Terézia Mora regénye: Muna avagy az élet fele Női változat alcímmel egy értelmiségi nő – Muna Appelius – egyes szám első személyű emlékező processzusa tizenhét éves korától nagyjából harmincöt éves koráig. A történelem és az egyéni sors metszéspontjában álló történet keretezése a rendszerváltó Német Demokratikus Köztársaság, ám még a berlini fal (1961-1989) lebontása is laza háttér, Muna Appelius-t ugyanis csak egyetlen dolog érdekli az éppen átalakuló világból: Magnus Otto szabadúszó fotós és tanár.

A traumák összekötnek

A patriarchális társadalmi struktúra azonban korlátozza a hiteles szerelem lehetőségét, és megfosztja a nőket attól, hogy saját életüknek és jövőjüknek professzionális ügynökei lehessenek.

A történet egy kitalált NDK kisvárosban, Jüris-ben kezdődik, itt él Muna. Diszfunkcionális, érzelmi űrrel terhelt családból jön; apja már nem él, színésznő anyja alkohol problémákkal küzd, a regény elején éppen mentő viszi el, egy újabb öngyilkossági kísérlet után. A szocialista diktatúra kispolgári, miniatűr modellezését látjuk, lepusztult mentális és épített környezettel, ahol a bicikli még nem környezetbarát választás, hanem a lehetőségek hiánya, de a szabadságvágy metaforájaként is értelmezhető. A berlini fal ledöntésével azonban megnyílnak a lehetőségek, Bécs, Berlin, Zürich, Bázel, Saint-Nazaire lesznek a regény helyszínei, többnyire értelmiségi közegben: konferenciák, egyetemi tanszékek, színházak, szerkesztőségek, kiadók világában mozognak a szereplők.

Muna újságíró akar lenni, az olvasó már az elején detektálja, karaktere küzdőképes és kitartó, a középiskola utolsó évében egy magazin szerkesztőségében lesz izgága gyakornok, csupa férfi között, itt ismeri meg Magnus Otto-t is. Míg Muna a szerelemben igazi önmagát akarja felfedezni, értelmet, intenzitást keres az életben, addig Magnus-ban azt fogjuk látni, önző viselkedése hogyan üti át mások életét. A regénycselekmény előrehaladásával egyre mélyebben látjuk működési módját – noha a szerző nem részletezi túlzottan, talán a Férfi változatra tartogatja a karakter teljes kibontását –, világossá válik; antiszociális bántalmazó, aki kezdetben verbálisan és lelkileg, később fizikailag is bántalmazza Muna-t. „Nem mehetsz el, nem mehetsz el! Hogy vagy képes egyszerűen odébbállni, miután elvetted a szüzességemet?” (61). Ezt Muna mondja, mielőtt a férfi hosszú évekre kilép az életéből.

Az olvasó idővel leválik Muna narratívájáról, tudja, amit ő nem, a Magnus iránt érzett megváltó szerelem csak az ő képzeletében létezik. Helyzetük nem klasszikus párkapcsolat, inkább situationship, amelyből hiányzik az elköteleződés, a kizárólagosság és a viszony felvállalása. Muna szerelemkoncepciója olyan, mint egy Sarah Kane (1971-1999) színdarab, a narcisztikus sóvárgás apoteózisa, nem az egyenrangú, érett kapcsolat óhajtása. A színház, mint drámai médium végig jelen van a szövegben, nyilvánvalóan Muna anyjának lenyomataként.

Az 1990-es években járunk, a zaklatást még bóknak nevezzük, még nincs #metoo mozgalom, még nincs szofisztikált szókészletünk a bántalmazásra. A közvélekedés még nem definiálta társadalmi jelenségnek az erőszak egyik formáját, a partnerbántalmazást. Kezdetben úgy tűnik, Muna-nak csak nem volt szerencséje a férfival, de a narratíva egy idő után szélesre tárja az ajtót olvasója előtt, látja a spektrumot, amin a toxikus férfiszerepek és férfiasság-alakzatok megjelennek. Az egyetemi oktatótól, a szénszállító segédmunkásig mindenki visszaél Muna helyzetével. Bartley Cambell tanár úr például kimeríti a szexuális zaklatás fogalmát, vagy az egyetemista Mike, aki kifinomult filmesztétikai ízléssel rendelkezik ugyan, de nem ismeri fel magában a zaklatót. A kortárs magyar irodalom ismeri a téma update feldolgozásait, Mucha Dorka Puncs (2019) című kisregényében is egy egyetemi oktató él vissza a helyzettel, de Kemény Lili Nem (2024) című kötete is idetartozik.

Muna karaktere ellentmondásos, egyrészt saját szépségének áldozata, mely érzelmi fejlődését számos ponton gátolja. A fiatalság arroganciája áll mögötte, de lázadó énje is, amikor rendre leborotválja a haját, ami a patriarchátus rémeként nyer értelmet, a rövid haj politikai állásfoglalás, a nőiesség visszautasítása. E két véglet között oszcillál a főhős.

Reflexiói is ellentmondásosak: Frederick-ben, a londoni elit értelmiségi apában felismeri és szóvá is teszi a diszfunkcionális szülői szerepet, amit a nemek közötti egyenlőtlenségként értelmez: „Vajon mi történhetett vele, hogy nem akar együtt lenni a saját gyerekeivel? „Mintha szabályosan félt volna tőlük” (111.), ugyanakkor Magnus viselkedésével kapcsolatos érzéseit legfeljebb zárójelbe teszi, mintha a félre színházi instrukciója lenne, ahonnan kiszól a közönséghez. De a szemináriumi dolgozataiban jó meglátásokat felvető, okosakat író lánytól nem olvashatunk intellektuális beszélgetéseket, vitákat másokkal, ami a Sally Rooney regényekben például óriási vonzerő. Ezeket a Magnus-szal tett, leíró jellegű flenőrködések pótolják. Azt sem tudjuk, valójában hogyan viszonyul kutatási területéhez – nőtörténelem –, amiről majd a disszertációját írja.

Muna karaktere végig hozza a bántalmazott nők jellemzőit: „Mi a baj velem Gabica? (153.), kérdezi egyik szobatársától, az áldozatok önhibáztatásával, vagy amikor mentegeti bántalmazóját: „Ha magunkban vagyunk jól alakulnak a dolgok, de ha mások is jelen vannak, néha eljön az a pillanat, amikor már nincsenek idegei ahhoz, hogy ennyi emberrel kapcsolatban legyen, és olyankor rossz a lelkiismeretem, mert én jól éreztem magam.” (241.) Szép lassan olyan modus vivendi-t alakít ki, amivel azt reméli, elkerülheti a bántalmazásokat. „Ne legyél komplikált, és nézz ki jól. Ne beszélj túl sok hülyeséget, ne panaszkodj, és ne kérdezz túl sokat.” (227.)

Nem Magnus-ra haragszik, hanem mindig azokra, akik fel akarják nyitni a szemét. Ingrid, aki lényegi információval szolgál ahhoz, hogy döntést hozhasson, ő is megkapja a magáét: „(Milyen aljas, milyen alattomos nő! Pontosan tudta, hogy gyötrődtem a konferencia első napjai miatt, el is meséltem neki, és ezt használja ki! Mit képzel magáról? Annyira azért nem szép és okos! Én is megkaphattam volna NC-t, ha akarom! Fiatalabb vagyok, egészséges, és sokkal szexibb…).” (285.)

Muná-t persze nemcsak férfiak, nők is bántalmazzák, ott, ahol hatalmi pozícióban vannak. Anyja legfőbb mondanivalója lánya számára a külsejére vonatkozik, tudja, amit Muna még nem; egy nőnek a megjelenése a mondanivalója, mert amit mond, az senkit sem érdekel. És nem is téved nagyot, a regényben minden férfi egytől-egyig kizárólag a külsejét díjazza. „Csillogó szemmel nézett rám, és végül, néhány pohár bor után azt mondta, hogy nagyon szép vagyok” (248.), mondja egy Wolfgang nevű magas rangú egyetemi aktorról.

