Kezd kirajzolódni számomra Friderikusz Sándor portréalkotói mibenléte. Van pár hívószava, erre feszíti fel a kérdezés gyöngyvásznát. Olyat kérdez, ami mindannyiunkat érdekel, csak nem tudnánk szabatosan megfogalmazni. Nem hagy egérutat, mégsem kellemetlenkedik, nem lép át semmilyen határt. Ha én beszélgettem volna Azahriah-val, már a felénél feláll, vagy el sem jön. 

De most, hogy az átlagosnál kicsit jobban figyeltem Friderikuszra, észrevettem olyat is, amit Krasznahorkai Lászlóval készült beszélgetésnél még nem. Azért mondom őt, mert az volt az első beszélgetés, amit egy az egyben végighallgattam. Annyira lenyűgözött a jelenség, az író maga, a hírverés, az írói sikerei, na meg a két lánya, aki közül az egyik feminista, hogy a holdudvarhatás lépett életbe, mindennel felgyönyörűztem, amivel csak tudtam. Micsoda kék szemek, hogy szexualizáljam és tárgyiasítsam is egy kicsit. Meg persze imádom az epikureus iskolához köthető ataraxiás férfiakat (és nőket is). Ahogy egyik ismerősöm szokta mondani, az idős embereknek nem áll jól a lelkesedés. Nem mintha Krasznahorkait beletenném az idős férfi kategóriájába. Isten ments. Szóval, azt vettem észre az Azahriah beszélgetésben, hogy Friderikusz Sándor kérdez valamit, de mielőtt válaszolnának, tetszetős, világos, mindenki számára érthető gondolatokkal megelőlegezi a választ – mi több, alternatívát is ad –, azaz elmondja azt, amire beszélgetőpartnerének már csak rá kell bólintania, kiválasztani az alternatíva közül valamelyik állítást, vagy ellent kell mondania. Valahol érthető, egyrészt lényegesen lerövidíti az amúgy talán hosszabb és üresjáratokkal terhelt beszélgetést, másrészt Friderikusz Sándor már nagyon sok mindent tud az életről, az emberekről, és ez a preventív kérdezés az ő sajátos stílusjegye, mint meghívott vendégeinél a foglalkozásuk, vagy a művészeti ág, amelyben jeleskednek. 

Azahriah jó benyomást tett rám, nem éreztem modorosnak. Egy fejlődőképes srác, aki nem vesztette el menet közben a spontaneitás és az autonómia képességét. Már óvodás korában reflektív volt, válaszokat keresett – hallottuk. Ha magamra gondolok – mert minden ilyen beszélgetés attól jó, hogy az ember magára is csűrhet –, milyen voltam én óvodás koromban? Ez akkor is jogos, ha nem tartozom Azahriah-val azonos generációhoz. Arra jutottam, hogy tizenhat évesen is egy okos magyar vizsla színvonalán álltam. Ha volt is gondolatom, szavakká formálni semmiképp sem tudtam, csak akolmeleg érzéseim voltak. Jó valami, vagy rossz. A miérteket nem kerestem. És akkor itt van ez a srác. Igaza van Alan Moore (1953) képregényírónak –, aki írókhoz beszél, de a zenére is érvényes –, hogy az alkotóknak elsősorban emberileg kell fejlődniük, és ki kell alakítaniuk egy csak rájuk jellemző világlátást, egy nézőpontot, ahonnan a világra tekintenek. Erkölcsi, politikai platformmal kell rendelkezniük, de meg kell érteniük mások ötleteit is, az eltérő szocializáció ellenére is. Továbbá, hogy az írás, a zene képes a tudatot és a világot megváltoztatni. Tök világos, Azahriah ha zenészként fejlődni akar, emberként is fejlődnie kell. Milyen jó, hogy pont ezt teszi. És itt van az elágazás. Friderikusznak van egy hívószava, a siker, erre akarta az egész beszélgetést felhúzni, ez érdekli Azahriah-ból. Erre lyukadt ki minden kérdésével, ezzel a siker-narratívával akarta mederben tartani a beszélgetést, Azahriah viszont a fent vázolt fejlődéstörténetet szerette volna elmesélni, és ne érje szó a ház elejét, Friderikusz engedte neki.

Zeneileg nem tudom Azahriah teljesítményét értékelni, csak megközelítéseim lehetnek, a mihezképest Azahriah által is favorizált nézőpontból. Nincs még olyan kortárs kánon, amelyben experimentális zenéjét elhelyezhetnénk. Szerzői alapállása kettős, egyfelől stílusgyakorlatok, melyekkel megtanult utánozni, hogy később eredeti lehessen, másrészt olyan dolgokat akar csinálni, ami még nem volt. Mint annak idején Charles Baudelaire (1821), aki az álszent olvasókat akarta sokkolni A romlás virágai című versciklusával. A művészet mindig állít valamit – igen, nem, talán –, de úgy tűnik, Azahriah zenéje a blöff esztétikájára épül, a mintha minőségére, a látszat megvetésére. Engem meggyőz a forrásmerítés pluralizmusa, az elementáris újrahasznosítás, a visszanyúlás gesztusa akkor is, ha néha a szentimentális esztétika hangján szólal meg. 

Friderikusz Sándor azt mondja, a sikernek nem szabad idő előtt jönnie, de vigyázzunk az ismerős dolgokkal. A túlzott és merev beállítódásunk miatt nem tudnak majd meglepni bennünket. Biztos vagyok benne, számtalan empirikus bizonyítékkal tudná alátámasztani az állítását, de attól még nem lesz igaz. Mit jelent az a kifejezés, hogy idő előtt? Mit kell megvárni? A nagymama halálát, a diplomaosztót, vagy egy földrengést? A siker nem kérdezi, mikor jöhet, csak jön. A sikert nem lehet démonizálni, bezárni egy merev viselkedési mintába, van kiszabott ideje, morális temetkezési hely, akinek előbb jön, az végül belehal. Nem vagyunk egyformák, és a későn jött siker sokkal, de sokkal rosszabb, kár, hogy nem tudjuk erről megkérdezni Stieg Larsson-t (1954-2004), akinek A tetovált lány című könyve (2005) ma a világ legtöbbet olvasott regénye, csak éppen egyik kiadó sem fogadta el, míg Larsson élt, és úgy halt meg, hogy már sosem fogja megtudni, milyen a siker. Akárcsak Annie Ernaux édesapja, ő sem tudott örülni lánya későn jött sikerének, az irodalmi Nobel-díjnak. Van Gogh-ról ne is beszéljünk. Azt is mondja Friderikusz, hogy a mennyiség teszi tönkre a világot. Ezek szerint ő sem tudja kivonni magát a tönkretételből, műsora egy, a sok-sok beszélgetős podcast közül, de azt mondom, várjuk ki, a dialektika törvényei működnek, a mennyiség egy idő után átcsap minőségbe. 5/5

Edinburgh-ban két botanikus kert van, az egyik a királyi, a másik az, amiben én voltam anyám unokájával. Mindig a legegyszerűbb szavakat kell használni, ezért írom, hogy a botanikus kert csodálatos. Minden botanikuskert az, és aki egyet látott, látta az összeset, ebben hasonlítanak a katolikus templomokra. Kis domb, felmászik az ember, látja a királyi várat, alatta a város sziluettjét. Páratlan panoráma, tele japán turistával. Nem mentem fel, még tartott a hiszti. Lemaradni a látványról, ahova még a tolókocsikat is feltolták, úgy az igazi. Tizenhárom éves koromban kezdődött, amikor Budapesten nyaraltam. Nagyon szerettem volna megnézni egy filmet az Uránia moziban, de a duzzogás fontosabb volt. Vendéglátóim magukban keresték a hibát – ez volt a legnagyobb örömöm –, de amikor kezdtek belenyugodni a döntésembe, elértem a tetőpontot. Most is ez történt, csak emberemre akadtam, hozzám sem szóltak. Kezdtem belefáradni, hogy nem mondhatom el, milyen finom a Cafe Andaluz-ban a kávé, hogy ennyi pakisztáni és indiai embert még nem láttam egy helyen, és hogy a George Street-en a francia nagykövetség épülete előtt érthetetlen okból megmagyarázhatatlan honvágy fogott el. A jezsámen bokor alatti padon egy kövér mókus, aki semmit sem tudott a hisztiről, tájékozatlanul odaugrott a lábamhoz. Muszáj volt beszélnem vele, de legalább kiadtam a hiszti utolsó martalékát is, igaz, minden távcsöves japán és nem japán turista minket nézett. 

