesen odacsapódnék. Hogy csekély számú olvasóim fel tudjanak háborodni, meg is keresem a nevüket: ökobaloldali, wokeista Zöldek (most már egy olvasom sem maradt), de a Munkáspárttal is szimpatizálok, és örültem, hogy ők nyertek. Miért? Mert olyan társadalmi közegből jövök, amely megveti a kizsákmányoló kapitalistákat, de a proletárokat is, és nekünk nincsenek rokonaink Erdélyben.

Ábel azt az apolitikus embertípust személyesíti meg, aki  nem érti a történelmet.

Reisz Gábor filmje a felelősségvállalás és a multiplikátor hatás* összefüggésének mozgóképes illusztrációja, hogy egy srác végig nem gondolt döntésének milyen hatása lesz. Trem Ábel budapesti fiatalember nem tanul a történelem érettségire, amit az egyik politikai oldal a maga hasznára próbál majd fordítani. Személyes és társadalmi traumák összefonódnak, és csak magyarázat lehetséges, megoldás nem, mert az élet legnagyobb konfliktusait nem lehet megoldani. 

Az a baj ezzel a filmmel, hogy folyton elcsúszik benne valami. Van ez a Trem Ábel, ez a szarul öltözködő, offtrendet képviselő srác, akinek nem megy a fejébe a történelem, pedig kéne, mert itt az érettségi. Az hagyján, hogy nem tanul, de olyan  rövid ujjas inget hord, amit ha Schiffer Miklós látna, hátizsák nélkül teljesítené az El Caminót. Ábelt érintetlenül hagyják a trendek, nincsenek gondolatai a világról, amelyben él, csak azt tudja, hogy végre ki akar lépni a barátzónából, ha Szabadi Jankáról (Kizlinger Lilla) van szó. Baj, hogy Ábelnek nincsenek gondolatai? Nem, sőt. Apukája a Gyuri, jobber archetípus, és mint ilyen, szereti az egalitáriánus dolgokat: egy látogatás a Holokauszt Emlékmúzeumba, egy látogatás a Terror Házába. Így gilt. Znamenák István játssza, a nevét régóta ismerem, de most láttam először. Szabadi Jankának (Kizlinger Lilla) az esze a fogselyem fényességével ér fel, de sajnos szerelmes a történelem tanárba, Maár Jakabba, akit Rusznák András játszik, és deklaráltan a demokrata oldalt képviseli. Na, ezek a fő karakterek, akik között csúszkál a film, hogy véletlenül se tudjunk azonosulni senkivel. Mondjuk a történelem tanárral lehet, főleg morálisan, de hogy ez mit jelent, ahhoz meg kell nézni a filmet. Rusznák András akkor jó, amikor mérgesnek kell lennie. Azt mondtam, az élet minden szegmense örökké változó preferenciák és ellentmondások erdején át vezet. Amikor Rusznák karaktere azt vágja a fideszes apa fejéhez, hogy ebben a rendszerben mindent meglehet úszni, akkor a néző – aki el van idegenítve mindenkitől – de a pozíciója miatt többet lát, legszívesebben azt kérdezné: "Tanár úr, ön megússza a gyereknevelést, amikor futni jár." "Ön a játszóteret a rekreációhoz használja, a felesége meg a gyerekekhez." "Lesz következménye, hogy nem találja a hűtőben a vajat?" "Ha igen, milyen?"

Reisznek talán megtetszett a brechti V-effekt, a teatralitástól megfosztott játékstílus, nem akarta, hogy érzelmi viszonyba kerüljünk a karakterekkel, ezt csak neki és a forgatókönyvírónak szabad. Csak ezzel magyarázható az állandóan felcsendülő inadekvát és idegesítő kórus, bár sokkal jobb a kivitelezése, mint Szabó István utolsó nagyjátékfilmjében (Zárójelenetés, 2020), de hajlamos vagyok inkább Reisz Gábor manírjának betudni, mint Bertold Brecht-nek.

De mit tudtunk meg a világról, amit a film megnézése előtt nem tudtunk? Tudjuk, hogy a magyar közbeszédet és társas viszonyokat áthatja a szekértábor logikán alapuló cancel culture? Tudjuk. Tudjuk, hogy mindkét oldalon vannak seggfejek? Tudjuk. Na, jó, az egyik oldalon nyilván többen vannak. 

Fodor Tamás (Hargitai Elemér) színészóriás, mégis nagyon gyengére sikerült a jelenete, de nem az ő hibájából. Ez a fantasztikus orgánum, amelyen Jeremy Irons 1992-ben megszólal a Végzet című filmben, többet érdemel. Znamenák István apafigurája nekem akkor is civilnek tűnt, ha sejtem, része a V-effektnek. Kocsis Gergely paródiája nem jött be, de érződött, hogy mindent ki akar hozni a gimnázium igazgató figurájából. Vannak a filmes iparban olyanok, akiknek pár pillanat adatik a zsenialitás megmutatására. Ilyen az egyik Stanley Kubrick filmben a szállodaportás**, volt kábé egy perce, hogy felejthetetlenné tegye magát. Kizlinger Lilla olyan, mint Mia Goth brit színész, tud valami különlegeset, és működik is, csak nem kapott elég teret. "Lány a szomszédból", akit leginkább úgy tudunk elképzelni, hogy bár sokra vihetné, de nem viszi, mert túlzottan önérzetes és őszinte, ami nem szerencsés kombináció. Bár a Trem Ábelt játszó Adonyi-Walsh Gáspáré volt a főszerep, inkább csak bekeretezte a multiplikátor hatást, Adonyi-Walshról visszaverődött minden szakmaiság, és elnyelte a sötétség. A Kutya karmai közt (2021) című Jane Campion filmben volt ilyen karakter, Kodi Smit-McPhee játszotta, csak fényévekkel jobban. Reisz Gábor helyében megkerestem volna Vilmányi Benettet, hátha ráér.

A rutinos filmnéző tudja, a profi színészi beszéd hiánya a magyar szerzői filmek sajátja, úgy félnek a profizmustól,  mint ördög a tömjénfüsttől. Egyáltalán nem leszek meglepve ha két év múlva azt olvasom majd az Index.hu hírportálon, hogy Adonyi-Walsh felvételt nyert egy híres amerikai egyetem színész szakára. Csak vicceltem. 5/3

* A kezdeti változások egy idő után makroszinten is megjelennek

** Alan Cumming, Tágra zárt szemek, 1999

A film a 44. Magyar Filmszemlén  "A legjobb film" díját kapta.

Volt ez a világraszóló esküvő július közepén, összeházasodott egy indiai pár, Anant Ambani és Radhika Merchant. Anant Ambani vagyona negyven milliárd dollár, a Reliance Industries magánvállalat és családi cég zöld-energia üzletágát irányítja ott, ahol apu az elnök, ügyvezető igazgató, és a világ 11. leggazdagabb embere. Radhika sem akárki, az Encore Healthcare alapítójának lánya, aki New Yorkban végezte  az egyetemet

A magyar nyelv rongyrázásnak nevezi az ilyet, de a helyzet nem ilyen egyszerű. A képek alapján úgy tűnik, hindu családról van szó, és nem nagyon mondhatják, hogy "Csak egyszer élünk", mert ott van a reinkarnáció. Persze, ilyen gazdagnak csak egyszer születnek, legközelebb talán egy kyotói gyorsétteremben fognak takarítani, és nem fognak emlékezni, milyen volt Rihannát vagy Justin Biebert hallgatni, amikor csak nekik énekel. És Bill Gates sem fogja felismerni őket egy bukaresti könyvesboltban, vagy amikor az Argentin fennsík gyér füvén legelnek lámaként, már ha Bill Gates túléli őket, és éppen Dél-Amerikában tartózkodik.

Semmi, de semmi nem biztos a halálon kívül, de Indiában azért ez is máshogy van. Vessenek a mókusok elé, nekem ez az egész rongyrázás mégis, minden ellenére tetszik, bár nehezen tudom beépíteni, hogy egy zöld-energiával foglalkozó cég, miért utaztat nyolcszáz VIP embert egy Földközi-tengeri hajókázásra (Palermo-Portofino-Róma), hogy miért kell a világ másik végére vinni a násznépet, de erre is biztosan van magyarázat, például az, hogy fogalmam nincs, mi az a zöld energia. És az is lehet, nem is repülővel mentek oda.  

A Mumbay-i Ambani család. Hasonlítsuk össze a fílinget és az outfiteket egy átlagos magyar esküvővel, amelyekből nem a pénz hiányzik, hanem a jó ízlés. Nemcsak a barna sörösüvegbe tett fehér szegfűről van szó, a fokhagymás fasírtról, meg a burzsoá módra középre tett nagyasztalról, hanem a középosztályos esküvőkről is. Eredeti jelentésétől leválasztott külsőségek, fehér ruha, templomi esküvő, pedig sem nem szüzek, sem nem hisznek istenben. A házasságról meg végképp nem hiszik, hogy az egyik szentség. Képmutató farizeusok. Galambokról és az elhintett rizsszemekről ne beszéljünk, mert idehányok. Ha nem jelent semmit, ha nincs mögötte tartalom, mégis miért bújnak fehér ruhába? Mert giccsemberek, akik mindig a kétes szentimentalizmusra, és a népszellemre hivatkoznak. 

Anant Ambani-ban több dolog tetszik. Tetszik, hogy a gyerekkori szerelmét, egyben barátját veszi el, főleg, hogy ismerjük a világ kihívásait, az állandó ingereket, a csillapíthatatlan újdonságkeresés kényszerét. Tetszik, hogy ember- és állatbarát. Az is tetszik – a testszégyenítést elkerülve, politikailag korrekt nyelven fogalmazva –, hogy vertikálisan kihívott. Magyarul, kövér. A kövér férfiakban van valami vonzó. Totál irracionálisan hangzik, hiszen egészségtelen, a konform szépségideálnak sem felelnek meg, ami ma már a férfiakra is vonatkozik. (Halad a világ). És mégis. Nem a magyar alsó-középosztályos, vagy munkásosztálybeli hordóhasú férfiakra gondolok, akikből kétféle van. Van a pipaszárlábú, Diana sósborszeszes üveg vállú rém, akinek a combcsontja hosszabb, mint deréktől a fejéig tartó rész, meg van a mokány fajta, aki ha betévedne a nőgyógyászatra, ott fognák. Mindkettőben közös, hogy előszeretettel hordanak ingpulóvert rövidnadrággal, amit a felségük emel ki egy kánikulai nap a piacos járókából. Fültől fésülik át megmaradt hajukat a másik oldalra, de fésülködés (a kifejezés nyilván túlzás) után benne hagyják a hajszálakat a fekete műanyag kisfésűben. Azért viselnek zoknit a szandálhoz, mert minden lábujjuk gombás, és olyan kemény rajta a köröm, hogy már a pedikűrös sem bírna vele.

