Ha egy író érdekes személyiség, vagy remekműveket ír, nem garancia semmire a magánéletével kapcsolatban. Nem lesz tőle jobb ember, vagy nem feltétlenül csinálnak jó filmet róla.

A Frici & Arankával alapvetően az a baj, hogy közhelyeknél többet nem tudtunk meg róluk. Meg túl nagy a merítés is, 1917-ben kezdődik a történet, 1944-ben ér véget, és ez túl hosszú időszak a film számára, nem tudott vele mit kezdeni. A narratív szál nagyon domináns, mindenből akart egy kicsit mutatni, de semmiben nem tudott elmélyülni, nem tudott kínzó lelkiállapotokat felismerhetővé, átélhetővé tenni, olyan gyorsan elsimított lett a redőzet, hogy nem érint meg senkit. A legerősebb narratív vonalvezetés az életörömmel és a halállal való szembesülés lett volna, ez utóbbi Kosztolányi kapcsán még éppen jó lehetne, remek ötlet fekete-fehérben, a többi halottal együtt az égi kávéházban látni, de a végére érdektelen lett. A Frici & Aranka nem is igazán életrajzi film, nem sok energiát pazaroltak például a gyerekekre, pedig volt belőle három is, köztük a közös gyermek, a későbbi író, Karinthy Ferenc Cini, de Kertész Tamás (Böhm Aranka és Kertész Tivadar közös gyermeke), és Karinthy Gáborka ha pillanatokra is, de megjelenik.

Azt hogy Karinthy (Bölkény Balázs) képes a szeretetre, az elején látjuk, vagy inkább betudjuk neki, Judik Etellel (Tenki Dalma) egészen másnak tűnik a dolog, mint a második feleségével, Böhm Arankával (Szakács Hajnalka). Megígértetni valakivel, hogy sosem hagy el, és mindig együtt lesztek, elképesztő naivitás még egy olyan zsenitől is, mint Karinthy Frigyes. Persze, nem kell szó szerint érteni, ez amolyan szómágia, azt hisszük, ha kimondjuk, úgy is lesz, miközben mindenki tudja, ez botorság, de jól esik a szívnek, mert visszaigazolás arról, hogy fontosak vagyunk.

A legelejétől érezni, Böhm Arankával semmi sem stimmel. Hivatalos diagnózist nyilván nem állíthatunk fel, csak amolyan hétköznapi értékelést, egy ember, aki az igazi arcát el akarja rejteni, mert legfőbb félelme, ha valaki igazán megismerné, nem tudná szeretni. Ez a legnagyobb tévedések egyike, de mindenki elhiszi. Naplója valamiféle önintegrációnak tűnik, az idő csapdába csalása, leuralása, konfesszió, ide írja a félelmeit, mi is ezért tudunk róla. A káosz felpörgeti, de képtelen a szeretetre, ezt a film narratív szálain követhetjük végig, és örülünk, hogy nem vagyunk Karinthy Frigyes helyében. Böhm Aranka narcisztikus személyiségzavarban szenvedő embernek tűnik, aki jópofáskodásba és gőgbe oltja agresszióját, és azt a metafizikai unalmat, amit egész életében érez.

Mindenki életében legalább egyszer feltűnik egy ilyen érzelmi ragadozó, aki lelki fondorlatait egy másik ember rovására követi el, és mindig három lépésben ad mattot. Látszólag hamar elköteleződik, vagyis ledobja a szerelem-bombát, amivel többnyire lenyűgözi a mit sem sejtő áldozatát. A következő lépés a trianguláció (háromszögesítés). Behoz a képbe egy harmadik személyt, aki nem mindig az előző partnere, de rendszerint az. Böhm Arankának ez a valóságban Zuchmann Béla hegedűművész volt. A harmadik fázisban elérkezik a leértékelés, ami előtte csodás volt, az hiba lesz, rendellenesség, ellenérzés tárgya. Az ilyen kapcsolati dinamikákra szokták azt mondani, hogy szenvedélyes szerelem, holott egy blöff, narkotikum, játszma, valójában egy érzelmileg ócska és kiszámítható élet mozzanata. A valódi vágy igen ritka, rendszerint be kell érnünk a másolat másolatával, és ez kiborító az olyan manipulatív embereknek, mint amilyen Böhm Aranka volt. Csak drámai amplitúdóval tudott élni, és ettől biztosan ő szenvedett a legjobban. Az ilyen kapcsolatokban a szerelmi bánat, ami mindkettejüknek kijutott – giccses életérzés lesz, mert nem valódi premisszákon alapul. Karinthynak meg mintha nem is Böhm Aranka lenne a lényeg, hanem az általa keltett hangulat. Karinthy ütésálló személy ebben a kapcsolatban, de a teljes fókuszváltás egy másik nőre neki sem sikerült, pedig próbálkozott rendesen (Kiss Diána Magdolna). A gyanakvó befogadó elgondolkodik, mennyit nyomott vajon a latba, hogy Böhm az egyik Ady-múzsa volt a sok közül? Ha igen, megérte-e tizennyolc évet eltölteni egy szociopatával? A jelentéktelenségtől való félelemnél kevesebb önveszélyesebb érzés van, ezt érezhette Böhm egész életében, és ha azt nézzük, olyan korban élt, amikor nem volt még egyenlőség a nemek között, megértjük ezt az érzést –,  hiába az ember normál állapota, ha az univerzum felől nézzük. Ha nem volt Böhm Aranka számára szörnyűbb dolog a szürkeségnél, 1944-ben lett ennél sokkal nagyobb baja is.

Ebből a filmből nagyon hiányzott valami. Böhm nagyon okos ember volt, szellemi partnere Karinthynak – így mondják –, de egyetlen beszélgetés sincs a filmben, ami ezt alátámasztaná vagy igazolná. Miért? Mert Vajda Anikó forgatókönyvíró nem írt jó dialógusokat. Megint egy érdekfeszítő párbeszédek nélküli film, és az nem számít, amikor elcsattan a "Maga gyereke meg az én gyerekem veri a mi gyerekünket" szállóigéje.

Rövid időre feltűnik Desiré, alias Kosztolányi Dezső (Hajdu Tibor) és felesége (Páder Petra), vagy Déry Tibor (Sütő András), akik nem kaptak igazán színészi lehetőséget. Én Bölkény Balázsnak elhittem, hogy ő Karinthy - ez a mise en scène legfontosabb eredménye –, baltával faragott arca még hasonlított is hozzá. Egy árnyalattal derűsebbre vette a figurát, mint kellett volna, de nekem kifejezetten tetszett. Szakács Hajnalkáról is elhittem Böhm Arankát, ennél több nem is nagyon kell, nem a színészek hibája a film koncepcionális baklövése.

Jelenet a filmből

A Frici & Aranka a mise en scène esztétikájára épülő igényes illusztráció olyan jelenetekkel, mintha színházban lennénk, a díszlet és a beállítások világa egy célt szolgál, minél teljesebben megidézni a korabeli világról való képzeteinket. Éppen ezért, van benne egy jó adag kulturális felszínesség, a közönség túlzott kiszolgálása, az ennek való ellenállás képtelensége, melyre Karinthy Frigyes bonmot-jára (jó mondás) felépített dramaturgia az eklatáns példa. Én hányok ettől a bonmot-tól, de ez nem Karinthy hibája, hanem azoké, akik úton-útfélen visszaélnek vele. "Ha egyedül vagyok egy szobában, akkor ember vagyok. Ha bejön egy nő, akkor férfi lettem. És annyira vagyok férfi, amennyire nő az, aki bejött a szobába”. A 20. század elején még bátran leírhatta ezeket a mondatokat, ma azonban ezt a szellemes szöveget is kritika alá lehet venni.