Anyámmal már két napja nem beszéltünk, a programjaink sem fedték egymást, ő vadkacsákat nézett valahol, pedig ugyanolyanok, mint itthon. Azzal lehet kizökkenteni, ha nem kell csinálnia semmit. Délelőttönként a nappaliban ült – a háziak dolgoztak, kisgyerek iskolában –, és a magyar TV2-t nézte. Otthon ilyenkorra már kigyomlálta és meglocsolta a virágoskertet, elment boltba, és feltette az ebédet. Fura volt neki a semmittevés. Nem engedték főzni. Nehéz volt elfogadnia, hogy mosogatni sem. Összevárják a csetrest, aztán beleteszik a mosogatógépbe. Ebbe is bele kellett nyugodnia. 

Anyák napi csokor, a tulipán anyámé

Nem könnyű vegánként külföldön, míg ki nem ismered a bolti választékot, és főleg a pénzérméket, mert ezek nem írják ki számokkal az aprópénzre, hogy mennyi, vagy nem mindegyikre. Vendéglátóim azonban délutánonként vegán vacsorával vártak, a salátát én csináltam, jégsaláta, vegán cheddar sajt felkockázva, szezámolajjal, borecettel. Mivel közeli rokonaim, nyugodt szívvel nyitogattam a hűtőt, minden volt benne orosz kiskatonán kívül. Alkohol problémával küzdőknél van egy sóvárgás nevű jelenség, amiről Nagy Zsolt beszélt egy tévéműsorban, onnan tudom. A vegánságnál is van ilyen. Nagyon ritkán, de van. Saját mentorom vagyok, nekem nincs kihez fordulnom, de szerencsére hamar véget ér, elég egy másodpercig belegondolni az állatok szenvedésébe, és akkor nincs az a nem-vegán étel, ami után sóvárognék. Március utolsó napjaiban mi már elköszöntünk a húsvéti ünnepektől, a görögök azonban május ötödikén tartották – ez volt a sóvárgás napja – ugyanis ezek a görög rokonok tradicionális ételekkel vártak, szegények azt hitték, vegetáriánus vagyok, nem mintha körülöttem forgott volna a világ. Próbáltam nem ránézni a hatalmas tál tzatzikire, a frissen sült spanakopitára. No milk, no egg, no cheese, no yogurt, no honey, sorry, tinkjú. Egy szót tudok görögül, "kalimera," de elfelejtettem, mit jelent. Ja, azt, hogy "szia."

Anyámnak fura volt, hogy nem ő a főszereplő egy családi lakomán, hozzá van szokva a ceremóniamester pozícióhoz, és a csörgősipkához, de most kihúzták a lába alól a talajt. Cserébe a tányér szélére túrta a csirkemell darabokat. "Nem szeretem", mondta. "Mióta?" kérdeztem magamban. A nap végén anyám unokája megmutatta a ház meztelen csigáját (Arion rufus), aki kezdi családtaggá kinőni magát, két hete egy karfiolban találták. Talán neve is van, csak még nem kérdeztem rá. Lám, a vér nem válik vízzé. Csak nehogy azt mondja, hogy ő is szereti az állatokat, gondoltam, mert kénytelen leszek azt válaszolni, hogy "Megenni." Nem mondta, de azt csak megkérdezte, hogy "Mi a baj a tojással?" Mintha Brian May-től kérdeznék, hogy kell lefogni a húrokat. Azon kívül, hogy a tojásból kikelt kiscsibéket élve darálják le, semmi.

Valaki hat éves lett

Másnap születésnap, valaki hat éves lesz, pont azon a napon, amikor Sigmund Freud született, csak százhatvankét évvel később. A fiatalembernek három kívánsága volt, a drónra és a tabletre emlékszem. "Egyiket sem kap," ezt a szülei mondták pár nappal előtte. Természetesen mindent megkapott. Semmi kivetni valót nem találok ebben, mert régóta van egy elméletem arról, hogy a szülők valódi indítéka, amit generációról generációra örökítenek tovább, az, hogy a gyerekeket el kell zárni a tudástól, ameddig csak lehet, ezt a privilégiumot nem adják ki a kezükből, hova lenne a szülői tekintély máskülönben? Zsigeri, intuitív szinten érzem, hogy a nagy gyermekpszichológusok, akik elméletet gyártanak a mesevilágról és a képzeletről, amit ezek a kütyük szerintük gátolnak, az egyszerűen nem igaz. A fiatalember "cake" helyett többször tortát mondott, lám, mégis csak tud magyarul. Pláne, mikor megkérdeztem, merre van, és azt mondta, a "szobában." Ezek szerint már három magyar szót tud, a "túró rudi" a harmadik. Én a Friesland Campina Hungária marketingigazgatója helyében kihasználnám ezt a jelenséget.   

A kontroll- és irányításmániáról azért én is tudok egyet s mást, én szeretem kontroll alatt tartani a nyilvános képemet, és kibaszottul utálom, amikor kattogtatják a mobilt. Na ja, nem vagyok a Z generáció tagja. A családi összejöveteleken nem nyújtanak be írásos kérvényt, vagy engedélyt fotóhoz vagy videóhoz, vagy legalábbis nem hallottam még ilyenről, pedig kellene. "Kórházi minőségű morfiumra lesz szükségem", gondoltam, amikor visszanéztük őket. Megfigyeltem, mindenki ugyanolyan, mint az életben, kivéve engem, akit egy idétlen földönkívüliekről szóló film castingján simán beválogatnának, csak el kellene mennem. Mint egy Pieter Bruegel festményen a pék felesége, a parasztlakodalomban a kocsmárosné, vagy egy Matrjoska baba és egy orosz anarchista titkos szerelmének a gyümölcse. A tükörfunkcióról van szó, konfliktus van látvány, valóság és önkép között, pedig a ruhák, az öltözködés, a kinézet hieroglifa, az élet elmélyítésének művészi gyakorlata.

A friss születésnapos fiatalember szerdánként úszóedzésre jár, most anyám is elkísérte, soha vissza nem térő alkalom. Igaz, a fiatalember azt mondta – szerencsére angolul –, ha anyám is megy, végig a víz alatt marad. Így lett, az edző aznap többször is rászólt. Ilyenek a gyerekek. Anyám a szombati dzsúdóedzésre is elment, ekkor már nem volt semmi gond, ám valamire ráérzett, de nem saját viselkedésére reflektált, hanem rám. Több nap csúszással tudtam meg, miért nem köszön napok óta. Ilyet csak ő tud kitalálni, persze, a költői tehetsége már a temetői túrákon megmutatkozott, és ha más körülmények között szocializálódik, Nemzetközi Booker-díjas író lehetett volna, akinek Krasznahorkai László vagy Nádas Péter csak jelenthetne. Szóval, hallotta, hogy azt mondtam a fiatalembernek, ne szeresse őt, panaszkodott anyám. Nem nekem, mert akkor megkérdeztem volna, "Milyen nyelven?" "Ha magyarul, azt a kisgyerek nem érti, ha angolul, azt meg te nem érted." Már mindenki el volt fáradva.

Sokáig nem tudtam, hogy néz ki Apollinaire ötsorosában a letépett hangaszál, amelyikről tudjuk, hogy az ősz halott. A Portland Street kis kertjeiről ez a hangaszál jutott eszembe. Nemcsak a kertekben, a játszótereken, a kis utcák titkos kertjeiben is rengeteg a hanga. Kékek leginkább. Hazafelé sétálva a Bernard Street-en filozofikus hangulatba kerültem, mi emberek, jelentéktelenek vagyunk, ha egy tágas perspektíva felől tekintünk magunkra. Semmi, de semmi jelentőségünk nincs egyenként, személyesen, a sok vallásos és metafizikai mű is mind felesleges, de amíg idáig eljutunk, egy könyvtárat kell kiolvasni. Bementem a Sainsbury's Supermarket kisboltjába egy vigaszcsokiért, és mit találtam? Vegán Kit-Kat-et. Két font két penny volt a két darab, gondoltam megnézek egy filmet, elmajszolom a csokit, olvasok egy kicsit, és elteszem magam holnapra. Sajnos Frontin nélkül nem sikerült. 

 Anyám itt töltött közel két hetet

Személyiségi jogok tiszteletben tartása miatt nem teszek fel képeket. Hogy a botanikus kertről és magamról miért nem, az a fenti szövegből kiderült. 

Folytatás következik...

Edinburgh az elhagyott félpár zoknik városa, mindennap láttam egyet, utcákon, lépcsőházakban, parkokban. Mióta olvastam Jón Kalman Stefánsson könyvében*, és hallottam a Challengers című filmben, mire használják a férfiak, messziről szemlélt műtárgyként tekintek rájuk. Bár a Portland Street macskaköves járdáján elhagyott, halvány rózsaszín babazoknira ez biztosan nem vonatkozik.  