Életemben nem láttam szebb párt. A tradicionális indiai viselet kimeríthetetlen ihletforrás, inspiráció, szemben a végtelenül unalmas fehér menyasszonyi ruhákkal, Daalarna ide vagy oda, azok is egy kaptafára készülnek, ráadásul a szalagavatók konstans eleme, hogy idejekorán rászocializálják a lányokat, hol a helyük a teremtés rendjében.

Anant Ambani különös elágazása a férfi kövérségnek, iksz lábú, logóhasú, kissé ormótlan mackó. És szerintem mégis szép. Biztosan érzelem átvitelről van szó, és azzal lehet összefüggésben, hogy egy Vantara nevű 3000 hektáros birtokon állatmenhelyt tart fenn, gyerekkora óta szívügye az állatok sanyarú sorsa, és a VIP násznép külön programja volt a menhely meglátogatása. Remélem jattoltak. Radhika Merchant (az ara) azt mondta, reméli, az esküvő „globális figyelmet von majd Vantarára, és olyan projektnek nevezte, amelyet "a férjemmel nagyon szorosan a szívünkben tartunk”. A magyar hordóhasúak ezzel szemben láncon tartják a kutyát, élve ássák el a kismacskákat, légpuskával lövöldözik a verebeket, gyomirtózzák a kertet, lenyírják a füvet, nehogy a méhecskék legelőnek használhassák. Ők a rend emberei. Ja, és kinyírják a feleségük házi kedvencét, amikor el akar költözni. Könnyű Anant-nak, volt honnan tanulni az érzékenységeket, anyukája Nita filantróp, mecénás, és a nőjogok bajnoka.

Persze, ez nem átlagos esküvő, de ha az lenne, akkor is így néznének ki a férfiak. Hogy néznek ki a férfiak egy magyar esküvőn? Rövid ujjas inget hordnak. Pedig rövid ujjas ing nincs, az ing attribútuma a hosszú ujj. Vagy álló galléros zakóban. Nem mondom, hogy nagyobb merénylet, mint a Trump-ot fülön lőni, de elég gáz. 

Tegyünk egy kitérőt a magyar valóságba. Anant Ambani kinézete megosztó. Ismerünk olyan híres és gazdag magyar házaspárt, amelyben a férfi állandó kritika tárgya? A feleségének voltak jobb faszijai? De ki a jó faszi? Ugye nem a verbálisan bántalmazó, a hétköznapi hímsovinizmus élő példái, a jogosultságtudattal teli hólyagok, hanem azok, akik nem jelentenek senkire fenyegetést (a közpénzekre való veszélyesség most nem ide tartozik). Nehéz dolgok ezek. Azt mondja Anant Ambani a párjáról, hogy napról napra jobban szereti. Oké, talán a médiafigyelem generálja ezt a verbális pozőrséget, mégis érdekes narratíva, mert belegondolok, mire gondolhat? Milyen lehet Radhika Merchant? Én úgy képzelem, elsősorban jó ember.

Radhika Merchant. Bízom benne, házasságkötés után nem Radhika Ambani lesz a neve

Biztos vagyok benne, hogy nem narcisztikus és szabályosan viselkedik, de hogy ez mit jelent a mindennapi életben, az túlnő ennek az esszének a keretén. Azért írom ezt, mert képzeletem szerint Anant Ambani felesége Radhika Merchant nem ilyen. Valahogy értem, mit lehet benne szeretni, és valahogy hitelesnek tűnik ez az egész herce-hurca is, pedig a házasságnak, mint társadalmi intézménynek, és a kapitalista üzemmódnak nálam nagyobb ellensége nincsen. A házasság pedig lejárt szavatosságú áporodott termék, amit még mindig rá tudnak sózni az emberekre. 

Nem csak a szegény emberek szerethetik egymást

Ebben a sorozatban legalább négy kellemetlen társadalmi kérdést  tematizálnak, kicsit didaktikusan, de néha úgy kell a didaxis, mint egy falat kenyér. Finomhangolás és ormótlanság jár kéz a kézben, nem csodálom, hogy az egyik hozzászólás a "Ritka sz*r sorozat" sommás és szofisztikált értékelését adja, mindjárt egy streaming oldal elején. Ha tetszett volna egy kicsit még várni... Vannak, akik felülnek az első fél órának. 

Mi az a négy társadalmi probléma, amit érint a sorozat? A legelső a családi ökoszisztéma, azon belül a szülői felelősség kérdése, a másik a homoszexualitás kényszerű elfedése, a fehér szupremácia-probléma, és a depriváció témája. Ne feledjük, a nyolcvanas évek kellős közepén járunk, nincsenek mobiltelefonok, nincs internet, és a coming out sem olyan egyszerű. Persze, ki mondta, hogy ma az? De azért ma jóval elfogadóbb és megértőbb a társadalom. Szóval, a nyolcvanas évek közepére hangolt allegorikus-szimbolikus küldetéstörténettel van dolgunk, amolyan Alice Csodaországban történet, valakinek le kell mennie a nyúlüregbe, és meg kell ismerkednie egy alternatív valósággal, mert ami odafönn van, az elviselhetetlen. Ami lent van, az is, ebben különbözik Alice Csodaországától.

A nyúlüreg szimbolikus, lemenni valahova, amit ugyan nem ismerünk, de még így is biztonságosabbnak tűnik, mint ami fönn van. Ismeretlenül is izgalmasabb, pláne ha egy gyerekről van szó. Egy felnőtt nem mászik nyúlüregbe, ő már többet tud a világról. Ha kénytelen bemászni az üregbe, ahhoz nyomós ok kell, mondjuk nagyvárosi homeless, vagy Vietnamban harcol, ahol a vietkongok komplett alagútrendszert építettek az amerikaiak ellen. De hát nincs az az alagút, barlang, nyúlüreg, ürgelyuk, amit ki ne öntenének egyszer. Az Eric sorozatban háborús analógia működik, a New York-i homeless-ek és a városvezetés közötti háborút mindenki ismeri megannyi filmből és sorozatból. A városvezetés és a rendőrség csupa korrupt alakból áll, az ember legszívesebben úgy vágná le őket a nyúlüregbe, mint macskát szarni, de hát nekik is megvannak a maguk személyes defektjeik.

Jelenet a sorozatból

A nyúlüreg most éppen New York Nyugati 18. utcájában van, ebben a közegben él Vincent Anderson (Benedict Cumberbatch) bábművész, akit csak úgy lehet elviselni, ha a munka után hazamegy és csak másnap reggel látjuk viszont. Igen, de mit csináljanak a családtagjai? Elviselik ameddig lehet, ezt az állandóan mansplainingelő*, alkoholizáló, arrogáns alakot a túlzott igazságérzetével. Még nem deviáns, de egy hajszál választja el tőle. Egy nap iskolába menet Edgar, a kisfia eltűnik, nem megy haza. És ide van beépítve a fehér szupremácia-problematika, ami a gyakorlatban azt jelenti, ha egy fekete fiú tűnik el, őt azért annyira nem keresik, mint egy fehér gyereket. Miért? Mert kevésbé számít, nem olyan értékes az élete, mint egy fehér kisfiúé. A nyolcvanas évek egyik legnagyobb személyes és társadalmi tehertétele az AIDS nevű betegség volt. Nagyon szubtilis módon vezeti a történet ezt a szálat, úgy kifinomult, hogy közben őszinte és feltáró is. Ez a sorozat legértékesebb része teljesen mentes a didaxistól. Egyszer sincs például kimondva az a szó, hogy "HIV-fertőzés" vagy "AIDS". Mint ahogy rendkívüli finomsággal ábrázolják az egyik szereplő végzetes döntését is. Ez a finomság kap teljes gellert Eric báb ormótlan, mágikusan realista megjelenésével, aki a mindenkiben megjelenő szörnyet szimbolizálja, szépelgés nélkül közvetíti Vincent jogos félelmeit és szorongását. Tényleg, mindenki szörnyeteg? Kicsit parafrazeálva a híres dugós mondást: "Nem dugóban vagy, hanem te vagy a dugó," azaz, a szörnyek nem köztünk járnak, mi vagyunk a szörnyek. Ez a sorozat mondanivalója. Annyira komplex az életünk, hogy nem tudunk nem szörnyek lenni, de a jó hír, hogy a társadalom felelőssége a nagyobb. A szülői diszfunkcionalitás például fertőző, mint egy szexuális úton terjedő betegség, és majdnem mindig továbbadjuk. Mitől szenvedett Vincent gyerekkorában? Mit ad tovább? Két alkalmatlan ember szeretetlenségét, ridegségét, toxikus voltát, és semmi konkrétumot nem kell tudnunk, elég ha megnézzük az anyját – Edgar nagymamája –, eltűnt az unokája, ő meg épp pirosra lakkozza a körmeit.

Jelenet a sorozatból

Hol didaktikus a sorozat? Hol működnek az unalomig ismert panelek? Az apa-fiú kapcsolatnál például. A sorozatok tele vannak alkalmatlan apákkal, persze, nemcsak a sorozatokban, az irodalomban is hemzsegnek. Egyszer össze kéne fogdosni őket, feltenni a Hudson Hulladékkezelő Szemétszállító konténerjeibe, és felúsztatni őket északra, a Lake Tear of the Clouds-hoz, mert legalább olyan toxikusak, mint egy régóta bomló szemétdomb. Az embernek tényleg az az érzése, hogy a gyerekcsinálás csak járulékos eredménye a szexuális életnek, de a nők jobban rá vannak szocializálva a gondoskodásra, a férfiak meg hát, istenem, csináltak egy másik embert. Nagy ügy. Aztán itt van a nagykutyák lefülelése, ami igen drámai körülmények között zajlik, vagy temetésen, vagy templomban, ebben a sorozatban ez utóbbi, persze, hogy nagyobb legyen a kontraszt a világnak mutatott és a valódi realitás között. Vagy amikor azzal operálnak, hogy a fekete házmester biztosan bűnös, és igen, tényleg gyakrabban vádolják meg őket bűnelkövetéssel,  mint a fehér embereket.