A regény drámai íve a kamasz Muna zabolátlan, vad energiájától az érett Muna tehetetlen szomorúságáig viszi az olvasót, a tetőpont (durva fizikai bántalmazás) nyelvi megoldása távolságtartó és elidegenítő nézőpontváltással történik. A konvencionális narratíva itt jó irányba hajlik, a tetőpont után azonban túlzottan sűrített és tömör lesz a szöveg arról, hogyan tudja Muna újra összerakni magát a traumák után, ezért kifejezett karakterfejlődésről sem beszélhetünk. Mora szövege tulajdonképpen nem is regény, hanem példázat, ami mindig a következő nemzedéknek szolgál okulásul, a szerelem jelenségén keresztül egy bántalmazó kapcsolat anatómiájáról beszél.

Muna önhibáztatása didaktikus narratívának tűnik: „És a káosz, amit ezzel megint előidéztem! Szanaszét csészék, bennük maradékok. De tényleg mindenütt. Trehány némber vagyok.” (290.) Nem érezzük azt a sötét női hangot, amitől annyira fél mindenki. Magnus narcisztikus, antiszociális mivolta pedig túlzottan steril, papírízű intertextus a párbeszédes részeknél.

Terézia Mora regényének alcíme – Női változat – azt sejteti, lesz második rész. Ha elolvassuk a női változatot, közelebb kerülünk Roland Barthes francia filozófus hátborzongató mondatához a szerelem katasztrófájáról: „Aki szerelmes, Dachauban van.” (A kritika eredeti megjelenése: litera.hu ) 5/4

Terézia Mora: Muna avagy az élet fele Jelenkor, 2024

∗

Következik Rakovszky Zsuzsa: Vattacukor Magvető, 2024

A kritikáim, akár verset, akár könyvet olvasok, vagy filmet nézek, hamar elcsúsznak egy leszűkített szociologikus és politikai horizont felé, mert a saját értékeimet akarom másokra ráerőltetni ahelyett, hogy a művészi kifejező eszközöket venném górcső alá. Állandóan félrepozicionálom magam, nem elsősorban az esztétikai minőség foglalkoztat, hanem mintha szakszervezeti gyűlésen agitálnék, vagy egy tüntetésen vonulnék, ahol én írom, és én is tartom magasba a transzparenseket. 

Egy olyan filmből, mint a Konklávé, még nehezebb kihagyni a politikai nézőpontot, de hát minden politikai, majdnem minden referenciális, a művészet nem autonóm, hanem társadalmi jelenség, és ezeket a szempontokat be kell építeni a kritikába. De igen, egy kicsit többet kell beszélni a művészi kifejezésről. 

Vizuálisan lenyűgöző, ahogy a gazdag enteriőrök és ruházatok foglyul ejtik a szemet. Az építészet mint alkalmazott művészet, mindig odasimult a hatalomhoz, és mindig csak az emberek kis csoportjának alakította az életterét. Persze, vannak közösségi terek, ahol a társadalmi osztályok találkozhatnak, ha olyan nagyon akarnak. A filmben olyan közösségi teret látunk, ami kizárólagos: privilegizált férfiaké. A nők itt is, mint az életben, csak gondoskodási funkcióban léteznek, az apácák talán éppen azért lettek kitalálva, hogy a papok ruháit mossák, kitakarítsák az összeszart vécéket, és tálaljanak. 

Ralph Fiennes, mint Thomas Lawrence bíboros

Isabella Rossellini mint Ágnes nővér egy egész mondatot szentel a témának – még úgy, hogy el lehessen hinni, ezt tényleg mondhatta volna egy apáca a pápaválasztáson, azaz, hogy bár mint nők láthatatlanok, azért szemük és fülük is van. Isten ezt nagyon elcseszte, elég lett volna a vagina, az ánusz, a szájnyílás, meg a jobb kéz. 

Nem emlékszem, kiejtik-e a filmben a Vatikán szót, talán nem, de nem is ez az érdekes. Olyan impozáns teret, térélményt érzékelünk, ami csak a kiváltságosoké. Olyan embereké, intézményeké, akik mindig mások elnyomásából éltek. Gyönyörű kőpadlón szoknyás férfiak pompáznak a legszebb színekben, a divattervezés nagyágyúi elmehetnek a fenébe, ilyen szépet még ők sem tudnak kitalálni. Ralph Fiennes (Tomas Lawrence bíboros) félközeli plánjai egy feladattudatos, most éppen gondterhelt bíborost mutatnak, akinek az a feladata, hogy levezényelje a pápaválasztást, mert hát meghalt a régi. A film a pápaválasztás kulisszatitkait ábrázolja egy egészen váratlan csavarral a végén, amitől a vérjobberek eldobják az agyukat, és olyanokat pötyögnek a Port.hu-ra, hogy genderlobbi, meg LMBTQ.

Isabella Rossellini Ágnes nővérként

Ralph Fiennes egy kicsit sem akar pápa lenni, ő már menne nyugdíjba, és nincs olyan filmnéző, aki ne hinne neki. (Jó, a János nevet választaná, ha ő lenne az.) Két olyan titok izzasztja meg szegényt, ami nem mérhető össze. Az egyik titok, mit titok, bűncselekmény, emberi gyarlóság, a másik éppen hogy nem, olyan dolog, amiről senki sem tehet Istenen kívül. Na most, őt hibáztatni meg nem lehet. Az emberi gyarlóságot se lehet Isten nyakába varrni, a szabad akarat miatt. Mindenre fény derül, de arra, amit Isten intézett, arra kicsit később, amikor már nincs mit tenni. 

Amikor a nyugati értékek eltűnéséről vekengenek (Angela Merkel volt német kancellárpéldául a migráció kapcsán például), sosem mondják ki, mire gondolnak pontosan, de világvége hangulat lesz, másnap elmegyünk gázálarcért és négyszázötven löncshúsért a sarki boltba. (Én nem, mert vegán vagyok.) Aztán amikor elgondolkodunk, hogy tényleg, mit jelent a nyugati értékek válsága, akkor rájövünk valamire, és azonnal visszavisszük a gázálarcot meg a löncshúst, és legszívesebben becserélnénk petárdára, de eszünkbe jut, hogy otthon a Buksi megijedne tőle. – Nekem az a Nyugat legnagyobb válsága, hogy bár ismerték Auschwitz és Treblinka koordinátáit, csendben hagyták megtörténni a holokausztot, és nem bombázták egyik lágert sem, és egyik vasútvonalat sem, amelyik oda vezetett. Szégyellje magát a Nyugat. 

A keresztény civilizáció éppen elbukóban van. A hétköznapok nyelvén ez valami olyasmit jelent – csak a példa kedvéért –, hogy a nőknek ugyanannyi pénzt kell kapniuk ugyanannyi munkáért. Salma Hayek Pinault kevesebb pénzt kap, mint George Cluny, szóval, minden oka megvan egyeseknek félteni a nyugati értékeket. Nehogy már a nők döntési pozícióba kerüljenek, vagy befurakodjanak az emberfogalom alá, vagy revízió alá legyen véve a nem-humán élőlényekkel való bánásmód. 

Visszatérve a képi retorikára, a fényviszonyok, a fényképezés, az impozánsság megmutatása pazar, a kameramozgás valamiért szereti hátulról venni a szereplőket, nyilván a sokoldalúság miatt. Fogadjunk, hogy a fehér esernyős jelenet minden trailer-ben benne lesz. Amikor a legvégén Ralph Fiennes ablakot nyit, abban csak egy próbaidős postás nem ismeri fel a szimbólumot: ablakot nyitni a világra, befogadni a fényt és a friss levegőt. Persze, ezt csak a film alkotói szeretnék, a rendező Edward Berger és a két forgatókönyv író: Robert Harris és Peter Straughan.

