Kemény könyvére az első nyomás után várni kellett, közben mindenki erről beszélt. Mindenki, akit érdekel a kortárs szépirodalom, és gyaníthatóan egy kicsit azon túl is. Nomen est omen, Kemény Lili írt egy kemény könyvet. Már a neve olyan, mint egy vadnyugati fogadó tulajdonosáé, ő veri csapra a sört, és egy kicsit mindenki tart tőle.

A Nem kortárs kulcsregény, miközben nem is regény, hanem autofikció, amelyben majdnem mindenkit be lehet azonosítani, noha nem mindenkit könnyen, egy sor szereplőnek álneve van, érthető okokból. A könyv címe ambiguous; mert mit jelent az, hogy Nem? Jelenthet habituális nyelvi gesztust: nemet mondok rátok, akik úgy viszitek szátokban a polgári ethoszt, mint anyamacska a kölykeit, de jelentheti az emberi faj nemi megosztottságát, sőt, egyszerre mindkettőt, arról nem beszélve, hogy ez a rövid szócska a világ egyik legfontosabb szava.

Kemény Lili (1993) költő, filmrendező, író, Kemény István kortárs szerző és Szirmay Ágnes dramaturg, kritikus, műfordító, író, nagyobbik gyermeke, aki a fogantatása pillanatától rendezi narratívába életének bizonyos részeit, ami nagyjából a húszas évei végéig tart. Így kezdi:

Prágában fogantam, ahol anyám az ösztöndíjából tartotta el apámat. Egy magyar szakos doktorit és egy jól induló tévériporteri karriert hagyott félbe gyors egymásutánban, hogy káprázatos lánygyermekkel láncolhassa magához kiszemeltjét, a korszakos jelentőségű szentimentális költőt. (7.)

Ebből a részletből is látszik a szöveg fikciós volta. Nem azért, mert Kemény Lili nem mond igazat, hanem, mert ez nem az igazság. Mi van például, ha Ági (így hívja az anyját) mondta így, mert jól hangzik? Az autofikcióban mindig fennáll a narcizmus, a banalitás és a kényszeres őszinteség kockázata, de mindig az a lényege, hogy valaki miként éli meg, ami vele történt. Nem véletlen, hogy Kemény nem regényt írt, a regény epikus műfaj, Kemény viszont a líraiság megszállottja. Hibrid könyv: vallomásos irodalom, melynek gyökerei Szent Ágostonig és Rousseau-ig nyúlnak vissza? Vagy memoár, mely fél szemmel az utókort figyeli? Nem tévedünk nagyot, ha önelemző önéletírásnak vagy autofikciónak hívjuk, mely középpontjában a szerző személye áll, aki saját fejlődési folyamatát rögzíti. Majd harminc év kortörténeti dokumentuma, amit a szerző esettanulmánynak hív.

Hét egységre bontható ez a formailag nem különösebben strukturált könyv: korai évek, gimnázium, egyetem (Színház- és Filmművészeti Egyetem), Sipos Balázs, D., Dán Mikes és a Színmű hallgatók általi elfoglalása 2020-ban. A szöveg egyszerre mozgat érzelmi és intellektuális szálakat, oszcillál a különböző részek között, amelyek folyamatosan reflektálnak egymásra. Miért három férfialak köré épül egy idő után a narratíva? Mert a szerelem nagyon intenzív állapot, folyamatosan a „Ki vagyok én?” kérdésére keresi a választ, állandóan a másik szemével tekint önmagára, és nem is csak férfiakra fókuszál, a világegyetem mestereire is, melyek megváltoztatták a narrátor életét és művészetfelfogását: tanárok, szociológusok, írók, irodalmi alakok, gondolkodók, filozófusok, filmrendezők, filmek, és világos, Keményt nem az iparosok érdeklik.

A narrátort ugyanúgy hívják, mint a könyv szerzőjét. Műveltsége, önreflexív mivolta szubkulturális jellegű, azt jelenti, hogy kevesen értik. Otthon nyilván értik, hisz az egész habitusa tőlük származik; ismerik a társadalmi-művészi státuszokért való kérlelhetetlen tülekedés szabályait, melyek értékesebbek mindennél. Ő a kapitálissal írt Káprázatos, akivel korán elhitetik, hogy zseniális, aki ha odaszarik valamit a papírra, akkor is jobb másoknál. Nem tehettek volna rosszabbat vele, hiszen innentől képzelt nagysága determinálja, és a bukása kódolva lesz, amikor le akar majd jönni a szerről – Különleges Hópehely Szindróma –, elvonási tünetei lesznek. Ez a családi dinamika és a középiskolás évekre vonatkozó Tom Wolfe-szabály működik: középiskolás korunkban betagozódunk egy társas körbe, eldől, melyik személyiségtípus lesz a szövetségesünk, melyik az ellenfelünk, és talán egész életünkben ez a szembenállás határozza meg a felnőtt életünket. (Erről lásd David Brooks A társas lény című könyvét. Libri Kiadó, Budapest, 2013.)

Markó napi cselekedetei adták az elbeszélés gerincét, mégpedig olyan értően elhelyezett hangsúlyokkal, hogy a külső szemlélő felől napnál is világosabb legyen, hogy Markó engem akar, de én, bár az élet más terepein szinte riasztóan éleslátó vagyok, szegény fiú félénk vonzalmát egyszerűen nem tudom észrevenni. (29.)

