Tasnádi Péter és Száva Vince beszélgetése arra kereste a választ, Tasnádi Péter cigánygyűlölő-e. Száva Vince azt szerette volna bebizonyítani, hogy igen.

Amikor valakiről pozitívan akarunk nyilatkozni, erős érv a "Mindenről van véleménye" értékelés, máris falhoz szegeztek bennünket, az illető nagyon tájékozott, érdeklik az élet dolgai. Régen én is így gondoltam, földig hajoltam egy ilyen érv előtt, ma azonban tudom, ennek pont az ellenkezője igaz. Egyrészt, a véleményeinket is tanuljuk, mindig összekeverődnek a tényekkel, másrészt, ahogy Heller Ágnes filozófus mondta, a megismerés ellen hat. Heller a futballista és a gabonapelyhet hozta példának, egy focista ne beszéljen olyanról – gabonapelyhek élettani hatása –, amihez nem ért, ez szakemberek dolga. Tasnádi is ilyen, de tömegdemokráciában nem lehet megvonni a szót senkitől, neki is van Youtube csatornája, ahol mindenről elmondja a véleményét, ami érdekli. A megismerés ellen hat? Persze. A megismerés ebben az esetben azt jelenti, már tudjuk, ő mit gondol.

A két beszélgető között ült valaki szürke mintás babydollban, akit senki sem mutatott be, csak a Roma Magyar Kézfogás Alapítvány Facebook oldaláról lehetett megtudni, hogy Fodor Gyula. Olyan volt szegény, mint az a nő a Puzsér & Böjte adventi beszélgetésben, akiről senki nem tudta, miért ül ott, és mit akar, pedig azok kommunikációs szakemberek voltak ám. Nagyon érdekes olyan beszélgetést hallgatni, amiből teljesen ki van vonva a szakmaiság, de legalább nem kell szürke arcú társadalomtudósokat nézegetni, akiknek minden második szava a társadalmi egyenlőtlenség, szegénység, újratermelés, depriváció, előítéletesség, szegregáció, pláne, a társadalmi integráció. Nem szakemberek vitatkoztak, hanem két indulatvezérelt ember, akik tele vannak sérelemmel.

Tasnádi talán azt hiszi, ha van fehérgalléros bűnözés, akkor van cigánybűnözés is, senki sem magyarázta el neki, hogy empirikus igazságai etnicista sztereotípiák, és a jelző, amit használ rasszista indíttatású. Bűnöző cigányok vannak, cigánybűnözés nincs, amire ő gondol, annak nem a bőrszín az oka, hanem a mélyszegénység. Nem tudja, hogy a cigányok ugyanúgy rétegzettek, mint a többségi társadalom, csak a történelem során a legtöbb előítélet őket érte, részben ezért, részben más okok miatt, hátrányos helyzetűek lettek.

Mivel Tasnádi Péter fekete öves manipulátor, és bűnöző múltú pszichopata, nagyon is tudja, mit kell tenni ahhoz, hogy kifogja mások vitorlájából a szelet. Ruhákat adott nekik, tehát nem gyűlöli őket. Ez olyan, mintha a pap azzal védekezne a ministránsfiú megerőszakolása után, hogy előtte milyen szépen misézett. Tasnádi nincs egyedül, vannak rasszista szociális munkások, akik első körben mennek Erdélyországba cigánygyerekeket táboroztatni, csak legyen jól dokumentálva az a reakcióképzés, amivel a valódi hozzáállásukat akarják elrejteni. Tasnádi toxikus maszkulinitásban szenvedő, emberbőrbe bújt farkas, aki állandóan béget. 

Helyes Száva vádja, Tasnádi Péter a rasszista képzetet erősíti önmagáról, annak ellenére, hogy népe szenvedéstörténete predesztinálhatná politikailag korrekt megnyilvánulásokra, mégsem teszi. Nem tudja, hogy a látszatnak is megvan a maga igazsága, aki szélsőjobboldali emberekkel tart kapcsolatot, vagy barátkozik, az maga a tett, és nem kutatjuk a miértjét. A rasszizmus vagy a gyűlölet nem a megítélt népcsoportról vagy az egyénről szól, hanem arról, hogy valaki jó okot szolgáltasson önnön előjogainak és agressziójának igazolásához. Tehát először mindig a gyűlölködő van, és csak utána jön valaki, akire majd mond valamit. 

Száva Vince viszont a bűnöző múltú jogvédő archetípusa, ismerünk ilyet, jogot védett mielőtt leülte a köztörvényes bűncselekményért kapott nehéz éveket, hogy a szabadulása után szintén jogot védjen, bár a jog nem kérte erre. Száva Vince olyan karikatúra, akin nem lehet nevetni, figuráját Molière teremtette meg a 17. században, egy anti Alceste, csak még nincs egészen kidolgozva. A vallásos zsidó (vagy keresztény) tevékenységének értelme a jó cselekedet. Mit ad Tasnádi hite önmagának és a világnak az alapján, amit tudunk róla? Semmit. Nem ad, hanem elvesz. Emberek méltóságát, vagyonát, biztonságát, testi épségét és nyugalmát. Száva Vince tevékenysége ugyanerre az üzemmódra épül, imádkozásra, manipulációra, ellenséggyártásra, bűnbak képzésre és főleg hajcihőre. Ötvenöt perc, ahol csak a szekunder szégyen és a Gonosz volt jelen, semmi más. 5/1

Ennyire hülye címet adni valaminek, önmagában a tehetség jele. Nem zavarja az alkotókat, hogy a világon senki nem kapja fel a fejét erre az idétlenségre? Ráadásul nem friss sorozat, de pár szimptómát magán hordoz, amiért érdemes írni róla. Joël Dicker bestsellerén alapul, izgalmas, ám túl csavaros sztori lett. Fokozza a tekintélyét, hogy az Oscar-díjas Jean-Jacques Annaud (1943) rendezte, aki 1992-ben Marguerite Duras regényéből forgatta A szerető (L' Amant) című filmet, és mintha most, a 21. században újra éledt volna benne a vágy, hogy egy teenager lány és egy érett férfi kapcsolatát megénekelje anélkül, hogy bármilyen kritikai reflexiót nyújtana erre a patriarchális jelenségre.

Mire gondolok? Például egy rezonőr szereplőre, aki felveti ennek a történetnek a végtelenül patriarchális mivoltát. Mert nem az a baj, hogy ábrázolva van valami, hanem ha reflektálatlanul van ábrázolva. Harry Quebert (Patrick Dempsey) egyetemi professzor Amerika (USA) szerte híres író, akinek könyve minden könyvtár polcán ott van, még ha Alexander Pope, vagy Marcel Proust hiányzik is. Ez a híres New York-i író a Maine állambeli Sommerdale kisvárosában találja meg azt a nyugalmat, amit egykor Henry David Thoreau keresett Waldenben, mert az óceán, a magány és a kontempláció energiát ad egy újabb nagyregényhez.