Milyen érdekes, van a filmben egy három tagú barátnő-network Böhm Aranka körül (a Karinthy Színpad művészei; (Balázs Andrea, Erdélyi Tímea, Eke Angéla), de nem sikerült a forgatókönyvnek egy beszélgetés foszlányt megírni, ami ne férfiakról szólna, amivel azonnal ugrott is a pozitív Bechdel-teszt lehetősége. Elég szomorú, hogy egy irodalmi közegben játszódó filmben egyetlen mondat nincs, ami bármilyen irodalmi diskurzusra vonatkozna.

Bölkény Balázzsal és Szakács Hajnalkával van egy nem régi beszélgetés a Nők Lapjában, ahol Bölkény azt mondja: "Ez a két ember nagyon szerette egymást, annak ellenére, hogy mindketten nehezen alkalmazkodtak a másikhoz. Szerelmük nemcsak fellángolás volt, hanem egy életen át tartó házasság annak összes hullámvölgyével." Az a helyzet, hogy ez a két ember egyáltalán nem szerette egymást, ez nem szeretet volt, hanem traumás kötődés, ami élethazugságra és narcisztikus manipulációra épült kezdettől fogva. Azt mondja Karinthy a film elején, hogy szereti az életet. A kérdés, vajon Karinthy-t is szerette az élet? ∗∗∗∗∗

A film Bechdel-tesztje negatív.

Frici & Aranka, 2021, Tóth Tamás

Egy nő bármikor öltözhet férfinek, egy heteroszexuális férfi nőnek csak akkor, ha világhírű. Hogy csorog majd le a mosdatlan tömeghez ez a jelenség? Olyan lesz, mint a Nagy Francia Forradalomban az éhezők lázadása, vagy az lesz, hogy egy valaki elkezdi, és a többiek folytatják? Nagyon úgy néz ki, ez utóbbi. Nyilván nem Brad Pitt az első férfi, aki a nyilvánosság előtt nőiesnek tartott öltözékben jelenik meg, de  a heteroszexuális férfiak közt nagyon is pioner jelenség. A meleg férfiak hamarabb triggerelik a közönséget, ez érthető, ők több jogtól vannak megfosztva, mint a heterók, nekik jobban kell küzdeni a láthatóságért.

Messze az idő, amikor egy vízvezetékszerelő Kiskunlacházán kockás miniben indul el beszerelni a bojlert, de a nemek egyenjogúsága a hétköznapi valóságban kétségtelenül efelé halad.

Még negyven év, azt mondom. Én már úgy fogok bekerülni az Aranyág Idős Otthonba, hogy nem lesz különbség. Padlásdeszka barna kiskabát málnahab rózsaszínnel –, ha nagyon eredeti akarok lenni, azt mondom – telitalálat. A haja viszont lehetne hosszabb, vagy sokkal rövidebb, de inkább sokkal hosszabb. Látszik, hogy a forradalmi öltözet ellenére, nagyon vigyáztak, ne vigyék túlzásba a dolgokat, egy manbun (férfikonty) már nem fért volna bele. A lábbeli direkt hiperférfias, ebben a bakancsban a Szaharán és a Déli-sarkon átkelni ugyanúgy lehetne, itt igazán semmi férfias nem csorbul. Egy szoknya még nem a világ, vastag lenvászonból van, mint egykor a kalózhajók vitorlája, ne jöjjön már nekem senki a nőiességgel. Ráadásul a vádlitetkók is látszanak, ami azért jó, mert vannak szemérmesebb férfiak, akik irtóznak a rövidnadrágtól – joggal –, szerencsére itt van nekik a szoknya alternatívaként. ∗∗∗∗∗

Fliegauf veszi a bátorságot, lerajzolja nekünk a tudatalatti iszapos mélyrétegeit, pont úgy, mintha képregény lenne, és nemhogy többet tudnánk meg, de a nagy magasságból kirajzolódó káosz még nagyobb lesz. Vagy dobjuk el mindjárt az elején, vagy olvassuk végig úgy, hogy szilárdan elhatározzuk, elfelejtünk majdnem mindent, amit a világról tudunk.

Fliegauf Gergely curriculum vitaejének ismeretében egyik képzettségéből sem következik egyenes úton élete első könyve, mégis köze van mindegyikhez, a büntetés-végrehajtáshoz, az emberjogi képzettséghez, a pszichológiához, a többi diszciplínáról nem is beszélve. Az lenne fura, ha Fliegauf nem írt volna könyvet. Minden hagyományos szépirodalmi olvasásmódot el kell felejteni, ha kézbe vesszük a kötetet, ami arra a feltevésre vonatkozik, hogy lesznek szereplők, konfliktusok, szerelem, még talán halál is, és a fikció erdejéből katarzissal, vagy legalább kisebb megelégedéssel, de végül kitalálunk, és többet tudunk meg a világról, mint a könyv elolvasása előtt. Nem ez történik.

Bár az irodalomban mindig a szöveg kommunikál az olvasóval, sosem a szerző – ő csak játékba hív –, Fliegaufnál ezt is el kell felejteni, mert a szerzői kontúr végig jelen van. Ehhez persze előfeltételezni szükséges a szerző irodalmon kívüli habitusát. Fliegauf mindenekelőtt olyan embernek tűnik, akinek az együttérzési privilégiuma tudatos és erős, de ne az együttérző, ezért jó, és a jó, ezért együtt érző pandanjára gondoljunk, hanem olyasmire, hogy az együttérzési privilégium olyan tudatállapot, amelyet még azokra is kiterjeszt, akiknek (éppen) nincs együttérzésük a világ felé.

Úgy tűnik, a szöveg szerzői alapállása innen generálódik. A rendkívül eklektikus tartalom azonban találkozik egy formai fegyelmezőerővel, a titkos tanítások leíró jelzőjével, mely a fejezetek elején olvasható miheztartás végett. A titkos tanításoknak széles asszociációs mezeje van, egyrészt az írásba öntött szinkretista életmód- és szemléletrendszer formajegye, másrészt exhibicionista és analitikus, harmadrészt Jules Verne, Mark Twain, Lovecraft, és egy csomó weird fiction élmény- és olvasmányanyag metafikciós átirata. Mintha direkt szerzői szándék lenne a szigorú műfaji meghatározások be nem tartása; a világmindenség ismeretelméleti és ontológiai kérdéseit fura esztétikával elrendezni vágyó szerzői akarat.

A mentem, álmodtam kötetet centripetális erő tartja össze, a történetek összefonódnak, minden mindennel összefügg. Az én-elbeszélő hol egy fiatalember, hol egy idősebb férfi hangján szólal meg, ő Fliegauf ifjúkori és későbbi avatarja autofikciós keretezésben. Egy rendszerváltás környéki fiatalember karcerszervezetekben (sorkatonai, majd rendészeti) megélt szégyentapasztalatait meséli el irodalmi naivitással, némi szerelmi szál beleszövésével, ahol a másodlagos szocializáció egyéni tapasztalatai általános egzisztenciális kérdések közé keverednek, és ahol a legnagyobb kihívás: embernek maradni az én nyomait eltüntetni kívánó intézmények szorító ölelésében.