Vannak színészek, akiket az arcberendezésük arra predesztinál, hogy gonosz entitásokat játszanak, Vincent apját játszó színész, John Doman is ilyen, én még pozitív szerepben nem láttam. A viszony című sorozatban Maura Tierney, a megcsalt feleség demens apját alakította, de ő volt a The Wire sorozatban a rendőrparancsnok is. Gaby Hoffman játszotta Benedict Cumberbatch feleségét, a kissé neurotikus és veszekedős Cassie-t, akit viszont a Girls című sorozatból ismerek. Szerintem nagyon jó színész. Király Linda és egy csomó magyar színész is szerepelt benne, vagy ez a kifejezés talán túlzás, mondjuk így, látszódtak, feltűntek egy pillanatra, ha jól tudom azért, mert Magyarországon forgatták a sorozatot, vagy annak egy részét. Nem csak a didaxisért és a panelekért nem kapott öt csillagot, hanem a címéért sem. Egy név, ami semmit nem mond senkinek, hacsak nem kereszteltük a saját gyerekünket is erre. ∗∗∗∗∗

Eric, 2024, S01/E06 by Aby Morgan NETFLIX

* Amikor a férfi magyarázza meg, főleg a nőknek, mi történt valójában

Az év novellái 2002 óta gazdagítja az antológiák sorát, jelen kötet novelláit Toldi Éva (1962), az Újvidéki Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékének tanára – magyar irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő válogatta, személyes ízlésén alapulnak. A novellák sokféle témát érintenek; az egyszerű realizmustól egészen az abszurdig.

Férfitörténetek C-dúrban

Az év novellái 2024 bizonyos tekintetben maga mögött hagyja a formális struktúrákat, ha valaki a klasszikus novella definíciójából indul ki, csalódni fog, de funkcionálisan olvasva – kritikusként, író- vagy versenytársként – más érzékenységek vannak a nyelvhez és a történethez való viszonyban, mint a klasszikus novellák esetében.

Igaza van Toldi Évának, amikor azt mondja „[...] az irodalom több olyan antológiát is elbír, amelyek a legjobbakat mutatják be.” (https://www.gyorfiszalon.hu/news/18899/102/) A Magyar Napló eddigi válogatásaira is helytálló a megállapítás, az irodalom nem megkímélt területe a polarizált világnak, a társadalmi és politikai preferenciáknak, de legalább minden oldal megmutathatja az irodalom segítségével azokat a trendeket, értékvilágokat, amelyeket követ, amelyekben hisz. A Magyar Napló stabil, konzervatív-keresztény szellemiséget közvetít, legtöbb novellája azt a meggyőződést igazolja, hogy a fikciónak társadalmi lelkiismereten kell nyugodnia, nem túlhajtott intellektualizmuson. Tudatos stratégia, hogy javarészt saját szerzőkkel dolgozik, és ebben semmi különös nincsen. Jelen kötet folytatja az életkori besorolás hagyományát, a legidősebb szerzőtől halad a legfiatalabbig. Ferdinandy Györggyel (1935-2024) kezdődik, és Masri Mona Aicha-val (1993) ér véget. Az antológia első mondata így hangzik: „Az alattunk lévő házmesterlakást is kiadták a szüleim”, az utolsó: „Nem mondom, hogy nem gondolok a mező liliomaira és az ég madaraira.” Van-e különbség a két megszólalás között?

A Sybil/Szex és pszichoanalízis (2019) című filmben nagyon plasztikusan beszél az egyik szereplő egy kortárs jelenségről. Olyasmit mond, hogy az olvasás alapvetően a túszejtés mechanizmusára épül, valakit arra kényszerítesz, hogy iksz órát eltöltsön az agyadban. Más fejében vagy vendég, egészíthetnénk ki. Igen ám, de az embereknek még kevesebb idejük van, mint tíz éve – a film óta eltelt öt év –, amikor a szerzőknek még lehetett egy kis sikerük. Mára az emberek telítődtek infóval, ezernyi okuk van, hogy ne olvassanak, és soha nem volt még ennyire illegitim, hogy könyvet írjon az ember. Vagy novellát – tegyük hozzá. Inspiráció nem létezik, a kemény munka sem ér semmit, az írás nem a történetről szól, hanem két-három dolog találkozásáról, ami beindít egy folyamatot. Vagy néha már van egy létező folyamat, amit be lehet gyűjteni, mint például egy újsághír.

Nehezen lehet cáfolni a fenti mondatokat, különösen, ha szépirodalomra gondolunk. A csavar ott van, hogy az emberek néha mégis olvasnak, ezért az írókat hatalmas felelősség terheli, gondoskodniuk kell arról, hogy minden szavuk mögött szándék rejtőzzön, legjobb esetben az iróniával és az olvasóval folytatott végtelen játszma, amikor metafizikai, egzisztenciális, filozófiai vagy vallási elképzelésekkel foglalkoznak. Ha rendszeresen forgatunk könyveket, megtanulunk olvasni a sorok között, megtanuljuk keresni a történet legbelső rétegét, szimbólumait, szándékos párhuzamait, az igazi jelentését. Megismerjük magukat az embereket. Epifániát (megvilágosodás) élünk át, többet tudunk meg a világról, és az öntudatnak ez a szintje felszabadító. Írás közben az író és az olvasó is felfedezi saját világképét, már ha képesek rá, mert ahogy a nyelv és a kommunikáció fejlődik, a nyelv is korrumpálódik.

Az egyre rövidülő figyelem korszakában a novella a legalkalmasabb a 21. század leírására, bár nem tőle várjuk a létezés értelmének mélyreható vitáit, és inkább kérdések felvetésével foglalkozik, nem a válaszokkal. A novellák illeszkednek a frenetikusan modern életmódunkhoz: Hogyan élünk, miért élünk úgy, ahogy? A novellák érzelmeket vágnak át, megnézik mi van alatta, kiásnak valamit a homályból, ezáltal vetik ki a horgonyt az olvasók tudatában.

A legjobb novellák nem elmesélni akarnak egy már átélt kalandot, hanem kalandozni akarnak a nyelvben és a tudatalattiban. A novellákban meghittebb, zsigeribb módon találkozunk a világgal, mint a regényekben, ez a legfőbb élvezet bennük. Hátsó ajtó a nehéz, zaklatott érzelmek számára. A legjobb novellaírók az érzelmi áttételek és a desztilláció mesterei, amikor maguk helyett másokról beszélnek.

A már említett beszélgetésben Toldi Éva szerkesztő azt mondja, nem keresett közös nevezőt, de a végén mégis talált, a transzkulturalizmust, mely több szerzőt is összeköt. Elolvasva mind a negyvenegy novellát, még több közös nevező rajzolódik ki. Az idősebb női szerzők korosztályát Mezei Katalin (1943) demokrácia deficitről szóló allegóriája (Az állatok tanácskozása) és Varga Klára (1963) (ön)vigasztalásról és a gondoskodás erkölcsi felelősségének témájáról szóló Vince és Dafina című novellája képviseli. Küldetés- és termékenységtörténet egymásba kapaszkodó mintája hajtja előre az eseményeket, mely látszólag egy Vince nevű kisfiú körül forog, ám a küldetés valódi célja, hogy a mesemondó Dafina krisztusi figurája szembenézzen önmagával.

Dafináról sokan tudták a városban, hogy meséket mond, de azt kevesen, hogy miféléket. Nem könyvekből mesélt, hanem mindenkinek saját mesét mondott, olyat, ami csak az övé. Főleg akkor kértek tőle mesét a helybeliek, ha valami nagyon elakadt az életükben. (86.)

Sajátos női tapasztalatról három szerző ír, a már említett Varga Klára, Jánoki-Kis Viktória (1982) és Masri Mona Aicha (1993). Nem tűnik kevésnek, hogy negyvenegy novellából három szól kifejezetten a nők által megélt tapasztalatokról? Varga a mesemondó empátiáját és gondoskodását a női szerepkészlet részeként vetíti vászonra, Jánoki-Kis egy verbálisan bántalmazó férjet.

Robi közeledik felénk. Tudom, mit fog mondani. Megint én leszek a hibás mindenért. Miért hagytam, hogy eddig fajuljon a dolog. Mikor tanulom meg, hogy egy ilyen gyereket szigorúbban kell nevelni. Nem akarom hallani az újabb kioktatást. Hirtelen döntök. Elindulok a tóba. Talpam alatt besüpped az iszap. Sietni, sietni előre, hogy mielőbb térdig, combig, derékig érjen a víz. – Ez a megoldás, hogy rám sózod? – kiált utánam Robi, de nem fordulok meg. El kell innen tűnnöm, hogy levegőhöz jussak. (239.)

Masri Mona Aicha a református vallás témáját a nők szexualizált kinézetére vonatkozó normákkal mossa össze. A többi női szerző novellája nem kifejezetten női tapasztalatról szól, Burns Katalin (1976) mozis közegben játszódó novellájának (Mozi) mondanivalója a kortárs korporét közeg ellenszenvesen hierarchikus struktúrája, Gerzsenyi Gabriella (1977) narrátora nosztalgikusan tekint vissza a hetvenes, nyolcvanas évek kárpátaljai konzumfogyasztásának paneljeire (Amikor kicsi voltam). Benkő Imola Orsolya (1979) ugyanezt teszi, csak egy romániai magyar narrátor visszaemlékezésével, nála azonban megjelenik valami, ami a férfi szerzők által írt novellák jelentős részében is ott van; a korlátozó és bántalmazó apa időtlen figurája (Mackósajt). Lőrincz P. Gabriella (1982) szövegében is van egy rendreutasító apafigura, aki elől az egyetlen menekülési útvonal az élettelen kőszoborrá válás abszurd folyamata (Szobor).