Azzal foglalkozik, amivel a szülei: ír és gondolkodik, vagy gondolkodik és ír, és aki ír, az tudja, az első variáció a legjobb. Nem csak a család determinálja, hanem életkora is, kamaszlány-nyűgökkel kezdődik a könyv, mintha ezek speciális kiáramlások lennének, pedig minden középosztálybeli kamaszlány ilyen, ám elhisszük, a narrátor más, mert úgy van megírva. Mivel a család derivatív módon az író-költő-filmrendező szentháromságában látja a sikeres élet zálogát, a főhős erre indul el. Az egyetemi évek alatt új hatások érik, apja könyve, az Az ellenség művészete (1989) azonban állandó referenciaként van jelen, a hivatkozások hivatkozása, ugyanakkor az anya – Ági – hatása halványodik. Az olvasó drukkolt ennek a fordulatnak, pedig nem annyira Ági rosszhiszeműségéről van szó, az anyaszerep miatt maga is determinált; elsődleges gondozóként ő felelt a család érzelmi életéért, nem az apa, aki jó fej tudott maradni azzal, hogy a piszkos munkát elvégezték helyette. Ági tipikus cimboramama, kisajátítja azokat a funkciókat, amelyek nem őt illetnék, nem segíti lányát a többi nő iránti szolidaritásban, és a patriarchátus által felkínált múzsa-státuszban látja lánya jövőjét.

A Színmű katalizátor és multiplikátor hatású – filmrendezést tanul, Janisch Attila és Szász János az osztályfőnöke, később Enyedi Ildikó –, ám nem tőlük kap valódi támogatást. Legfőbb tudása abból a tapasztalatból származik, hogy mennyire ingatag dolog a tekintélytisztelet és a polgári-értelmiségi ethosz, amelyre addigi életét alapozta. Elég körülnézni a Színműn, ahol az egyik osztályfőnök-színházrendező, Zsámbéki Gábor azzal vigasztal valakit, hogy a „színésznők mind kurvák, első kézből tudja, az ő anyja is színésznő volt.” (269.) Horrorisztikus, fájdalmas, hihetetlen mondatok, Lars von Trier filmjében (Nymphomaniac, 2013), láttunk ekkora negatív katarzist. Ugyanakkor kezdjük érteni a narrátor helyzetét alkotó nőként a művészi elitképzésben, és nem ejtünk az SZFE-ért a végén egyetlen könnycseppet sem, mindezt úgy, hogy az ellenoldal politikai törekvéseit éppúgy megkérdőjelezzük, mint ezt az áporodott, szexista, patriarchális közeget.

Amikor Enyedi Tihanyba akarta vinni őket színészekkel és képzősökkel, Párizsig menekült. Majdnem egy éve állandóan fázott, és csak araszolt, araszolt előre valaki másnak a szövegében. És most emberek közé kényszerítenék, versenyeztetnék… Nem, ő sajnos most nem tud Tihanyba menni. Még örült is, ha fennhéjázásnak hitték a félelmét. Arrogánsnak inkább tartsák, mint görcsösnek. Elég, ha ő tudja, hogy ahová beteszi a lábát, ott nem jön létre közösség. (91.)

A szöveg narrátora nem karizmatikus személy, elég sokáig csak a bevételi oldalt ismeri, manipulatív szolipszista, aki képes elbűvölni a férfiakat és a nőket, de nincs egyenrangú kapcsolata senkivel. Modoros, kényszeres leplező, aki annyi energiát fektet a játszmáiba, hogy ekkora erővel megmászhatná a Kancsendzöngát. El akarja hagyni a Káprázatos szerepét, de ugyanazokat a manipulatív paneleket gyűri vég nélkül; esszenciája a „Ne szeress belém” tételmondata, amiről a könyvben sokszor hivatkozott Freud azt mondta, vigyázzunk a tagadó mondatokkal, éppen az ellenkezőjét jelentik. Ozmotikus kapcsolatai pesszimizmus és remény között hányódnak, míg egy nap megismeri Sipos Balázst, és a Nílus megérkezik Kairó alá.

Míg az egyik pisált, ásítva előhúzta Nádas Játékterét a táskájából, hogy kicsit felfrissítse az agyát és lekoptassa őket. Akkor ült oda a negyedik. Sipos Balázs másodéves színházrendező. Szemüveges, szakállas, tömzsi. Először félázsiainak nézte. Azzal nyitott, hogy a leghíresebb versét dicsérte, az istenes-holokausztosat, amit pedig a legjobban szégyellt, mert stréber humbug volt, de mindig bevették. Aztán elindultak a Hazatéréstől, és négy óra alatt végigsöpörtek mindenen, amit valaha olvastak. (52.)

Sipos Balázst úgy hívják, mint a kortárs kritika mérvadó alakját, az olvasó pedig nehezen tekint el a referencialitástól. Innentől kezdve a narráció a férfiakkal való kapcsolatra irányul, ez a nagy keretezés, ami megvadítja narratívát, és mindenkit a mély vízbe dob. Szívesen fekszünk fel a hullámokra, mert ahogyan a három fiatalember: Sipos, D. és Mikes el lesz beszélve, az a kortárs szépirodalom egyik csúcsa. A mondatok esztétikai szépsége szó szerint ismeretlen tartományba visz, a Google keresője erősen ajánlott a teljes megértéshez. Erre a hangra vártunk akkor is, ha a narrátor csapong; a negyvenharmadik oldalon E/3. személyben kezd beszélni, majd ismét egyes szám első személyre vált, majd megint harmadik személyre, ezért néha nem tudni, kire vonatkozik a mondat. Ki írt utoljára ezzel a verbális elitizmussal az élet hétköznapi, ám esszenciális dolgairól? Simone de Beauvoir a visszaemlékezéseiben? Jean-Paul Sartre csűrte ilyen megindító és megdöbbentő nyíltsággal a mondatait A szavak című kisregényében? Vagy Nádas Péter, akit a narrátor valamiért nem kedvel? Esetleg az autofikció Proustja, Karl Ove Knausgård?