A börtönről nem lehet csak úgy beszélni. Aki volt odabenn, és kijön, és próbál egy merőben más közegben mesélni az élményeiről, nos, annak nagyon könnyen torkán akad a szó. A börtönről esetleg sör mellett lehet beszélni, de akkor is nagyon le kell innunk magunkat, és olyan közönség kell hozzá, aki a végtelenségig, szinte szolgai odaadással tud figyelni. És még ha ezt a figyelmet érzem is, még akkor is elkap hirtelen egy görcs, hogy te jóisten, miről beszélek, mi a frászról beszélek, hiszen minden szavam árulás! Minden szavam valaki másról is szól, nem csak rólam, és lehet, hogy a többi szereplő nem akarja senkinek sem az orrára kötni, hogy mi történt. (95.)

Majd megjelennek a második részt totálisan szervező vezérmotívumok, a hidroglóbuszok és az álmok. A gyermekkori emlékezet sokszor a pleasant place irodalmi toposza, menedék, titkos kert, a biztonság idealizált helye, ahol a környezet a vágyak infantilis kivetülése. Fliegaufnál a hidroglóbusz ennek a lelki és fizikai tájnak integráns része, a gép a kertben motívuma, mely a gyermeki és az írói fantázia hajtóereje, mint Nathaniel Hawthorne-nél a vasút, vagy Joseph Conradnál a gőzhajó.

Győztesnek éreztem magam, hogy íme itt vagyok, teljesül az egyik legszebb gyermekkori álmom, bent vagyok a hidroglóbuszban, és nem is kellett ennek érdekében különösen megerőltetnem magam, hanem csak úgy szembejött ez az egész. Felértünk a gömbbe, ahol nem is volt különösen sötét, de valahogyan tudtuk, hogy mélytengeri lények szellemei keringenek körülöttünk, mert a világon minden víz egy hálózat, egy övezet, egy szívizomszövet-rengés, egy éteri rezgés, egy dallam, ami valahol a múltból ered, és még mindig itt van halványan. (91.)

Az emlékezetet a nyelven belül kell működtetni, az írás, mint módszer, ezeknek az emlékeknek a szétválogatásához, elrendezéséhez kell, összegyűjteni, tömöríteni a rendezetlenséget, hogy az én hiteles és megkonstruált lehessen. Az emlékező elme evolúcióját kell megmutatni, mert az emlékezet folyton változó és öregedő struktúra, szereti saját monolitikus (változatlan) tömbjét. Ha nem így történik, az a veszély fenyeget, hogy az alkotások csupán egyes jelenségek illusztrációja marad.

A második részben az autofiktív avatar (megtestesülés) procedurális eljárás során a változások előtti világból lassan egy változás közbeni világhoz adaptálódik, mely változások először a hétköznapi életet érintik, majd magát az avatart is, aki létezőből leíró megfigyelővé válik. Az életről szóló írás mindig a halál írása is, és most egy nagyon direkt autotanatográfiát (önhalálrajz) olvasunk, mely tényleg nem való mindenkinek, de hát A Karamazov testvérek sem.

Bizarr leírásokkal teli magyar közegre adaptált spirituális weird fictiont olvasunk, mely a sci-fi, a fantasy és legkevésbé a horror keveréke, nőgyűlölet, rasszizmus, és sovinizmus nélkül. A spirituális teozófia, a Gaia-elmélet és az objektum-orientált ontológia még éppen felismerhető benne, ezen túl azonban a szerző elengedi a fantáziáját, és az olvasó kezét.

Szerintem ezek a dinók álmai, vélte a lány. Amikor több száz millió évvel ezelőtt kipusztultak, ők domináltak. Biztos, hogy nekik is volt valamilyen tudatuk. Lehet, hogy álmodtak is, és látták az embereket is, akik majdan be fogják népesíteni a bolygót. Ezek álomemanációk. Igaza lehetett, mert tény, hogy a leggyakoribb a kezesfejű volt, de láttunk mindenféle inkább rajzfilmbeli dinókra emlékeztető lényt, akiknek mintha emberi arca lett volna. […] Voltak továbbá olyan antropomorf lények, akiknek egyáltalán nem volt alsótestük, a felsőtestük pedig emberi volt, a karjaik többnyire szintén humán neoformációk, a fejük viszont igazi démoni szörnyekre emlékeztetett. (182.)

Fliegaufnál sutba dobhatjuk, hogy a szavaknak egyezményes értelmezése van, és mindenki ugyanarra gondol. A szerzőnek saját szótára van, és ha azt hisszük, az álomtest kifejezés a bikiniszezonnal kapcsolatos terminus technicus, alaposan tévedtünk, de az álompárról se higgyük, hogy bulvártéma. Jó lesz, ha egy időre elbúcsúzunk a lift, az orsó és a spiralitás kifejezések hétköznapi értelmezésétől is. Ez a spirituális weird fiction itt és most polimorf játék elbűvölően zsúfolt vizuális matricákkal, verbális visszajátszásokkal, és mentális fejlődéssel. Enyhén karikatúraszerű alakjai realizmusként hihetetlenek, szatíraként rajzfilmszerűek, rajzfilmként túlságosan valóságosak, de amit a szerző szeretne komolyan venni, ezért nekünk is ezt kell tenni.

Fliegauf a nyelv viszonylagos egyszerűsége mellett döntött, talán úgy érezte, a nyelvi komplexitás és a spirituális fikció kizárja egymást. Az én-elbeszélő stiláris megfontolások nélkül beszél, amikor a hétköznapi nyelvet hozza helyzetbe, és ezzel egy irodalmilag naiv, eredeti látásmódot hagy kibontakozni.

Ez az irodalmi naivitás teljes jogú szerzői intenciónak tűnik, tisztességesnek és koherensnek, noha időnként a nyelvi megmunkálatlanság érzetét kelti. Lehetett volna néha bonyolultabb, vagy redukáltabb, a bőbeszédűség nem mindig stiláris jegy, sokszor jelzi, éppen kívül vagyunk az irodalmon. Fliegauf nem gyakorlott irodalmi szerző, akinek régóta megvan a kényelmes füles fotelje ebben a kétes panoptikumban. Későn fogott a dolgokhoz, már kialakult világképpel, érett személyiséggel, és nincs különösebben felkészülve irodalmilag körmönfont, rutinos szövegek generálására.

Amit ő tud, az a tudással telített irodalmi ártatlanság, élet- és képzeleterő, mely drámai konfliktusok nélküli vallomást akar letenni az asztalra. Irodalmi szűrő nélkül ábrázol, nyelvezete oldott, őszinte, olyan, mint Huckleberry Finn, mikor kimosakszik, és tiszta ruhát húz.

Érhetné a vád Fliegaufot, szövege irodalmon inneni, naiv és partikuláris, mert az élményanyag átlényegítése nem történik meg, és korunk pont nem kedvez az ösztönös élményíróknak. Csakhogy sajátos világlátása éppen ezt az irodalmilag naiv következetességet kívánja meg, a szubjektum ferde síkjából való regisztrálást. Belső következetessége okán érvényes, itt nincs ellenőrizhetetlen ösztönösség, a szerző semmit sem bíz a kétes individuumra, a szöveganyag első része szociografikusan körülírható és igazolható, Fliegauf nem bizonytalan félmondatokat tud a világról.