Miért gond, ha negyvenegy novellából csak nyolcat írt nő? Toldi Éva szerkesztő reflektálatlansága fura, egyfelől női alkotóként, másfelől egyetemi tanárként, irodalompolitikusként, szerkesztőként. „Nem is értelmezhető, hogy ez sok vagy kevés”, mondja az idézett beszélgetésben. De, értelmezhető, és kevés. A tavalyi válogatás jobban megfelelt ennek a szempontnak, ott a szerzők majdnem fele nő volt. Kortárs irodalomelméleti kérdés a csak a szöveg minősége számít paradigma hamissága, hiszen az esztétikai minőség éppen hogy férfiízlés diktálta konstrukció volt mindig is, férfiszerzők szövegeit kanonizáló és normalizáló folyamat. 2024-ben az irodalom egészen más, mint száz éve, amikor női szerző talán helyet sem kapott volna egy válogatáskötetben. Ez nem világnézet vagy politikai széljárás kérdése, hanem alapvetés. Vagy ahogy Krusovszky Dénes – jelen antológia egyik szerzője mondta – az irodalmi minőség eszmecseréjéből a női nézőpont kirekesztetett. (https://magyarnarancs.hu/pislogo_szobrok/krasznahorkai-laszlo-es-a-nem-letezo-noi-szerzok-112363. Mit üzen a 33:8 arány? Azt, hogy a férfi szerzők jobb novellákat tudnak írni? Biztosan nem. Ha őszintén segíteni akarjuk az olvasást, akkor ennek a szempontnak helyet kell adni.

A novellák többsége önéletrajzi elemeken, férfiasságalakzatokon és férfiszocializáción nyugvó szöveg, melyekben az idősebb generációhoz tartozó szerzők elmerülnek a nosztalgiából rakott bölcseleti novellákban. Mintha a múltban araszolnának egy vicinálison, és tengerré szélesítenék az elbeszélés sodrát akkor is, ha csak egy csermely. A belső monológgal dolgozó nosztalgia-narratíváknak nem csak ereje van, de veszélye is, a közelmúltat a jelen piacán eladni nehéz, főleg, ha nem tudják nyelvileg, formailag és tartalmilag megújítani.

Az antológiát olvasó tehát többnyire kudarcos férfitapasztalatok időutazója lesz, ahol a szerzők a személyes és társadalmi traumákat összekapcsolják, ám oly régimódian, hogy egy régészt is érdekelné. Ebben a világban Bözsikék vannak, az első szexuális tapasztalat férfivá avató szertartása, ahol az olvasó a kettős mércék világába kerül. Ilyen novella például Majoros Sándor (1956) Hogyan lettem pilóta? vagy Kontra Ferenc (1958) Lidércek a téli éjszakában című novellája, ahol az olvasó elcsodálkozik, a "dallamtapadás" és a "macsó" kifejezést már akkor is használták? Oberczián Géza (1961) Brassó című hosszú narratívája ismert irodalmi toposzra épül, egy író meglátogatja gyermekkora helyszínét, és az író-olvasó találkozón friss referenciát kap a valóságról. Az olvasó pedig eltöpreng, ez lenne a kortárs magyar kispróza élvonala, ők a legfontosabb szerzők? Száraz Miklós György (1958) Még hintázom kicsit az ágon című szövege önelemző esszénovellája, intellektuális történetmesélése azonban meggyőzően jeleníti meg az öndefiníció és az érési folyamat konfliktusát.

Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, átgondolta a dolgot. Te senkit nem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen. (33.)

A másik érintkezési pont a novellákban a diszfunkcionális apafigurák jelenléte. Szinte minden novellában közvetlen vagy közvetett formában felbukkannak. Nem véletlenül. A magyar társadalom egyik legnagyobb problémája a szerető és gondoskodó apák valóságos és szimbolikus hiánya. Vagy nincs jelen, vagy ha jelen van, teljes mértékben alkalmatlan: nem a világot segít értelmezi, hanem maga a zűrzavar, elhanyagoló, bántalmazó, és kegyetlen entitás.

Az antológia egyik legjobb írása Grecsó Krisztián (1976) Apám üzent című novellája, ahol a kudarcos tapasztalatot ugyan az apafigura generálja, ám a felelősség a jelenben mégis a narrátoré, aki saját narcizmusát kéri számon, és vetíti egy televíziós műsor pszichiáterébe. Szöllősi Mátyás (1984) elbeszélője mintha egy bolti eladótól kérne orvosi-mentálhigiénés diagnózist, amikor nem ismeri fel a bántalmazás nemileg meghatározott jegyeit az apafigurán, és tájékozatlanul nyit rá a valóságra, amikor kizárólag az egyéni jellemfejlődés kisiklásának tudja be apja viselt dolgait. Bódi Péter (1991) klasszikus novellája gyermeki nézőpontból ábrázol egy hétköznapi módon defektes apát, és ez a novella vezet át egy másik kortárs tematikához, a humán és nem-humán élőlények közötti kizsákmányoló kapcsolathoz.

Két csiga, egy apa meg a fia állnak az autópálya szélén, mire a fiú megkérdezi az apját: apa, hogy lehet átjutni az út túloldalára? Erre az apa azt mondja: ó, sehogy fiam. Oda születni kell! Hangosan nevet a saját viccén, majd hirtelen rálép a csigára. Éles reccsenést hallok. (316.)

A nem-humán entitásokhoz köthető narratívák az emberről mondanak a legtöbbet: eltaposott csigák, szarvassal való traumatikus találkozás, megnyúzásra váró ezüst rókák, lelőtt egyiptomi kóbor kutyák, és egy áram ütötte galamb. Margetin István (1979) novellája is (Sovány malac) a két téma metszéspontjában áll, amikor egy kegyetlen hagyomány – disznóvágás – kapcsán beszél egy autoriter apáról, aki megtiltja a más élőlények iránti szolidaritást, valamint arról, hogy az evés mindig a szülőkre való érzelmi reagálás.

Vannak abszurd, szatirikus, és parabola novellák, melyek egy része kamaszos fisztulahangon megszólaló csukaszürke, lapos, félsütetű szöveg. A novellának – bár elbúcsúztunk a hagyományos definíciótól – azért releváns dolgot kell mondania a világról, valamit, ami magával ragadja az olvasót. Cserna-Szabó András (1974) abszurdba hajló novellája a Mátrix-filozófia eredettörténetére vagy a ősi kínai filozófiára reflektálva azt az ismert tételt ironizálja, mely szerint „Az élet álom”. A Kátya és a bográcslánc, avagy üresedés a húsiparban szövege azonban nem a gyémánthegyű trágárság novellája lett, hanem egy nyelvileg közepes, tartalmilag mesterkélt szöveg.

Az asszony ezután leakasztott egy húskampót, és annak hegyével kezdte szurkálni-karmolászni férjét. Kibuggyant a vér a bőr alól. A hentes pénisze már olyan kemény volt, mintha megfagyott volna. Ekkor Kátya hasra fordította emberét, és egy csülökcsontot erőltetett ánuszába. A főhentes visított a fájdalomtól (senki nem hallhatta, a mészárszék a városka szélén épült) de vesszője már az acélnál is keményebben ágaskodott. (175.)

Szántó T. Gábor (1966) a Színház című novellájához nem talált jó befejezést, torzóként lebeg, pedig jól indul, egy kisfiút vezetnek be a polite society (udvarias társaság) világába, sikertelenül. Szélesi Sándor (1969) A képzeletbeli barát című írásában hiába van alternatív valóság és nézőpontváltás, szövege a csillagközi térben maradt, nem gravitál a föld felé, talán a szerzővel való analitikus beszélgetés után jöhetne csak le a földre. Novák Valentin (1969) realista szövegében (Dr. Rotács, a fogadatlan kertész) tűnik fel az a kortárs toposz, ami az írók legnagyobb rémálma, az értelmetlen és hiábavaló élet szimbóluma, az árufeltöltői munka. Kétségtelen, az érzelmi-egzisztenciális entrópia utolsó állomása, a hajléktalanságot nem számítva.

Lackfi János (1971) jól előadott írása (Halálozási rubrikák) a hatalom működéséről releváns, átérezhető és nagyon szomorú kép. Szalay Zoltán (1985) kafkai ihletésű disztópiája túlírt, Vass Norbert (1985) Altató-ja légüres térben lebeg, de egy horhón majdcsak megtalálja a lefelé vezető utat, miközben az olvasó azon töprenghet, mit akart mondani a költő Fürst Walter (kártya)figurájával, hacsak azt nem, hogy a világ mindig is régimódi férfivircsaft volt, ahol a nőket és a gyerekeket legjobb negligálni valamilyen kíméletes módon. Vass igen remek szövegeket ír a Könyves Magazinnak, amitől az ember automatikusan azt képzeli, a novella írásban is penge.

A funkcionális olvasónak az az érzése, hogy a nyomtatott szó csapdájába szorult szerzők a novellaíró hagyomány farkába kapaszkodva írnak ugyan, de kibelezik a novellaformát, ezért az elragadtatás váltóárama nem mindig ráz meg bennünket, kevés a friss, magával ragadó szöveg. Nem minden novella mesél gondos irodalmi kidolgozottsággal, precizitással, igényes figyelemmel a nyelvre és formára. Nem érezni a nyelvi erőt, az eredetiséget (ha van ilyen), a hang, a ritmus, a hanglejtések harmóniáját és szépségét. Nem érezni a novellák mögött rejlő mesélőkedvet, a késztetést, ami a jó novella előfeltétele. Mert végül is ki uralja a szavakat? Az, aki olvassa.

Megfontolásra érdemes, nem lenne-e jobb, ha a szerzőket betűrendbe sorolnák, az enyhén stigmatizáló életkori besorolás helyett? A könyv tipográfia szép, nagyszerűen lapozható, olvasható, remek a betűtípus, látszik, hogy nem csak az esztétikára, de a funkcionalitásra is gondolt Árkossy István és Zách Eszter. ∗∗∗∗∗

A kritika eredeti megjelenése: ambroozia.hu 2024/3

Következik: Kemény Lili: Nem 

Mára világos lett, mi a legjobb a sorozatokban. Jók a kamaradarabok is, egy helyszínen játszódnak, és inkább az emberi viselkedésre, lelki, pszichés történésekre fókuszálnak. De azért amikor a világot járja a kamera, az a legizgalmasabb, mert fix sztereotípiák dőlhetnek meg, például, hogy a menekülttáborok – már ha a Közel-Keletről van szó – csak sivatagos területen lehetnek. Hát nem.