Ő tudja mit kell csinálni, én tudom, mire kell figyelni, és a kettő csodálatosan egyfelé vezet – frontálisan szembe a realitással. Mindketten figyelünk, elemzünk, egyedi, purista etikával mérlegelünk, az átlagnál fontosabbnak tartjuk a beszélt nyelvet, megvetjük a pénzt és kétségbeejt minket, ahogy a pénz mindent kinyír, hiszünk magában a nyers, eszközként használhatatlan, önmagáért való művészetben, függetlenül attól, hogy Shakespeare-e vagy Eminem, nem a szakmai előmenetelünk izgat minket, hanem a titok, a véletlen és a közösség. (232.)

Így ír a Mikessel való szellemi összehangolódás folyamatáról. Részletgazdagon, érzékien, összetett módon beszél, élete megírását művészi konstrukcióként adja elő. Miféle paktum ez én és nyelv között? Hogyan tűzte ki ez a fiatal nő azt a célt, hogy az emlékezetet így működtesse, amikor az emlékeit fiktív módon válogatta, tömörítette és rendezte? Azonban nem minden szövegrész átható, az egyik filmetűd (Kengo képei) részlete, melyet beékelt a szövegbe – diplomafilm – megmutatja, mennyi erőszakos dinamikát halmozott fel, amelynek egy részét nyilván szublimálni kell. Az idézett on-the-nose dialógus egy Mariann és egy Ákos nevű szereplő között folyik, nem teljesíti a jó dialógusra vonatkozó írói feladatot, viszont az erőszak apoteózisa: a rárúg, belemarkol, odaszorít, löttyint, kigáncsol, meghúzza, beleharap életmetaforái a narrátor libidóját táplálják. (175−178.)

Szerelmi kapcsolatai Sipossal párhuzamosan futnak: „Köztünk szükségszerű kapcsolat van, és úgy való, hogy az esetlegeseket is megismerjük”. A Sartre−Beauvoir-paktum működik, köztük, csak éppen féloldalasan. Úgy tűnik, a narrátor szerelmi élete motivációs állapot, tulajdonképpen rászoruló, akit a polgári ethosztól való elszakadás éltet itt is; azokat a férfiakat preferálja, akik nem értik, vagy vonzó módon deviánsak. Sipossal kompatibilis, egymást kiegészítő frekvenciák működnek, ám kiszámítható, mint egy kikötő, pedig ő az, aki meghaladja a polgári ethoszt, azzal például, hogy nem eszik húst.

D.-vel enyém volt minden fölény; kizárólag a kinézete alapján választottam valakit, egy néma állatkát, akivel azt éreztem, bármit megcsinálhatok, – kínozhatom, okíthatom, edzhetem, filmezhetem, tetszeleghetek a csodálatában. Úgyse képes igazán mély érzésekre, túl tapasztalatlan. Ezzel intéztem el magamban a könyörgéseit. Erőből szexelt, kamaszosan, viszont annyira kívánt, hogy szinte magánkívül volt. (133.)

Sipossal egyenrangú a kapcsolata, a másik két férfival nem. D.-vel fáziskéséses a szerelem, mint Tatjana és Anyegin között, Mikessel mámorító, függőséget okozó, mindent felemésztő, de a lehetetlenül erős kezdeti vonzalom végül nehézzé, ingataggá és mélységesen zavaróvá válik. Intenzív, tele van drámával, mert Mikes a kényszerek rabja. A szerelem fikciója működik, a természetes kúlság definíciója elfedi, hogy a narrátor valójában toxikus kapcsolat áldozata. De a kapcsolatok összeomlása mindig érdekesebb, mint a boldogság. Nem véletlen, hogy Kemény szövege akkor barósodik be, amikor a Mikes-féle történet bonyolódik, mintha az erre való emlékezés járatná csúcsra írói teljesítményét.

Nyers boldogsággal töltött el, hogy kikerültem a burokból, amibe születtem. Minden éles volt – itt fekszem Kispesten a panelek lábánál egy gipszporos padlástérben, a földszinten a barátaink alszanak, még száll a levegőben a speed meg a kátrány, még a garatomban érzem a keserűt, új pattanás nő sajogva a fültövemnél, álmában magához húz ez a gyönyörű kócos fiú, és ez vagyok én. Ez a helyem a világban, a feszülten, de síri mozdulatlanul alvó Mikes tizenöt kilós karja alatt. (293.)

Mikes nem csak szerelem, feladat is, plágiumparáját Kemény Lili Freud segítségével akarja megfejteni, és gyaníthatóan ez az egyik fikciós eleme a szövegnek, inkább blöff, mint vérvaló, és az olvasó is találhat rá magyarázatot, amikor Mikes gyerekkoráról van szó.