Bíborosok egymás között. Ralph Fiennes és Stanley Tucci

Ralph Fiennes remek, szóba hozni is felesleges, mindig van egy csipetnyi szenvedés az arcában, amitől komplex karakternek érezzük. Stanley Tucci (Aldo Bellini bíboros) ugyanez lilában, színészmogul, bármit játszik, elegancia van benne. Látom, Isabella Rossellini-t Ágnes nővér szerepéért jelölték a legjobb női mellékszereplő kategóriában az Oscar-díjra. Végig azt hittem, hangsúlyosabb jelenléte lesz, intrikusnak képzeltem, mert neki meg az áll jól, ehelyett nyúlfarknyi szerep volt, de hát remekül leképezte a nők helyét az egyházban. A film nem fog Oscar-díjat kapni, ahhoz túlzottan didaktikus és erőltetetten trendi. De igen, átjött az üzenet, nem Istennel van a baj, hanem az egyház szervezetével. Szerintem Istennel is. 5/3

Connie, itt egy kortárs író

by Joséphine Miévre

Connie tegnap látott egy kortárs írót,

majdnem premier planban, és

minden apróság kivehető volt,

a mély barázda is, de a többen

a kevesebb mindig benne van.

Szépen öregedő férfiarc, kis mosolyka,

nem egész, csak kezdemény.

Tél van, a mosoly abortálódik, de

nem biztos, hogy a hideg miatt, talán az élet.

Connie még nem olvasott tőle, mert

egy könyv nagyon sok betű.

Connie mesélte, hogy egyszer egy novelláskötet

arcai megrémisztették, baltával faragott férfiarcok és

barbáriák voltak, de ők legalább nem dögivel.

A novellák nem cáfolták  az empíriát, mind önmagát legitimálta,

nem az irodalmat.

Ha nem lenne elég a megérzés, hogy ez a kortárs író

jó ember, nézd meg a sapkáját. Fekete gépi kötésű, talán

Reserved vagy H&M, esetleg Zara.

Talán saját kertjében áll, ahogy Nádas szokott,

mert nem csak saját halál van, saját kert is,

bár a halál sajátabb mindennél.

A feketén minden meglátszik, mondta Connie mamája

a halála előtt, de hát könnyen beszél a varrónő

a színek fekete bárányáról. És milyen igaz, a kortárs író

sapkáján egérszürke galacsinok, itt-ott szöszök, ahogy felveszi,

leveszi, óhatatlan egymásba gabalyodnak. 

Kunkorodó fehér szőrszál kicsit följebb, több is,

a pajeszából származik vagy az ebtől, akit szeret? 

Csak megközelítések és bejárások lehetnek, mint ahogy 

az író járja be önmagát és a kertet, ami még az övé.

Aztán sapkája levendulaszagú szekrénybe kerül, és

amikor a lánya, a fia vagy a hátrahagyottak

kicsit közelebbről megnézik, életükben először, úgy igazán,

észreveszik majd a kutyaszőrt és a galacsint,

és félreteszik.

  by Rachel Victoria Hillis 

Connie a nagyvárosban 

  by Joséphine Miévre

Connie, hallom, voltál a fővárosban,

de idejekorán hazajöttél, mert

otthon felejtetted a mobilod?

Dunaharasztinál vetted észre, megijedtél,

de aztán megnyugodtál, nem lehet baj.

Így is találkoztok, nem kell idegeskedni,

tudja, hol fogsz várni rá. 

Amúgy Connie, te voltál a hibás,

az aluljáró rossz végében álltál,

nem nagy öröm, hogy ő is.

Egyikőtök sem merte elhagyni a vártát, 

nehogy pont akkor jöjjön a másik. 

Egy koreai srác megkérdezte,

a jegyautomatára vársz-e,

és mivel remekül beszélsz angolul, megértette,

amikor azt mondtad neki, hogy No. 

A West Endbe mentél melegedni,

amikor lefagyott a lábad,

és azon gondolkodtál Connie,

hogy lehet, hogy sehol sincs óra?

Olyan büszke voltál, hogy nem kérdezted meg senkitől.

Pedig ha megkérdezed, tudhattad volna,

hogy nem érdemes várni.

Elmentél az Örs vezér térre,

leültél az ikea csau színű kanapéjára,

hátha felbukkan a forgóajtóban,

hiszen tudja, az első utatok ide vezetett volna.

De nem bukkant fel.

Connie, tényleg eszedbe jutott a csau szó,

amit a nagymamád annyit emlegetett?

A cipőkre mondta mindig, ugye? Én is emlékszem.

Tudtad, neked sosem lesz csau színű cipőd.

Megértetted, hogy a versírás hagyományába

éppen most helyezted magad ezzel a dögszagú mondattal?

Hányszor olvastál ilyet? 

és tudta, neki sosem lesz csau színű cipője.

Mert te olyan hiperérzékeny vagy.

Mérce, etalon, kiindulási pont.

 Az irodalom ennél kicsikét bonyolultabb.

A válladat Houellebecq nyomta, legalább három kiló,

egy nőgyűlölő farok szar könyve, de hogy nehéz is,

az megbocsáthatatlan. Neki hoztad, kölcsönkérte.

Connie, nem is mondod, mit láttál a metrón? 

Nem mondod a sok ronda embert?

A rondákat és rosszul öltözötteket, 

az irtóztatóan gusztustalanokat?

Rájuk nézel, és okádsz. Nem te mondtad?

A legundorítóbb ez a középkorú nő, biztos valamilyen né.

Melírozott kóchajában műanyag fogas-fésű, 

nézi a mobilját, a műkörmeivel fogja át, ahogy a dögkeselyű

a húst a természetfilmben, csak az szép látvány.

Rózsaszín keselyűkarmok, fekete gyászkerettel.

Szemüvege zsinóron lóg, most pötyögi fészbúkra, hogy

aki ismer, az tudja, ki vagyok. Bemutatkozásként. 

De hidd el, aki nem ismer, az is tudja, csak rád kell nézni. 

Tudja, hogy kedvenc mondásod az

ami nem öl meg, az megerősít. 

A fészbúkon olvastad, és annyira megtetszett,

hogy a kolléganőidnek hetente egyszer elmondod

a sarki vegyesboltban. Otthon senkit sem érdekel. 

Fekete poliuretán feszülős bőrnaciban vagy,

pedig nem született még ember, akinek jól állna,

leszámítva pár etióp modellt Londonban, negyvenöt kilóval

és százkilencven centivel. De még ha jól is állna, mi van

az állatokkal? Csak azért van poliuretánból, 

hogy te is megvehesd. Ők mind belehalnak,

nem erősödnek meg. 

Connie, azt mesélted, végigszaladtál a termeken,

de annyira húzta a vállad a kurva Houellebecq,

hogy egyetlen percét sem élvezted a szépségnek,

és akkor gondoltál egy nagyot. Lemaradsz a Futni mentemről, 

de több is veszett Mohácsnál. Fogod magad,

és szépen hazamész.

A buszon elmajszolod a neki hozott birsalmasajtot

és szendvicset, nyugalom száll meg,

mint a jó döntések után bárkit.

Azon jár az eszed, hogy életed legértelmetlenebb

kirándulásán vagy túl, hogy a Futni mentem egészen

biztosan olyan szar, mint Houellebecq,

ami már nem nyomja a vállad.

∗

Lírai film, nagyon intim, mélyreható, szinte semmi nem történik benne, amit el lehetne mesélni. Illetve, van egy szénszállító kisiparos valahol Írországban, aki a helyi Magdolna nővérek által fenntartott intézménnyel kerül összetűzésbe, de még az összetűzés szó is túlzás. Emberséges, ami elég ahhoz, hogy az élete tele legyen megoldatlan gondokkal.