Jogosnak tűnik, hogy az irodalomba beleférjenek a most még kívülállók is, nekik is legyen műfajuk, melyben otthon érezhetik magukat. Az irodalmi tér is állandóan tágul, noha térfogata és a súlya megmarad, akárcsak a könyvbéli Földnek, mely a Jupiter nagyságával vetekszik. Egy csomó zsáner és alzsáner kopogtat az irodalom ajtaján, itt vannak az antinarratíva harcosai, akik nem akarnak állandóan történeteket kitalálni.

Fliegauf Gergely könyve aggasztó társadalmi-ökológiai-tudati folyamatokra utal, és érvényesnek tűnik akár a spirituális weird fiction zsánerével beleszólni a nagyok dolgába, és kimozgatni a megcsontosodott formákat. Bőven van mesélni valója, az olvasók meg majd eldöntik, van-e sok mondanivalója is, és, hogy az irodalmi konvenciórendszer határait időnként túl lehet-e lépni. A kritika meg tovább gondolkozhat, Fliegauf a vitalitás létezését írta le, vagy a vitalitás drámáját.

∗

Fliegauf Gergely: mentem, álmodtam. Jaffa Kiadó, Budapest, 2022

A kritika eredeti megjelenése: amboozia.hu

Minimum ambivalens vagyok a társkereső alkalmazásokkal. Végül is, ha neked megy valaki a postán, és kiesik a kezedből a bevásárlószatyor tartalma, amit négykézláb segít összeszedni, majd megisztok egy kávét, az sem nagyon különbözik az internetes társkereséstől, csak van benne egy történet, amitől érdekesebb az egész.

A végeredmény úgyis mindig ugyanaz, akár Tinderrel kezdődött, akár nem, a vonzalom elkopik, ezért kell magas hőfokról indítani, hogy legyen idő a kifutásra. A randiappokkal szerintem ez problémás. Mindjárt a lényegre térni? Hol marad a kaland? Nem mindenkinek van olyan szerencséje, hogy egy bankrablásnál órákig feküdjön a földön egy vonzó idegen mellett, amíg a rendőrség meg nem érkezik. A szerelemben való hit hasonlít a valláshoz, direkt a racionalitás ellen dolgozik. A szerelem pedig egy túlértékelt kulturális-szocializációs termék, ami a nőket többször vezeti tévútra, mint a férfiakat. Ez saját megfigyelésem, nélkülöz minden tudományos módszertant. Nem lehet ellene küzdeni, senkit nem lehet lebeszélni róla, mert ugye ez maga a csoda.

Azért a lányok szocializációjában igen jelentős veszélyforrás, ha olyan kulturális termékekkel (mesekönyvek, könyvek, filmek) találkoznak, amelyek azt sugallják, a szerelem integráns része a bántalmazás, a passzivitás, az elfogadás (feltétel nélküli szeretet), és a ragadozók idealizálása. Gondoljunk A szépség és a szörnyeteg című alkotásra. A feltétel nélküli szeretet mérhetetlen energiaelvonást, az energia rossz irányba történő elfolyását eredményezi, az egyik legnagyobb veszély, ami a lányokra leselkedik. A feltétel nélküli szeretet tartogassuk inkább a szüleinknek és a gyerekeinknek, úgyis olyan nehéz munka szeretni őket. A The Tinder Swindler című dokumentumfilmben, pont erre a rajzfilmre hivatkozik az egyik áldozat, elmagyarázva nekünk nézőknek, milyen szerelem-narratíva dolgozik a fejében. Világos lesz, mi vezetett oda, hogy egy fekete öves manipulatív csaló áldozata lehessen. Három nő narratíváját halljuk, de a valóságban sokkal többen estek áldozatul a Tinder csaló néven elhíresült pszichopata szemétládának, Simon Leviev-nek (1991). Mind a három nő traumatizált áldozat, ez nem kétséges, azonban a végeredményt nézve, tehetünk néhány megjegyzést.

Az első megszólaló áldozat Cecilie Fjellhøy lelkesen meséli, milyen fontos az azonos érdeklődési kör. De mióta azonos érdeklődési kör egy tengerpart, vagy egy kellemes vacsora? Ezen az alapon a fél világgal találkozhatnánk, Oszama Bin Laden is biztosan kedvelte ezeket. Cecilie Fjellhøy és Pernilla Sjöholm – a másik megszólaló áldozat – szájából a továbbiakban is olyan elképesztő mondatok hangzanak el, mintha a drégelypalánki öt napos íráskurzus után elmesélnénk, most írjuk első Nobel-díjas regényünket.

 A csajok..

A nők által elbeszélt retrospektív narratívák hatalmas akadályt jelentenek a megértésben, főleg abban a fénytörésben, hogy kevés önreflexív megnyilvánulásuk van, amikor visszatekintenek a történtekre, mert csak a sírás nem elég. "Ezek után sosem leszek a régi" – mondja Cecilie, a norvég áldozat. Talán ez a legjobb, ami történhet veled, mondhatnánk. "Mintha egy filmbe csöppentem volna", mondja. Igen, egy romantikus filmbe a gazdag ifjúról és a szegény lányról, de csak egy valaki nyerhet, és az nem te leszel.

"Az, hogy hozzá tartozom, a legjobb érzés a világon", mondja szegény. Milyen emberi kapcsolatai lehettek eddig, ha egy pár napja megismert, minden felé irányuló valódi érdeklődést nélkülöző kapcsolatot ennyire magasra értékel? Ha valaki ezt mondja egy kölcsönösen kielégítő, jó ideje tartó kapcsolatban, teljesen rendben van, két hét csetelés és hangüzenet után nem annyira. "Ami köztünk van, az komoly", mondja, és ha néző ekkor nem húzza föl a szemöldökét, akkor sosem. "Úgy éreztem, ismerem" – mondja Cecilie pár nap után. Itt már a szemöldök felhúzásnál több kell, az értelem, ami egyelőre csak a nézőben van. Amikor a "Mennyire szerettem Simont" jön, már meg sem lepődünk, de azért a néző kezéből ekkor esik le a kávéscsésze a betonpadlóra.

Nem állhat mindenki mellett egy pszichomókus, aki megkopogtatja a vállát és azt mondja, "Figyelj, nem őt szereted, hanem a saját vágyálmaidat, amit pont most vetítesz ebbe a nyikhajba", mert ekkor megkérdezné, mit mondtál tulajdonképpen, úgy, hogy inkább hagyjuk. Nagyjából egy hónapja ismerték egymást, és kétszer találkoztak.

Jelenet a dokumentumfilmből

Ha nevetségességig viszem az önkényes kategória alkotási szenvedélyemet, azt mondom, kétféle habitusú ember(nő) van, ebben a heteronormatív, patriarchális mátrixban, az euroatlanti kultúrkörben. A szabályos és a szabálytalan. A szabályos az első randevú másnapján nem kíséri el üzleti útra Tinder ismerősét, nem létesít vele szexuális kapcsolatot, hogy másnap reggel feltegyék az első hazatartó gépre. Nem vesz Valentin napra ajándékot, és nem puszilja meg a férfit egy videó kedvéért sem, főleg, ha meg sem kérték rá. Lawrence Durrell Alexandriai négyesében egy Mountolive nevű fickó szakít egy nővel, mert az megérinti a tarkóját nyilvános helyen. Igaz, ez a harmincas évekbeli Egyiptomban történt, nem a kifinomult Európában. Nem mindenkinek van olyan szerencséje, mint Pataki Áginak és a férjének, akik találkozásuk másnapján már együtt éltek, és a mai napig boldogok. Cecilie Fjellhøy története a Tinderen megismert álomférfivel nem Bali homokos tengerpartján mezítlábas esküvővel ért véget, hanem a pszichiátrián.