Azt játszották a tévé előtt, hogy a két kisfiúnak meg kellett mondani, melyik riffet, témát vagy sort honnan lopta a tévében látott zenész. Melyik bandától, melyik gitárostól. (262.)

A könyv utolsó része kordokumentum; a Színház-és Filmművészeti Egyetem 2020-as, diákok általi elfoglalása, a kormány kultúrpolitikai és intézményi elképzelései elleni protestálás, és ha van bármi értelme a „Mutasd, ne mondd!” írói imperativusának, akkor most ez történik. Kemény ugyanis nem leírja, hanem megmutatja, mi történt, végig jelen van, érzelmileg involválódott moderátora és hangadója az eseményeknek.

Az SZFE elfoglalása

Ez a könyv nem a voyeurségről szól, ez csak járulékos eleme, olyan, mint a szemüveg és tokja. Nem a szabadságról szól, a szabadság, ha létezik, csak nyomokban tartalmazza az élet. A Nem fordított metafizika és determinizmus. Mindent meghatároz, hova, mikor születtél, kik és mire tanítottak. A szabadságod legfeljebb annyiban áll, hogy nemet mondasz, ha tudsz. Kemény nem véletlenül emlegeti annyit Pierre Bourdieu (1930−2002) francia szociológust.

A Nem felforgató, a női tekintet irányítja, mely pazarul fordítja meg a domináns struktúrát, a férfi tekintet által tárgyiasított nőt. A Nemben Kemény narrátora oldalakon keresztül írja le például Mikes fetisizált és vágyott férfitestét. A Nem női narratíva, anélkül, hogy a narrátor kifordítaná a nagykabátot és megmutatná a belsejét; deklarált feminizmusát, amiről a funkcionális olvasó sejti, sosem lesz kifejezve, és nem is kell, elég, ha a mű társadalomkritikus narratívába helyezi a strukturalista nőgyűlöletet, ami úgy lep be mindent, mint a frissen esett hó. A merész intellektussal és művészi ambíciókkal rendelkező nő csak nő marad minden körülmény között ebben a nagyon ismerős metafizikai hagyományban. Kemény Lilitől ugyanis megvonják a tekintélyt, akkor sem hallják, ha beszél, sem a tanárai, sem a diákjai, sem a szerelmei. ("Impregnáltaknak magyarázok.") Kivénhedt alkoholista költők rosszhiszemű, kéretlen hódolatának van kitéve, vagy a semmibevevés akaratlan gesztusának, hiszen csak egy fiatal nő. Vagy viseljen mindig fekete zakót és csontkeretes szemüveget, mint osztályfőnöke, Enyedi Ildikó, hogy komolyan vegyék? Kemény Lili puha borítású könyve a valóság szemébe néz, színlelés nélkül. 5/4

Kemény Lili: Nem. Su\cure-sale Kiadó, Budapest, 2024

Következik: Gabriel García Márquez: Találkozunk Augusztusban Magvető, 2024

A Tágra zárt szemekkel kezdődött 1999-ben, amikor Stanley Kubrick nekiment a haját szépen a füle mögé fésülő polgári ethosznak. A felületet professzionalista módon elsimító, az aljzatot állandóan kiganézó polgárság kapta az ívet. Quentin Tarantino ugyanezt csinálja, csak viccesen.

Lathimos már a Szegény párákban (2023) betámadta a polgár kvintesszenciáját adó nőgyűlöletet, de ott még nem jelent meg szubtext szintjén a homoszexualitás, most az egész filmet keretezi, hiszen a polgár egyik legfontosabb kísérőjegye, hogy heteroszexuális. Nem csak, hogy rohad a polgári ethosz, de nem is érdemlünk jobbat, mindenki egy abszurd idióta, aki menekül a szabadság elől, mások kezébe adja az életét, és nem tud a legfontosabb kérdésre válaszolni: „Mit akarok én?” Annak van hatalma, aki tudja erre a választ. A filmben ezeket a figurákat Willem Dafoe játssza.

Provokatívan hosszú film, majdnem három órás. Én Kemény Lili könyve óta tudom, a szerzői filmek (régen művészfilmnek mondták) leszarják a nézőt. Először megütköztem, aztán elfogadtam, ma meg integráltam magamban ezt a tudást. Nem a nézőnek csinálja a filmeket Lanthimos sem, hanem a többi rendezőnek és saját magának. Hiába próbáltam sorrendbe, ok-okozati viszonyba tenni a három történetet, nem sikerült, mert az abszurd-szürreális-szimbolikus-metaforikus filmnyelv a koherens, nem a narratíva. Mind a háromban a polgári ethosz legfontosabb intézménye, a család kap gellert. Lanthimos szerint nincs autentikus létezés a család keretein belül, de ami tragikus, hogy azon kívül sem. Nincs döntési szabadságunk, nincs szabad akaratunk. Röhejesen nincs, de ez a legjobb, mert ha lenne, már elpusztult volna a Föld. A Jesse Plemons által játszott figura minden polgári életfeltételét valaki más biztosítja, teljesen mindegy, ki, egy láthatatlan kéz. Polgárként élni rabszolgaság, de nincs kiút, illetve néhányan találnak majd – a harmadik részben –, de az még rosszabb. Annyira szeretünk aláfeküdni valaminek vagy valakinek – a filmben szó szerint –, csak ne kelljen döntenünk, csak ne kelljen azzal a kevés szabadságunkkal élni.