Az írországi New Ross-ban (Wexford megye) vagyunk 1985-ben. Billy Furlong-nak (Cillian Murphy) saját vállalkozása van, amiből a feleségét és négy kislányát tartja el. Ha ránézünk egy ilyen fazonra, anélkül, hogy tudnánk róla bármit, a filmnézői reflexek elkezdenek működni, meg nemcsak a filmnézői, hanem a valóságreferenciák is. Erőszakos, agresszív, családon belüli bántalmazó, akit torz jogosultságtudat és birtoklási vágy tart egyben. Hazamegy, rászól a gyerekekre, elkezdi froclizni a feleségét, mert nincs kész a vacsora, iszik, mint a gödény, éjjel pedig megerőszakolja a nejét. Ha csak fenomenonként ragadnánk meg Billy figuráját, nagyon valószínű, hogy ilyennek látnánk. Körmei, a nyaka, a ruhája fekete a széntől, de hát szénszállító kisiparos, egész nap a kosszal érintkezik. Aztán látjuk mi történik, amikor tényleg hazaér.

Cillian Murphy, mint Billy Furlong

Megmossa – mit megmossa –, megsúrolja a kezeit – a "Mosom kezeim" antitézise képileg fogalmazva –, és csatlakozik a többiekhez. Csendesen megeszi a vacsoráját, néha elmosolyodik, leokézza a kislányok dolgait. A lányok cserfesek, de senki nem hurrogja le őket. Billy-től nem kell tartani, sem verbálisan, sem fizikailag. Nagy szó. Nem azért mert egy munkásosztálybeli vállalkozó eleve bántalmazó apafigura lenne, bármely társadalmi közegből jöhet ez a fajta, hogy veszélyes üzemként működjön.

Billy-t enyhe melankólia lengi körül, de érezzük, ez nem egy diszfunkcionális családból következik. Felesége Eileen (Eileen Walsh) átlagosan normális, nem pszichoanalitikusként kérdezgeti, nem terápiás beszélgetést folytatnak esténként az ágyban, de azért a maga módján figyel. Nem fog okosakat mondani, nem ő fogja feltárni a dolgok lényegét, de nem is lehet, mert ami a férjét bántja, arra nincs orvosság, az a létezés elviselhetetlensége.

Billy baját túlzott felelősségérzetnek hívják. A normálistól kissé eltérő, az egyéni szocializáció részeként alakult ki, a kiszolgáltatott, hatalom nélküli emberekre vonatkozik, mások az állatok helyzetére reflektálnak így. Azért érezzük a normál felelősségérzeten túlinak, mert környezetében csak ő szenved, a mindennapi életminőségének a rovására megy, és a felesége kénytelen kontextusba helyezni a "Mi a baj?" kérdéssel. Ugyanakkor a cselekedeteiben még sincs túlzás, simán a kanti etika gyakorlata, amit a valóságban azért nem olyan egyszerű kivitelezni. 

Eileen Furlong (Eileen Walsh) és Billy Furlong (Cillian Murphy)

A kamera intim közelségbe hozza Billy-t, mindig a közelében marad, szinte azt látjuk a külvilágból, amit ő, a közvetlen környezetét. Vizuálisan szürke, lepusztult, hideg világ színeiből építkezik a film, Cillian Murphy (Billy)  premier plan képei a finom arcmunkája miatt fontosak. Ha hőbörgő karakternek ábrázolnák, nem lenne hiteles, nem tudnánk okot adni a cselekedeteinek azon felül, hogy mindennel mindig baja van, és hogy a jelleméből következnek a túlzások. Pedig ez a lelki diszpozíció az élettörténetéből következik, flash back technikával mutatja a gyermek Billy-t (Louis Kirwan), milyen alapvető történések és érzelmek határozzák meg későbbi életét.

Mi köze van a nézőnek mindehhez? Az egyik az embertelenség álruhás megjelenése; az éppen elbukóban lévő keresztény civilizáció megint kapott egy gellert, a világ megismerhette a Magdolna nővérek intézményeiben (mosoda, iskola, menhely) folyó nő- és csecsemő kínzásokat, aminek az értelmi-érzelmi eredője a nácikkal és a holokauszttal mutat hasonlóságot, csak a nagyságrend és a helyszín más. Az ír katolikus egyház által fenntartott Magdolna-mosodákban nem a ruha volt a legszennyesebb, hanem azok az Irgalmas Nővérek, akik egy menhelynek nevezett munkatábort működtették, és a legkevésbé sem voltak irgalmasak. Mary nővér (Emily Watson) maga a megtestesült gonosz, a gonosz mindenkori, időtlen, rendszertől, intézményektől független működési módja. 

A Magdolna mosodákban élő megesett lányok

A másik filozofikusabb dolog. Az olyan emberek, mint Billy Furlong, többet jelentenek önmaguknál. A saját halál kézzelfoghatósága idején van valami, ami vigaszt nyújthat. Nem a túlvilág, nem az Isten-képzet, hanem az olyan emberek létezése, mint ő. Ha meghalunk, nem lesz gazdátlan a világ, mindig lesznek Billy Furlongok.

A kis Billy édesanyja, és Ned, a birtok mindenese

Cillian Murphy Oscar-díjas színész milyen lenne, ha nem  jó? Majdnem mindenki remek, de a kocsmatulajdonos-csapos Helen Behan-t, (Mrs. Kehoe) külön ki kell emelni, na meg Emily Watson-t. Elég fura egy lírai filmben kritizálni a színészi játékot, mégis, Zara Devlin (a terhes Sarah) játéka nekem hiteltelen. Majd tessék megnézni, a végén úgy áll a kis méretű előszobában, mint aki instrukcióra vár, most mit csináljon? Aki egy ilyen helyzetből menekül meg, mint ő, az nem így viselkedik, ezt jobban kellett volna Tim Mielants rendezőnek instruálnia. 5/5

Small Things like These, 2024. Claire Keegan regényéből adaptálták, Tim Mielants rendezte

Az Egy férfi és egy nő 1966-os francia film dél-koreai újragondolása lenne, és állandóan az a dichotómia jár a fejemben, ha ilyen filmet látok, hogy a nő és a férfi hogyan találkoztak? A véletlen hozta össze őket, vagy a habitusuk? Nagyon nem mindegy, és akkor a többi dologról még nem is beszéltünk.

Szerintem a habitus a nyerő, de a véletlennek is van szerepe; véletlenül olyanba botlunk, akivel közös a habitusunk: a világhoz való hozzáállás, lelki beállítottság hasonlósága, valami ilyesmi. Ezt kell összeegyeztetni a már meglévő adottságokkal, életkorral, társadalmi helyzettel, és a családi állapottal. Ebben a filmben a családi állapot lesz a problémás, a véletlen két hasonló habitust fésül össze, de mindketten házasságban élnek, és beteg gyereket nevelnek. 

A férfi főszereplő miatt néztem meg a filmet, Gong Yoo a neve (a filmben Kong Ju), streaming oldalakon most fut az elhíresült dél-koreai sorozat, a Nyerd meg az életed (Squid Game) második évada. E miatt megnéztem az első évad elejét újra, hogy is kezdődött az egész, és emlékszem rá, ahogy Gong Yoo beszervezi az áldozatokat. Felejthetetlen fazon, elképesztően jó színész, és a most ebben a filmben ő játssza a férfit. Nem lehet összetéveszteni más dél-koreai színésszel, nem úgy, mint a nőt, Jeon Do-yeon-t, aki Cson Dojon-t alakítja, ami persze sajátos és akaratlan európai rasszizmus a részemről. De az a helyzet, hogy a film előrehaladtával, amikor már nem Finnországban vagyunk, egyszerűen nem ismertem fel.

Gong Yoo (Kong Ju) és Jeon Do-yeon (Cson Dojon)

Szóval, Finnországban vagyunk, egy speciális iskola két diákjának a szülei egy terápiás téli kirándulás miatt összefutnak, a nő kérésére követik a buszt egy Tampere melletti téli tábor környékére, mert a nő annyira aggódik. A férfi kislánya depressziós, a nő kisfia autista. Elképesztő finomsággal ábrázolja a film a helyzetet, és a gyerekeket csak annyira vonja bele, amennyire a történeti szál miatt fontos, de nem ezen van a hangsúly, noha ez a helyzet határoz meg mindent. Autóval mennek, mint a francia filmben Jean-Louis Trintignan és Anouk Aimée. A sok órás út alatt nyilván beszélgetnek, de ez a néző képzelőerejére van bízva, a rendező, Lee Yoon-ki itt művészileg tömörít.