Egy nap megpillantja a tizenöt éves Nolát (Kristine Frøset) táncolni az esőben, innentől jön az őrület, vagy fogalmazzunk úgy, hogy a férfi a lány érzelmi projektje lesz, amit a professzor egészen jól kezel. Nem is vele van a baj, hanem az alkotókkal. Nola művészetek iránt érdeklődő, mindig vidám, de behatárolt helyzetű lány, aki szombatonként dolgozik, felszolgál egy helyi bisztróban. Egymásba szeretnek az íróval, kapcsolatukat annak ellenére tartják titokban, hogy nincsen közöttük szexuális viszony. El akarják hagyni a kisvárost, Kanadába készülnek, hogy majd a lány tizennyolc éves korában összeházasodjanak. Mi persze tudjuk, ebből semmi sem lesz. Nem is, mert a lány a szökés előtt eltűnik, és harminc évig semmit sem tudnak majd róla, egészen addig, amíg Quebert professzor által bérelt ház kertjében meg nem találják a maradványait.

Harry Quebert-et persze azonnal letartoztatják, és ha nem lenne ott ifjú mentoráltja David Goldman (Ben Schnetzer), a szintén sikeres New York-i író, akkor a rácsok mögött rohadna élete végéig, de nem a hála lesz majd a legerősebb érzés, ami Quebert professzort elönti. Jean-Jacques Annaud A szeretőben hasonló tematikát dolgozott fel, de az Marguerite Duras regénye alapján történt, és ott az író nézőpontjából van ábrázolva a téma, Duras valóban szexuális kapcsolatban volt tizenöt éves korában egy nála jóval idősebb kínai férfival, az akkori francia gyarmaton, Indokínában. Ami azonban ott bepillantás egy erőteljes szerelmi történettel az emberi lélek gyötrelmeibe, és összetör bennünket a sérülékenységével, felemel az ártatlanságával, fura módon a felek egyenrangúságáról is szól –, ebben a sorozatban mindez irritáló. Ott Jane March által megformált fiatal lány szabályos viselkedésébe szerettek bele, nem a látványába, mint itt.

Ha igaz a mondás, miszerint minden férfi elsősorban és mindenekelőtt férfi, és csak másodsorban ember, akkor ez rosszabb lenne, mint egy gombaapokalipszis, ami megfertőzi az emberek agyát. Az az érdekes, hogy Harry Quebert éppen hogy elsősorban ember, mégsem elég a sorozat hiteléhez. Azt mondja  valakinek, hogy valami különlegesre vár, mi tudjuk, ez Nola.

Jelenet a sorozatból

Hogy a fenébe, hogy egy harmincöt éves egyetemen tanító férfi bármilyen szinten különlegesnek tarthat egy ilyen korú lányt. Pillanatokra talán igen, még bennük van a cukiság-faktor egy fejsimogatás erejéig. Harry Quebert a látványba szeretett bele, nem a lányba. Azt próbálja Annaud mester elhitetni velünk, ha elhangzik Nola szájából Maria Callas és a Traviata szó, elalélunk ilyen kifinomultságon, pláne, hogy könyvtárba is jár, és elolvasta a professzor híressé vált könyvét. Szóval, meg akar győzni, a lány nem a férfitekinteten aratott döntő győzelmet, hanem az észen.

Egy tizenöt éves lány azonban nem elolvas egy könyvet, hanem kiolvas. Ha tényleg relevánsat mondana valamiről, azon kívül, hogy "csodálatos", akkor hinnénk a rendezőnek. De egy tizenöt éves lány ab ovo nem tud semmi érdemit mondani egy kulturális termékről, mert túl fiatal hozzá. Egy maga korabelinek talán, de egy egyetemen tanító embernek biztosan nem. (Igen, Arthur Rimbaud tizenkilenc évesen befejezte a költői pályafutását, de ő most nem mérvadó). Marad a lelkesedés, a vidámság felcímkézése, ismert jelenség aszimmetrikus kapcsolatoknál, a megfáradt férfi ego imádja a csacskaságot, amikor elméje pihenni akar. De csak egy darabig. Ki van zárva, hogy komoly szellemi munkát végző ember el tudna viselni mindennap ennyi reflektálatlan cserfességet.

Valódi szerelem csak két egyenrangú fél között születhet, minden más csak félreértés, belevetítés, és főleg maszkulin dominancia, mely képes elhitetni önmagával is, hogy ez valódi érzés. A film jócskán rájátszik erre a külsőségekkel. Nola haja mindig ki van bontva, ez ugye a szépség fokmérője, a hajak tánca mágia, holott egy valódi tizenöt éves lányt zavarná a kibontott haj, és az idő nagy részében összefogná, de hát férfi írta és rendezte, az ő világukban ez a realitás nem szerepel. Annyira unalmas, hogy fiatal, középkorú és idősebb írók, rendezők állandóan és kimeríthetetlenül besegítenek ennek a rozoga patriarchátusnak, ahelyett, hogy kihúznák alóla művészileg is a táptalajt. (Egyetlen mentségük van, az írót alakító Patrick Dempsey első felesége huszonhét évvel volt idősebb, mint ő.) 5/3

The Truth About the Harry Quebert Affair, 2018, Jean-Jacques Annaud

MGM+

A Nanny horrorfilm kategóriában indult a Sundance Filmfesztiválon még 2022 januárjában, és elnyerte a zsűri fődíját.  Társadalmi dráma, azon belül női film (woman's film). Van benne supernatural effekt, ami a nyugat-afrikai spirituális-animista-sámánista hiedelemvilágból származik, és ennyiben tényleg horrorisztikus. A Nanny mégis egy posztkoloniális trauma vizuális elbeszélése. 

Szóval, a horrorisztikus elemek a nyugat-afrikai spirituális hiedelemvilágot az euroatlanti kultúra magasságába emelik ebben a társadalmi drámában, és mielőtt kapásból leértékelnénk a sellőket és a boszorkányokat, gondoljunk bele, mennyi euroatlanti kultúrához kötődő hiedelem tartja fogva a mi gondolkodásunkat is. A túlzott udvariaskodásba például belehalhatunk. Nézzük meg Christian Tafdrup filmjét, A látogatást (2022), ami drámai erővel bizonyítja. Vagy a "Légy mindig pozitív" imperativusza milyen álságos és alattomos tud lenni. Vagy a gyász feldolgozása mennyire be lett csatornázva, nagyjából azért, hogy az ebből élő terapeuták ki tudják fizetni a villanyszámlát.