Pernilla Sjöholm, a második megszólaló áldozat a – Barát szorult helyzetben – narratívát használja a Tinder svindlerre, valószínűleg azért, mert a férfit alacsonynak találta, és nem tetszett neki. Pár centin múlik a szerelem? Nagyon heroikus. Cecilie-hez hasonlóan gyors fraternizáción esett át, röpködnek a szerelem, ismerem, barát, hiányzik szavak, melyeket helyénvalónak tartott pár hetes online ismeretség után. Akkor ezek a szavak átmentek valami rapid féregjáraton? Ezek szerint Simon Leviev alias Shimon Yehuda Hayut izraeli fiatalember is ismerte a szavak féregjáratát, mert amikor pénzt csalt ki, gyakran használta a "Mellettem álltál a legnehezebb pillanatokban" mondatot, amit még Hemingway sem merné leírni. 

Az ember azt gondolná, ennek a mondatnak csak akkor van értelme, ha valaki az általános iskolai osztálytársának segít vakbélműtétre gyűjteni, akivel harminc éve barátok. "Simon a barátom, hogy tehetett ilyet?" "Fontos nekem, megszerettem" – mondja Pernilla, nekünk meg röhög a még bent lévő vakbelünk. A kávéscsésze akkor esik le másodszor, amikor azt mondja a lebukás előtti percekben: "Csak most az egyszer légy őszinte velem, elvesztettem mindenemet." Igen, ilyenkor szoktak mindent bevallani a pszichopaták.

Ayleen Charlotte talán a legtalpraesettebb áldozat, narratívája nem a kétségbeesésre és a kesergésre fókuszál, meg a romantika kifeszített gyöngyvásznára, hanem a turpisságra. Visszaszerezni pénze legalább egy részét.

Elkapták

Az esetet utánkövetve, nagyon ismerős dinamikákkal találkozunk. Simon Leviev aktuális barátnője természetesen nem hiszi el a sok csúnya dolgot, a sok csúnya néninek. Ő kivételes, nála másképp lesznek a dolgok, őt nem verik át ő a Kivételes Hópihe Szindrómában szenved, Simon Leviev meg perli a dokumentumfilmeseket, ő nem cégéres gazember, hanem egy srác, aki csak ismerkedni akart. Majd ha szabadlábon lesz, ajánlom, menjenek el a barátnőjével egy ismeretterjesztő kurzusra, és amikor Ockham borotvájáról^* lesz szó, jegyzeteljenek.

Simon Leviev alias Shimon Yehuda Hayut karaktere is megérne pár keresetlen szót, de tartom magam ahhoz, hogy ne az elkövető indítékait keressük, ne rá fókuszáljunk, hanem az áldozatokra. 5/4

^{* Mindig a legegyszerűbb a lehetséges legjobb magyarázat. Aki csalónak látszik, az csaló William Ockham (1285-1347), angol teológus, filozófus)}

^{Netflix produkció, magyar felirattal}

Mintha kicserélték volna D. Tóth-ot. Bírta a szemkontaktust, nem volt idegesítően és közhelyesen decens. Mennyivel nézhetőbb volt a műsor.

Van két meggyőződésem. Az egyik, hogy mindenki tud írni. Különbség író és nem író között, hogy az egyik ír, a másik meg valami mást csinál. A másik, hogy a kicsivel több, mint hét milliárd ember közül minden második színészi tehetség, csak a filmipar közelébe se megy. Nem azért mert nem akar, hanem mert neki is másfelé van dolga. 

A Fekete madár az Apple Original produkciója, de nemcsak a sztori miatt jó – persze az is ütős –, hanem a színészi alakítások miatt. Valami elképesztő. Ilyen nincs. Nádas Péter után szabadon, honnan az anyjuk valagából rángatták elő ezt a Taron Egerton-t, meg ezt a Paul Walter Hausert? Mondja már meg valaki. Rendben van, játszottak már más filmekben, sorozatokban, és onnan. Mintabefogadó vagyok, nekem minden rendkívüli alakításnál meg kell néznem, tényleg igazi színész-e valaki. Amikor a Beszélnünk kell Kevinről-t láttam, be kellett írnom a Google keresőbe Ezra Miller (Kevin) nevét, hogy ez tényleg színész, vagy kivették egy fegyházból, hogy eljátszassák vele a szerepet. És bár legalább háromszor utánanéztem Choi Min-sik-nek is, egyáltalán nem vagyok száz százalékig meggyőzve, hogy ő egy dél-koreai színész. Nem hiszem el, hogy az Oldboy (2003) és a Show  the Devil (2010) pszichopata gyilkosa a dél-koreai Nemzeti Színházban Shakespeare-t játszik. Itt Paul Walter Hausert (Larry Hall) kellett megnéznem, ez a fószer nem lehet színész. Vigyáznom kell, hajlamos vagyok már sorozat közben mindennek utánanézni, a fent vázolt okok miatt, így viszont a varázs megtörik, nem ajánlom senkinek. Menet közben interjúkat, beszélgetéseket nézek a Youtube-on, mert biztonságban kell magam érezni, ezek tényleg rendes, jóravaló emberek, akiknek színész a foglalkozása.

Visszatérve a sorozathoz, van egy bizonyítatlan eset, Larry Hall (Paul Walter Hauser) kislányokat gyilkol, majd feltehetően elássa őket, csak a zsaruk nem tudják hova. Ezt kellene James Keene-nek (Taron Egerton) megtudnia a börtönben Larry-től. Nem a gyilkosságokról szól, hanem egy bizalmi viszony kiépítéséről, és még azt is be merte vállalni a forgatókönyv, hogy a valóság talaján maradjon, ami nagyon bátor tett volt, és nem vett el a film élvezetből szinte semmit. Paul Walter Hauser Larry-ként (gyilkos) egészen elképesztő. Taron Egerton is baromi jól csinálja, minden mimikáját, gesztusát, szemöldökemelését, nézését tanítani kéne a Gór Nagy Mária színitanodában, ha még működne. Vannak férfiak, akiknek valamiért több oktávval magasabb a hangja a szokásosnál, ezt egy barátom "Sose b*sztam" hangnak szokta nevezi. Infantilis fisztulahangról van szó, nem hang- és testszégyenítés akar lenni, hanem egy sorozatkarakter értelmezése. William Styron így ír egy hasonló típusról egyik könyvében: "kamaszos fisztulahangja illett teste rengő tál kocsonyájához". Ezt a benyomást erősíti Larry figurája, aki ezzel a hangképzéssel hozza legjobban ezt a degenerált figurát. Nem tudom, saját innováció vagy rendezői, de zseniális. 5/5

A sorozat megnézhető:  videa.hu (fogaskeréknél be kell állítani a feliratot)

/

A Mulholland Drive (David Lynch, 2001) megnézése óta engem Los Angeles-szel helyzetbe lehet hozni, két teljes hét, egy kockás füzet ment el értelmezéssel, jobban ismerem a város térképét, mint a helybéliek, a végeredmény mégis a nullával egyenlő.