Két dél-koreai Finnországban. Érdekes felállás, felső-középosztálybeli szereplők, akik között kulturális közösség-érzet alakul ki. Ha Szöulban előttem állna a sorban egy magyar, meghatódva és bekönnyezve borulnék a nyakába én is. De mi lehet a közös habitus? Egy európai számára a koreai szubtilis kulturális-viselkedésbeli jellemzők azon kívül, hogy időnként hangosak, nem nagyon ismertek. (A japán filmekben azt hinnénk, mindjárt megölnek valakit, pedig csak megköszönték az ebédet.) Mindketten rezignáltak, de ez magyarázható az élethelyzetükkel. Keveset beszélnek, ritkán szólalnak meg, nem reagálnak le mindent, ezért titokzatosnak tűnnek. Alapvető szomorúság van bennük, ugyanaz a helyzetük: beteg a gyerekük, és ez nem ok a felhőtlen jókedvre.

Már Szöulban vannak

Ezen túlmenően mi az, ami összeköti őket a világ megértésében, a világhoz, vagy bármi máshoz való viszonyukban? Szelídek, konfliktuskerülők, és mindketten – eltérő mértékben ugyan – de helyt adnak a spontaneitásnak. A férfin kifejezetten látjuk, milyen lenne, ha szabad lenne. A nőn nem, de ez inkább a nemek eltérő szerepének a része, Dél-Korea az egyik legpatriarchálisabb társadalom. Telve vannak felelősségérzettel olyannal szemben is, aki iránt már nem éreznek vágyat. Rendes kerékvágásban ez ok lehetne a közös életre, de éppen a felelősségérzetük akadályozza meg őket. A férfi karaktere érdekesebb, mert nagyobb a mozgástere, jobban kifejezheti az érzéseit szavak nélkül is. A nő inkább a szavakra támaszkodik, "Nem tudok nélküle élni", mondja egy nap a férjének. (Dehogynem, gondolja a néző.) A férfi viselkedése standard, így viselkedik mindenki, aki szerelmes: leskelődik, vár, beszélni akar, felugrik a vonatra, mint Latinovits Zoltán Ruttkai Éva miatt annak idején. 

Mégis, mint minden szerelem, saját magukról szól. A férfi felesége depresszióban szenved, mentálisan beteg, a férfi belefárad egy idő után, kiutat keres öntudatlanul is, nő pedig jókor volt jó helyen. Bárki lehetett volna, aki életkorban, társadalmi helyzetben nagyjából megfelelő. A nő többet hezitál, mégis ő az, aki kevésbé menekül, aki nyitottabb. Ő az, aki feltárja lelki diszpozícióját a házastársának. Persze, a férfi nem kockáztathat még egy öngyilkossági kísérletet. A szerelemnek is van ökonómiája; hányan szenvednek, ha marad a státus quo? Csak ketten. Ha borul, akkor négyen. Minden világos, a négy több, mint a kettő. 

A férfi építész, a nő divattervező

Elképesztő képi világ, Finnország télen, a lelki dermedtség metaforájaként, de minden olyan lassú, kiegyensúlyozott, és a vége olyan katartikus, hogy csak a legjobb francia melodrámákban láttunk ilyet. Egy kilátástalan vonzódás minden részletét átérezzük, és döbbenet, hogy ugyanazokon a stádiumokon megy keresztül mindenki, aki átélte már a lehetetlenség brutalitását. 5/5

A film megnézhető a videa.hu oldalon

Connie

by Joséphine Miévre

Connie, megvan a sárga sapka, amit oly régóta keresel.

Nem konkrét sapi, hanem olyan színű, amilyet szeretnél.

Kitúrtam. Emlékszel, amikor azt mondtad,

veszel fonalat, hogy horgolj egyet,

mert egy ködös őszi reggel, kicsit messziről

láttál egy munkás fiút a Pigalle-nél mustársárga sapkában,

fekete pulóverben és fekete nadrágban.

Azt mondtad annyira spéci volt, pedig biztos vagy benne,

semmilyen szépérzéke sincs, nem az a fajta,

a sárga és a fekete ellenére tudod, hogy ez csak véletlen.

Mégis, olyan volt, mintha a brit Vogue-ból lépett volna elő,

nem az Elle-ből, illetve nem is lépett, csak állt ott,

egy másik férfival beszélgetett, nem is tudta,

mit indít el benned, Connie.

Valószínűleg azután, hogy elhaladtál mellette,

ásni kezdte a hideg földet és talán szentségelt is,

mert eltörött a főnyomócső, de ebben ne legyél biztos,

akinek mustársárga sapka van a fején, 

az nem csinál ilyet.

Aztán hónapokig busongtál, hogy a fonal veszett drága,

majd kiszorítod valahogy, és amikor az elmentett

podcastokat hallgatod, akkor fogod meghorgolni a

mustársárga sapót, amit piros pulóverrel hordasz majd,

persze, hogy nyeglén, és alig várod, hogy a hátad mögött

azt mondja valaki, ez meg spanyol zászlónak öltözött,

vagy mi van.

Miért hívlak Connie-nak? Mondom, de nem fog tetszeni,

így hívják Mellors szeretőjét a Lady Chatterley-ben,

és valamiért rá hasonlítasz, de ne kérdezd, miért,

nem is veled kapcsolatos, ha jól meggondolom,

hanem azzal, hogy két napig nem találtam a polcon,

pedig vissza kellett vinnem, mert leltároznak.

Nem letartóztatnak, figyelj jobban, 

a fogamban vittem át a túlsó partra.

Végül nem adtam vissza,

hanem megvettem, annak ellenére,

hogy tizenhét euró volt, és Connie,

nem biztos, hogy neked adom.

by@sysmstudio/ a kép az Art Therapy Budapest Facebook oldaláról származik

García Márquez (1927−2014) legújabb könyvében talán az a paratextus híresül majd el a legjobban, amelyben két fia, Rodrigo és Gonzalo García Barcha magyarázza el, miért adtak ki egy olyan szöveget apjuk halála után tíz évvel, amit az nem akart a nyilvánosság elé tárni.

Nem nőnek való vidék

A kiadni – nem kiadni mellett is méltányolható érvek vannak, és ha García Márquez az irodalmi nyilvánosság előtt most nem is jár a legjobban, olvasóközönsége mindenképpen, hiszen nem érzi magát kirekesztve. Ha egy híres szerző hevenyészve ír valamit egy éttermi szalvétára, ereklyeként tekintünk rá, akkor egy hátramaradt kisregényre pláne kíváncsiak vagyunk, amit idővel úgyis megismerne a világ. Ha annak idején Vladimir Nabokov (1899−1977) felesége nem mentett volna ki férje kezéből egy kéziratot, ma nem ismernénk a Lolitát. García Márquez maga is megsemmisíthette volna a kéziratot, ha nagyon akarja, ám szellemi hanyatlása vagy a feledékenysége talán már nem engedte.

Gonzalo García Barcha

A 20. század közepén robbant be (Boom) a köztudatba a latin-amerikai irodalom, benne az 1982-ben Nobel-díjat kapott kolumbiai író, Gabriel García Márquez. A latin-amerikai kultúra az indián animizmus, a bigott katolicizmus és a patriarchális macsókódex által keretezett kultúra, amelynek DNS-ébe mélyen beleszövődött a nők alávetett helyzete. Könnyű 2024-ben tudni, hogy a nők – amennyiben van ilyen homogén társadalmi csoport – szexuális lények is, akiknek vágyaik vannak, és beszélni is akarnak róla. Nemcsak a női szexualitás, de az női öregedés is elhanyagolt korosztályi probléma, és García Márquez kisregénye most betereli a nők helyzetét e két bosszantó aspektus felé. A kolumbiai irodalom manapság sokkal változatosabb, olyan könyvek is születtek, amelyek a nők helyzetét reprezentálják, ilyen például a szintén kolumbiai írónő, Marvel Moreno (1939−1995) En diciembre llegaban las brisas (Decemberi illat) című, 1987-ben megjelent regénye, mely az 50-es, 60-as években játszódik, és a barranquillai nőkről szól.