Nem láttam A szolgálólány meséjét, de ez is pszichológia, egyszerűen nem tudok megnézni valamit, ami sok embernek tetszik. Nincs kedvem hozzá. Nincs benne következetesség, mert azt sem tudom megnézni, ami sok embernek nem tetszik. Érdekes dolog ez, talán a WMN írt a jelenségről nemrég. Egyszerűen semmi nem érdekel, ha áradoznak róla. Persze, a kettős mérce működik, amikor én írok mondjuk a Ripley című sorozatról, ami szerintem zseniális, nem fogadom el saját preferenciámat, és kiakadok, amikor az emberek egyszerűen nem értik a szépség természetét, és csak hatvanegy ember olvasta el, mit írtam róla. Remélem, többen nézték meg.

Azért írom A szolgálólány meséjét, mert annak is Elisabeth Moss a főszereplője, meg ennek A lepel című sorozatnak is. Ez a nő valami elképesztő. Mindig tud valami újat mutatni. Először A négyzet (2017) című Robert Östlund filmben figyeltem fel rá, nem semmi a karaktere, és ahogy játssza a kulturális újságírót – a kurátort faggatja, majd ágyba is bújik vele –, valami fenomenális. Lehet, hogy volt már, de én még nem láttam olyan filmet, ami a "stealthing"-et tematizálta volna, amikor egy nő manipulatív és/vagy erőszakos formában szexuális erőszakot követ el egy férfivel szemben. Ebben a filmben a teli óvszert akarja megkaparintani, de nem adják neki szerencsére. Elisabeth Moss zseniális színész, minden érdekel, amiben ő játszik (A szolgálólány meséjét kivéve). Azt is tudom, hogy a kritikusoknak nem tetszik se a sorozat, sem Moss játéka, pedig Moss most is elképesztő. Olyan helyeken mosolyog például, ami elsőre inadekvátnak tűnik, de ahogy haladnak az epizódok szépen lassan rájövünk, az a mosoly teljesen rendben volt. Nem a női szocializációra visszavezethető mosolyok ezek, hanem egy ravasz rókáé.

 Imogen Salter és a terrorista Adilah El Idrissi

Napjaink feszült politikai légköre, azok a dolgok, amikről nem olvasni az interneten, nem szerepelnek a hírekben, titkos nemzetbiztonsági ügyek, nem a mosdatlan tömegre tartoznak. A francia és az amerikai nemzetbiztonság dolgozik együtt, vagy egymás ellen, néha nem lehet tudni. A fókuszban egy Imogen Salter (Elisabeth Moss) nevű MI6 ügynök áll. Most jön jól a Slow Horses sorozat, amiből tudjuk, ez a brit titkosszolgálat egyik részlege. Egy fura sisterhood (nők közötti szolidaritás) történettel lesz dolgunk. Mindezen túl, a fókusz Imogen Salter MI6 ügynök múltján van, hogyan lett belőle az, aki. Társadalomkritika közepes átlagon hozva: mindkét nő sorsát manipulatív és erőszakos férfiak determinálják. Imogen Salter most a francia titkos szolgálatnak dolgozik, az ISIS egyik női vezetőjét kell elkapnia és átadni a Párizsban tartózkodó CIA vezetőnek (Josh Charles). Ez a sorozat annyiban hoz újat a többi közel-keleti terroristás sorozathoz képest – amiben természetesen a Fauda verhetetlen –, hogy egy fiatal nőről van szó, Adilah El Idrissi-ről, akit Yumna Marwan, egy libanoni-palesztin színész játszik, és akiről nehezen tudjuk elképzelni azokat a szörnyűségeket, amivel vádolják. A sorozat arról szól, hogyan kerül közel egymáshoz ez a két teljesen eltérő közegből jött nő. Tulajdonképpen két felébredés történet fut párhuzamosan, nem csak az iszlám társadalom nyomja el a nőket, a fehér, nyugati kultúra is. Közös tulajdonságuk a férfidominancia, de az ISIS-szes nőnek azért tényleg fényévekkel nehezebb dolga van, akkor is, ha végső fokon senkinek sincs szabad akarata. És nem nagy vigasz, hogy a férfiaknak sincs. A fanyalgó kritika talán pont ezért fanyalog, két nő szolidaritása nem tetszik nekik, nem érdekes, ismeretlen terep. Aki nem veszi észre ezt a rejtett társadalomkritikát, annak ott van Párizs, London és a viszonylag sok verekedés, na meg az állandóan Párizst fikázó Knox Overstreet a Holt Költők Társaságából, igaz, most a CIA-nak dolgozik. Persze, a kritikusoknak abban igaza van, hogy van pár felelőtlen jelenet. Aki még nem látta, de meg szeretné nézni, innentől ne olvassa, mert SPOILER ALERT következik.

1. A Père-Lachaise temetős jelenetről van szó. A gonosz orosz terrorista Jim Morrison sírjára tesz le egy infót, de ott proaktívkodik egy rajongónak álcázott kis csaj (kezdő titkos ügynök). Szerintem nem kellett volna brutálisan fejbe lőni, olyan l'art pour l'art  jelenet volt.

2. Sisterhood ide, sisterhood oda, egyszerűen nem hiszem el, hogy Elisabeth Moss Adilah El Idrissi szír nő iránt tényleg szolidaritást érez, pedig pont ezt próbálja a sorozat elhitetni, hogy van a létezésnek olyan síkja, ahol ez  megtörténhet. Képtelen vagyok elhinni, hogy ez a szír nő azzal érvel, hogy Elisabeth Moss fehér nőként beszél, ezért fogalma sincs, mi van azokkal, akik nem fehér angolszász protestánsnak születtek. Mintha Adilah figurája két öngyilkos merénylet közt a feminista/wok kultúra alapvetéseit tanulmányozná. Hát persze.

3. James Purefoy mindig negatív karaktereket játszik, vártam, hogy megjelenjen, az utolsó epizódban, és ez  meg is történt. Annyira gonosz pofája van, olyan róka képe, hogy minden gazságot elhiszünk róla. Aki látta a The Following-ben, ahol Kevin Bacon-nal játszik, az tudja, miről beszélek. Itt Elisabeth Moss tanítómesterét, gyámját játssza, aki mindenre kitanította a lányt, és persze, hogy  továbbment, és minden határt átlépett. Most azt a világ állapota felett busongó figurát játssza – már-már archetipikus figura – aki szerint a világ megérett a pusztulásra. Minden patriarchális megmondóember ilyen, félnek a társadalmi változásoktól, ezeket negatívan értékelik. Fenyegetést jelent nekik a nők öntudatra ébredése, a társadalmi igazságosság eszméje, egyáltalán minden, ami demokratikusan és az egyenlőség elvén működik. Honnan olyan ismerős ez a beállítódás? 

4. A legvégén kiderül, Elisabeth Moss apja, a magas beosztású diplomata és kettős ügynök koránt sem halt meg, él és virul, csak a lánya hitte, hogy hosszú évek óta halott. Na most, hogyan tudja meg? Levelekből, amit ez a kettős ügynök és a gonosz mentor írogat(ott) egymásnak. Elől hagyott (!) fehér borítékok, kalligrafikus dőlt betűk, név és cím, mint egy George Eliot regényben. Az internet korában, amikor e-mail-en meg telefonon intézzük az ügyeket, akkor két rettenetesen fifikás ügynök leveleket vált egymással, de hát Elisabeth Moss enélkül sohasem jött volna rá a dolgokra.

Szóval a tanulság az, hogy nem állunk ám annyira messze az iszlám terroristáktól, csak jobban púderoljuk magunkat. De azért az a pici különbség szerencsére még ott van. Majdnem elfelejtettem, van benne egy kurva jó mondat, tökéletesen írja le a világ tényleges állapotát, és persze hogy Shakespeare írta a Vihar című darabjában. "A pokol üres. Minden ördög itt van." ∗∗∗∗∗

The Veil, 2024 S01/E06

Tetszett, pedig majdnem biztos voltam benne, hogy nem fog. Miért? Például a címe miatt. Emlékszem, nem olyan régen – még csak készült – filmes oldalakon került róla szó, és amikor a címét firtattam, valaki egy nevető szmájlit tett a hozzászólásom alá. Azóta is ezen gondolkodom.

Belegondolva rokonaim évek óta tartó költözködési rutinjába – Brighton and Hove-val kezdték, Birmingham-mel folytatták, most Edinburgh-ban élnek – ha így folytatják, nemsokára az Északi-sarkon fognak sátrat verni, csak oda én már nem megyek, főleg, mióta láttam a True Detectiv negyedik évadát, amit Izlandon forgatták, de az Északi-sarkon játszódik. 

Anyám unokája egyik estébe hajló délután türelmesen elmagyarázta, hol kell leszállnom a buszról, amivel hazaérek a Portland Street-re, csak azt nem kalkulálta bele, ha nincs leszálló, a busz nem áll meg, pont úgy, mint itthon. Egy darabig ismerős volt minden, nahát, erre szoktam gyalogolni, csak az ellenkező irányba. Nem lehet gond. De lett. Mire észrevettem, hogy baj van, megnyomtam a csengőt, tök feleslegesen, mert az Ocean Terminal végállomás következett. Mi lesz velem? Menekülttáborba kerülök, nem is kell megvárnom a sátortáborral az Északi-sarkot. Eszembe jutott, hogy nem csak francia, de magyar nagykövetség is van, de jó, az anyanyelvemen magyarázhatom majd el, milyen kilátástalan helyzetbe kerültem. Még jó, hogy a nevemet meg tudom mondani, meg hogy kik a szüleim, és hol lakom. Átgyalogoltam az Ocean Drive-ra és felhívtam anyám unokáját. Mire felvette a telefont már úgy sírtam, hogy alig értette, mi történt. "Mindjárt ott vagyok, ne menj sehova", mondta. Fél utcányira voltunk a szálláshelyemtől, ha kicsit balra nézek, láttam volna a Portland Street elejét. "Miért nem használtad a térképet?", kérdezte. "Pánikba estem."