David Lynch előkotorta a régi forgatókönyvet, átnyújtotta Damien Chazelle-nek, aki megrendezte a Mulholland Drive nézőbarát változatát, a Kaliforniai álmot. Vannak filmrendezők, akik világot teremtenek és vannak, akik ügyesen variálják a már meglévőt. Damien Chazelle animátorként egyszerre mozgatja a zene, a mozgás és a dialógus szentháromságát, szépek a ruhák, és nincsenek benne sivár foglalkozású emberek.

A művészet derivatív, de időnként újat mond. Nem pont a musicaltől várnám ezt, de valamiben azért meglepett. Nem abban, hogy új kontextusba helyez régi kulturális képzeteket, filmes reminiszcenciákat, mint a Casablanca, Haragban a világgal, benne az art deco-s Griffith Obszervatórium Los Angeles tetején. Nem tudom hányadik generációs musical a Kaliforniai álom, de az igazi musicalekben állítólag nincsenek prózai betétek, szerencsére ebben vannak. Azért szerencse, mert a Cherbourgi esernyőkben azt is énekelve kérdezik egymástól, beborult-e az ég.

A Kaliforniai álomban nem kínos, hogy felnőttek énekelve beszélnek, mert interaktív, én is felidézek valamit a régi filmélményeimből, szóval ez egy érzelmi dolog is. A musical a fény játéka, mert a Föld egy szánalmas és nyomorúságos majomház, ezért a világ aranytengelyére néha fel kell húzni valamit, ami a csillagokra emlékeztet. Ezt az illúziót a musical vállalja magára, mert nem lehet, hogy a csillagok háborúzzanak. A musical a fény metamorfózisa, vörös riasztás az emberi élet nyomorúsága ellen, segít elhinni, nem élünk teljesen elidegenedett világban. Az idegen civilizáció sincs ám olyan messze, ebben a filmben is ott vannak, világoskék színű medencébe ugrálnak ruhástól, úgy hívják őket, hogy felső-osztály. Soha sem fogjuk közelről látni, tényleg ugyanolyanok-e, mint mi, földi halandók.

A musicalek és a filmek szerelmi kapcsolatokon keresztül mutatnak meg valamit az emberi életből, mert a szerelem és a szexualitás intenzíven kapcsolódik a  transzcendenshez, halálhoz, az identitáshoz, a "Ki legyek és hogyan éljek" kérdéseihez, és mindig a fénynél kötünk ki, mert a fényből ered az egész élet és a kultúra minden szeglete. A pillantások milliárdjai, amellyel megsokszorozzuk a létünket a híressé válás akarásában. Ez is a fény játéka. Ezt a fényt akarja foglyul ejteni Mia Dolen (Emma Stone), a film főszereplője. 

Hat évet fog át a történet. Los Angeles forgalmas színpadán próbál két ember, Mia és Sebastian (Ryan Gosling) boldogulni a  művészettel, szerelemmel és dönteniük kell, hagyják-e, hogy elsodorja őket egymástól az élet.

Jelenet a filmből 

Jól startolnak jó irányba. A női szereplő Emma Stone egyszerre hasonlít Michael Jackson-ra és Anne Hathaway-re, de ettől még helyes. Története hitelessé van téve, semmi bedobós külső, van kellően alátámasztott előélet az iszákos nagynénivel, akitől elörökölte a színjátszás szeretetét, azaz nem a semmiből jön. A szépség már-már transzcendens élményét a filmművészetben keresi, és el is hisszük neki. Lehet ezt a felkavaró formát, a szép esztétikai minőségét olyan majomházban keresni, amit filmiparnak hívnak? Persze, hogy lehet.

A Mulholland Drive-ban Naomi Watts jár castingokra, már az első másodpercben lehet tudni, hogy igazán jó. Persze, ő Naomi Watts, és így könnyű. Emma Stone castingjai is ütősek a Kaliforniai álomban, persze, ő Emma Stone. Normális csaj, még nincsen teljesen kész, ezért is izgalmas. Színészet és drámaírás a két műfaj, amiben sikeres szeretne lenni, azonban egy iránykorrekció után belefásul a próbálkozásba, és a mizöri-indexe magasra szökik. Ryan Gosling (Sebastian) a nem verbalizálhatóért van oda, a free jazz felkavaró élménye hat rá, ez alá szeretne infúziós állványt tolni, és saját klubot nyitni.

A film szerelemkoncepciója meglepő. Musical, és mégsem hányingerkeltő, mert a szereplők között valódi intimitás és kölcsönös sebezhetőség van, ami a romantikus szcénából éppen hogy hiányzik, mert ott mindig a pszichológiai csapda van szerelemnek álcázva. Az önfeltárás a cél, és a másik valódi megismerése. Megnyílás, nem csak érzelmi ventilálás. Nincs projektív identifikáció, de a másikkal való teljes összeolvadás sem.

Emma Stone nem érzelmi segéderő és nem közérzetjavító segédeszköze egy férfinek. Itt nincsenek trubadúrok, és nincs a nem létező női princípium, ami szenvedélyesen egyesül a szintén nem létező férfi princípiummal, hogy majd a hatalmi különbségek idővel felüssék fejüket. Normális emberek egy nem normális városban, akikre normális mennyiségben hat a külvilág, egészséges libidóval rendelkeznek és normális mederben is tartják. Mind a ketten a másikat látják jónak, de mind a ketten a másikba is vetítik saját félelmeiket is. 

A szerelem a legkisebb közösség. Két felnőtt ember között a legtöbb, ami történhet, a személyiségfejlődés előfeltétele, meg az öröm öntőformája, mert kapcsolatunk lesz a dolgok végső forrásával. Megismerjük és megértjük a múltunkat, mindennek értelme lesz. Két egyenrangú, autonóm ember találkozik, akik nem azért szeretnek egymásba, mert ugyanaz a dolog érdekli őket, nem a véletlenen múlik, nem azon, hogy "jókor voltak jó helyen", hanem a közös habitus: a világhoz való hozzáállás. Ugyanaz a lendület hajtja őket, és azonosak a reményeik.

Mia és Sebastian kapcsolatából hiányzik két elengedhetetlen összetevő, amitől valódi szerelem lehetne. Nem tudják kialakítani saját ökonómiai rendszerüket és nincs közös jövőre vonatkozó tervük. Ez van, a fényt is be kell keretezni. Az álmokat megvalósítani áldozattal jár, és minden csillagfényes éjszaka után eljön a reggel. Elkönyvelt veszteségekkel is lehet boldogan élni, vagy ahogyan García Márquez írja, szerelem nélkül is boldog lehet az ember, sőt, a szerelem ellenében is.

Azt írta valaki, hogy a narcizmustól mentes fájdalom lehet csak valódi áldozat. A film végén egy katartikus jelenet olyan atmoszférát teremtve mutatja ezt meg, hogy csak nézünk, mint a moziban. És mennyire jó volt Nemes Takách Kata és Zámbori Soma magyar hangja. 5/5

KALIFORNIAI ÁLOM (La La Land), 2016. Damien Chazelle (Teljes film: videa.hu)

∗ 

A filmben felbukkanó újrahasznosított elemek

1. Lány a szomszédból: Unalmas kisvárosból jött rendes lány, mackó alsóban, lófarokkal. Már majdnem feladja, amikor nagy nehezen, első szóra enged a nyomásnak, és tesz egy utolsó próbát, a vesztesek nyugalmával. 