Nem mondom, hogy közel-kelet szakértőnek kell lenni, hogy élvezzük, de amikor például "Palesztin Hatóságot" írnak, jó tudni, ez az elnevezés az 1993-as oslói konferencia eredménye, amikor  nemzetközi hatalmasságok Norvégia fővárosában akarták megoldani a közel-keleti kérdést. Pedig nem lehet. Aki végignézi, tudni fogja, miért. 

Történelem-földrajz szakot sem kell végezni, hogy tudjuk, merre van a Golan-fennsík, a Gázai övezet vagy Ciszjordánia (Nyugati part), de azért nem árt képben lenni. Amióta Izrael állam létrejött (1948), nincs béke az olajfák alatt, de ennek nem Izrael az oka, ez csak a kiváltója, az okok sokkal mélyebben húzódnak. Tulajdonképpen erről szól a sorozat, és mivel alkotói izraeliek (Lior Raz és Avi Issacharoff) saját szemszögükből ábrázolják az eseményeket, a jó zsaru nyilván izraeli, a rossz zsaru meg palesztin terrorista. De mert az alkotók zseniálisak, egészen komplex módon látjuk a konfliktusokat. Nem véletlenül szeretik a palesztinok is – guilty pleasure* – amikor a Fauda megy, nem mennek sehová, otthon ülnek a fotelban és saját magukat nézik. Tetszik nekik, főleg, hogy a sorozat nagy részében arabul beszélnek az izraeliek is. Kívülállóként hajlamosak vagyunk állandó harcot vizionálni közöttük, de a valóság árnyaltabb. A sorozat konfliktusai nem is hétköznapi emberek között feszül, hanem radikális palesztin szervezetek – melyből azért van egy pár – és Izrael között, akiket következetesen cionistának neveznek. Az itt élő emberek többsége azonban mindkét oldalon élni szeretne, és bármilyen periférikus működési zavarhoz megtanultak alkalmazkodni. Gyereket nevelni, boltba menni, szórakozni, dolgozni, enni, inni akarnak, és sorozatot nézni. Doron Kavillió (Lior Raz) és társai – Mista 'arvim – arabok közé beépülő izraeli titkos ügynökök, akik természetesen folyékonyan beszélik a nyelvet. A roppant veszélyes bevetések irányítását persze a biztonságos irodából intézik a fejesek, a végkimenetel meg mindig a csapaton múlik. Ez nem az a meló, ahol határt húznak magánélet és munka között, ezek az emberek egymás legjobb barátai, tökéletes bizalommal vannak egymás iránt, nem a munkahelyi meetingen szoktak találkozni, pedig még nekik is van olyan. Az észak-koreai katonai államot, meg néhány újkori kőkorszaki kultúrát leszámítva, nincs még két ennyire férfiasság-alakzatokra épülő kultúra, mint a zsidó és az iszlám. Aki kicsit is ismeri a zsidó vallást nem fog vitatkozni, és az iszlám kultúrát is ismerjük, legalább a felszínén.

A sorozat alkotói és szereplői

Na most, a Fauda, ennek a két kultúrának a visszáját mutatja, hogy valójában mennyire, de mennyire hasonlítanak egymásra, ha a patriarchális, maszkulin hagyományok jogosultságtudatáról, birtoklási vágyáról, uralkodásáról, felelősséghárításáról, és a privilégiumok megmaradásának vágyáról van szó. Ezek a toxikus hiperférfias alakzatok arra építenek, amire az erőszakos egyének is; nekik minden jár, mindent képesek kiforgatni, nem tisztelnek másokat, magukat magasabb rendűnek képzelik, összekeverik a szeretetet a bántalmazással, manipulálnak, igyekeznek jó képet kialakítani magukról, és jelentéktelennek tüntetni fel erőszakos viselkedésüket. A terrorista iszlám radikális szervezetek is ezekre a szerepmodellekre épülnek, és nyilvánvalóan csak a kisebbséget tudják elérni, a többség nem ért egyet ad hoc célpontokra kilőtt rakétákkal, és a civil lakosság megfélemlítésével. Nekik szól a Fauda, annak a többségnek, akik értik, valójában minden erőszakszervezet kontraproduktív. A történelem törvényszerűségei addig nem változnak, míg az emberi természet nem változik, mondják az okosok. Az erőszak mindig élvezte és élvezi, ha fájdalmat és félelmet okoz, akkor is ha társadalmi szintre emelik. Ami változik, az az intézmények rendszere, és a filmművészet, a filmgyártás  szerencsére ide tartozik. A Fauda négy évada százszor többet tett a közel-keletért, mint az oslói konferencia összes résztvevője együtt és külön-külön. Nem az amerikai elnök fogja a keleti kérdést megválaszolni, hanem azok a sorozatok és filmek, akik milliók számára képesek komplexen ábrázolni a valóságot fikciós alternatívákkal, spekulatív narratívákkal, vagy amikor azonosulási vagy elidegenítő affektusokkal karaktereket teremtenek. Ha lenne a Golden Globe-on legjobb sorozatkezdő kép kategória, javasolnám helyezésre, a zenére málló vakolat szerintem fenomenális, minden benne van, amit a Fauda jelent. A Faudának van azonban két hibája. Sem Lior Raz – aki ugye a főszereplő Doron Kavilliót játssza –, sem Avi Issacharoff nem tudta egyik évadot sem jól lezárni. Amíg sorjáztak az évadok, a béna cliffhangereket** még benyeltük, de most, hogy vége, már nincs mentségük. Igenis ők a felelősek, ha az ember csalódottságában lelökte a macskát a hokedliről, és mérgében kidobta a félig megevett avokádót a kukába, pedig nagyon drága még leárazva is. Értem én, hogy  sorozatra értelmezett coitus interruptus-szal meg politikai korrektséggel akartak méltóságot adni a témának, de akkor is. A másik hiba, hogy nem mindenkinek lesz ám pénze gyászterapeutára, amikor a sorozat véget ér..∗∗∗∗∗

* bűnös élvezet

** függőben maradó cselekmény, a sorozatok legnagyobb fegyvere

Fauda sorozat 2015-2023, Netflix

Valamelyik nap megnéztem A sziget szelleme című filmet Brendan Gleeson-nal. Annyira látszik rajta, hogy ír. A fián is, bár a vörös haját barnára festették a most futó The Patient című sorozatban, ahol kényszerbeteget játszik, és csak azért nem írom, hogy zseniálisan, mert az Jeremy Allen White volt a The Bear-ben. Domhnall Gleeson csak simán jó. 