Szállásom a Portland Street-en, egy dohos szagú, ám csupa IKEA bútorral és tárggyal felszerelt lakásban volt, ahol azonnal összetört alattam az egyik IKEA szék. Eszembe jutott, egy ismerősöméknél áttanult éjszaka, valamikor a kétezres évek közepén. Olyan korán kezdődött az egyik vizsgám, hogy már előző nap Budapestre kellett utaznom, hogy reggel a kezdésre ott lehessek. Szállásadóim konyhájában egy falra szerelt IKEA asztalon tanultam, hasítani lehetett az éjszakai csöndet, pedig a Podmaniczky utcában voltunk. Éjjel háromkor volt egy mikrokrízisem, majd átmegy rajtam gondoltam, és lehajtottam a fejem a zöld színű kötelmi jogra. Biztosan elaludtam, mert a nyál ráfolyt az érvénytelen szerződések szakaszra, de nem erre ébredtem fel, hanem a reccsenésre, ahogy kiszakad a falból az asztal, és a tányérok összetörnek. Jószívű emberek befogadnak, enni, inni adnak, amit azzal hálálok meg, hogy a nemrég vásárolt IKEA asztalt csavarostól, vakolatostól kiszakítom a falból. Ezek az emberek reggel munkába mennek, gondoltam riadtan, és szarabbul éreztem magam, mintha én lőttem volna le Robert Fico szlovák miniszterelnököt. Hamarosan megjelent a házigazda, mezítláb, hunyorogva pizsamában, kócos hajjal. "Semmi baj." "Délután megcsinálom." Ilyen hálás életemben nem voltam, Andersen gyufaárus kislánya érezhetett volna ilyet, ha mielőtt megfagy, behívják egy meleg szobába. 

Commercial Street raktár- és lakóépületei

A szállásom és a családom lakása között egy hosszú és forgalmas út (Commercial Street) vezetett, ezt minden alkalommal gyalog tettem meg, és mindennap megnéztem az Aldival szemben épülő új skót parlamentet, persze csak messziről. Mehettem volna busszal, a lakásuk előtt tett volna le, de sajnáltam a pénzt. Bankkártyával és pénzzel lehet fizetni, két font egy single jegy, ha bankkártyával fizetek, csak egyszer húzza le, a többi út aznap ingyenes azon a járaton. Apropó Aldi. Ha azt mondom, minden, vagy majdnem minden olcsóbb, mint itthon, az demagógia? Huszonnyolc penny egy zacskó durum spagetti, emberek. Családom a kikötői Leith városnegyedben él, friss, párás tengeri levegővel és rengeteg sirállyal. Ami itthon a galamb, az Edinburgh-ban a sirály. Egész nap rikácsolnak, de fenséges élmény annak, aki a Nagy-Alföldön él. Sétám mindennap egy kis hídon, a Leith River-en át vitt, történelmi épületek, obeliszkek és színes boltocskák, kávézók előtt mentem el. Megjegyeztem néhány színpárosítást, haragosan zöld borítású kávézó bordó függönnyel, utcára néző bokszokkal. Csak az tartott vissza, hogy háromezer HUF egy kávé. Egyik ilyen sétámon láttam az egyetlen skót szoknyás férfit. Koreai volt. Legszívesebben streetfashion videókat csináltam volna néhány szettről, például az előttem gyalogló nőről, földig érő egyenes szabású fekete kabát, földig érő fodros, fehér szoknyával. Én is akarok ilyet. Főleg, hogy garbóban úgy fáztam, mint a vadászkutyák. Anyám vett is magának másnap egy bélelt kabátot. Ő már nem fázott.

Egy háromszög alapú narratívában besűrűsödik a dinamika, így lehet igazán átérezni a felek közötti puskaporos levegőt, azonban számos háromszög történetben lehet, a szerkezet lesz a legdrámaibb elem, nem a karakterek. Így van ez a Challengers című filmben is, és a rendező ezt a hiányosságot a tenisszel próbálta elütni.

A film kiválasztásának szempontja egyértelműen Josh O'Connor volt, ő játszotta a The Durrells, (2016) című sorozatban Lawrence Durrell-t, akinek a regényeinél művészibbet még nem olvastam, de vele kapcsolatban van a legnagyobb kognitív disszonanciám is – ami a magánéletét illeti –, de nem írom meg miért, mert nem akarom  felhúzni magam. Zendaya is érdekelt – ugyan, hogy fogják szexualizálni és látványosságot csinálni belőle, de kicsit bonyolultabb lett a képlet, talán mert Zendaya a film egyik producere. Ki tudja?

Puskás Panni (1987) írt egy eszképista, könyörtelenül ironikus és mániákus prózát, amelyben mindenki menekül, de csak egyvalakinek sikerül a végén tényleg megmenekülni. A Megmenteni bárkit két nem anyás lány története, akiknek egy narcisztikus anya, és egy elhanyagoló apa ellenében kell elhelyezni magát egy olyan világban, ahol a szülők biztonságot nyújtó, tanító, és világot megmutató szerepe teljes mértékben hiányzik

A művészetnek az a küldetése, hogy jelezze a társadalom gondjait, akkor is, ha éppen azt játssza, hogy nem kell mondanivaló, elég, ha a többi szerzőre reagál. Puskás Panni 2020-as évekre hangszerelt szövege érvényes szociális kontextusba helyezi a valóság egy bizonyos verzióját, közérzetregénye irodalmi diagnosztika arról, hogy mit kezdjünk a világban tapasztalt humán szenvedéssel, mondjuk saját magunkkal vagy egy menekültekkel teli hajóval. De meg lehet-e menteni magunkon kívül bárkit? A megmentősdi veszélyes üzem, olyan, mint a droghasználat, önsorsrontó függőség, legalább annyira szól a megmentőről, mint a megmentésre váróról, aki cserébe előadhatja hiperérzékeny, de hamis énjét.

Puskás polifonikus szövege szeriálizált: a három fabuláris egység három én-elbeszélő narrátort közvetít: két fiatal nőjét és az anyjukét. Mindhárom narratíva más nézőpontból mutatja meg egy család szétbomlásának folyamatát, és annak következményeit. Csak az egyik elbeszélő nevét tudjuk meg – Grétának hívják. A könyv világát a kritika makro- és mikroszinten is értelmezheti, a globális fogyasztói kapitalizmus pszichológiai és társadalmi őrületének lenyomataként, mikroszinten pedig ott van a három áldozat, akikkel az apa/férj bánt el. Az az apafigura, amely jellegzetes és ismerős szereplője a magyar társadalomnak: inkompetens kapcsolati terrorista, családi biodíszlet, abuzív és elhanyagoló szülő, akin soha senki nem szokott számon kérni semmit.

Puskás azt mondta Nyáry Krisztián íróval készült beszélgetés során [„Ha ráhúzzák erre a könyvemre is, hogy feminista, valószínűleg népszerűbbé teszik” Buksó c. műsor, 2023. május 16. https://www.youtube.com/watch?v=Yofdh6__d9Y&ab_channel=24.hu], hogy nem volt célja feminista regényt írni, de szerzői szándék nélkül is az lett, a szerző nem mindenható, akkor is mutathat valamit, ha nem akarta. Mennyire női regény? – kérdezte Nyáry Krisztián a beszélgetésben. Annyira női, hogy egy nő írta. Feminista attól lesz – már tudjuk, akár szerzői akarat nélkül is –, hogy társadalomkritikát tartalmaz, a női szerepkészletet, a társadalmi öntőformát kezdi ki, és sajátos női haragból, dühből táplálkozik. Itt van mindjárt az anya-lánya páros borzalmas kombinációja.

Nem mindenkinek adatik meg a Gilmore Girls-féle felállás [amerikai televíziós sorozat, magyarul Szívek szállodája], ahol az anya helyzet- és világértelmező szerepe akkor is kitüntetett, ha nem értenek vele egyet, nem jelent számára fenyegetést, mert nincsenek megkövesedett lelki diszpozíciói. Ezzel szemben a cimboramama mindig lánya legjobb barátnője szeretne lenni, amivel megakadályozza a más nők iránti szolidaritást és tettvágyat, pedig a sisterhood mára kortárs értékké vált. Ha a hősnők életét női barátságok és szerelmek határozzák meg, vagy ha a nők egymás közötti barátságának és szerelmének van irodalmi ábrázolása, az már önmagában felforgató tevékenység, a patriarchális irodalmat bolygatja meg, mert szembe megy a heteronormatív anyaság intézményével, mely látszólag erősebb imperativus, mint a nők egymás közötti szolidaritása. Virginia Woolf és a kortárs angol író, Zadie Smith (1975) regényeiben látunk erre példát.

Az anya figurája levelek írásával akar nyomást gyakorolni Grétára, hogy utólagosan igazolja tetteit. Narcisztikus, dependens személy, aki maga is áldozat lett, mielőtt a gyerekeiből is megmentésre váró áldozatot csinált. Puskás azonban minden reflexiót az olvasónak enged át.