Rodrigo García

A Találkozunk augusztusban allegorikus kisregény a megváltásról. Mikroszkopikus méretű történet, tele szimbolikus kóddal. Ha össze kellene foglalni a lényegét, hogy az olvasó figyelmét felkeltse, akkor azt mondanánk: Egy középkorú asszony többet szeretne az élettől, mint amit addig kapott, de a szabadság magával hoz néhány komoly problémát is. Ez a történet vezérelve.

Ha minden történet élő filozófia, akkor a szereplő kezdeti létállapotának és a történet végi létállapotának eltérőnek kell lennie, valamint arra is választ kell adnia, a két állapot közötti eltérésnek mi az oka? Ana Magdalena Bach – ő a főszereplő – egy Karib-tenger térségében élő negyvenhat éves, férjezett, kétgyermekes tanítónő, aki – egy idő után – minden év augusztusában, ugyanazon a napon felkeresi édesanyja sírját, amely egy szigeten van. A sír látogatása saját magára mért küldetés, a szigeten Ana Magdalena mindig más, ismeretlen férfival tölti az éjszakát, mely kalandokat a családja elől igyekszik titokban tartani. Idegen férfiakra vágyakozik, talán ugyanazokat a jogokat követeli, ami kamasz lányának és férjének természetes módon járnak, a lányának azért, mert egy másik generációhoz tartozik, a férjének meg azért, mert férfinek született. De amíg Ana Magdalenának egy másik kontinensre (sziget) kell menni, hogy vágyait beteljesítse, addig férje, Doménico Amarís megszokott környezetében maradhat, a város természetes közegében, és bárhol elkövethet házastársi hűtlenséget.

Akkor elhelyezkedett az ágyban, nem vette le a ruháját, a villanyt sem oltotta le, és dühében álomba zokogta magát: saját magára volt mérges, mert szerencsétlenségére egy férfivilágban nőnek született. (74.)

Ez a kisregény legfontosabb mondata. Márquez a kezdeti létállapotról nem ír túl sokat, nem részletezi azt a hipotetikus álmodozást, mely megnyitja Ana Magdalena képzeletének ajtaját, amin túl minden lehetségesnek tűnik, az olvasó maga következtet; egy addig hűséges asszony új szerepben akarja kipróbálni magát. Már soha többé nem lesz az, aki volt (21.), mondja a narrátor az első szexuális kaland után. Sejtjük, rövidzárlatos élete kifutófélben van, szinte törvényszerű egy mentális durrdefekt a fantáziákba való elmerülés után. Az európai szépirodalom legnagyobb tropikus közhelye egy elveszett kézirat vagy örökség, ugyanez a latin-amerikai irodalomban a nők elveszett ártatlansága és hűsége.

Nem hagyta, hogy a férfi kezdeményezzen. Úgy meglovagolta, hogy a lelkét is kihajtotta belőle, csak magára gondolva falta, falta, míg mindketten zavartan, lankadtan el nem merültek a tengernyi izzadságban. (16.)

A kiindulópont és a végpont közötti eltérés oka az asszony önfelfedezésre való törekvése, ez küldetésének indítéka, a küldetés mögött felsejlő érték pedig az autonómia, ami végső soron lehetetlen egy olyan hagyományos nemi szerepeket preferáló társadalomban, ahol a nőknek megtiltották, hogy értelmiségiek legyenek, vagy hogy a nyilvánosság elé álljanak.

Hazatérve ijedten kérdezte Filomenát, hogy miféle katasztrófa történt a távollétében, hogy a madarak nem dalolnak a kalitkákban, a belső teraszról pedig eltűntek, a futópáfrányok, az amazóniai virágokkal teli cserepek, a kék hajnalkafüzérek. Filomena, a mindenkori cselédlány emlékeztette, hogy mind kivitték a virágokat a patióba, hadd élvezzék az esőt, pontosan úgy, ahogy indulás előtt meghagyta nekik. Még így is napokig tartott, míg belátta, hogy nem a világ, hanem ő változott meg, és hogy mindig is úgy élt, hogy nem figyelt az életre, és csak azóta kezdett el némi bűntudattal ismerkedni vele, hogy visszatért a szigetről. (22.)

A narrátor nem konkrétan azonosítható hang, inkább szervező elv, ő meséli el Ana Magdalena történetét, és legtöbbször csak annyit tud, amennyit az asszony is, nézőpontja az ő érzéseit, tudatállapotát fedi le, és ha mindenáron meg kellene állapítani a nemét, azt mondhatnánk, férfi, a nyelv patriarchális leuralása miatt. A szociálisan konzervatív kontextus és kifejezések ugyanis ezt sejtetik. Ana Magdalénának hervadó anyaarca van (8.), tudjuk meg, de saját melléről is a férfi tekintetet elsajátítva, azt belsővé téve beszél. Egy letűnt ethosz dohos bűze érződik ilyenkor, ahol az olvasó olcsó voyeur pozícióba kerül, ahogy a főhőst elképzeli. Ezt erősíti a bibliai intertextus, a szexuális aktusok nyelvi szinten sem autonóm döntések, hanem minden irónia nélkül definiált paráználkodások. Halálos bűn és Isten törvénye, mondja az asszony, saját magára reflektálva.

Miután megtörülközött, nézegette kicsit a tükörben két szülés után is gömbölyödő, hetyke melleit. Kézéllel hátrahúzta az orcáit, hogy felidézze, hogy is festett fiatalon. Átsiklott a nyak ráncain, ott már nem volt mentség, inkább hibátlan fogsorát vette szemügyre: épp most mosta meg, miután a kompon megebédelt. (8.)

A regény helyszíne valahol a Karib-tenger térségében van, egy közelebbről meg nem határozott szigeten, és abban a városban, ahová a nő visszatér a kalandok után. A sziget kulturális reprezentációja szimbolikus, metaforikus; kísérleti terep, a normától való eltérés, a tiltott vágyak megélésének helye. Gondolatalakzatként a félrelépés, a titokban cselekvés, és a felfokozott szabadságérzet helyszíne. „No man is an island” (Egyetlen ember sem sziget), mondta egykor John Donne (1572−1631), az angol metafizikus költészet kiemelkedő alakja, és ennek a mondatnak egyik irodalmi reprezentációja pont ez a García Márquez regény lehetne. Össze vagyunk kötve, minden tettünknek másokra nézve következménye van.

A narratíva intertextualitása gazdag, Ana Magdalenának már a neve explicit intertextus, egyértelmű utalás Johann Sebastian Bach-ra. Ő maga családi vonásként zeneszerető és zeneértő ember, aki nemcsak a zenét kedveli, hanem folyamatosan olvas. Hasonlít Bram Stoker Drakulájára egy kicsit: a kétes körülmények ellenére is, újra él. Míg Ana Magdalena érzései élőek, a férfi szereplők csontvázak, üresen csapódnak a történethez, se ízük, se bűzük, akárcsak az a narratív zsákutca, melyben a szereplők bolyonganak. Vissza-visszatérő dialóguspaneleket, közhelyekkel teli személytelen, hétköznapi intertextusokat olvasunk, ahelyett, hogy a narratív energia elkalandozna, és például azokról a vízimadarakról is szólna, amiről Ana Magdalena mesél az első szeretőjének. Az időjárás, a növényzet, a nyers természeti erők, az épített környezet determinisztikus erővel bír, García Márquez beépíti a hősnő karakterébe, amit leginkább a környezetpszichológia megfigyeléseivel lehetne körülírni: a nő folyamatosan reflektál a szigeten található épített és nyers természeti környezetre, ami karakterfejlődésének is része; nemcsak a szálloda és a környező épületek változnak, ő maga is.