Vigyázni kell ezzel a sorozattal, csak akkor kezdjen bele bárki, ha az egész napját erre tudja fordítani. Munkahelyen ne nézzünk bele, nem fogjuk kibírni, ott fogunk aludni az irodában vagy a szerelő műhelyben. Egyrészt, kábé huszonöt percesek, de ami súlyosabb, a cliffhangert működteti nagyon aljasan. Tök egyszerű amúgy a szitu, Alan Strauss (Steve Carell) terapeuta egyik páciense Sam (Domhnall Gleeson), gondol egy nagyot, és baromian unortodox terápiás támogatást talál ki, hogy Strauss doktor kigyógyítsa súlyos kényszerességéből.

Fura ez a Sam, talán nem is született pszichopata, szorult bele egy kis empátia, képes együttérzésre, és meg tud valakit kedvelni. Csak nem tudjuk, mi lesz a terápia végén, a sikerre való tekintet nélkül. Nem tűnik úgy, hogy majd mindenki megy a dolgára. Domhnall Gleeson bár már negyven, sokkal fiatalabbnak tűnik, olyan, mint egy késő kamasz, és nem tud olyan csúnyán nézni, hogy igazán megutáljuk. Törődő is, szofisztikált kajákkal halmozza el a terapeutát a kényszerű helyzetben, és nem tudjuk eldönteni, valójában mennyire elvetemült. A terapeutának magának is megoldatlan problémái vannak, és életében először lesz annyi szabadideje – haha –, hogy töviről hegyire végig gondolja őket, ráadásul a zsidó kollektív trauma is masszívan ott dolgozik a háttérben.

Nagyon tudunk vele azonosulni sok mindenben, én például ugyanúgy ki lennék akadva, ha a fiam egy ortodox zsidó közösséghez csatlakozna és adakoznom kéne a Jesivának, miközben ateista zsidó vagyok. Én sem gondolkodnék azon, vajon miért nem az én értékrendemet vette át, csak forgatnám a szemeimet. Nem látnám a vakfoltjaimtól, hogy menet közben teljesen hiteltelenné váltam. Na most, ebben a sorozatban mégsem a terapeuta és páciense a legérdekesebb nekem, hanem az anya. Az anya egyoldalú hibáztatása ismert jelenség kultúránkban, mindenért ő a felelős. Ha elhízunk, ha anorexiásak vagyunk, ha idősebb férfiakhoz vonzódunk, ha sokkal fiatalabbhoz, ha szorongunk, vagy ha két számmal nagyobb az arcunk. Nemsokára a Huxitért is ők lesznek a felelősek.

De van, amikor tényleg van felelősségük. Amikor bántalmazó férfihez kötik az életüket, és nem védik meg a gyerekeiket. Bűnrészessé válnak, és erre nincs mentség. Nem is Sam a sorozat főgonosza, hanem az anyja Candace (Linda Emond), aki semmit, szó szerint semmit nem tesz, mert soha semmit nem tett, azon kívül, hogy évtizedekig normalizálta a féktelen erőszakot. Ráragadt a tanult tehetetlenség, mint a hideg vízbe tett béka seggére, ha alágyújtanak, akkor sem ugrik ki, hogy élve maradhasson. Ha innen nézzük, nincs is olyan nagy különbség a terapeuta és Sam anyja között. Mindketten szerepeik rabjai, egyik sem tud kilépni belőle, és mindketten háborítatlanul hagytak működni egy ámokfutót, aminek azért szokott következménye lenni. Hogy a terapeuta életében ki volt az, ahhoz végig kell nézni a sorozatot. 5/5

FX, Hulu Production, 2022

Akkor kezdtem nézni, amikor a Golden Globe zajlott, és nem tudtam, Jeremy Allen White nyeri majd a legjobb színész kategóriát. Ránézel és érzed, valami izgalmas fog történni. Szétgyötört arc, kigyúrt felkar, zsíros, de sűrű haj, séfkötény és küldetéstudat. Mindez egy őrjöngő, idegbajos chicagói bisztró konyhájában. 

Nagy bajban lennék, ha sorozatokat kéne csinálnom. Mi nincs még megénekelve? A főzőcskézős műsorokat megvetem, hivalkodó, túlértékelt állatgyilkosok gyülevészhada. Aztán megnéztem a The Bear-t. Hogy tényleg súlya van, hogy jelent valamit ebben a nagy kulturális katyvaszban, ami az ember. Szóval, nem kell megvetni az evést, végül is egyik fontos érzékszervünkre hajt, akkor is, ha még nem mindenki vegán.

Jeremy Allen White

A szemünkkel képeket nézegetünk, a fülünkkel zenét hallgatunk, a szánkkal meg eszünk, emeljük hát tényleg rangra, az evés maga a carpe diem esszenciája. A The Bear persze, igazából nem a kajáról szól, hanem az emberi kapcsolatokról, arról, hogy milyen feltáratlan mélységei vannak, és hogy a legközelebbi rokonainkat sem ismerjük eléggé. Ha mindezt egy trendi városba – Chicago – plebejus törzsvendégekre és olasz marhahúsra alapozó bisztróba helyezzük, életből vett figurákkal, akiknek a szájából kilóg a kapanyél amerikai változata, akkor abból – konyhai hasonlattal – kisülhet valami jó, pláne, ha rájövünk, a végén, hogy ez egy beavatástörténet.

William Faulkner A medve, 1959 című kisregénye köszön vissza, ahol a főhős olyan lassan jut el a végkifejlethez, mint Carmy Bezatto. Chicago és az amerikai Dél van összeolvasva, és minél nagyobb a mimezis, annál érdekesebb. Lepukkant konyha, nem kevésbé lepukkant személyzettel, akik minél hangosabban ordibálnak egymással, annál jobban érzik magukat. Kivéve,  a frissen berobbant séfet, Carmy Berzatto-t (Jeremy Allen White).

Jeremy Allen White és Ebon Moss-Bachrach

Kilóg a sorból, még nem igazi proli, de hát ő örökölte meg a bratyó üzletét, aki lepuffantotta magát, mint annak idején Hemingway, és meghalt. Carmy ki akar valamit hozni az étteremnek alig nevezhető trutyiból, és hosszú időnek, kábé nyolc epizódnak kell eltelnie, mire a többiek is felfognak valamit e szándékból.

Szóval, Carmy séf, ahogy lassan építi össze a helyet, megismeri saját határait – különben mi lenne az egésznek a lényege –, megtanulja uralni saját érzéseit, miközben a másokét is akceptálni próbálja. Ez sokkal nehezebb, mint egy minőségi marha steak elkészítése.

A rutinos sorozatnéző hamar felismeri Desi-t a Csajok című hat évados sorozatból (Marney hapsija volt), és aki azt mondja a megjegyezhetetlen nevű (name shaming?) Ebon Moss-Bachrach-ra, hogy Richie-ként nem zseniális, az egyen tescós zsömlét margarinnal. Na, de az, aki miatt ezt a sorozatot nem lehet kihagyni, az Jeremy Allen White. Nem voltam a castingon, de le merem fogadni három doboz olasz paradicsomszószban, hogy azt a szöveget adta elő, amit egy Al-Anon ülésen mond majd saját magáról és a bratyójáról a sorozat vége felé.