Jesse Plemons nyerte a "Legjobb színészi alakítás" díját Cannes-ban (2024)

Az első részben Jesse Plemons kertvárosi élete maga a végtelen unalom. Nagy cég középvezetője, felesége ki tudja mit csinál, lehet, hogy semmit, csak a háztartást vezeti, nem mintha annak a logisztikája nem igényelne képességeket és felelősséget. Olyanok, mint bárki más, hálásak, ha kapnak valami értékes ajándékot. Nem manipulációként értelmezik, pedig valójában tudják, hogy az. Minden ajándék manipuláció. Felröhögünk – mi nem tartozunk a polgári ethosz fáklyavivőihez – legalább a film nézése közben. A második narratíva a polgári ethosz lehetséges következményét: egy súlyos mentális betegséget a horror elemeivel ábrázol: egy önfeláldozó feleség és egy bomlott agyú férj története, Jesse Plemons és Emma Stone főszereplésével. Plemons elméje azért bomlik meg, mert azt a nőt akarja vissza, aki nem jelent számára fenyegetést, nem haladja meg a komfortérzetét. (Felesége eltűnik.) Az első és a második részt összeköti Tolsztoj Anna Kareninája, Jesse Plemons és Emma Stone is olvassa, és meg vannak hatódva. Mi ez? Átveszik a néző-befogadó perspektíváját, amikor mi éppen rajtuk sajnálkozunk vagy utálkozunk? Mi, a vásznon innen, felismerjük a XIX. századi hősnőben az autonóm cselekvőt, ők nem, csak megkönnyezik. Milyen abszurd. A harmadik narratíva a legstabilabb polgári ethoszt kezdi ki, a vallást vagy a spiritualitást, egy bizonyos nézőpontból oly mindegy, minek nevezzük. Lényeg az abszurditása, amit a szektatagokon kívül mindenki tisztán lát. Na, de a szektán kívüliek is ugyanannyira horrorisztikusak, Emma Stone exférjét játszó William Bowery is egy rémálom. Emma Stone ebben a történetben egy vallási szekta aktív és elkötelezett tagja, aki azt a személyt keresi, aki a keresztény vallásosságban Jézus volt. Lanthimos-nál naná, hogy nő, Margaret Qualley játssza. 

A szereplőgárda, Yorgos Lanthimos középen.

Nem lehet nem észrevenni, hogyan fordítja meg a filmes nemi sztereotípiákat Lanthimos: Emma Stone Knight Rider-ként teper a lila autójával, amolyan fordított férfiasságalakzatként szántja az országutat, ő a családját elhagyó anya a harmadik részben, Margaret Qualley pedig kvázi-Jézus alakzatként kerül az eseményekbe, mint Pilátus a krédóba. Ahogy állandóan visszaköszön a Kubrick filmből ismerős zongorabillentyű variáció, annál vészjóslóbbat régen hallottunk. Sok olvasata lehet a filmnek, és biztosan vannak konkrétabb, messzebb látó értelmezések is. 5/4 

Kemény Lili könyvéről Bartók Imre pazar kritikát írt. Egy másik funkcionális olvasó irigysége – én – végül kékítőt oldott az ég vizébe, és legyőzte saját magára mért imperativusát, mi szerint soha nem olvas olyan könyvről kritikát, amelyről maga is írt. Vitatkozásra gerjeszti ez a nyelvi bravúrral megírt szöveg, mert látens módon nőgyűlölő és jócskán figyelmen kívül hagyja, hogy a Nem női narratíva. Bartóknak fogalma sincs, milyen nőként a kurrens és nem kurrens irodalmi létezés részének lenni.

„[…] a kurrens irodalmi lét működésképtelenségének összefüggésében; (...) a könyv vajon bejelenteni, betetőzni vagy meghaladni igyekszik ezt a működésképtelenséget? A családon belüli erőszak témájának propagandává züllesztését látva az embernek óhatatlanul olyan érzése támadt, hogy a kibeszélés – legalábbis ebben a formájában –: elhallgatás; az őszinteség: hazugság; a szó: furkósbot.”

Fordítsuk le Bartókot. Ki van akadva, ha valaki ír egy kelendő – ki tudja hányszor újranyomott könyvet –, amikor más kortárs szerzőé ott rohad a könyvesboltban. Kemény könyve szerintem – Bartók szóhasználatát követve – meghaladja az irodalmi lét működésképtelenséget, és lám, már nem is működésképtelen ez az irodalmi lét.

A családon belüli erőszakot nem lehet propagandává zülleszteni, kibeszélése nem furkósbot, hanem életmentés. Egy kortárs magyar író nem érezné át a téma roppantságát? Ha ismerné, nem írna ilyen marhaságot – és nem küldené a gyanú birodalmába a magyar társadalom legfontosabb társadalmi kérdését. Milyen viszonyulás ez a közéletben nyakig benne lévő értelmiségitől (utalás kritikája legelejére), amikor minden héten megölnek egy nőt? A családon belüli erőszak irodalmasítása nem aspirációja Keménynek, hanem keretfeltétele, az a kontextus, amiben mindannyian élünk. A család koncentrációs tábor és személyes holokauszt, elnézést kérek. Nem lehet egy platformra hozni a kibeszélés, az elhallgatás antagonizmusát, nincs helyük egy mondatban.