Szerettem volna valamilyen kapcsolatot az emberekkel, és meglepően sokan rám is mosolyogtak, biztosan összetévesztenek valakivel, más magyarázata nem lehet. Már majdnem J. K. Rowling-nak képzeltem magam, aki állítólag a Cramond Village városrészben él. De csak kutyákkal kerültem beszélőviszonyba, többnyire a Leith Links parkban. Észrevettem, hogy mindenki legalább két kutyával van. Két buldog, két boxer, két chivava. A legtöbbnek előre köszöntem, elkerülve a gazdájuk tekintetét, nehogy udvariaskodniuk kelljen. Egy foxterrier kézen állva produkálta magát, ezt sem lehetett szó nélkül hagyni. Hatalmas park – régen golfpálya volt –, most gyerek- és kutyaparadicsom, a hatéves fiatalember is ide jár játszani. Messziről láttam egy nőt, csíptetős bottal szedegette a szemetet. Milyen jól öltözött közmunkás, gondoltam. De a többiek is, azt a mindenit. Anyám unokája elmagyarázta, nem közmunkások, hanem a közeli iskola szülői munkaközössége, akik rendszeresen összeszedik a parkban a szemetet.

ÉSZAKRÓL HEGY, DÉLRŐL TÓ, NYUGATRÓL UTAK, KELETRŐL FOLYÓ, 2003

Három kívánságom volt, turkálók, könyvesboltok, kiülős kávéházak, és az óváros. Felszálltunk a 16-os buszra, a Leith Walk-nál szálltunk le. Éppen ilyen helyet kerestem, vintage boltok egymás hegyén-hátán, azt sem tudtam, melyikbe menjek. Vigyáztam a költekezéssel, úgy szerettem volna vásárolni, hogy baromi sok mindent vegyek, de a pénzem megmaradjon. A Salvation Army Trading Company turkálójába nem akartam bemenni, minden vallásos szervezetet utálok, de amikor bekukkantottam a kirakaton, láttam, könyvek is vannak. Dobtam egy hátast, Tompa Andrea Omerta című nagyregénye £ 1.50. Április 2-án vitte be valaki. Nem szégyelli magát? Nem fért el a könyvespolcon? Anyám unokája megkérdezte ki az a Tompa Andrea, én pedig elmondtam, hogy kortárs magyar író, és színikritikus, akinek egyik regényét sem olvastam, de hát most, hogy ez az incidens megtörtént, nyilván el fogom. Alkalom adódott kritikai kitekintésre, amelyben elmagyaráztam, szerintem miért fejlődik a kortárs irodalom az autofikció irányába – miért írnak a szerzők saját magukról –, nem mintha Tompa ebben a műfajban alkotna, és, hogy a nemi- és szexuális normák megváltozása miatt kezd lejárni a maszkulin írásművek ideje.

Egy kincsem már van, könyveltem el, pedig várt rám egy másik is. A város legszebb könyvesboltjába mentünk, a Topping & Company Booksellers-be, Blenheim Place 2. Megkérdeztem az eladót magyar szerzőtől van-e valami. Sorry, de két nap alatt bármit beszereznek. No, thank you. Ilyenkor nő nagyra bennem a magyar öntudat, ami otthon soha, kivéve amikor hazafelé megérkeztünk a Liszt Ferenc repülőtérre, és annyira örültem, hogy anyám rögtön javasolta, legközelebb szavazzak nyugodtan a Mi Hazánkra. Szóval, nincsenek magyar szerzők. Emeletes, gyönyörű könyvesboltban barangoltunk, faragott lábú régi asztalokon hűvös halomban a könyvek, egyik szebb, mint a másik, nagyjából £ 11-15, már azok, amik engem érdekeltek. A Prophet Song-ot Paul Lynch-től de megvettem volna! Nézelődtünk jobbra-balra, rengeteg színes könyv a polcokon is, semmilyen betűrendben, hát persze, nem könyvtárban vagyunk. Elmenőben varázsos dolog történt. Anyám unokája, akiről sok jót lehet elmondani, de, hogy otthon lenne a kortárs magyar irodalomban, azt éppen nem. Megtorpant. Mondom, mi van? Leemel két könyvet a polcról. László Krasznahorkai: A Mountain to the North, a Lake to the South, Paths to the West, a River to the East.* Transleted by Ottilie Muzlet, £ 15. Beszarás, mondtuk egyszerre. A másik könyv az Aprómunka egy palotáért, de az angol címét meg nem mondom. 

Lefelé a Calton Hill-ről

Ennek örömére felmásztunk a Calton Hill-re. Egy domb a város szívében, távolban a tenger, kis szigetek, rálátás a városra, a messzi Skót Felföldre, amit ők Highland-nek hívnak. Edinburgh nem a derékfájósok városa. Az óvárosban mindig felfelé kell menni azon a kurva sok lépcsőn, meg kaptatón. Majdnem belehaltam, de felmásztam. Jaj, az a középkori hangulat. Jaj, azok a szűk folyosók és zegzugok. Majdnem lefotóztam egy kvaterkáló skót dudás kompániát. "Nem merted, mi?", kérdezte anyám unokája. "Olyan illetéktelennek éreztem", mondtam. Messziről néztük a várat, huszonötezer a belépőjegy, majd legközelebb. Grassmarket 42, Made in Italy, egy olasz pizzéria az óváros szívében, ide ülünk le. Drága kávé (Medium Black Coffee), £ 7.26, ezer lépcső, hömpölygő turisták, macskakávézó, de még, vagy már nincs nyitva. Milyen társadalmi réteg lakhat itt? Ilyen lakást csak a nagymamától lehet örökölni. Később megtaláltuk a Victoria Street-en a híres Harry Potter boltot, ami  hidegen hagy, mióta Puzsér Róbert azt mondta, hiányzik belőle a társadalmi mobilitás. Mármint a könyvből. A Skót Nemzeti Könyvtárba viszont bementünk. A St James Quarter-nél baromi magasan van egy Henry Dundas** szobor, lamentáltunk egy kicsit alatta, meg az Oregonban ledöntött Thomas Jefferson szoborról is, hogy milyen jó ötlet kritikai megállítótáblát tenni mellé, ami tiszteletben tartja az elnyomott kisebbségek szempontjait is. Dundas az atlanti rabszolgakereskedelem ellentmondásos figurája volt, el akarta törölni a rabszolgaságot, de azért voltak, akik nálánál is jobban akarták. A St James plaza tetején még a Calton Hill-nél is szebb volt a kilátás, négy emelet magasságból csodáltuk a várost. Kontrollmánia ide, kontrollmánia oda, rászóltam anyám unokájára, ne menjen olyan közel a korláthoz, mert meghűl az ereimben a vér. Amikor a St. Mary's katolikus katedrális mellett buszoztunk el, anyám unokájának eszébe jutott, hogy hűha, megígérte anyámnak, elviszi misére, és vehet a barátnőinek kegytárgyakat ajándékba. Vettek is másnap mindegyiknek, kétszer annyiba került, mint a repülőjegye. Hazafelé belefutottunk egy palesztinbarát tüntetésbe. "Nehogy mondj valamit", mondta anyám unokája és megfogta a karomat, mintha éppen oda akarnék futni.

 Harry Potter boltocska a Victoria Street-en

Búcsúzás rokonoktól, a fiatalembertől – aki még nem nézett fel a tablet-ből, mióta megkapta –, Alaskától, a félig bengáli macskától, aki a gardróbszekrénybe bújt előlünk, és a meztelen csigától, akinek még nincs neve. Edinburgh nemzetközi repülőterén nagyon figyeltek, el ne vesszek, nehogy a nyakukon maradjak. Amikor beültünk egy étterembe, odajött az egyik felszolgáló, és megkérdezte, magyarok vagyunk-e. A "gyere" szó tűnt fel neki, elkapta a nosztalgia a magyar barátai iránt, magyarázta. Anyám és az unokája azonban egy hírességgel voltak elfoglalva, előttünk csekkolt be, de én nem ismertem. Nahát. Éreztem a lesújtó pillantásukat. Maximum Slavoj Žižek-től*** hidalnék le, vagy Juliette Binoche-tól, akivel a barátnőm egyszer Párizsig repült, amikor pár éve itt volt a miskolci filmfesztiválon. Az Északi-tenger felett elgondolkodtam a skótokról szóló sablonos sztereotípiákról, amiket végül is nem sikerült kicsomagolni. Hiszen inkább leszakadt a derekam minden nap, csak ne kelljen két fontot kiadni buszra. Csodálatos volt Budapest fényeit felülről látni, és hazaérkezni. Halálfélelem egyszer kapott el, anyám Dunaharasztinál kidobta a taccsot – állítólag a stressztől, mert a reptérről hazafelé eltévedtünk –, és az unokatesóm megállt az autópálya szélén. Mondtam anyámnak, nyugodtan hányjon abba a sálba, amit Párizsból kaptam, de már nem kellett neki, és ahogy mondani szokták, végül szerencsésen hazaérkeztünk.  

* Régóta tervezem, írok valamit a magyar könyvcímekről. Utálom egy csomónak a címét. A Krasznahorkai mű címe mindennek ellentmond, ami tetszik, mégis az egyik legjobb, amit valaha olvastam

** Henry Dundas (1742-1811), Skócia egyik legbefolyásosabb politikusa volt

*** Slavoj Žižek (1949) szlovén filozófus, szociológus, pszichoanalitikus, egyetemi tanár, kultúrakritikus és író, a 21. század egyik legnagyobb hatású gondolkodója. 

VÉGE

Az edinburgh-i vár, Old Town-ban

A Calton Hill tetején

A híres Grassmarket az Óvárosban

Vége

Kezd kirajzolódni számomra Friderikusz Sándor portréalkotói mibenléte. Van pár hívószava, erre feszíti fel a kérdezés gyöngyvásznát. Olyat kérdez, ami mindannyiunkat érdekel, csak nem tudnánk szabatosan megfogalmazni. Nem hagy egérutat, mégsem kellemetlenkedik, nem lép át semmilyen határt. Ha én beszélgettem volna Azahriah-val, már a felénél feláll, vagy el sem jön. 