Jeremy Allen White és Ayo Edebiri

Az Al-Anon olyan embereknek segít, akiket egy másik személy alkoholizmusa vagy droghasználata érinti. (Van-e ilyen Magyarországon?) Jeremy Allen White sármja  alattomos,  akkor hat, amikor nem számítasz rá. A medve motívum bizonyára a nagyobb testvér avatarja, egyszerre csodálod, de tartasz is tőle, és az igazi hajtóerejét sosem ismered ki. Ez volt Carmy-nak a sorozatban sokat emlegetett, de csak egyszer felbukkanó tesója, Michael (John Bernthal).

Vagy ott  van a szinte láthatatlanul zseniális Ayo Edebiri, aki Sydney-t alakítja, a törekvő, tanulni vágyó séfet. Nem is veszed észre egy ideig, mennyire jó, gondolom, a casting után neki sem kellett sokáig várni a pozitív visszajelzésre. Nagyon klassz, hogy hiányzik a szerelmi szál, Carmy-nak egyelőre nincs ideje ilyesmire, de félő, a második évadban bevariálnak majd egy messziről jött idegent, aki egyedül neveli rakoncátlan kisfiát, és eleinte utálják egymást. Addig is a sorozatnak három nélkülözhetetlen összetevője van: a szereplők, a vágó és a forgatókönyvíró, aki élő anyagból dolgozott, ugyanis ismerte az igazi The Bear-t, és ennyire nem tudta elfelejteni, hogy írt róla egy sorozatot. 5/5

FX Productions, 2022

Nem gondoltam, hogy az I Saw the Devil, 2010 dél-koreai filmtől látok brutálisabbat. Mindig megnézem a Google keresőben, tényleg színész-e a fő gonosz, hogy megnyugodjak. Ezra Millernél annak idején úgy-ahogy sikerült (Beszélnünk kell Kevinről), de a dél-koreai filmnél nem. Hiába olvastam, Cshö Minsik a dél-koreai színjátszás egyik nagyágyúja, különösen Shakespeare színészként, nem hiszem el. A látogatás (Speak No Devil) után is lecsekkoltam a két gazembert, Patrick-et és Karin-t. Holland színészek. Hát, persze..

A magazinoknak két kedvenc témája van, amit mindenkinek ismernie kell, a reziliencia, és az asszertivitás. Vegyük hozzá a tanult tehetetlenség Seligman-i fogalmát, a nemet mondás művészetét, Donna J. Haraway Kiborg kiáltványát, és máris felvérteztük magunkat, hogy értelmezni tudjuk Christian Tafdrup (1978) dán rendező alkotását. A film megnézése után az ember valahogy nagyobb megértéssel reagál majd a háromévesek állandó nemet mondására. Vannak emberek, akik játszmát csinálnak a nemet mondásból, de most nem róluk lesz  szó. Ők is igent szeretnének mondani, de valamiért nem sikerül.

Bjørn (Morten Burian), Louise (Sidsel Siem Koch) és Agnes (Livia Forsberg), a kislányuk középosztályos dán család, akik a nyár egy részét Toscana-ban töltik. Megismerkednek a szintén nyaralni érkező holland Patrick-kal (Fedja van Huêt), és Karin-nal (Karina Smulders) és kisfiukkal Abellel (Marius Damslev). A dán házaspárban nincs gyanú, hétköznapi emberek, nem Sherlock Holmes és Watson doktor módjára elemzik a társas viszonyokat, nem repkednek a reflexió aranymadárkái, így nem veszik észre azokat a figyelmeztető jeleket, mely más embereket talán távolságtartásra ösztönözne. De hát nyár van, ez nem az önreflexió ideje, hanem az elfogadásé. Ha kicsit többet beszélgetnének, talán szóba hozták volna egymás közt, milyen análisan agresszív ez a holland Patrick. Akkor érkeznek meg például, amikor már mindenki alszik. Persze, másnap elnézést kér, magyarázkodik, de aki ismeri Eric Berne játszmaelméletét, az tudja, ez a "Schlemiel játszma" volt. Ha udvarias akart volna lenni, időben érkeznek. Ilyen egyszerű. Még nem tudjuk, pont azért olyan kedvesek, mert valójában nem azok.

A holland Patrick elismerő, a lényegre érez, udvarias, úgy csinál, mint aki figyel, közben vaddisznóhússal kínálja a vegetáriánus Louise-t. Jogos észrevétele – a hal fogyasztása is káros ökológiailag – azonban karakteridegen (a dán) Louise táplálkozásával kapcsolatban, aki következetesen vegetáriánusnak definiálja magát – környezetvédelemre hivatkozva –, holott eszik halat. Patrick  karakterproblémás szereplő, rendezői tévedés vagy a férfi egy kiborg entitás fejével gondolkodik –, amikor szembesíti a nőt saját csalásával, hiszen a halászati ipar és az óceánokkal való bánásmód is negatívan befolyásolja az ökológiát. Kevéssé hihető, hogy Patrick fel van vértezve ilyen tudással, kivéve, ha kiborg ugye. Lényegében mindenki hazudik mindenkinek. Amikor kiakadunk, Karin és Patrick hogyan bánik Abel-lel, figyeljük csak meg, milyen ellentmondásos a dán házaspár viszonya kislányukhoz, Agneshez. Ők is kicsit hazudnak, kicsit csúsztatnak, kicsit cserben hagyják, kicsit őszintétlenek, csak jobban púderolnak, jobban vigyáznak a látszatra. Bjørn (a dán férfi) karaktere olyan, amelyet a társadalom nőiesnek tart (persze, a közös autót azért ő vezeti). Visszamegy az elhagyott nyusziért, ő mesél este, ő szervezi a szociális hálót a család köré, közben veszettül nem érzi jól magát a bőrében, nagyjából látjuk, miért. Vonzódik Patrickhoz (a holland férfi), és ha nekem kell a miértre válaszolni, azt mondom, homoszexualitása van rejtegetve, de ezt nem bontja ki különösebben a film. Patrick karaktere képviseli a toxikus maszkulinitást: szemérmetlenül hazug, gátlástalan, agresszív és erőszakos, kivéve, ha Karin-ról van szó. Karin vajon csak Stockholm-szindrómás, vagy ez a két pszichopata teljes értékű játékos? Úgy tűnik, ez utóbbi. 