„Amennyiben egy könyv totalitásigénnyel lép fel, „egy ember életét” ontja ránk, elkerülhetetlenül a fulladás kezd kerülgetni, és még a voyeur pozíciója miatt is feszélyezetté válunk. Az őszinteség mindig irritáló. Élő emberek önéletrajzai elviselhetetlenek, (...)”

Már akié. Az autofikciót azért találták ki, hogy ezeket a vádakat kivédjék. A férfi autofikciós irodalom egyik alakja Karl Ove Knausgård önéletrajzai – ha ez a szó jobban tetszik – az elejétől a végig reveláció, nagyon hasonlít Kemény autófikciójához, a hétköznapok banalitása mindig feloldódik egy nálánál nagyobba, Knausgård-nál a hagyományos férfi- és írószereppel küszködő új férfiben, Keménynél meg a nő/művész kérdésében. Mi lenne ennél érdekesebb? Az olvasó saját életét viszi a dilatorikus térbe, ettől lesz saját élmény. Társadalmunk fuldoklik az ágens kapitalizmus kulturális és funkcionális nőgyűlöletében. Bartók talán nem ismeri a megreccsent kocsmatöltelékek romantikáját, Kemény viszont igen.

"A szöveg „Ágit” minimum súlyosan személyiségzavaros figurának festi le, akinek szisztematikus, lényegében soha meg nem szűnő, vagyis évtizedeket felölelő manipulációi hol egy joviális ókori rabszolgahajcsárt, hol egy 19. századi bordélyház kiélt madame-ját idézik.”

Bartók nem látja, hogy ebben semmi személyes nincsen, sem pszichopatológiája, sem személyiségzavara nincsen, esetleg szubklinikus formában. Ez az anyaszerep, az anya karaktermaszkja, amit Kemény letép és beledob a fürdővízbe, de nem hajítja ki a fürdővízzel együtt az anyját is. Ági semmivel nem rosszabb a többi anyánál, csak többet tudunk róla, és mekkora faszságokat mond, de tényleg. De az igazán érdekes az, ahogyan Kemény István megússza a dolgot, szülőként nem funkcionál, mintha nem is létezne, Bartók jól detektálja. Megírta Az ellenség művészetét (1989), és azzal egy életre letudta a gyerekeit is. Kemény nem nagyon keménykedik, az apa karaktermaszkja nincs letépve, csak egy kicsit meg van fazonírozva. Kemény nem megy az apjának, és ez gáz. Ez nem lázadás, könnyű anyunak menni, aki az egész manezsériát gondozza. Egyébként pedig Freud is faszságot mond: álmunkban azokat öljük meg, akiket szeretünk?

„Honnan mégis a hiányérzet? […] Nos, talán… A szeretet hiányzik. És nem mellesleg az intimitás, amely itt majdnem kizárólag a szexualitáson keresztül megélhető.”

Elmerengek, Hajnóczy Péteren ki kérné számon a szeretet hiányát, vagy a többi férfi szerzőn? Vagy kérte már valaki? Bartók azt a kikapcsolhatatlan szeretet-motort hiányolja, ami kizárólag a nők tulajdonsága, még az irodalmi szüretelésből sem hiányozhat. Ha férfiak írnak szexusról, fasza gyerekek, ha nő, akkor valami hiányzik belőle, persze, hogy a szeretet és az intimitás. Egy női narrátor nem maszturbálhat, nem szexelhet, csak ha szeret. Petri Györgyön kérték már számon a szeretetet, vagy ő úgy volt jó, ahogy volt, azon a napverte sávon? Miért hiányozna ebből a szövegből a szeretet, amikor a narrátor éppen hogy nem kapta meg soha senkitől – Sipos Balázson kívül –, és látjuk, egy idő után nem is tud mit kezdeni vele. A szeretet tanult viselkedés.

„Balázs nem zseni – és talán éppen ez teszi lehetővé, hogy az elbeszélő együttérzéssel (szeretettel) legyen iránta, amikor sorvadását, a színészvilágtól eszközeiben talán eltérő, de nem kevésbé látványos önpusztítását taglalja („fakír” – hangzik el többször); más kérdés, hogy egyrészt ehhez az önpusztításhoz, mivel szimbiózisban élnek, értelemszerűen az elbeszélőnek is köze van, másrészt csinálhatna neki például egy szendvicset – de nem csinál.”

Kemény Lili és Sipos Balázs

Ez Sipos Balázs félreértése szerintem, Bartók ezen a ponton túlzottan hisz Kemény Lilinek, pedig nem kéne. A narrátor nem vezet túl mélyen Balázs anorexiájába – ha egyáltalán az, és nem metafora –, de ha valaki hajnalonta fut, nem eszik cukrot és húst, az nem anorexia, hanem a polgári ethosz elutasítása. Ugyanazt teszi, mint Kemény, csak másként. Miért csinálna Kemény Lili szendvicset Sipos Balázsnak? Azt a már-már anyai gondoskodást hiányolja Bartók, amiről tudjuk igencsak Janus arcú, mert a gondoskodó előbb-utóbb jogokat vindikál magának. Ami Bartóknak hiányzik, az a női gondoskodás, mint feljebb láttuk, a szeretet és az intimitás materializálódása egy szelet vajas kenyérben. Tudjunk már be Sipos Balázsnak racionalitást, akkor eszik, amikor akar. Nem sokkal érdekesebb, hogy a magát feministának tartó TGM hogyan negligálja és érti félre Kemény Lilit? Fiatal nő? Ja, akkor nem kell megjegyezni a sok férfifarok között. Zsótér Sándor sem ismeri meg, hasonló okból. Ez igazán fontos a Nemben.