De most, hogy az átlagosnál kicsit jobban figyeltem Friderikuszra, észrevettem olyat is, amit Krasznahorkai Lászlóval készült beszélgetésnél még nem. Azért mondom őt, mert az volt az első beszélgetés, amit egy az egyben végighallgattam. Annyira lenyűgözött a jelenség, az író maga, a hírverés, az írói sikerei, na meg a két lánya, aki közül az egyik feminista, hogy a holdudvarhatás lépett életbe, mindennel felgyönyörűztem, amivel csak tudtam. Micsoda kék szemek, hogy szexualizáljam és tárgyiasítsam is egy kicsit. Meg persze imádom az epikureus iskolához köthető ataraxiás férfiakat (és nőket is). Ahogy egyik ismerősöm szokta mondani, az idős embereknek nem áll jól a lelkesedés. Nem mintha Krasznahorkait beletenném az idős férfi kategóriájába. Isten ments. Szóval, azt vettem észre az Azahriah beszélgetésben, hogy Friderikusz Sándor kérdez valamit, de mielőtt válaszolnának, tetszetős, világos, mindenki számára érthető gondolatokkal megelőlegezi a választ – mi több, alternatívát is ad –, azaz elmondja azt, amire beszélgetőpartnerének már csak rá kell bólintania, kiválasztani az alternatíva közül valamelyik állítást, vagy ellent kell mondania. Valahol érthető, egyrészt lényegesen lerövidíti az amúgy talán hosszabb és üresjáratokkal terhelt beszélgetést, másrészt Friderikusz Sándor már nagyon sok mindent tud az életről, az emberekről, és ez a preventív kérdezés az ő sajátos stílusjegye, mint meghívott vendégeinél a foglalkozásuk, vagy a művészeti ág, amelyben jeleskednek. 

Azahriah jó benyomást tett rám, nem éreztem modorosnak. Egy fejlődőképes srác, aki nem vesztette el menet közben a spontaneitás és az autonómia képességét. Már óvodás korában reflektív volt, válaszokat keresett – hallottuk. Ha magamra gondolok – mert minden ilyen beszélgetés attól jó, hogy az ember magára is csűrhet –, milyen voltam én óvodás koromban? Ez akkor is jogos, ha nem tartozom Azahriah-val azonos generációhoz. Arra jutottam, hogy tizenhat évesen is egy okos magyar vizsla színvonalán álltam. Ha volt is gondolatom, szavakká formálni semmiképp sem tudtam, csak akolmeleg érzéseim voltak. Jó valami, vagy rossz. A miérteket nem kerestem. És akkor itt van ez a srác. Igaza van Alan Moore (1953) képregényírónak –, aki írókhoz beszél, de a zenére is érvényes –, hogy az alkotóknak elsősorban emberileg kell fejlődniük, és ki kell alakítaniuk egy csak rájuk jellemző világlátást, egy nézőpontot, ahonnan a világra tekintenek. Erkölcsi, politikai platformmal kell rendelkezniük, de meg kell érteniük mások ötleteit is, az eltérő szocializáció ellenére is. Továbbá, hogy az írás, a zene képes a tudatot és a világot megváltoztatni. Tök világos, Azahriah ha zenészként fejlődni akar, emberként is fejlődnie kell. Milyen jó, hogy pont ezt teszi. És itt van az elágazás. Friderikusznak van egy hívószava, a siker, erre akarta az egész beszélgetést felhúzni, ez érdekli Azahriah-ból. Erre lyukadt ki minden kérdésével, ezzel a siker-narratívával akarta mederben tartani a beszélgetést, Azahriah viszont a fent vázolt fejlődéstörténetet szerette volna elmesélni, és ne érje szó a ház elejét, Friderikusz engedte neki.

Zeneileg nem tudom Azahriah teljesítményét értékelni, csak megközelítéseim lehetnek, a mihezképest Azahriah által is favorizált nézőpontból. Nincs még olyan kortárs kánon, amelyben experimentális zenéjét elhelyezhetnénk. Szerzői alapállása kettős, egyfelől stílusgyakorlatok, melyekkel megtanult utánozni, hogy később eredeti lehessen, másrészt olyan dolgokat akar csinálni, ami még nem volt. Mint annak idején Charles Baudelaire (1821), aki az álszent olvasókat akarta sokkolni A romlás virágai című versciklusával. A művészet mindig állít valamit – igen, nem, talán –, de úgy tűnik, Azahriah zenéje a blöff esztétikájára épül, a mintha minőségére, a látszat megvetésére. Engem meggyőz a forrásmerítés pluralizmusa, az elementáris újrahasznosítás, a visszanyúlás gesztusa akkor is, ha néha a szentimentális esztétika hangján szólal meg. 

Friderikusz Sándor azt mondja, a sikernek nem szabad idő előtt jönnie, de vigyázzunk az ismerős dolgokkal. A túlzott és merev beállítódásunk miatt nem tudnak majd meglepni bennünket. Biztos vagyok benne, számtalan empirikus bizonyítékkal tudná alátámasztani az állítását, de attól még nem lesz igaz. Mit jelent az a kifejezés, hogy idő előtt? Mit kell megvárni? A nagymama halálát, a diplomaosztót, vagy egy földrengést? A siker nem kérdezi, mikor jöhet, csak jön. A sikert nem lehet démonizálni, bezárni egy merev viselkedési mintába, van kiszabott ideje, morális temetkezési hely, akinek előbb jön, az végül belehal. Nem vagyunk egyformák, és a későn jött siker sokkal, de sokkal rosszabb, kár, hogy nem tudjuk erről megkérdezni Stieg Larsson-t (1954-2004), akinek A tetovált lány című könyve (2005) ma a világ legtöbbet olvasott regénye, csak éppen egyik kiadó sem fogadta el, míg Larsson élt, és úgy halt meg, hogy már sosem fogja megtudni, milyen a siker. Akárcsak Annie Ernaux édesapja, ő sem tudott örülni lánya későn jött sikerének, az irodalmi Nobel-díjnak. Van Gogh-ról ne is beszéljünk. Azt is mondja Friderikusz, hogy a mennyiség teszi tönkre a világot. Ezek szerint ő sem tudja kivonni magát a tönkretételből, műsora egy, a sok-sok beszélgetős podcast közül, de azt mondom, várjuk ki, a dialektika törvényei működnek, a mennyiség egy idő után átcsap minőségbe. 5/5

Edinburgh-ban két botanikus kert van, az egyik a királyi, a másik az, amiben én voltam anyám unokájával. Mindig a legegyszerűbb szavakat kell használni, ezért írom, hogy a botanikus kert csodálatos. Minden botanikuskert az, és aki egyet látott, látta az összeset, ebben hasonlítanak a katolikus templomokra. Kis domb, felmászik az ember, látja a királyi várat, alatta a város sziluettjét. Páratlan panoráma, tele japán turistával. Nem mentem fel, még tartott a hiszti. Lemaradni a látványról, ahova még a tolókocsikat is feltolták, úgy az igazi. Tizenhárom éves koromban kezdődött, amikor Budapesten nyaraltam. Nagyon szerettem volna megnézni egy filmet az Uránia moziban, de a duzzogás fontosabb volt. Vendéglátóim magukban keresték a hibát – ez volt a legnagyobb örömöm –, de amikor kezdtek belenyugodni a döntésembe, elértem a tetőpontot. Most is ez történt, csak emberemre akadtam, hozzám sem szóltak. Kezdtem belefáradni, hogy nem mondhatom el, milyen finom a Cafe Andaluz-ban a kávé, hogy ennyi pakisztáni és indiai embert még nem láttam egy helyen, és hogy a George Street-en a francia nagykövetség épülete előtt érthetetlen okból megmagyarázhatatlan honvágy fogott el. A jezsámen bokor alatti padon egy kövér mókus, aki semmit sem tudott a hisztiről, tájékozatlanul odaugrott a lábamhoz. Muszáj volt beszélnem vele, de legalább kiadtam a hiszti utolsó martalékát is, igaz, minden távcsöves japán és nem japán turista minket nézett. 

Anyámmal már két napja nem beszéltünk, a programjaink sem fedték egymást, ő vadkacsákat nézett valahol, pedig ugyanolyanok, mint itthon. Azzal lehet kizökkenteni, ha nem kell csinálnia semmit. Délelőttönként a nappaliban ült – a háziak dolgoztak, kisgyerek iskolában –, és a magyar TV2-t nézte. Otthon ilyenkorra már kigyomlálta és meglocsolta a virágoskertet, elment boltba, és feltette az ebédet. Fura volt neki a semmittevés. Nem engedték főzni. Nehéz volt elfogadnia, hogy mosogatni sem. Összevárják a csetrest, aztán beleteszik a mosogatógépbe. Ebbe is bele kellett nyugodnia. 

Anyák napi csokor, a tulipán anyámé

Nem könnyű vegánként külföldön, míg ki nem ismered a bolti választékot, és főleg a pénzérméket, mert ezek nem írják ki számokkal az aprópénzre, hogy mennyi, vagy nem mindegyikre. Vendéglátóim azonban délutánonként vegán vacsorával vártak, a salátát én csináltam, jégsaláta, vegán cheddar sajt felkockázva, szezámolajjal, borecettel. Mivel közeli rokonaim, nyugodt szívvel nyitogattam a hűtőt, minden volt benne orosz kiskatonán kívül. Alkohol problémával küzdőknél van egy sóvárgás nevű jelenség, amiről Nagy Zsolt beszélt egy tévéműsorban, onnan tudom. A vegánságnál is van ilyen. Nagyon ritkán, de van. Saját mentorom vagyok, nekem nincs kihez fordulnom, de szerencsére hamar véget ér, elég egy másodpercig belegondolni az állatok szenvedésébe, és akkor nincs az a nem-vegán étel, ami után sóvárognék. Március utolsó napjaiban mi már elköszöntünk a húsvéti ünnepektől, a görögök azonban május ötödikén tartották – ez volt a sóvárgás napja – ugyanis ezek a görög rokonok tradicionális ételekkel vártak, szegények azt hitték, vegetáriánus vagyok, nem mintha körülöttem forgott volna a világ. Próbáltam nem ránézni a hatalmas tál tzatzikire, a frissen sült spanakopitára. No milk, no egg, no cheese, no yogurt, no honey, sorry, tinkjú. Egy szót tudok görögül, "kalimera," de elfelejtettem, mit jelent. Ja, azt, hogy "szia."