Patrick és Karin motivációja nincs különösebben reflektálva – ezt is csak a kiborg elmélettel lehet magyarázni (mindannyian kiborgok vagyunk) –, és némi didaktikus felhang azért ott lebeg a holland dűnék közt, amikor a történet miértjére kapunk választ, de nem lehet az a magyarázat, amit hallunk, ez csak a rendező didaxisa a nézőknek. A két házaspár viszonya elejétől fogva irányított és irányító struktúrájára kérdez rá, egy különös kiborg világ képzete van jelen, ha filozofikus sémába kéne tenni, akkor a poszthumán etikai fordulat fikciója a film, nemcsak a vegetáriánus táplálkozás ökológiai összefüggései miatt, hanem a kiborg tér domináns megjelenése által is, GPS, mobiltelefonok, melyek megváltoztatták a világot, testünk kiegészítései lettek, és az ember hagyományos fogalmát kezdték ki. Mert amit Patrick és Karin tesznek, azt csak kiborg szörnyetegek tehetik, ember nem. ∗∗∗∗∗

A film Bechdel-tesztje negatív

 A  látogatás, 2022 dán filmdráma, Christian Tafdrup 

A film megnézhető: onvideo.hu

Ahogy a Hudson folyó a Manhattan szigetig kanyarog, kevesebb fenségesebb látvány van. A jeges ár, a hótól roskadozó erdő olyan megnyugtató. Henry Hudson fedezte fel abban az évben amikor megszületett Hollandia, Kepler leírta az első két törvényét a bolygók mozgásáról, és Lope de Vega írt egy esszét az új vígjátékról, amit szerintem senki sem olvasott.  

Azt mondja a film végén a Christian Bale által alakított Landor nyomozó Edgar Allan Poe-nak (Harry Melling), hogy mindenkit el fognak felejteni. De a mikrotörténelem által preferált kisemberek világa, amikor a hétköznapi életbe manőverezi magát, megmutat valamit, ami aztán fontos lesz nekünk is. Ilyen volt például az Ásatás (The Dig) című film is Ralph Fiennes-szal. Landor nyomozót már régen elfelejtettük, Edgar Allan Poe-t nem. Egy detektívtörténet önmagában is érdekes, de ha fontosnak tart egy addig nem detektált karaktert is középpontba helyezni, akkor a legérdekesebb. Edgar Allan Poe amerikai költőt szőrmentén ismerjük, őt tartják a detektív irodalom megteremtőjének, majdnem mindenki ismeri A Holló című versét, és sokan tudják róla, alkoholproblémái voltak. Ez a film mutat valami többet, azt az embertípust, akit sokan ismerünk, mi alakítjuk végső formáját az érzéketlenségünkkel, és a szívtelenségünkkel. Minden, ami egy kicsit is eltér a normálistól, azonnal a gyanú birodalmába küldjük átvizsgálásra, és mindig igazunk lesz, visszaköpi a rendszer őket, tényleg van bennük valami más, amibe mindent belevetíthetünk. Főleg a magunkban lévő rosszat. Cserébe kifejlődik bennük valami földöntúli: vagy a határtalan jóság, vagy a határtalan gonoszság.

Poe-ban a jóság, legalábbis a filmben. Minden különös teremtmény azonban találkozik egyszer egy mentorral, aki a normalitás felől érkezik, itt és most Landor felügyelő az, ki visszavonultan él az erdő közepén New York államban, közel a West Point akadémiához, ahol szörnyű gyilkosságok történnek, és őt, mint tekintélynek számító volt rendőr felügyelőt kérik fel a nyomozásra. Itt, a West Point akadémián teljesít szolgálatot Edgar Allan Poe, a kissé túlkoros kadét, aki rögtön rácsatlakozik Landor nyomozó munkájára, és mivel Landornak rettent jó karakterfelismerő képessége van, a szóbeli egyezség hamarosan megköttetik. Olyan kesztyűs kézzel van felvezetve a karcerszervezetek (katonai akadémia) toxikus férfiassága, hogy észre sem vesszük, itt hosszú időre összezárt fiatal férfiak élnek szigorú szabályok alatt, amiből azért következik egy és más.

Míg az akadémia hivatalnok lelkű parancsnokainak a lepapírozás és a jelentés a lényeg, addig a két nyomozót más-más erők mozgatják, egyiküknek remek alkalom a költészet, a könyvek, az álmok és a szerelem aláfestésére, addig a másikat egészen más természetű dolgok hevítik, és csak a legvégén érnek össze a szálak. Mindkettőjükkel tudunk azonosulni, a szerelem, a halál, a veszteségek, az álmok és az erőszak mindenki életének része, a hozzájuk való viszony azonban egy másik dolog, ám az erőszak mindig erőszakot szül, ez a törvény még soha, de soha nem változott, mióta ember él a földön. A filmben megjelenő rejtélyes gyilkosságokon túli rejtély, magában a filmben rejlő atmoszférikus nyugalom, ami abszurdnak tűnik a véres események miatt, mégis működik. A téli természet, vagy a XIX. századi mobiltelefon nélküli világ az oka? Vagy Christian Bale és magyar hangja Kőszegi Ákos, esetleg Harry Melling remek színészi játéka? Netán Howard Shore mágikus zenéje?

Meglepetten fedeztem fel Charlotte Gainsbourg-ot (fogadósnő), egyfelől jó volt látni rezonőr szerepben a sok mentálisan instabil szerep után, másfelől kissé szomorú, hogy ötvenen túl kezdik beletenni perifériás karakterekbe. Gillian Anderson-t (a doktor felesége), most is Náray Erika szinkronizálta, és tudott újat mutatni. Egy mese az erőszak megmaradásáról és annak elkerülhetetlen következményeiről. 5/4

Halványkék szemek ( The Pale Blue Eye), 2022 Scott Cooper, Netflix

A film megnézhető: videa.hu

Noah Baumbach rendezte már Adam Driver-t a 40 az új 20 (2014) című vígjátékban, és mondhatom, méltatlanul mellőzött munka, én még sosem hallottam róla sehol semmit, kivéve, amikor én írtam róla.

Mintha Woody Allen, Hunter S. Thompson és Jean Baudrillard összedugta volna a fejét, a végeredmény pedig ez a társadalmi szatíra lett. Megragadni pár karaktert és eseményt, ami pompásan reprezentálja a halál felé vezető utat. Mert végső soron ezt akarta Noah Baumbach (1969) elmondani, és az árutermelő kapitalizmus néhány végeredményét – hipermarketek világát – felhasználni, hiszen most ezek a halál és az újjászületés helyei. A friss Nobel-díjas Annie Ernaux például – bármilyen hihetetlen –, imádja ezeket a konglomerátumokat, egy esszét is szentelt a témának, igaz, már nyolcvankét éves, valahol érthető. Az ember bármit kész megtenni, hogy kicselezze a halált. Mi feledteti el legjobban a metamodern ember halálfélelmét legalább egy kis időre? A pleasant place, a konzumerizmus, a biztonság, a kényelem és az újjáteremtő erő idealizált helye, egy sajátos menedék az idő és a halandóság elől.