„A női autofikciós irodalom klasszikusaihoz (Simone de Beauvoir, Catherine Millet, Chris Kraus, Annie Ernaux stb.) képest tehát aligha elhanyagolható különbség, hogy az elbeszélő itt nem áldozat – ő szed áldozatokat. A szerelmi háromszögben ő foglalja el a hatalmi pozíciót, minthogy ő dönt a másik két szereplő viszonyának lehetőségeiről:(...)”

Itt kiabál le Bartók Imre a zsinórpadlásról? Mi van? Ha egy nő autonóm módon cselekszik és/vagy kikapcsolja az állandóan berregő szeretet-motorját, akkor nem simán kis geci, vagy helytelenül cselekszik, esetleg szarfej? Nem, áldozatot szed, mint a kertvárosi sorozatgyilkos, aki amúgy köztiszteletben álló családapa, a szülői munkaközösség aktív tagja, és vasárnap énekel a templomi kórusban. Ha egy nő döntési pozícióban van – mégoly illegitim helyzetben is –, akkor egy sorozatgyilkos pszichéjét implantálta a fejébe.

„Nem lehetséges, hogy a felettük szerzett hatalom a régi szabadsághiány kényszerpótléka? Hogy a „NEM”-ben kifejeződő rendszerellenesség olyan indulatokban és hiányokban gyökerezik, amelyek teljes súlyát az elbeszélő minden éleslátása ellenére sem méri fel?”

Kemény Lili

Az indulat és a hiány olyan visszacsatolásokban nyer teret, mint a negligálás, szexizmus, generációs antagonizmusok, és vén faszok égbekiáltó megnyilvánulásai. Egy rendező, aki olyan szubtilisan látja a világot, hogy azt interpretálni kell, világlátásának, invencióinak javát le kell fölözni, tanítani kell a népet, vagy fantazmagórikus képzeletvilágát jelenítheti meg, az azt mondja, hogy minden színésznő kurva. Ne pszichologizáljunk már, ez társadalmi dolog: szexista verbális abuzálás.

„Nem szükségszerű, hogy így legyen, a húggal való viszony ugyanis bensőségesnek hat, az ő magánéleti fordulatait az elbeszélő érezhetően empátiával követi, miközben nem akar belemászni a dolgaiba (...)”

Kemény Zsófi olyan nézőpontból teríti a világ elé generációs másképplátását, nyelvi bravúrjait, hogy az ember lehidal. Közben a faszijával Delfinshow-t néznek. Mindenre érzékeny, kivéve más élőlények szenvedésére. Volt honnan tanulni.

„Másrészt hiányzik a szintézis; nem véletlen, hogy a könyv nem kap lezárást.”

Nem hiányzik a szintézis, ott van az, úgy hívják, halál(ösztön), ha már Freud szelleme ki-be járkál.

"Újra kell tanulnom hazudni, hazugságokat helyben hagyni, szerepekben élni, ha azt akarom, hogy a tisztának-maradni-mindenáron parancsa ne gáncsolja el az akaratomat.” (311.)

Érthető, miért ezt a címet adta kritikájának Bartók Imre.

Bartók Imre nevére kattintva érhető el a kritika

Éjjel landolt a gépem. A reptéri buszra utolsónak szálltam fel, még éppen felfértem – mentem a többiek után –, így elsőként szálltam le az útlevél ellenőrzéshez, és majdnem elsőnek hagytam el a repteret. Anyám unokája várt, de nem volt sem Uber, sem taxi, csak egy éjjeli buszjárat. 

Nem baj, ezt az arcát úgysem látnám a városnak, hétvége van, minden bulinak lassan vége. Az éjszakai buszon az ablakhoz dőlve görnyedt egy nő, olyan természetellenes tartásban, hogy félő volt, leesik, kiesik, ráesik valamire. Az arcát nem láttam, ha magyar lett volna, azt mondanám, néprajz szakos bölcsész, de nem tudtam a szemiotikai jeleket kimaxolni. Be volt baszva. Öklendezett, hánykódott, a feje majdnem a busz padlóján. Nem hangokat adott ki, hanem az öklendezés ereje látszott, ahogy fel, le hullámzik a háta másodpercenként. A buszsofőrrel együtt öten voltunk. Mi van, ha nem bebaszott, csak rosszul van? Amikor lekászálódtunk, az a japán srác gyalogolt előttem, aki mellettem ült a gépen. De mi lesz a nővel? Hogy fog hazaérni? Soha nem fogom megtudni.

Alaska. Lady Chatterley és a vadőr Mellors történetének továbbolvasása, a fajtiszta bengáli egy nap megpattan, nem tölt sok időt a szabadban, de arra elég, hogy a pedigré nélküli fehér-fekete utcamacskával összetalálkozzon, és gazdáinak rémálma beteljesedjen. Előkelő anyukájára csak egy halvány, barna pötty emlékeztet a hasa alján. A Birminghami magyarok közössége nevű Facebook oldalon hirdették meg, anyám unokája – akkor még ott élt – ment el érte, és vitte haza. A Birmingham-Edinburgh közti hatszáz kilométeres utat később vonattal teszi meg, és állítólag olyan volt, mint egy kis angyal. 