Amikor a huszonkettedik oldalon azt mondja, nem figyelt eddig az életre, az valami mást is jelent. Amíg saját bőrén nem érezte, vagy nem tudatosította az egyenlőtlenségeket, addig a társadalmi egyenlőtlenségekre sem figyelt; hogyan szegényednek el még jobban a turizmus újragyarmatosítása által a szigetlakók. Ana Magdalena környezettel folytatott tranzakciói párhuzamosan futnak a férfiakkal folytatott tranzakciókkal, mindkettőt górcső alá veszi, mindkét kapcsolat befolyásolja a viselkedését, férfiakra alkalmazott leírásai is természetből vett példák.

Onnan a lábával folytatta, végig le a lábszárán, és megállapította, hogy az egész testét áprilisi mohára emlékeztető, sűrű, lágy szőrzet borítja. Aztán az ujjával ismét felkutatta a pihenő kis jószágot: pilledtnek találta, de élt. (17.)

Miért megváltástörténet? Mert túlélni az öregedést nőként csak más, őszinte, hiteles és vidám nőkkel lehetséges. Ana Magdalenának ebben a már halott anyja segít, aki feloldozza a bűnei alól.

García Márquez regényében nincs explicit társalomkritika, főhőse nem tekint messzire, magára dühös, ami tipikus áldozati sajátosság. Ha nőnek vagy férfinek születni szerencse dolga, akkor nem látni a szélesebb spektrumot, nem lehet felismerni azokat a társadalmi hajtóerőket, melyek a helyzetét determinálják. Ana Magdalena eltökéltsége, hogy ne kerekedjenek fölé a szexben, nem jelent sem egyenrangúságot, sem hatalmat, inkább ezek ironikus torzképét.

García Márquez kisregénye midcult irodalom, a narratív szerkezet ellenére az olvasóban erős elvárások ébrednek a cselekmény alakulásával kapcsolatban, akkor is, ha intenzív érzések csak a főszereplőben jönnek létre, az olvasóban nem. Az is intoleránssá teheti az olvasót, hogy valaki csak a férfiakkal való szexuális kapcsolatok által ismerheti meg önmagát és a vágyait, még akkor is, ha a mélyen patriarchális latin-amerikai kultúrában járunk.

Gabriel García Márquez: Találkozunk augusztusban, ford.: Scholz László. Magvető Kiadó, Budapest, 2024

∗

Következik: Terézia Mora: Muna avagy az élet fele Női változat, Magvető, 2024

Onnan tudjuk, hogy valaki művelt ezoterikus, hogy egy óvatlan pillanatban azt állítja, nincsenek véletlenek. Hiba lenne azonban erre a polémiára felhúzni a filmet, ez csak keretezése a valódi tartalomnak. Persze, ki mit lát bele. A valódi tartalom a francia és a mindenkori Polite Society enyhén ironikus kritikája.

Nem lett maróan gúnyos, pedig nagyon megérdemelnék. De azokat a filmeket mások csinálták meg Woody Allen helyett. Miért? Mert Woody Allen is közéjük tartozik, a manhattani Upper East Side-on él, és az ember nem szereti túlzottan kritizálni azokat, akik között alapvetően jól érzi magát. 

Fanny és Jean Fournier a párizsi Polite Society tagjai, társasági emberek, vidéki házzal, közös programokkal a szintén társasági emberekkel. Együtt nyaralnak, vadásznak, étkeznek, és persze mindenki kibeszéli a másikat. Woody Allen rendelkezik egy csomó kiérlelt gondolattal, emberismerettel és bölcsességgel, amit közönsége elé tár, filmművészetileg pedig arra jött rá – elég régen –, hogy a közönség imádja azokat a filmeket, ahol közepes dózisú bölcsességet csepegtetnek, és beleszőnek egy krimiszálat is a film szövetébe. Izgalom és kultúra együtt csodás kevercs, de a midcult attól még midcult marad.

A Polite Society tagjai

Fanny Fournier (Lou de Laâge) egy nap összefut régi, New York-i iskolatársával Alain Aubert-tel (Niels Schneider), aki már akkor szerelmes képzelgésekkel volt iránta, és aki most, teljesen más közegben, sok év elteltével nem fél feltárni az érzéseit. Alain író (Woody Allen alteregója), sok szabadidővel, érzelmi vákuummal, amibe az is belefér, hogy maga felé terelje Fanny érzéseit. Micsoda filmes toposz, a férfi ír, a nő csodálja, és néha érdemben reflektál is rá. Csak kapásból: Betty Blue (1986), Ilyenek voltunk (1972). Alain katalizátorként működik, a nő egyre inkább elhidegül a férjétől, Jean-tól (Melvil Poupaud). Az ilyen karakterekre szokták mondani, hogy érett. Tud párkapcsolatban élni, tud egyedül, tudja, hogy egészséges kapcsolatra van szüksége, nem bármilyen kapcsolatra. Olyan dolgokat csinálnak, amit a Polite Society tagjai sosem: szendvicset esznek a parkban, utcai antikváriumban válogatnak, kisvendéglőben sugdolóznak összebújva. Párizsi anzix a négyzeten, a film konstans  vizuális metaforája a titkos kert, a pár állandóan a párizsi parkokat járja, akusztikus metaforája pedig a Herbie Hancock-féle jazz.

Fanny és Alain

Fanny-t érdekli a férfi, de talán csak azért, mert annyira más, mint a férje, és annyira hasonlít arra, akit egykor valóban szeretett, de megbukik a szeretlek teszten: amikor Alain azt kérdezi: "Szeretlek." "Te is?" Nem azt mondja, hogy "Igen." Jean (férj) és Fanny megismerkedéstörténetéből azonnal tudjuk, ez a kapcsolat nem működhet: a véletlen hozta össze őket, nem a habitusuk. Érzelmileg kiszolgáltatott, sérült, csalódott embert könnyű bekeríteni, de nem sok értelme van, előbb-utóbb minden kapcsolatot utolér a valóság, és Jean, a megcsalt férj hamar rájön, hol keresse a megoldást.

A film filozófiai keretezése a véletlen és a szerencse természetének megítélése. Egyik oldalt a férj képviseli, a másikat a szerető. E két hétköznapi felfogás közé ékelődik Fanny, akiről nem tudjuk meg, miként vélekedik a kérdésről, ő a tükör, amiről visszaverődnek a férfitapasztalatok. Talán már nem fér bele Woody Allen munkásságába egy 51. film, ami két nő szögesen eltérő elképzeléséről szól majd, és arról, hogyan osztja meg mindez a férfiakat. Nem akarom alábecsülni a női karakterekkel végzett munkáit, a Férjek és feleségek (1992) című munkájával beírta magát a feminista filmalkotások nagykönyvébe Juliette Lewis-szal, a Vicky Cristina Barcelonában (2008) pedig Scarlett Johansson által megformált Cristina-val. Persze, a film végére azért eldől a véletlenre vonatkozó elképzelése is.

A Tikos kertet olvassa

Lázadó, mondja magáról Fanny, amikor nincs kedve drága gyűrűt viselni egy társasági eseményen. De miért lenne lázadó az, aki a Moreau vezetéknevet lecseréli férje nevére, a Fournier-re? Egy igazi lázadó azt mondaná, ez rabszolga mentalitás. Ha szegény szeretője a francia Facebook-on a születési nevén kereste volna, soha nem találja meg. De szerencséje volt, a véletlen a kezére játszott, és összefutottak a párizsi Avenue Montaigne-on. Woody Allen dialektikusan viszonyul a véletlenhez és a szükségszerűséghez: egy aszimmetrikus házasságban valaki szükségszerűen keresni fogja a véletlent, és még csak nem is tudja, hogy keresi. 