Árufetisizmus, a döntések tiszta és jól megvilágított terepe, találkozási pontok nyilvános helye, egy non-place, ahol épp csak annyira kell közel kerülni egy másik emberhez, amennyire mi szeretnénk. Ki lehet várni, míg odamegy a pénztárhoz és fellélegezhetünk, nem kellett vele találkozni, nem kellett neki köszönni. Sikeresen elkerültük. Vagy éppen azzal találkozunk, akivel szeretnénk. Hat éve nem látott exünket nagy valószínűséggel egy hipermarketben fogjuk viszontlátni, amennyiben nem költöztünk az ország másik felébe, de miért is tennénk? Menjen el ő. Baumbach filmjének ez a bevásárlóközpont az alapja, ahová kirándulni járunk, kisimítani a ráncokat, megnyugtatni az idegrendszerünket. Információbombák vannak elrejtve a lábunk alatt, azt hisszük, simán lépkedünk egyik árutól a másikig, pedig akaratlanul is oknyomozunk. Ha egy középkorú pasast például kettőnél többször – de néha egy alkalom is elég –, egyedül látunk bevásárolni, különösen este hatkor –, nagy eséllyel következtethetünk arra, hogy tönkrement a házassága. 

Régen olvastam ilyen sok ingerült véleményt a port.hu oldalán: "Öncélú, értelmetlen maszlag az egész, az író-rendező a szorongásait borítja a gyanútlan nézőre otromba módon." Nem, nem, kedves Pjotr Puszta, Noah Baumbach feltehetően nem szorong, ott van zseniális felesége Greta Gerwick, a midcult filmekkel megalapozott egzisztenciája, és alkotói vehemenciája, mely nem engedi.

Jelenet a filmből. Kép forrása: Google

Baumbach derűs embernek látszik – na jó, néha fancsali képet vág –, aki pár éve kezébe vette Don DeLillo (1936) regényét a Fehér zajt, és felkiáltott, ez lesz az, ami Terry Gilliam-nek a Félelem és reszketés Las Vegasban. De ami Terry Gilliam-nek 1998-ban sikerült, az Noah Baumbach-nak 2022-ben nem annyira, pedig, nem sok kellett volna hozzá. Jack Gladney (Adam Driver) professzor Hitlert kutatja, és mivel ez egy akadémiai szatíra, persze, hogy nem tud németül. Baromi jó indítás, ezt kellett volna Baumbach-nak jobban forszírozni, kicsavarni az utolsó cseppig a benne rejlő lehetőséget és poént. Gladney professzor már majdnem annyit tud Hitlerről, mint Karl Ove Knausgård norvég író a Harcom utolsó kötetében, és nem tudom, hány filmbarát jegyezte meg, ezt a mondatot: "A félelemben élőket vonz minden varázslatos, misztikus alak". Ilyet csak filmes szatírában szoktak mondani, de azért gyorsan végigzongoráztam a fontosabb ismerőseimet ilyen szempontból. Gladney tovább megy, összeolvassa Elvis és Hitler banális közönségét, a mosdatlan tömeget, mert van-e valódi különbség a csápoló fiatal lányok közt? És hát mit kutatunk, ha nem azt, amihez mi is  vonzódunk?

Ne feledjük, Don DeLillo, akinek a könyvéből Baumbach a forgatókönyvet írta, posztmodern szerző, felfokozott iróniát, kiterjesztett metaforákat használ, újrahasznosít és újraír, amikor megjeleníti a pleasant place ellentétjét, a  locus terribilis-t. És mint a náci időkben, ahol a hétköznapi emberek nem vették túl komolyan a veszélyt, Jack Gladney is ezt teszi, fel sem fogja, mi történik körülötte. A film kiterjesztett metaforája a mérges füstfelhő, ami elől menekülni kell, és ahogy egykor a haláltáborok létezése nem volt fenn az interneten, a mérges felhő is hiányzik az amerikai televíziós hírekből. Nagyon érdekes Jack Gladney figurája. Az a legérdekesebb, hogy mi nem. Lehet, hogy a felhő mérgező, de ő nem. Demokratikus a jellemszerkezete, mindenkit hagy szóhoz jutni, nem hierarchiában gondolkozik, nem érzi sértve magát, ha a fia és a lánya többet tud a dolgokról, mint ő. 

Babette a felesége viszont unterman típus, de hát DeLillo is csak egy maszkulin író, nem tud csak hagyományos leosztásban írni. Babette-re van osztva a családi dinamikák örök toposza, a tünethordozó, aki állandóan kibillenti az súlyszivárványt a helyéről. Nem lenne szatíra, ha a film nem javasolna megoldásokat. A halált úgy lehet kicselezni, ha mi ölünk. Lehet, de ez csak pillanatnyi öröm, nem lett kipipálva maga a probléma. Akkor a vallás lenne a megoldás? A film kifejezetten állítja, sajnos, nem. És egyáltalán, már mindenki elfelejtette, mivel volt elfoglalva a Szentháromság a második világháború alatt? Mit csináltak ezek hárman, míg embereket égettek? Jaj, majdnem elfelejtettem a szabad akaratot, még jó, hogy van. Akkor szabad akaratunkból nem fogunk meghalni ezentúl. 5/4

Bechdel-teszt negatív

Fehér zaj (White Noise), 2022, Noah Baumbach, Netflix

V.S. Naipaul brit író (Nobel-díj, 2001) egyszer azt állította, egy-két bekezdés után meg tudja mondani bármilyen szépirodalmi szövegről, hogy nő vagy férfi írta, mert szerinte a női szerzők érzelmessége és szűk világszemlélete mindig átüt a szövegen. Ezzel persze kiborított egy csomó írót, akik nőgyűlölőnek titulálták. Francise Prose amerika egyik legnépszerűbb szerzője, akit talán a legjobban akasztott ki a szöveg, már több évvel V.S. Naipaul kijelentése előtt Norman Mailerre reflektálva megalkotta a günobibliofóbia (gynobibliophobia) kifejezést, amit a női szerzők iránti ellenszenvnek lehet fordítani.

Ki tudja, valaki talán a filmekre is alkalmazta már ezt a nemi metrumot. A Szabad szavak című filmről, ha nem tudnánk, hogy Steven Soderbergh rendezte, simán ki lehetne nézni egy női alkotót, de nem a szentimentalizmusa vagy a metafizika kínos kerülése miatt, hanem mert nőket állít a középpontba, és mert nincs jelen az elbeszélő filmek küldetése, a nők állandó kasztrálása, vagy a voyeur és szadista férfiösztönök passzív tárgyaként való bemutatása. Soderbergh szemiotikai rendszerének fókuszában éppen hogy a női voyeurizmus áll, olyan értelemben, hogy női individuumok figyelik és értékelik a világot, amivel a női néző azonosulni tud. Annak ellenére, hogy a film kifejezetten férfias irodalmi metaforára épül, az útra és az utazásra – mely minden szereplő életét valamilyen mértékben meg fogja változtatni - a szavak erejéről, a könyvek hatalmáról szól, ami a valódi emberi kapcsolatoknál is fontosabb lehet, és egy hármas női barátságról, ami felett jócskán eljárt az idő.