2. Ellenszenvből szerelem: Többször egymásba botlanak véletlenül a többmilliós megapoliszban, kellemetlenkednek egyet, továbbállnak, majd nem tudnak egymás nélkül élni. 

3. Közeli családtag kéretlenül szeretne sínre tenni egy életet: be akar mutatni valakit, ki akar takarítani, a gázcsapot szeretné elzárni, és lejjebb venni a bojlert. Rendszerint a főhős anyja vagy a nővére. 

4. Egymástól függetlenül látott filmélmény közös megnézése: soha nem jön össze, mert vagy másik filmet tesznek a gépbe, vagy elszakad, vagy tűzriadó lesz, vagy el is szakad a tekercs és tűzriadó is lesz. Az elmaradt program helyett sokkal jobbat fognak csinálni. 

5. Valamelyik fél már jár valakivel: de félszívvel van jelen, mert az esze máshol jár. Lelkétől távol eső beszélgetéseket kell végighallgatnia mosolyogva, de végül szakadó esőben gyalogol vagy szalad, hogy megkeresse azt a másikat, aki éppen otthon egyedül a lepukkant konyhájában teát főz.

Van az irodalomnak egy gazdagon termő ága, amit autofikciónak neveznek. Érdekes műfaj, a valóság és a fikció határán egyensúlyozó irodalmi szövegek gyűjtőneve, ahol a valóság azt jelenti, a szerző felvállalja, hogy amit a közönség olvas, az a szerző személyes életén nyugszik, biografikus ihletettségű, de fikció, azaz kitaláció is van benne. Rizikós egy műfaj, a szerző énje meztelenül áll a nyilvánosság előtt.  Van-e bátrabb szerző náluk?

Az autofikcióból néha filmsorozat lesz, vagy forgatókönyv, ami nem elvesz az alapanyagból – mondjuk a belőle készült könyvből –, hanem hozzátesz. A Csajok című generációs sorozat Lena Dunham (1986) életére alapozott forgatókönyvből készült, amibe pár éve egyszer belekezdtem, de azonnal véget is vetettem a mókának, mert nem elégítette ki a konform szépségideált számon kérő végtelenül rosszhiszemű igényemet, pedig ekkor már sok-sok éve ismertem a témát és az irodalmat, a női szépségre vonatkozó feminista elméletekből.

Lena Dunham (Hanna Horváth). Szerintem a 21. század egyik legnagyobb filmművésze (lesz).

Ki ez a ronda csaj, kérdeztem magamtól, és kerestem egy másik sorozatot. Ma már tudom, az a bizonyos csaj Lena Dunham, az amerikai autofikciós irodalom fenegyereke, egy nagyon okos és tehetséges író, színész és rendező, aki az egész sorozatot írta, játszotta és rendezte, és átformálta a gondolkodásomat saját testemmel kapcsolatban is, pedig a Csajok szereplői nem az én korosztályom, az anyukájuk lehetnék, ami elég abszurd. Nem, nagyon abszurd.

A sorozat hat évadon át követi a csajok, és a hozzájuk közelálló fiatalemberek életét. A közöttük lévő viszonyrendszer igen instabil, semmi sincs bebetonozva, a status quo állandóan változik, egyvalami azonban állandó, ezek a fiatalok autentikus módon szeretnének élni, a felnőttségbe akarnak hazatalálni, de a társadalmi terhek viselése nem olyan könnyű, mint amilyennek elsőre gondolják, ezért a forgatókönyvet az életükről folyamatosan át kell írniuk, és mindig újra kell kezdeni mindent.

Életstratégiájukat saját vágyaikra alapozzák, ezért folyamatos konfliktusok születnek. Állandóan két kérdést tesznek fel maguknak: "Mit akarok az élettől"? és a "Mit akar az élet tőlem"? Még nem tudják, a második kérdés sokkal fontosabb.

Hannah (Lena Dunham), Jessa (Jemima Kirke), Marnie (Allison Williams), Shoshanna (Zosia Mamet) és Adam (Adam Driver) Brooklynban élnek és dolgoznak, már ha találnak munkát. Mind a négy lány egyetemet, főiskolát végzett, de a munka világába bekerülni így sem könnyű. Adam kivételével azért mindenki próbálkozik.

Adam Sackler (Adam Driver)

A Csajok a legtrendibb társadalmi problémákról beszél, ezt persze más sorozat is megteszi, óriási a konkurencia. A Csajok abban utolérhetetlen, hogy dekonstruál egy csomó magától értetődő dolgot, amit szinte észre sem veszünk. Ott van például az életközösség, mint olyan. Nem feltétlenül bináris alapon mutatja be, férfi, nő, gyerekek, inkább az alternatívákra koncentrál.

Hannah például az expasijával Elijah-val (Andrew Runnels) lakik együtt, aki coming out-ja után is jól megfér a lánnyal. Minden szereplő rendkívül őszinte, elsősorban saját magához, mintha ez lenne az Y vagy a Z generáció tokenje, emblematikus megkülönböztető jegye?

De a sorozat legnagyobb teljesítménye Hannah Horvath karaktere. (Nem tudjuk meg, hogy a számunkra ismerős magyar vezetéknév hogyan kerül képbe). A huszonöt éves, írói becsvággyal rendelkező enyhén túlsúlyos, jelentés nélküli ruhákat viselő lány senkinek sem akar megfelelni saját magán kívül. Szépnek, okosnak és vonzónak gondolja magát, és igaza is van. Szellemes, eredeti és egészségesen önző, ezért a nárcisztikus és a pszichopata jelzőket is rendre megkapja a barátaitól, akik viszont nem tudnak egészséges határokat húzni a külvilág és önmaguk közt, ezért mindegyik Hannah-ra vetíti saját lelki nyavalyáit.

Szép lassan azonban mindenki családi hátterét megismerjük, és megértjük a mérgező  dinamikákat, és más defektjelenségeket is. Hannah saját testéhez való viszonya roppant felszabadító, mert bár önreflexív, és egy kicsit sem szégyelli, semmilyen gátlása nincs, úgy szívja ki az élet velejét, ahogy neki tetszik. Nem takargatja magát, bátran húz short-ot, haspólót, és nem túl trendi szetteket. Lena Dunham-nek azért kellő bátorságra volt szüksége, hogy a nézők felé minden további nélkül reprezentálja a testét szex vagy éppen fürdés közben. Kapott is érte hideget, meleget a nézőktől, viszont roppant felszabadító a befogadóra nézve.

Jelenet a sorozatból

Hannah nem kifejezetten romantikus alkat, bár őszintén szerette Adam-et, nem kellettek neki barátnőkkel átsírt éjszakák, hogy felépüljön a traumatikus élményből, megtanult vele együtt élni. A továbblépések nagymestere. Lena Dunham olyanra írta saját figuráját, hogy kifejezettem reflektálni tudjon a nők helyzetére, ezért társadalomkritikus, azaz női szerző női látásmódját közvetíti, nincs jelen az a bizonyos férfi tekintet, amivel a nőket szokták tárgyiasítani a kamerán keresztül. A kortárs feminista tapasztalatok eredményeit a populáris nőábrázolásban remekül használja fel, az általa használt szubverzív (felforgató) technikák alkalmazása a társadalomkritika egyik eszköze. Ez az, ami hiányzik a magyar filmekből és sorozatokból.