Anyámnak fura volt, hogy nem ő a főszereplő egy családi lakomán, hozzá van szokva a ceremóniamester pozícióhoz, és a csörgősipkához, de most kihúzták a lába alól a talajt. Cserébe a tányér szélére túrta a csirkemell darabokat. "Nem szeretem", mondta. "Mióta?" kérdeztem magamban. A nap végén anyám unokája megmutatta a ház meztelen csigáját (Arion rufus), aki kezdi családtaggá kinőni magát, két hete egy karfiolban találták. Talán neve is van, csak még nem kérdeztem rá. Lám, a vér nem válik vízzé. Csak nehogy azt mondja, hogy ő is szereti az állatokat, gondoltam, mert kénytelen leszek azt válaszolni, hogy "Megenni." Nem mondta, de azt csak megkérdezte, hogy "Mi a baj a tojással?" Mintha Brian May-től kérdeznék, hogy kell lefogni a húrokat. Azon kívül, hogy a tojásból kikelt kiscsibéket élve darálják le, semmi.

Valaki hat éves lett

Másnap születésnap, valaki hat éves lesz, pont azon a napon, amikor Sigmund Freud született, csak százhatvankét évvel később. A fiatalembernek három kívánsága volt, a drónra és a tabletre emlékszem. "Egyiket sem kap," ezt a szülei mondták pár nappal előtte. Természetesen mindent megkapott. Semmi kivetni valót nem találok ebben, mert régóta van egy elméletem arról, hogy a szülők valódi indítéka, amit generációról generációra örökítenek tovább, az, hogy a gyerekeket el kell zárni a tudástól, ameddig csak lehet, ezt a privilégiumot nem adják ki a kezükből, hova lenne a szülői tekintély máskülönben? Zsigeri, intuitív szinten érzem, hogy a nagy gyermekpszichológusok, akik elméletet gyártanak a mesevilágról és a képzeletről, amit ezek a kütyük szerintük gátolnak, az egyszerűen nem igaz. A fiatalember "cake" helyett többször tortát mondott, lám, mégis csak tud magyarul. Pláne, mikor megkérdeztem, merre van, és azt mondta, a "szobában." Ezek szerint már három magyar szót tud, a "túró rudi" a harmadik. Én a Friesland Campina Hungária marketingigazgatója helyében kihasználnám ezt a jelenséget.   

A kontroll- és irányításmániáról azért én is tudok egyet s mást, én szeretem kontroll alatt tartani a nyilvános képemet, és kibaszottul utálom, amikor kattogtatják a mobilt. Na ja, nem vagyok a Z generáció tagja. A családi összejöveteleken nem nyújtanak be írásos kérvényt, vagy engedélyt fotóhoz vagy videóhoz, vagy legalábbis nem hallottam még ilyenről, pedig kellene. "Kórházi minőségű morfiumra lesz szükségem", gondoltam, amikor visszanéztük őket. Megfigyeltem, mindenki ugyanolyan, mint az életben, kivéve engem, akit egy idétlen földönkívüliekről szóló film castingján simán beválogatnának, csak el kellene mennem. Mint egy Pieter Bruegel festményen a pék felesége, a parasztlakodalomban a kocsmárosné, vagy egy Matrjoska baba és egy orosz anarchista titkos szerelmének a gyümölcse. A tükörfunkcióról van szó, konfliktus van látvány, valóság és önkép között, pedig a ruhák, az öltözködés, a kinézet hieroglifa, az élet elmélyítésének művészi gyakorlata.

A friss születésnapos fiatalember szerdánként úszóedzésre jár, most anyám is elkísérte, soha vissza nem térő alkalom. Igaz, a fiatalember azt mondta – szerencsére angolul –, ha anyám is megy, végig a víz alatt marad. Így lett, az edző aznap többször is rászólt. Ilyenek a gyerekek. Anyám a szombati dzsúdóedzésre is elment, ekkor már nem volt semmi gond, ám valamire ráérzett, de nem saját viselkedésére reflektált, hanem rám. Több nap csúszással tudtam meg, miért nem köszön napok óta. Ilyet csak ő tud kitalálni, persze, a költői tehetsége már a temetői túrákon megmutatkozott, és ha más körülmények között szocializálódik, Nemzetközi Booker-díjas író lehetett volna, akinek Krasznahorkai László vagy Nádas Péter csak jelenthetne. Szóval, hallotta, hogy azt mondtam a fiatalembernek, ne szeresse őt, panaszkodott anyám. Nem nekem, mert akkor megkérdeztem volna, "Milyen nyelven?" "Ha magyarul, azt a kisgyerek nem érti, ha angolul, azt meg te nem érted." Már mindenki el volt fáradva.

Sokáig nem tudtam, hogy néz ki Apollinaire ötsorosában a letépett hangaszál, amelyikről tudjuk, hogy az ősz halott. A Portland Street kis kertjeiről ez a hangaszál jutott eszembe. Nemcsak a kertekben, a játszótereken, a kis utcák titkos kertjeiben is rengeteg a hanga. Kékek leginkább. Hazafelé sétálva a Bernard Street-en filozofikus hangulatba kerültem, mi emberek, jelentéktelenek vagyunk, ha egy tágas perspektíva felől tekintünk magunkra. Semmi, de semmi jelentőségünk nincs egyenként, személyesen, a sok vallásos és metafizikai mű is mind felesleges, de amíg idáig eljutunk, egy könyvtárat kell kiolvasni. Bementem a Sainsbury's Supermarket kisboltjába egy vigaszcsokiért, és mit találtam? Vegán Kit-Kat-et. Két font két penny volt a két darab, gondoltam megnézek egy filmet, elmajszolom a csokit, olvasok egy kicsit, és elteszem magam holnapra. Sajnos Frontin nélkül nem sikerült. 

 Anyám itt töltött közel két hetet

Személyiségi jogok tiszteletben tartása miatt nem teszek fel képeket. Hogy a botanikus kertről és magamról miért nem, az a fenti szövegből kiderült. 

Folytatás következik...

Edinburgh az elhagyott félpár zoknik városa, mindennap láttam egyet, utcákon, lépcsőházakban, parkokban. Mióta olvastam Jón Kalman Stefánsson könyvében*, és hallottam a Challengers című filmben, mire használják a férfiak, messziről szemlélt műtárgyként tekintek rájuk. Bár a Portland Street macskaköves járdáján elhagyott, halvány rózsaszín babazoknira ez biztosan nem vonatkozik.  

Szállásom a Portland Street-en, egy dohos szagú, ám csupa IKEA bútorral és tárggyal felszerelt lakásban volt, ahol azonnal összetört alattam az egyik IKEA szék. Eszembe jutott, egy ismerősöméknél áttanult éjszaka, valamikor a kétezres évek közepén. Olyan korán kezdődött az egyik vizsgám, hogy már előző nap Budapestre kellett utaznom, hogy reggel a kezdésre ott lehessek. Szállásadóim konyhájában egy falra szerelt IKEA asztalon tanultam, hasítani lehetett az éjszakai csöndet, pedig a Podmaniczky utcában voltunk. Éjjel háromkor volt egy mikrokrízisem, majd átmegy rajtam gondoltam, és lehajtottam a fejem a zöld színű kötelmi jogra. Biztosan elaludtam, mert a nyál ráfolyt az érvénytelen szerződések szakaszra, de nem erre ébredtem fel, hanem a reccsenésre, ahogy kiszakad a falból az asztal, és a tányérok összetörnek. Jószívű emberek befogadnak, enni, inni adnak, amit azzal hálálok meg, hogy a nemrég vásárolt IKEA asztalt csavarostól, vakolatostól kiszakítom a falból. Ezek az emberek reggel munkába mennek, gondoltam riadtan, és szarabbul éreztem magam, mintha én lőttem volna le Robert Fico szlovák miniszterelnököt. Hamarosan megjelent a házigazda, mezítláb, hunyorogva pizsamában, kócos hajjal. "Semmi baj." "Délután megcsinálom." Ilyen hálás életemben nem voltam, Andersen gyufaárus kislánya érezhetett volna ilyet, ha mielőtt megfagy, behívják egy meleg szobába. 

Commercial Street raktár- és lakóépületei

A szállásom és a családom lakása között egy hosszú és forgalmas út (Commercial Street) vezetett, ezt minden alkalommal gyalog tettem meg, és mindennap megnéztem az Aldival szemben épülő új skót parlamentet, persze csak messziről. Mehettem volna busszal, a lakásuk előtt tett volna le, de sajnáltam a pénzt. Bankkártyával és pénzzel lehet fizetni, két font egy single jegy, ha bankkártyával fizetek, csak egyszer húzza le, a többi út aznap ingyenes azon a járaton. Apropó Aldi. Ha azt mondom, minden, vagy majdnem minden olcsóbb, mint itthon, az demagógia? Huszonnyolc penny egy zacskó durum spagetti, emberek. Családom a kikötői Leith városnegyedben él, friss, párás tengeri levegővel és rengeteg sirállyal. Ami itthon a galamb, az Edinburgh-ban a sirály. Egész nap rikácsolnak, de fenséges élmény annak, aki a Nagy-Alföldön él. Sétám mindennap egy kis hídon, a Leith River-en át vitt, történelmi épületek, obeliszkek és színes boltocskák, kávézók előtt mentem el. Megjegyeztem néhány színpárosítást, haragosan zöld borítású kávézó bordó függönnyel, utcára néző bokszokkal. Csak az tartott vissza, hogy háromezer HUF egy kávé. Egyik ilyen sétámon láttam az egyetlen skót szoknyás férfit. Koreai volt. Legszívesebben streetfashion videókat csináltam volna néhány szettről, például az előttem gyalogló nőről, földig érő egyenes szabású fekete kabát, földig érő fodros, fehér szoknyával. Én is akarok ilyet. Főleg, hogy garbóban úgy fáztam, mint a vadászkutyák. Anyám vett is magának másnap egy bélelt kabátot. Ő már nem fázott.