Kedves Gréta! Azért írom ezt a levelet, mert segíteni szeretnék neked, és mert szeretném, ha tudnád, hogy van kiút a legmélyebb sötétségből is, ha igazán hiszünk benne. Egy barátom tanácsolta, hogy írjam le neked a történetemet, hogy megértsd, Isten útjai milyen kifürkészhetetlenek. (21.)

Gréta társadalmi pozíciója privilegizált, a céges kultúra demonstratív henyélője és szorgos droghasználója. Kortárs női karaktere nem otthonos a magyar szépirodalmi hagyományokban, nem eltartott nő, céges fizetése sok mindenre elég. Éppen szabadesésben van, orális, infantilis figura, aki az ezredfordulós generáció tagjaként hatással akar lenni a világra, csak nem tudja, hogyan. Nem kíván a polite society (felső társadalmi osztályok) tagja lenni, ezért divatos ideológiákkal csapja be magát, ahol a kommunista eszmékkel jól megfér egy vagyonba kerülő kanapé megvásárlása, vagy a droghasználat anyagi finanszírozása. Ami nem radikális, az untatja, folyamatos extra ingerre van szüksége, de csak redundáns köröket ír le egyensúlyteremtés helyett, mint annak idején a hobbi-punk anyja. Kiszámított anarchiája azonban elhamarkodott, lázadása mögött nagyon is klasszikus ambíciók húzódnak, ezért hiába öntörvényű, nem izgalmas a személyisége. Folyamatos krízisben van, és mivel a krízis hihetetlenül produktív állapot, iránykorrekcióhoz és katarzishoz vezethet, ahol Gréta ráébredhet, hogy bár a szenvedély nagyszerű motor, kormánynak megbízhatatlan, és még rosszabb gumiabroncsként.

(…) de tudtam, hogy nem is a kanapé miatt sírok, hanem azért, mert soha nem lesz belőlem normális ember, és az összes mindfulness-könyvvel kitörölhetem, mert az egyetlen dolog, ami engem őszintén érdekel, hogy totál szétcsapjam magam ma este is, és erről nem a Tuna tehet, vagy a kisebbik vagy a nagyobbik haverja, hanem egyedül én, aki egy nagy rakás csődtömeg vagyok, és akkor a Tuna, aki kommunista és nagyon empatikus, azt mondta, hogy nem én tehetek róla, ne aggódjak, hanem a kapitalizmus, ami elnyom (…) (9.)

Amire Grétának – szüksége lenne, az az autentikus élet. Az autentikusság saját vágyra alapozott életstratégia, személyes életgyakorlat, önmagunkkal szembeni őszinteség, a belső hang és a szabadság folyamatos konfrontálódása, melyet a morális döntés képessége katalizál. Most leginkább arra van szüksége, hogy a családi traumákat ledobja, és megszabaduljon függőségétől.

Minden utazás küldetés, azért küldi Puskás a szereplőjét délre, hogy ámokfutást hajtson végre, hogy érettebb legyen, hogy szétesett pszichéje meggyógyulhasson. Az utazás és a keresés mind- mind a híres önismeretet szolgálják, akkor is, ha megkopott kárpitja itt-ott felfeslik, mert a szimbolikus dél a közvetlen kontextuson túlmutat. Az esztétikai kitérők (Santa Lucia például) és maga Itália olyan érzelmi díszlet, mely a szépség, és az emberi nyomorúság elleni védelem transzcendens élményét nyújtja.

A Santa Lucia al Sepolcro felé vesszük az irányt, ahol a festmény a Wikipédia szerint van. Mariát nagyon megérintette Santa Lucia története, aki önszántából vágta ki saját szemét és küldte el vőlegényének. Ezzel üzente meg, hogy eláll házasodási szándékától, és örökre ártatlan marad. A hoppon maradt vőlegény bosszúból kereszténységgel vádolta meg szegény, vak Luciát, akit végül egy hóhér torkon szúrt. Ez a nő a város védőszentje. (38.)

Gréta befogadói szempontból különös, mert bár egyetemet végzett, mégis nehezen tudjuk a karakterébe képzelni egy Tarr Béla film megnézését, vagy egy Szerb Antal regény elolvasását, holott utazását végig kísérik valamilyen formában ezek a szerzői intertextusok.

Gréta név nélküli nővére olasz korporét közegben végez kreatív munkát, androgün, krisztusi alkat, ő áll a legmesszebb az anyai elvárásoktól, nemcsak pszichésen, de földrajzilag is. Dél felé (Szicília) vette az irányt egykor – feltehetően – a konvencionalizmus elől menekült. Radikális individualistaként megtagadja, hogy viselkedjen, hogy alávesse magát a konformista elvárásoknak, ám individualizmusa határozottan a társadalmi felelősség felé gravitál, amikor mások szenvedését látja. A változás apoteózisa Grétát és őt is megérinti, de a testvérek eltérő stratégiát választanak, Gréta a káosszal való leszámolás, nővére viszont az önfelszámolás felé halad.

Mindkét változás a Földközi-tenger közegén keresztül történik – elég szimbolikusan. Sem Gréta, sem a nővére nem marad ugyanaz, a tengeren hánykolódás beavatási, kvázi a megkeresztelkedés szimbolikus aktusa lesz. Nyáry Krisztián a már említett beszélgetésben felvetette, hogy a nővér alakja nélkül is működne a történet, de ez csak akkor lenne igaz, ha Puskás nem feminista regényt írt volna. A nővér karaktere két célt szolgál, leszbikus kapcsolatának szubverzív jellege önmagába feminista tett, másfelől Puskás az ő személyén keresztül a hisztérikus realizmus narratív stratégiáját próbálhatta ki, ami megint csak a Zadie Smith-féle vonal. A hisztérikus realizmus kifejezést James Wood (1965) angol kritikus találta ki, és Zadie Smith White Teeth (Fehér fogak) című regénye kapcsán fejtette ki az álláspontját [https://newrepublic.com/article/61361/human-inhuman], mely szerint a hisztérikus realizmus nem szünteti meg a realizmus konvencióit, ellenkezőleg, túlterheli és kimeríti. Elbeszélőmódja összeegyeztethetetlen a tragédiával vagy a gyötrelemmel, kulcsfogalma pedig leginkább az irreális és szimbolikus vitalitás. Realizmusként hihetetlen, néha nem meggyőző, és túl sok benne a karikatúra szerű találmány, állítja Wood. Amikor Puskás a nővér figurájáról ír, nem nehéz beazonosítani a hisztérikus realizmus jegyeit a szövegben.

Ordítani kezdek a fájdalomtól. Vagy az idegességtől. Darabokra tudnám tépni Pentheuszt, Dionüszoszt, Teiresziaszt, Kadmoszt és az egész hellén drámairodalmat. De főképp az összes bakkhánsnőnek mondott statisztát. Fájdalmas üvöltésem pillanatnyi zavart okoz a színpadon, mindenki felém fordul. A gyomrom viszont kicsit kevésbé fáj, úgyhogy a színpadra rohanok, feltépem a hosszú estélyi ruhám, és tombolok tovább. Az ültetők és a műszak pedig nem tudják eldönteni, hogy ez vajon a show része-e. (41.)

Anya és két lánya életét akár Kierkegaard premissza élet és lényegi élet fogalmával is leírhatnánk. A premissza életet csak az idő mozgása befolyásolja, anélkül, hogy konklúzióhoz jutna, semmi elképzelése, konkrétuma nincs arról, mit kellene tennie, míg a lényegi élet olyan, mint egy műalkotás, nem véget ér, hanem elkészül. Saját élet- és világszemlélete van, mert megértett valamit a körülötte zajló világból. Puskás regényében a lányoknak lényegi élete van, míg az anya emlékezetének rejtett mechanizmusa olyan kritika nélküli dilettáns életet tár fel, melyben a gyermek nem önérték hanem narcisztikus táplálék. Menekül a társadalomból, miközben a védettség fanatikusa, aki a belső dolgok igézetében, a bensőségesség gettójában él, társadalmi bezártságra és a modern patriarchátusra visszavezethető traumáját pedig a hibbant érzelmesség – wellness kereszténység – kultuszába emeli.

Gréta! Látom, itt már a világon semmi sem segít. Úgy döntöttél, ahogy oly sokan már előtted, hogy végképp hátat fordítasz nekem minden határozott kérésem és erőfeszítésem ellenére. Hát jó. Legyen. De ugye tudod, hogy ennek a döntésednek következményei lesznek? Vagyis már vannak is, mert ez az utolsó levél, amit tőlem kapsz és ez már nem egy lehetőség az újrakezdésre, hanem valaminek a lezárása. A mi kettőnk kapcsolatának. Itt az ideje, hogy elbúcsúzzak tőled. Teszem ezt úgy, hogy nagyon sajnállak azért, amilyen életet világéletedben éltél. Kábítószer, alkohol, egyéjszakás kalandok, rohanás a felelősségvállalás elől (…) (220.)