Fanny nem egy észlény, ha nincs az anyja Camille (Valérie Lamarcier), sosem szabadul meg a férjétől. Camille kicsit komplexebb karakter, mint a lánya, de ő sem egy Miss Marple. Sokat olvas, de a hosszú évek alatt nem jön rá, veje egy ragadózó, aki nem szereti a lányát, hanem birtokolja. A sok könyvből nem szüretelt annyi bölcsességet, hogy biztos karakterfelismerő képességre tegyen szert. Olyan hülyeségeket mond a lányának, amilyet az alsó-középosztálybeli nők szoktak. "Örülhetsz neki, hogy egy kincs vagy a férjed számára."

Camille és Fanny

Woody Allen a hetvenes években még kereste az élet és a művészet lényegi kérdéseire a választ, mára megtalálta őket. Nemsokára kilencven éves lesz, épp itt az ideje a polgári vagy nagypolgári világról, a Polite Society-ról elmondani a véleményét, akiknek az élet legnagyobb öröme, ha más élőlényeket megölnek. Nem gyilkosság, hanem szabadidős tevékenység. Szarvasvadászat, szopós malac elfogyasztása, horgászat. Ezt nevezik  természetszeretetnek. Nemcsak a természetet zsákmányolják ki, hanem mindent, ami él, mozog, és nem ők azok. Félnek a pártalanságtól, a párkapcsolatokat a rendszerszemlélet mentén értelmezik, veszélyes üzemre jellemző metaforákkal, a munka és a technika világából vett szóhasználattal írják körbe: a párkapcsolat munka, amin dolgozni kell, meg kell javítani ha nem működik, egyszóval feladat, nem öröm. 

Sikerül-e kinyírni az anyóst?

Lou de Laâge tökéletes Fanny szerepére, bájos, bizonytalan és semmi közönségesség nincs benne. Niels Schneider is nagyon jó Alain Aubert-ként, teljes mértékben a vágy titokzatos tárgya ezzel a habitussal. Utoljára a Sybil/Szex és pszichoanalízis (2019) című filmben láttam, ott ugyanezt a karaktert játszotta, hátsó szándék nélküli, öntudatos, és olyan döntéseket hoz, amiért vállalja a felelősséget. A film francia nyelvű, és ezzel beteljesedett Woody Allen nagy vágya, amit annyi filmjében megálmodott már. "Tudod, franciák, akik franciául beszélnek", mondta a Hollywood Endingben (2001). 5/5

∗

 Az elmúlt évek legrondább lakását, szemüvegét, a legvisszataszítóbb hajviseletét, és a legrosszabbul öltözködő kényszeres pszichopatáját látjuk Hugh Grant legújabb filmjében. Ezzel kellett az alkotóknak kompenzálni, hogy sajnos mindenben igaza van.

A film legfőbb állítását – mondanivalóját – egy egyszerű mondatban össze lehet foglalni, nyilván nem írom ide, melyik az a mondat, amivel tökéletesen egyetértek, mert tőrőlmetszett ateista vagyok, akit nem kell győzködni és próbáknak alávetni, hogy elhiggye, a vallás az egyik legborzalmasabb dolog a világon, amit csak el tud képzelni. Amíg nem értettük a világot, addig jó ok volt a vallásra, de amikor intellektuálisan robusztussá vált az emberiség, nincs szükség rá, mert teljes mértékben alkalmatlan az élet nagy kérdéseinek a megválaszolására. Persze, ami egyik embernek borzalmas, a másiknak menedék, és a kultúra alapja. Nem vagyunk egyformák.

A Mr. Reed (Hugh Grant) által felhozott érvek nem radikálisan újak, a tálalása azonban eredeti, mégsem Mr. Reed gondolatvezetése volt a legérdekesebb, hanem valami más, Sister Paxton, a fiatal mormon hittérítő lány karaktere. Magyarországon mormon hittérítőkkel ritkán találkozni, Jehova Tanúival kicsit gyakrabban, csapatostól járják az utcákat, hogy Jézusról beszéljenek az emberekkel. Magam tele vagyok előítélettel, ez az alapélmény befolyásolja a film két fiatal hittérítője iránti idegenkedésemet is, Sister Barnes (Sophie Thacher) és Sister Paxton (Cloe East) érzelmi és tudati állapotára nehéz rácsatlakoznom.

Aztán jön egy párbeszéd, és valami zavar támad a rendszerben. Sister Paxton mond valami érdekeset egy szexelő nőről, ami ateistaként is érdekes, noha semmiképp sem a szubsztancia dualizmus felől, mert egy ateista nem hiszi, hogy van önálló, testtől független lélek, mégis teljesen világos, itt egy saját kútfőből született belátást hallunk a lány szájából. Sister Paxton nem is olyan együgyű?  

Jelenet a filmből. Sister Barnes és Sister Paxton

A pszichológiai horror zsánerében járunk bokáig, Mr. Reed a militáns pszichopata évekig tanulmányozta a vallásokat, ő is saját meggyőződésből mondja azt, amit mond, de nem elégszik meg a sima opponálással, az ő tézisfüzete gazdagabb. Azt szoktam mondani a Jehováknak, hogy ateista vagyok, és néhány lehengerlő érvet, de egyiket sem akarom megölni, mert nem pszichopata sorozatgyilkos vagyok, akinél a vallási téma csak ürügy, hogy bántson másokat.

Mr. Reed nagyon okos, de azért van néhány állítása, ami külön értelmezésre szorul, azt mondja a lányoknak a film közepe felé, amikor már mélyen benne vagyunk a vallások vizsgálatában, hogy "Vagy minden igaz, vagy semmi sem az", de szerintem ez nem egészen így van. Ha elmegyek a török riviérára all inclusive három hétre a szeretőmmel, de otthon azzal kábítom a jónépet, hogy a barátnőimmel voltam, abban azért van egy kis igazság.

Ha Isten mindenható, akkor teljes mértékben felelős mindenért, ha nem mindenható, akkor nincs, nem létezik, a szabad akaratról szóló keresztény érvet pedig felejtsük el. Szabad akarat szubatomi szinten létezik, nem érinti az ember mindennapjait. A vége felé eszkalálódik a történet, nekimegy a legerősebb keresztény érvnek is, Krisztus feltámadásának. Csalás volt az egész, mondhatnánk Mr. Reed után szabadon. 

Jelenet a filmből. Hugh Grant

Aztán Sister Paxton visszavezeti a szálakat, és elképedünk, mert ateistaként másoktól hallott érvekkel elég könnyű vagdalkozni, egyiket sem én találtam ki, de a Mormon Egyház tagjaként felismerni, belátni, és következtetni olyan dolgokra, amelyeket senkitől sem halhatott, az valami, és Sister Paxton pont ezt teszi. Ha engem kérdezgetne Hugh Grant, meg sem tudnék mukkanni, nemhogy gondolkodni az események sűrűjében egy nyirkos pince mélyén, Sister Paxton viszont Hercule Poirot -on és Sherlock Holmes-on is túltesz. 

Az Eretnek című film a Viskó (2017), keresztény propaganda film ellenpandanja, emlékszem amikor egy filmes portálon írtam róla, kaptam hideget-meleget, mert spoilereztem, elmondtam, a film Istent kövér afro-amerikai nőnek ábrázolja, ami szükséges, de nem elégséges feltétel. Nemcsak a Viskóval vethetjük össze, hanem a tavalyi dán-holland-izlandi filmmel is, A látogatással, amelynek fő mondanivalója, hogy ha nem tudunk nemet mondani, abba belehalhatunk. 

Szinkronosan láttam, Stohl András Hugh Grant magyar hangja, szinte rá van égve, és nagyszerű, akár Hugh Grant játéka, aki már-már Anthony Hopkins-féle magasságokban jár a szakmájában. Érdekesség, hogy a hittérítős lányt játszó színészek egykor a mormon egyház tagjai voltak. 5/4

Eretnek (Heretic), 2024. Írta és rendezte Scott Beck, Bryan Woods