Alice Hughes (Meryl Streep) Pulitzer-díjas amerikai író megkap egy különleges irodalmi díjat, és az átadó ünnepségre igyekezve magával viszi két, harminc éve nem látott barátnőjét Robertát (Candice Bergen) és Susan-t (Dianne Wiest), valamint unokaöccsét, a huszonéves Tyler-t (Lucas Hedges). Titokban a fedélzeten tartózkodik Karen (Gemma Chan), Alice kiadójának képviselője, aki nyomást szeretne gyakorolni az íróra egészen áttételes módon, és itt van a világhírű bestseller szerző Kelvin Kranz (Dan Algrant) is. A nyolc napos utat a Quinn Mary 2 luxus utasszállító óceánjáróval teszik meg (New York-Southampton), és a nézőnek már nettóban megéri, mert mikor látná belülről ezt a hajócsodát, ahol tizenöt étterem, öt úszómedence, és egy planetárium áll az utazó közönség rendelkezésére?

A film eredeti címe, Let Them All Talk jobban jelzi a témára kiírt többféle hangot és nézőpontot. A szavaknak és a könyveknek még mindig hatalma van a világban, és ennek a hatalomnak három oldalát képviseli a filmben Karen, a manipulatív, pragmatikus és etikátlan ifjú kiadói manager, Alice Hughes, aki magas irodalmat ír, miközben az emberek már nem nagyon érdeklik, és Kelvin Kranz, a barátságos, joviális krimiíró, akinek könyveit milliók olvassák. És ott van még Tyler, aki nyilván rendezői poénból a sokszínűség hangjaként, a férfiazonosulás forrpontjaként, és szimbolikus gesztusért Jack Kerouac Úton című könyvét viszi magával, de hogy tényleg olvassa-e, azt nem tudjuk meg. Az a Jack Kerouac lett megidézve, akit a feminista irodalomtudomány egyes képviselői ma romantikus rasszizmussal vádolnak, akárcsak a feljebb említett Norman Mailer-t.

Minden szereplőnek van valamilyen viszonya az irodalomhoz, a két barátnőnek is, akik olvasták Alice Pulitzer-díjas könyvét. Roberta meggyőződése, hogy Alice az ő házasságának történetéből írta sikerkönyvét, és hiába győzködi a másik barátnő Susan – aki pufferként áll a két másik nő között – ennek az ellenkezőjéről, Roberta biztosra veszi, hogy a könyv szúrta el az életét. Bár Alice számára a fiktív nevek mentséget nyújtanak az etikai vonatkozású referenciális olvasás ellen, ahol minden egyezés a véletlen műve lehet, mégis biztosak lehetünk benne, Robertának a megérzései helytállóak, de persze nem úgy, ahogyan ő gondolja. Alice hiába viszi magával a barátnőit, nem igazán érdekli milyen emberré váltak, már nem tud kapcsolatot kialakítani velük. Klausztrofóbiás intimitása kizárólag Tylert éri el. Vannak ennek a filmnek nagyon is értékelhető aspektusai, mert mikor beszélget egymással komolyan, életbe vágó kérdésekről egy idős nő és egy fiatal srác? Alice Hughes világa idővel egyszemélyes lett, olyan emberré vált, aki nem tudja kivárni mások mondandóját, részben mert nem érdekli, részben, mert tudja, a másik ember mit fog mondani. Írósága, idősödő teste önzővé és figyelmetlenné tette, régi barátai számára semmi mondanivalója nem maradt, revelációit kizárólag a közönségnek tartogatja. Csak a saját elméje mélyéig hatoló szavak és mondatok érdeklik, az a hatás, amit ő tesz másokra, kevéssé foglalkoztatja. Esterházy Pétertől egyszer megkérdezték, végül is megérte-e, hogy az írással valamilyen módon mégis csak kivonta magát az emberi kapcsolatokból azzal, hogy nem maradt rá elég ideje. Azt felelte, hogy nem érte meg. Persze, ez mindig csak utólag derül ki.

Jelenet a filmből. Kép forrása: Google

Azt a közgazdasági közhelyet, mely szerint nincsen ingyen ebéd (mindenért fizetnünk kell később) Soderbergh irodalmira fordítja a filmben, Meghívás egy gyilkos vacsorára lesz belőle, pedig csak egy valaki hal meg a végén, és csak szimbolikus gyilkolászás folyik. Alice leplezetten, de az útért cserébe két barátnőjére erőlteti a múlt században élt Blodwyn Pugh  walesi regényíró könyvének elolvasását, akivel teljes mértékben azonosulni tud, meghajol irodalmi nagysága felett, de valójában benne is saját magát ünnepli, és kicsit sem érdekli, hogy Robertát és Susant inkább Kelvin Kranz krimijei hozzák lázba. Alice hajón mondott védőbeszéde a magas irodalomról, a mellőzöttségről, a kánon szabályainak újragondolásának halovány és áttételes felvetéséről biztosan a film csúcspontja akart lenni, de ez azért kevésnek tűnik.

Meryl Streep mindent is tud. Nem különben Candice Bergen Robertája, aki remekül hozza a kétségbeesett, ízléstelen gondolkodású és viselkedésű Dallasból szalajtott figurát. Tyler, noha valamilyen értelemben perifériára szorul a sok nő között, új hang mégis, az a fajta önreflexív és kritikus karakter, akiből egyelőre hiányzik az összes rossz tulajdonság, amivel a film női karakterei már rendelkeznek. Persze, még nagyon fiatal.

Ha valaki azt állítja, ebben a filmben nem történik az égvilágon semmi, igaza lesz. Tényleg nem történik semmi, nincs egyetlen karakteres vagy izgalmas akciójelenetek sem, és nincs benne az állandó megszállottságot reprezentáló romantikus szerelmi téma sem. Ez a film azoknak fog tetszeni, akiket érdekelnek az intim kamaradarabok, nem unatkoznak, akkor sem, ha a beszélgetés maga a történés.

Ráckevei Anna hangja Meryl Streep-re van égve, brutálisan jó, és Vándor Éva Dianne Wiest magyar hangjánál sem egyből Lois Griffin jut eszünkbe a Family Guy-ból. 10/6

A film Bechdel-tesztje pozitív

Szabad szavak (Let Them All Talk), Steven Soderbergh, 2020