Puskás sallang nélküli rugalmas, folyékony nyelven írt prózája sosem oldódik fel az érdektelenségben. Illuzórikus közvetlenséggel szólal meg, pontosan olyan, mintha valaki neked mesélné el, mi történt vele nemrég. Ha van a Puskás kötetben valami önmagán túlmutató, az éppen a feminista jellege, melyet az autonóm, nem anyás lányok ábrázolásával, a női homoszexuális kapcsolat megjelenítésével, és a lejárt szavatosságú férfi viselkedésminták bemutatásával ér el, a feminista regények ugyanis antipatriarchális és szexizmus ellenes álláspontot képviselnek. A regény kielégíti a Bechdel-teszt elvárását is, melyet eredetileg filmekre alkalmaznak, azt nézik, van-e benne két olyan nevesített női szereplő, akik nem párkapcsolatokról vagy férfiakról beszélgetnek egymással. Puskás könyvében van egy ilyen jelenet – ugyan az egyik nő nevét eleve nem tudjuk – de fontos közéleti témáról van szó. Ezen túlmenően is van azonban mondanivalója: a világegészhez való viszonyunkban nem lehet opció a tehetetlenség.

A fősodratú irodalmi kultúra régóta hozzájárul ahhoz, hogy a férfiak széles körben ne olvassák azokat az irodalmi hagyományokat, amelyekben az identitásuk nem képviselteti magát – például nők írnak nőkről –, pedig a műalkotásoknak mindig az a feladata, hogy kimozdítsák a befogadót saját nézőpontjából. A nők persze megszállottan olvashatnak olyan műveket, amelyben egyetlen női szereplő sincs. Izgalmas kérdés, vajon a Puskás kötetet kik fogják elolvasni?

Puskás Panni Megmenteni bárkit, Magvető, 2023

A kritika az ambroozia.hu 2024/2. számában jelent meg

Következik: Az év novellái 2024, Magyar Napló/Írott Szó Alapítvány, Budapest 2024

A családunk jó ideje nemzetközi, nemcsak a kultúra bölcsőjét ringató, vagy inkább megszülő Görögországgal, a vadregényes Albániával, de most már Skóciával is. Anyámmal felkerekedtünk, hogy megünnepeljünk egy születésnapot, és hogy személyesen győződjünk meg, vagy éppen cáfoljuk a skótokról szóló sztereotípiákat. Tényleg sajnálnának egy szál gyufát is az olimpiai láng meggyújtásához?

A hosszas előkészület anyámnak lelki eredetű ráhangolódás, nálam inkább gyakorlati probléma volt. Anyámnak a virágoskertje okozott gondot, mi lesz vele, míg odaleszünk? Nekem, aki a szomszédaival kemény, de a macskájával lágyszívű, a macskám, akiről azt hittem, ha nem én adok neki enni, éhen hal, pedig a macskám még Kim Dzsonguntól is elfogadná a pástétomot, mint később kiderült. Azt hittem, ha hosszú idő után újra lát majd, kiugrik a bőréből, ehhez képest éppen aludt, álmosan és unottan rám nézett amikor hazaértem, részéről ennyi volt. Persze, nem dőlök be a látszatnak, tudom, hogy hiányoztam neki. 

Unokatestvérem vitt bennünket a reptérre, indulás előtt megkérdeztem, van-e jogosítványa, amire azt mondta, hogy nem jogosítvánnyal megy az autó, hanem benzinnel, és akkor tudtam, ez egy kiterjesztő értelmű mondat volt, és megnyugodtam. Életemben először voltam reptéren. Én ennél nagyobb káoszt még nem láttam. Persze olyan káosz, amibe van rendszer. Anyám unokája navigált bennünket, profi módon. Húsz évre lenne szükségem, hogy magamtól eligazodjak, és eszembe jutott az az ember, aki nagyjából ennyi éve él közigazgatási-politikai-jogi okokból egy repülőtéren. Húsz év alatt a bejáratot és a kijáratot ugyan megtalálnám, de hogy a kettő között mit kellene csinálni, arra még pár évem elmenne. És egyáltalán, a repülés totálisan középosztályos dolog, hogy a társadalmi kitekintés is meglegyen. 

Már hetekkel az utazás előtt elhatároztam, nem fogok olyanokat mondani, hogy "Félek a repüléstől", meg, hogy "Nem mehetnénk inkább vonattal?" Nekem senki ne mondja, hogy "Ne gyerekeskedj", meg, hogy "Naponta milliók repülnek." Amikor a repülés alternatívái szóba kerülnek, mindig rájövök, egyszerűen nincs megoldás. Oké, elbuszozok Calais-ig, de ott fel kell szállni a kompra, az meg víz, semmivel nem jobb, mint a levegő, sőt. A La Manche alatt a legrosszabb, rosszabb, mint a repülés. És lássuk be, másfél nap helyett két és fél óra az út.

Anyám kezét végig fogta az unokája, én meg a hátuk mögött araszoltam, nehogy lemaradjak. Vittem egy ötven faktoros naptejet, gondoltam, Skóciában is tavasz van, pedig nem, csak arra volt jó, hogy fülön csípjenek az ellenőrzésnél. Egyszer tévedtem csak el a reptéren, pedig nyíl egyenes út vezetett a toalettig, és mégis. Megijedtem, nem volt nálam telefon, végigvettem az összes variációt, milyen gondot okozok az eltűnésemmel. Arra nem gondoltam, hogy örülnének neki. Még jó, hogy az elején kiszúrtam egy jellegzetes díszletet (Miska betyár), így végül visszataláltam. Anyám unokája tízpercenként kérdezte, meg van-e az útlevelem, ez azt jelenti, ismeri a gyengeségeimet, soha, semmit nem találok. Az útlevél képem olyan, mintha az örmény maffiának dolgoznék, mióta megvan, arra gondolok, mikor lett abból a helyes csajból ez a rém? De hát én szoktam mondani, a valóságtól nem kell félni. Na, ja. Ha nem rólam van szó.

Mivel sokat olvasok, ismerem a katarzist, amikor a fém lépcsőkön lementünk a géphez ezt éreztem. "Már nincs visszaút", "De még éppen visszafordulhatnék", gondoltam. Izgalmas, félelmetes és katartikus volt. Szakdolgozatot írhatnék a fegyveres gépeltérítések 20. századi történetéről, valamint a legnagyobb légi katasztrófákból, követem a világ legnagyobb reptereinek fel és leszálló gépeit, a Pápua Új-Guinea-i légitársaság gépeit álmomból felébresztve is felismerném, A JFK reptéren se tévednék el. Csak itthon. Nem hogy nem féltem, de befelé ujjongtam a gyorsulásnál, főleg, amikor másodpercek alatt váltak miniatűrré a házak, a fák és az  autók. Nem akartam túl lelkes lenni, nehogy alsó-középosztálybeli vidéki bunkónak tűnjek, akiről tíz méterről is látszik, hogy először repül, pedig ez volt a helyzet. A felszállásnál anyám, aki előttem ült, hátranyúlt a kezemért, én pedig arra gondoltam, ekkora intimitás nem volt köztünk, mióta ismerjük egymást.

Baromi gyorsan telt el a két és fél óra, ablaknál ültem, nem ült mellettem senki, néztem a sűrű felhőket, és sajnáltam, hogy a városokból és a kanyargó folyókból éppen hogy látok valamit, ott, ahol a felhő ritkább. Elképzeltem merre mehet a gép, Ausztria, Németország, Belgium, mert szeretem magam földrajztudósnak beállítani, amiből annyi igaz, hogy írtam egy sikeres egyetemi földrajz felvételit valamikor a csiszolt kőkorszakban. Pedig az is lehet, hogy Dél-Afrika felől mentünk. Nem akkora hülyeség, néhány gép elképesztően más útvonalon megy, mint ahogy egy földi halandó elképzelné, például Bombaytől New York-ig egyáltalán nem arra megy a repülő, ahogy gondolnánk.

Lenéztem Arthur király és a kerekasztal lovagjainak városára. "Az első repülésemet túléltem", gondoltam. Száz évig hittem, hogy félek a repüléstől. Ez volt az egyik legrégebbi hiedelmem magamról. Az első dolog, amikor pontban este nyolckor kiszálltunk a gépből, a Yettel üzenete volt: "Üdvözöljük az Egyesült Királyságban." Hideg volt és szeles, a levegőt harapni lehetett, tényleg, a levegő is más, mint itthon. Olyan volt, mint egy párhuzamos univerzum, minden hasonlít az itthoni dolgokra, mégis más. Négyezer forintos villamosjeggyel mentünk a skót főváros szívébe, anyám kilométereken keresztül mesélte, hogy dugult el a füle a leszállásnál, de hallottam már ennél érdekesebb történetet is. A villamoson a kalauzok nagyon kedvesen egy piros tollal szignózták a jegyemet, minden oké. Igen, kivéve a jegy árát. A skót fővárosban egy villamos jár, de az félkörös ívben megy végig a városon. Az utazótáskáknak, bőröndöknek külön helye van, városi legenda, hogy senki sem nyúlna hozzá, ha ott felejtenéd, esetleg akkor, ha hazaviszik neked. Persze a kamera miatt van minden. A Foot of the Walk-nál szálltunk le, anyámnak még mindig el volt dugulva a füle, és kurva hideg volt. Ahhoz képest, hogy hetekig azon gondolkodtam esténként lefekvés után, hogy milyen ruhákat vigyek magammal, egyetlen dolog elég lett volna, egy vastag télikabát. Első sztereotípia kipipálva, Skóciában tényleg hideg van.