Minden szereplő egyéni, végletesen hiteles, árnyalt karakter, és még egy kvázi rezonőr szereppel is megfejelte Dunham, Ray (Alex Karpovsky) személyében, akinek nagyon úgy néz ki, ott lapul a zsebében a bölcsek köve, ő az egyetlen szereplő, akibe nem lehet belekötni, csak ha nagyon akarunk. Adam figurája majdnem annyira érdekes, mint Hannah-é, és nem mellesleg, ebben a sorozatban figyelt fel rá az amerikai filmipar. Temperamentumos, harsány, reflexív és végtelenül tehetséges. Egyszer azt mondja: "Írtam egy haikut a plafonra". Nekem ilyet mondana egy férfi, kifeküdnék. Miért tartozik Adam Driver a világ legjobb színészei közé? Nézzük meg a 6. évad utolsó előtti részének pár percét, azt a bizonyos éttermi jelenetet. (A trailer alá feltettem, de nincs hozzá magyar felirat, sorry.)

A 6. évad végére persze majdnem mindenki megtalálja a neki való utat, és egy kicsit jobbnak bizonyul korábbi énjétől, valamint megtanulja, hogy az elemi erejű igenek érdekében meg kell tanulni mérhetetlenül sok nemet mondani. A magyar hangok is zseniálisak, Földes Eszter, Pálmai Anna, Tarr Judit, Gáspár Kata, Radnai Márk, Kovács Lehel, és a többiek. Nagyon megérdemelte 2013-ban a Golden Globe-díjat. 5/5

A film Bechdel-tesztje pozitív

Csajok (Girls), sorozat 2012-2017 HBO Max, szinkronizált

Amikor valaki kortárs képeket akar nézegetni, elmegy egy kiállításra. Ott a spektátorban valaminek történnie kell,  jó esetben direkt azért megy oda, hogy történjen valami. Amire a legjobban szüksége lesz, az a ráhangolódás képessége, amiből a világon a legkevesebb van. A kép nem neki, a spektátornak fog szólni, és ez elég rosszul érinti majd. Semmi sem róla szól  majd, de a befogadás során sokat megtudhat önmagáról.

Száva Imre hentesmester egy nap azzal a kényelmetlen gondolattal ébredt, hogy az életének nincs semmi értelme. Érezte, hogy izzad. Minden jelentős eseménnyel a feleségéhez fordult.

Mi az életem értelme anyukám, kérdezte tőle három harmincötkor. Felesége a másik oldalára fordult, megszokta már az ilyet. Az időjárás miatt vagy ilyen, ezt hozza ki belőled. Tényleg esett, az a hajnali csendes fajta. Mindig mondani kellett neki valamit, hogy megnyugodjon. A nagyobb ünnepeket végig aludta, olyankor nem kérdezett semmit. A feleségének sosem jutottak eszébe ilyen dolgok, aludt volna, ha hagyják. A kevésbé jelentős kérdésekre könnyebb volt válaszolni. Elzártad a gázt? El, felelte ilyenkor az asszony és fordult egyet. Hat negyvenkor szólalt meg az ébresztő, Száva Imre megborotválkozott és elindult a munkába. Nem sok ideje maradt, hat kiló véres marhaszív várta, hogy kitegyék a pultra.

Fehér csempével kirakott húsboltban dolgozott. Ha valaki venné a fáradságot és feltöltené vízzel, úszómedence is lehetne, a könnyebb fajsúlyú húsáru lassan emelkedne fel, talán a tüdő, mert az szivacsos, a májak cafatosan lebegnének egy darabig, majd egészen lesüllyednének. Ilyen dolgok jártak néha a fejében, de aztán mindig arra gondolt, elég lesz a hülyeségből és dogozott tovább.

A sarki bolt legalább negyven éve szolgálta a vevőket, már Száva Imre is itt töltötte az inas éveit. Délután mindig nagyobb volt a forgalom, ezt szerette jobban, ilyenkor nem jutott idő a gondolkodásra, villámgyorsan csavarta zsírpapírba a hentesárut, égett a keze alatt a munka, és bár az üzletben tilos volt az alkohol, megtalálta a módját, csak éppen annyit, hogy jókedve legyen. Sok vevőt név szerint ismert. Kezét csókolom Marika, Jó reggelt főorvos úr, mondta ilyenkor és valahogy eltelt az idő. Egy nap azért történt valami. Reggel felhúzta a fehér hentes köpenyét, amit a felesége szokott kimosni, kivasalni, és kitett öt kiló friss sertés combot. Adminisztrált is, ez a munka legalább olyan fontos, mint a kiszolgálás, ha nem fontosabb, és kiment a bolt elé, hogy a megállító táblát a bejárathoz közel, a járda közepére tegye. Sokszor kiment a fejéből, de most nem. A diákok fejhangon vihogva, egymást túlkiabálva, összeverődve iparkodtak a reggeli forgalomban.

JCDecaux Álljon meg egy novellára, 2018. Pocket zsebkönyv és az Aethenaum Kiadó Álljon meg egy novellára című kötetében jelent meg. 

A csinos nők mindig a gyengéi voltak, az elsiető lányokon gyakran felejtette a tekintetét, nem szólította meg őket, de sokszor a nézés is elég. Néha nem bírt magával, nem bírta ki, hogy ne mondjon valamit, úgy érezte, szinte provokálják, de ma nem szólalt meg. Két lány a többiektől kissé leszakadva közeledett, ráérősen haladtak, mind a kettőnek hátizsák húzta a vállát, elképzelhetetlenül vékonyak és magasak voltak, szikrázott hajukon a reggeli napfény. Nem Száva hentes ízléséhez voltak kimérve, de azért őket is megnézte. Már éppen a kilincsért nyúlt, amikor megszólalt a hang, csak egy szó volt, minden indulat nélküli, a mester a hangos forgalom ellenére is meghallotta. Disznó. A közelebbi lány mondta, amikor elhaladt a hentes mellett. Hirtelen nem tudta, neki mondták-e, de valamiért úgy gondolta, igen.

A lány után nézett, az meg kissé oldalra hajtotta a fejét miközben a haját egy fejmozdulattal egyik válláról a másikra dobta és haladt tovább. Miért mondták volna neki, gondolta, nem adott rá semmilyen okot. A lányok messze jártak már, nem is tudott volna mit mondani. Egész nap nem ment ki a fejéből ez az indulat nélküli szó, és ami reggel még enyhe zavar volt, délutánra kifejlett nyomásként nehezedett a szívére. Úgy érezte, megalázták.Este, amikor hazament, a felesége nem kérdezett semmit. Le ne ülj, mert hülyét kapok, ez azért mindig kiszaladt a száján. Feleslegesen, mert Száva Imre ugyanannyira szerette a tisztaságot és a rendet, mint ő. Nem tudsz semmit az életről, mondta a feleségének vacsora közben anélkül, hogy felnézett volna. Mert te tudsz, mondta az asszony, és lenyelte a rántott hús darabot. Leültek a tévé elé, most már megnyugodva. Mi az, hogy sín citi? Fene tudja, válaszolta a felesége.

∗