 Miska betyár, aki miatt visszataláltam 

Folytatás következik...

A szenvedély íze gyönyörűen fényképezett, de modoros alkotás. Értem, hogy a rendező Anh Hung Tran (1961) elit francia filmiskolába járt, meg filozófia szakon végzett az egyetemen, és hogy az anyukája remek szakács volt, de akkor is.

A rendező 1974 óta él Franciaországban, anyukája legfőbb tevékenysége a főzés volt – még Vietnamban –, de ebből nem következik, hogy ha a francia kultúrtörténetre adaptálja ezt a tiszteletet, abból jó film lesz. Rém didaktikus például. Felszínes, és néhol unalmas. Ettől olyan hamis Eugénie Chatagne figurája is – szerintem. És Eugénie nem feminista karakter, ahogy mások látják, a feminista és az öntudatos nem csereszabatos kifejezések, az egyik nagyobb halmaz a másiknál. Minden feminista öntudatos, de nem minden öntudatos feminista. Igaz, a 18. században volt egy feminista, Condorcet márkija (1743-1794), a Francia Nemzetgyűlés tagja. Szóval, szerintem a rendező egyszerűen olyan témához nyúlt, ami kifogott rajta. Marcel Rouff (1877) svájci történész és gasztronómiai író regényéből – Dodin-Bouffant élete és szenvedélye (1924) – született a film, Lawrence Durrell írta hozzá az előszót, és ha valakit okolni kell a modoros történetért, az igazából Marcel Rouff.  

Jelenet a filmből

Dodin Bouffant (Benoît Magimel) uraságnak a gasztronómia iránti szenvedélye (gourmet), és a szakácsnője Eugénie Chatagne (Juliette Binoche) iránti szeretete – vagy inkább tisztelete – szervezi az életét. Azért szereti Eugénie-t, mert közös érdeklődésük van: a francia konyhaművészet, és nem azért, mert szerelmes belé. Tök jó fej, nem hozott kompromisszumot, nem áldozta fel magát a szokások oltárán, nem nősült meg. Eugénie sem akar férjhez menni.

De hát a tizennyolcadik században azért nehezen hihető, hogy ez a szakácsnő, aki tényleg szereti a nálánál sokkal rangosabb és vagyonosabb férfit, és még közös szenvedélyük is van, húsz év alatt egyszer sem fogadja el annak házassági ajánlatát. Merő modorosság. Persze, mindig vannak különcködők, és hát ezek szerint ő is epikureus alkat, ami erősebb a szenvedélynél is. Anh Hung Tran-nak tetszett egy élethosszig tartó, középkorú emberek közötti szeretet ábrázolása, és tökre igaza van, de jócskán lenyeste a karaktereket.

Nem a kitartással, az egy emberre való fixáltsággal van a baj – van ilyen, aki olvasta Gabriel García Márquez Szerelem a kolera idején című regényét (1985), az tudja, bár annak a regénynek is vannak gyengélkedő részei –, hanem az egysíkú ábrázolással. Sehol egy erőszakos magatartás, sehol egy gőgös osztálytudat megnyilvánulás, vagy egy csipetnyi férfi jogosultságtudat birtoklási vággyal megfűszerezve? Többszörösen didaktikus film, kajálás közben például a férfitársaság francia gasztronómiai érdekességekkel szórakoztatja egymást és minket, kultúrtörténeti adomázás egy kis férfivircsafttal. A kor normái szerint Eugénie-nek itt tényleg nem juthat hely, neki a konyhában a helye, amivel tökre elégedett. Ha feminista lenne, helyet követelne ebben az asztalregényben.

A gourmet-ság férfiprivilégium

"Flambírozni nagyon jó", mondja Dodin úr más bölcsességek társaságában, és a film javára válik, ahogy a "Kanállal egye, egész más élmény" mondat is. A kevesek által tudott gasztronómiai titkok élvezetesek, és asszociatívak, eszembe jutott például az olvasás-élmények különbsége – ragasztott és fűzött könyvek különbsége –, ami ugyan nem gasztronómiai, hanem könyvkötészeti kérdés, mégis ide passzol.

"Ínyencek csak felnőttként lehetünk", mondja Dodin úr, és tudom, mire gondol. Életem legnagyobb gasztronómiai élménye a napköziben elfogyasztott szalámis zsömle volt, semmi sem tudta még felülmúlni. A táplálék végső soron szakrális tett, a test és a vér magunkhoz vétele. Ez a felfogás érezhető a filmből, és az is világos, hogy az Eat Art – étel, mint műalkotás – a kultúra része, és mindig ember- és társadalomkritika is egyben, vagy hatalmi pozíció, ahonnan a világot értékeljük, gondoljunk a The Bear (2022) sorozatra, vagy a L'ecsó című rajzfilmre (2007). Nem pont erről szólnak? Dehogynem, csak volt bennük katarzis. 

Pauline (Bonnie Chagneau-Ravoire), a tizenegy éves szomszéd kislány háromszög alapú narratívát eredményezett, karakterének szerepe kettős, egyfelől megismerjük Eugénie előéletét, amikor a kislány érdeklődik iránta, másfelől a közös gyermek víziója is, akinek a maguk módján egyengetik az útját, és láthatjuk, milyen remek szülők lettek volna.

Nincs közöttük kémia

Azt mondja a vietnami származású rendező, hogy a konyha templom. Én azt mondom, a konyha kivégzőhely, állattemető és feldíszített koncentrációs tábor, az állati szenvedések helye, ahol élőlényeket gyilkolnak. Szenvedély helyett valódi szenvedés. Oké, a 18. században nem voltak vegán aktivisták és vegán természetfilozófusok, de ma valid szempont az élő rákok forró vízbe dobásának, szárnyas lábak megpörkölésének, valamit a kis sármányok kegyetlen meggyilkolásának a kritikája. A rombuszhalról nem is beszélve.

Nem mondom, hogy egy filmes alkotásnak mindenféle társadalmi szempontot figyelembe kell venni, a művészet nem politikailag korrekt kategória, de ha nincs reflektálva egy új szempont – legalább a kritika által – az hiba. Nincs autonóm művészet, és erről lehet vitatkozni, az állatok szenvedéséről nem annyira.

Jelenet a filmből

Juliette Binoche nem volt különösebben esztétizálva – szerencsére –, cserébe az öltöztetőt sem kell nominálni az Oscar-díjra, az első pillanatban kiszúrható parókája zavaró volt, csak úgy, mint Benoît Magimel-é, csak az övé nem volt elcsúszva. Nyilván két francia színészóriás remek játékát látjuk, de nem láttunk vonzalmat a felek között, amit – mint megtudtuk – a rendező kért, tehát neki címezzék a reklamálást, ne a színészeknek. Egyszer kritizáltam Györgyi Anna végtelenül modoros szinkronhangját, amit most nem tudok, ugyanis tökéletesen mentes volt tőle, szinte együtt lélegzett Juliette Binoche karakterével. Élmény volt, és ha lenne a szinkronhangoknak Oscar-díja, megkaphatná. Viczián Ottót még a Szívtipró gimi-ben (1994) jegyeztem meg, mindenhol felismerem a hangját, kivéve most. Talán az elmúlt évtizedek, a színház látogatások hiánya miatt van, pedig ő is nagyszerű volt. 5/3

A film Bechdel-tesztje pozitív

Soha, semmit nem láttam még Pintér Béla munkásságából. Pillanatokat, bevágásokat, elkapott mondatokat az internetről, de most nem ez a lényeg. Egy ember ül D. Tóth Kriszta mellett, akinek egy kicsit a magánéletébe, egy kicsit a szakmai munkásságába is bepillanthatunk. Éppen ez az. Egy kicsi ebből, egy kicsi abból, ami valójában  borzalmas kombináció. 

Mindenkinek van valamilyen prekoncepciója Pintér Béláról, amennyiben egy kicsit képben van a hazai kultúrpolitikában vagy színházi életben. Annyit tudtam róla, hogy alkohollal kapcsolatos életvezetési problémái voltak, nem világos, jelenleg hogyan kezeli ezt. Nem csinál titkot belőle, ennyi világos volt eddig is, a műsor azonban nem tér ki erre. Alternatív színházat csinál, ami azt jelenti, nem kell senkinek elszámolnia, nem a mainstream-be vannak beágyazva a darabjai, és hát nagyon sikeres, egy gombostű nem fért el a nézőtéren, mondja D. Tóth Kriszta.

Most, hogy megláttam beülni D. Tóth autójába, meglepődtem, a prekoncepcióimtól el is köszöntem, de hát erre jó egy ilyen műsor. Azt hittem, Pintér Béla egy laza csávó, olyan, mint mondjuk Alföldi Robert, aki sokat nevet, harsány is egy kicsit, de belső fűtöttséggel csapong ide-oda. Pintér Béla ezzel szemben egy modoros fordulat, akinél a különcség gyanúja merül föl, mesterkélt hatáskeltés, archaikus urambátyámos dzsentri nyelvezeten megszólalva, ahol minden második mondat a "Kérlek szépen" volt, ez a végtelenül modoros hangszín. Még jó, hogy nem raccsolt.

Aztán meg az is rettent fura, hogy magáról nevez el valamit. Én ha meghallom a nevem kórházi vér- és laboreredményre várva, mindig elönt egy kellemetlen érzés, pedig a leggyakoribb magyar vezetéknevet viselem. És mégis. D. Tóth helyében rákérdeztem volna erre, ahelyett, hogy a paneljeit ismételgeti a sikerről meg a bátorságról. D. Tóth eleve úgy ül be az autóba, hogy domináns narratívája van arról, milyen ember az utasa, ahelyett, hogy legalább egy kicsit konfrontálódna vele.

Pintér Béla karaktere egy ilyen felületes műsorban is kirajzolódik azért, ez a Galla Miklós-féle tehetséges, ám kellemetlenül autisztikus előadóművész típusa. Végig modoros és feszengő, mint akit a NASA épp most tesztel: valódi ember, vagy egy másik galaxisból jött ufónauta, és ettől ideges.

Volt egy rész, George Orwell jutott eszembe. Azt mondja Pintér, a történelem mindig ismétli önmagát. Na, ne már. Ezt a ciklikusságot azok hangoztatják Orwell szerint, akik a történelmet egy nagy kerékhez hasonlítják, ami mindig ismétli önmagát. De ők ádázul gyűlölik a demokráciát, az emberi egyenlőség eszméjét, a fejlődést – benne a tudományt –, és a mozgástörvények miatt előre látják a jövőt. Asztrológia, okkultizmus és kistestvérei, a beavatottak titkos köre, mely mélységesen ellentétes a keresztény etika kódex-ével, annál inkább hasonlít a fasiszta eszmékhez.

Orwell William Butler Yeats költészetével kapcsolatosan írta ezt, a költő fasiszta eszmékhez való vonzódását, egy primitívebb és hierarchikusabb korszak iránti sóvárgását elemezve. Orwell szerint egy író – tágíthatjuk a kört – politikai vagy vallásos meggyőződése olyan, ami a művei legapróbb részletein is nyomot hagy.

De ami leginkább kiidegelt, az a szemkontaktus teljes hiánya. D. Tóth éppen javuló tendenciát mutatott, már ránézett a mellette ülőre, akkor is, ha az nem viszonozta. Kétségtelenül intim helyzet, félig-meddig idegen mellett ülsz. Pintér egyszer sem nézett D. Tóth-ra spontánul, látszott, hogy minden mozdulata kiszámított, görcsös, amikor érezte, D. Tóth rá fog nézni, azonnal elkapta a  tekintetét. Ez mit jelent?

Nekem többet mondott, mintha megnéztem volna egy autofikciós darabját. Kétség nélkül, nagy az intragenerációs mobilitása, az eredeti foglalkozásához, társadalmi státuszához képest hatalmasat ugrott. Szakmunkásból elismert színházcsináló, színész, rendező lett. Az én dilemmám is tápot kapott: fikció vagy autofikció? Nagyon szeretem az autofikciós irodalmat, akkor is, ha autofikciót azok írnak, akik nem tudnak fikciós irodalmat írni. Saját életük premisszáit viszik színre, mert azt ismerik a legjobban, autentikusnak tűnik, pedig nem minden esetben az, bár ez nem ennek az esszének a tárgya.

Pintér modorossága mellett volt még egy érdekesség, azt mondja: lányának akarja továbbadni a színház csinálói örökséget. Nem is tudom. Ez is elég furán hangzik. Nem bevonja, aztán majd lesz, ahogy lesz. Nem, kikövezi neki az utat. Ez valahogy az intragenerációs mobilitással lehet összefüggésben – ha pszichologizálni szeretnék –, mégis, ez a fura nepotizmus nekem nem tetszik. És hát poén is van a vége felé, Pintér Béla elérzékenyül, amikor lányáról, Lujziról beszél, mennyire tehetséges, de mégis úgy éreztem, a meghatódottság könnycseppjeihez Lujzinak van a legkevesebb köze. Ennek a műsornak is volt azonban haszna, megnéztem a Pintér Béla és Társulata honlapját. Nagyon szép és informatív. 5/3

Az expatrióták ideiglenesen vagy tartósan más ország kultúrájában tartózkodnak, mint ahol felnőttek. Eredetileg az 1800-as évek elején, Párizsban jelent meg a fogalom, írja a Google. A Máshon című sorozat három Hongkongban élő családra fókuszál, de van néhány mellékszál is, ami legalább olyan érdekes.

Hongkong különleges közigazgatási terület, a Kínai Népköztársaság két különleges közigazgatási területének egyike, 263 szigetből álló városállam, bár a köznyelvben gyakran egyszerű városként értelmezik. A Dél-kínai-tenger határolja, írja szintén a Google. Izgalmas város, főleg a Kínával fennálló feszkó miatt, ami megjelenik a sorozat narratívájában is, és szerintem jót tett neki. Hongkongban elképesztő a kavalkád, mintha az inadekváció magasabb rendű adekvációként jelenne meg, persze nekünk európaiaknak, akik a protestáns etikán szocializálódtunk, mindez fura, pedig van benne rendszer.  

Idő kell például, mire rájövünk, ki az a három nő, akire a sorozat fókuszál majd, de a közepétől nagyjából világos lesz: Margaret (Nicol Kidman), aki jelenleg nem dolgozik, Hilary Starr (Sarayu Blue), az indiai származású tehetős szépségipari stájliszt, és Mercy (Yoo Ji-young) egy huszonöt éves koreai lány lesz. Amitől ez a sorozat jó, az egyrészt a szereplők állandó önreflexiója, az ütős párbeszédek, és egy nagyon egyedi karakter: Mercy. Lulu  Wang rendező nagyon szubtilis módon nyúlt a társadalmi egyenlőtlenségek és a patriarchátus kérdéseihez, amit leginkább a expatriótáknak dolgozó házvezetőnők abszurd és feloldhatatlan helyzetén keresztül látunk. Munkaadóik őszintén kedvelik őket, mégis ez a felállás a társállatok státusza, és sosem lehet több, mert a társadalmi hierarchia nem engedi. A határok nem átléphetőek. Nicol Kidman által játszott Margaret őszintén kedveli Essie-t (Ruby Ruiz), a Fülöp-szigeteki házvezetőnőt, mégis, amikor az este mesét mond az egyik gyereknek, megjegyzi férjének, hogy Essie ráfeküdt a fiú ágyára, azaz átlépte a határt. Azt a határt, amit a rotweilerek, a tacskók, és minden más társállatként tartott kis házi kedvenc átléphet. Kidman ekkor nagyjából pont olyan, mint egykor Frau Höss volt Auschwitzban. Tárgyiasít, instrumentalizál egy másik embert, akárcsak Hilary a saját házvezetőnőjét, Purit (Amelyn Pardenilla).

Nicol Kidman, mint Margaret

Akit nem lehet kihasználni, az Mercy. Árnyalt, érdekes, egyéni szereplő, nem nagyon láttunk még ennyire karakteres fiatal nőalakot sorozatban. Azon túl, hogy Yoo Ji-young remekül játssza, mi több elképesztően tehetségesen, újszerű figurát látunk. Nem hajlandó a férfiak által meghatározni önmagát, verbálisan, szexuálisan és lényegileg is autonóm. Elképesztően eredeti az a jelenet, amikor a szeretőjével testszégyenítősdit játszik, nem azért mert politikailag nem korrekt – az úgyis a közbeszéd normája –, hanem mert nagyon eredeti a hangnem, ahogyan megszólal. Ezzel szemben a felső osztálybeli Hilary ideje nagy részében a kívánatosság homlokzatát építi, azt a női küzdelmet látjuk a kukkolás paródiájaként, amit egy nő folytat a figyelem megszerzésért. Viszont nem láttam még olyan sorozatot, ahol tematizálták volna a nők állandó névcsereberélését. A nők állandóan a férfiak miatt változtatják meg a nevüket, fordítva nem működik, és ezt soha senki nem reflektálja. A nőket nem zavarja, hogy mindig (kevés kivétellel) ők cserélnek identitást az új névvel, a férfiak maradnak úgy, ahogy megszülettek. Hilary Starr karakterének van erről egy rövid monológja a sorozat vége felé. Ő a legreflexívebb karakter, akinek van mondanivalója a nők helyzetéről is úgy általában és konkrétan is, mondjuk a családon belüli erőszakról. Nem azt mondom, hogy szerethető karakter, mert nem az, sőt. De meg lehet érteni. Dependens figurája nagyon ismerős, nem mer, nem tud kilépni toxikus kapcsolatából, pedig ha a nők kilépnének ezekből a kapcsolatokból, az ember ökológiai lábnyoma láthatatlanná zsugorodna, és meg lehetne menteni a bolygót. Meg persze ki is halna. De ez csak irónia, a földet a mezőgazdaság és az ipar teszi tönkre, a modern kapitalizmusé a felelősség. Ezt az értékrendet képviseli Margaret és férje Clarke (Brian Tee). A sorozatban Margaret kisfia Gus eltűnik, ez szervezi a történetet, részben ez a katalizátora a szereplők viselkedésének, de nézhetjük az eltűnést a sorozaton végigvonuló hiány metaforájaként, vagy szimbolikusan. Margaret megfosztása a gyerekétől az expatrióták bűneinek a megtestesülése, tönkreteszik a világot, ezért bűnhődniük kell. Nicol Kidman Margaretje is ismerős. Nem lehet sem szeretni, sem utálni. Tombol benne a metafizikai unalom, inautentikus élete hervasztó és szánalmas. Csak egy tragédia – kisfia eltűnése – tudja energetizálni és megmutatni, ő is ember, nem egy zombiapokalipszból maradt hátra.

Nicol Kidman állandó kritika tárgya feltöltött ajka és az óvodásra maszkírozott arca miatt, de kívánhatjuk-e olyan társadalomban a női testrészek egyéni defetisizálását, amely a negyven éven túllévő nőket láthatatlanná teszi, éppen azért, mert már nem elégítik ki a szépségipar és a férfitekintet standardjait? Az Egy szent szarvas meggyilkolása című filmben tényleg kínos volt látni a kacsacsőrű emlős szerű ajkait, de együtt kell élnünk ezzel az ellentmondással, mint oly sok másikkal is a világon. ∗∗∗∗∗

 Máshon (Expats) S01/E06 Amazon Prime Video, Lulu Wang

Ebben az évben már két felejthetetlen filmet is láttam, és még csak április van. Nem azért felejthetetlenek, mert megnyitották a könnycsatornákat, vagy földrengető, globális témákról szólnak. Az Oppenheimer például biztosan jó mozi, de engem nem érdekel, mert a tököm tele van a kizárólag férfivilágról szóló filmes alkotásokkal. 

Nem tudom, ki adta a magyar címet, de vasderesre kéne húzni, elvenni tőle a beléptető kártyáját, és nem engedni leülni a közös étkezőben. Fordítva is jó, elvenni a beléptető kártyát, aztán jöhet a vasderes. Egy irodalmi témáról szóló filmet – amit a kulturális felső osztály fog csak értékelni –, hogy volt képes "Amerikai irodalomnak" fordítani, mindent kilúgozni már az elején? Ki a franc kíváncsi egy olyan filmre, aminek ez a címe? Nem érezték, hogy az eredeti "fiction" kifejezés egyből asszociációs mezőt teremtene? Pulp Fiction (Ponyvaregény)? A fikció szó ráadásul magyarul is menő. 

Van egy csomó téma, amiről sok-sok diskurzust lehet folytatni anélkül, hogy a dolgok nyugvópontra jutnának, mert olyan komplexek, olyan sok nézőpontból lehet rájuk tekinteni. Az Egy zuhanás anatómiája például olyan hétköznapi hímsovinizmust mutat be, amit lehet, hogy még nem hívhatunk annak. (Szerintem hívhatunk). Az Amerikai irodalom központi témája, hogy lehet-e legitim az afro-amerikai irodalom kategóriája, és minden fekete írót bele kell-e szuszakolni? Felejtsük el egy pillanatra, hogy az "amerika" szó kisajátítása nem sérti-e a kanadaiakat, vagy a közép- és dél-amerikaiakat. (Szerintem sérti). Mindez megspékelve a könyvkiadás premisszáival, képmutatásával és inkompetenciájával. A felnőtt élet egyik nagy felismerése, hogy a tekintélyfigurák sokszor nem azok, akiknek gondoljuk őket. Elfogultak, ostobák, mindenkit becsapnak. Írók, filmrendezők, irodalmi díjkiosztók, kritikusok, influenszerek, kiadók, szerkesztők, akik valójában szörnyetegek, ott lapul a vámpírfog a zsebükben, és nemhogy lámpás nincs a fejükben, de gyufás skatulya se. Gondoljunk például azokra, akik Goncourt-díjat adtak Michel Houellebecq-nek.

Jeffrey Wright mint Thelonious Ellis, azaz Monk

Az Amerikai irodalom főszereplője Jeffrey Wright, mint Thelonious Ellis (azaz: Monk), a kevéssé sikeres író fausti története, aki eladja lelkét a sikerért. Persze, ez az "eladja lelkét az ördögnek" ásatag dolog, egyrészt se lélek nincsen, se ördög, mind a kettőt emberek találták ki, az egyiket Descartes, a másikat meg a világ legrégibb mesekönyvének írói. A film küldetése, hogy bemutassa, milyen divergens az emberi gondolkodás, milyen paradigmák mentén rendeződnek el a nagy kérdések. A filmben Monk figurája képviseli a politikai korrektség enyhe cinizmusát, nem gondolja meghatározónak a bőrszínét, és leszarja a sztereotípiákat. Lehet ilyet? Könnyebb, ha párhuzamot vonunk – a világ négere metaforával leírt – nőkkel. A nők mióta világ a világ, elnyomásban élnek, akár a feketék. Saját tapasztalatuk van a valóságról, amit csak ők élnek át. Ennek a sajátos női tapasztalatnak hangot adni maga után vonja a kategorizálási tébolyt: "női irodalom." A fekete/színes bőrű emberek is sajátos tapasztalattal rendelkeznek, ha írnak, belekerülnek az afro-amerikai irodalommal felcímkézett dobozba. (Persze, nem minden fekete/színes bőrű író amerikai, de a filmben egy ilyen íróról van szó). Őrülten jó kérdés: fekete író írhat-e hitelesen Aiszkhüloszról és a perzsákról? De ez nem pont az a kérdés, mint a " Lehet-e jó pedagógus, akinek nincs gyereke?" A bőrszín csak egy dolog, a személyiség, az individuum és az emberi komplexitás meg egy másik? Az elsőre nincs hatásunk, azt már a megszületésünk előtt elrendezték, az utóbbi a mi dolgunk, választhatunk: feketeként vagy mondjuk nőként élünk-e társadalomkritikával, tudunk-e úgy magunkra nézni, írni, hogy ezt az identitás konstrukciót mellőzzük? Van-e cigány-magyar vagy sváb-magyar regény? Sylvia Plath-ról sosem írnak úgy, hogy ne kerülne szóba a betegsége. Ez vajon rendben van? Egy ember több a bőrszínénél, a családi szerepeinél, a betegségeinél, és az elkövetett bűncselekményeinél is. A másik paradigmát a sikeres fekete nő író Sintana Golden (Issa Rae) képviseli, aki a feketékről azon a bizonyos saját hangon ír, de nem tudjuk, a nevükben beszél, vagy csak róluk. De akinek a társadalomban elfoglalt helye alávetett, stigmatizált vagy a kisebbséghez tartozik, annak van-e ideje, vannak-e szavai arról, mi történik vele? Tudna róla regényt írni? Monk ezt játssza el, ez lesz az a bizonyos fausti alku.

A feldolgozott téma mellett van két remeksége a filmnek, az egyik a mainstream filmek által uralt női reprezentáció aláásása azzal, hogy legalább két női karaktert kultúra formáló szubjektumként mutat meg, a másik egy nagyon menő vizuális megoldás – de nem spoilerezek. Egyik avatott néző véleményét osztani lehet, a családi kapcsolatok tényleg sematikusan vannak ábrázolva, de valahogy alá kellett támasztani a fausti alku hátterét. Jeffrey Wright-nak, aki a főszerepet játssza, a legjobbak közt a helye, ahogy az összes többi szereplőnek is. Ja, Oscar-díj is befigyelt idén a legjobb adaptált forgatókönyvért, és jegyezzük meg a debütáló rendező nevét: Cord Jefferson. 5/5