Romeltakarítók és csörömpölő szemetesautók között oldalazunk, hajnalodik. Ez a rész ismerős, innen már egyedül is. Halkan, suttogva mentünk be, mindenki alszik, kivéve Alaskát. Nem gondoltam, hogy dorombolni fog, ha meglát, de azt sem, hogy azonnal nekem ugrik és véresre karmol. Erre a kis gecire fogok vigyázni. Több, mint egy hétig gyógyultak a sebeim. Reggel a többiek kedvesebben fogadtak, kint tavaszi idő, sirályok vijjognak, nem tudok jobbat elképzelni, Bartók első- és második hegedűversenyén, meg a kávéfőző kotyogásán kívül. Döglesztő kánikulából a tavaszba. Hihetetlen. Délután lementünk az óceánhoz, szombat volt, rengetegen a parton, sütögetnek, tollasoznak, kutyáznak, isznak, nevetnek. Mindenhol tömény marihuána szag, de tényleg mindenhol, parkban, utcán, kricsmik előtt, mindenhol. Skóciában legális a fű? Ha valaki megkínálna, simán elfogadnám. A ház melletti parkban (Leith Links) egy dzsembori közepébe futunk, afro-amerikaiak a búcsúban, céllövölde nincs ugyan, de kis sátrakban kaja, pia, meg rengeteg egzotikus ruha, majdnem vettem egy tunikát tizenöt fontért. 

Olyan, mintha normális lenne, de nem az.

Talán az óceáni éghajlat teszi, hogy ennyi rengeteg bokor, virág és fa van a sorházak kertjeiben, illatozó csodák, mennyi kínai orgona. Olyan vad szagorgia, hogy én, aki nem vagyok lírai alkat, egészen megilletődök. Sőt, megint filozofikus hangulatba kerültem, mint a múltkor. Összefüggést kerestem a Skót felvilágosodás és a környezet között. Adam Smith ki tudta volna gondolni politikai gazdaságtanát a trópusokon? David Hume a Hume-elvet* a sivatagban? Megszületett volna az empirizmus és az induktív érvelés a Húsvét-szigeteken? Megszagoltam egy kis, fehér fejű virágot, nem rózsa, de olyasmi, és életemben először éreztem valamit, amit nem tudok szavakká formálni. Majdnem azt írom, az isteni szépség és harmónia kiáramlása, de ateistaként, amikor majd visszaolvasom, talán röstelkednék. 

"Edinbrá", így ejtik a város nevét, de én "Edinburgh-nak" mondom. A hálóruhám, a fogkefém otthon maradt, ez kicsit bosszant. Dugig pakolták a hűtőt vegán kajával, mélyhűtőben hallgat a Magnum dobozos áfonyás vegán jégkrém, rengeteg a gyümölcs, magok, minden földi jó. Alig várom, hogy elhúzzanak. Kár, hogy a macskát nem viszik magukkal. Estefelé megtervezem az eljövendő szép napokat, hova megyek, mit fogok csinálni, és egyáltalán. Feljegyzem, hogy működik a tűzhely, hol van a villanyóra, gázóra, hova vigyem a szemetet, együl a vízelzárót nem találjuk, de csak nem most lesz csőtörés. Mutatják a kádnál a zuhanyt, egy hétig nem fürödnék, ha magamtól kellene rájönni, hogyan működik. Felfedeztem, hogy utazás közben elhagytam kábé nyolcezer forintot, és hiába vagyok egy Sherlock Holmes, a mai napig nem tudom, hogy történt. Azt is fölírom, Alaskának mit, hogyan. Naponta alomcsere, alomtálca mindennap elmos, tálkákat is, friss víz, a szaftosra szardíniás szósz, szemes takarmány mellé öt jutalomfalat napközben, akkor még nem tudtam, ennek jelentősége lesz. Meztelen csigának két naponta friss salátalevél, régit eldobni, vigyázni, ő maga ne a szemetesbe landoljon. Volt már rá példa. 

Vele egy konfliktusom sem volt. Egy tescós karfiolban találták pár hónapja. Nem merték kitenni,  a sirályok azonnal megették volna, ezért úgy döntöttek, felnevelik. Háromszor akkora, mint volt.

A reggeli naplóíráshoz kölcsönveszem a fiatalember legjobb zselés filctollait a rajzasztalkáról, remélem, nem veszi észre, színezze csak a krix-kraxokat valami mással. Annyi játéka meg könyve van, ha eladnám őket, míg odavannak, vehetnék otthon egy kisebb panelt. Mondják, aludjak majd a szobájában, oda Alaska nem nagyon szokott bemenni. Annyira regényes a nappali kanapéja, hogy nem fogok, pedig félek a macskától, álmomban fogja átharapni valamelyik artériámat. Az étkező-nappali utcára néző frontja üveg, nincs függöny, csak fehér roló, ami mindig fel van húzva. Az, hogy kontaktálok a nem túl zajos forgalommal, a macskaköves úton gördülő autók tompa zajával, a kivilágított régi raktárépületek lakásaival, melyek egyáltalán nem hasonlítanak az otthoniakra – megnyugtat. Transzparencia és nyugalom. Akkora az utcáról beáramló meleg sárga fény esténként, hogy azonnal elalszom. Edinburgh-ban egyébként sincs bűnözés. Indulás előtti utolsó momentumok: nekem busz- és villamosbérlet, és az ajtó ki- és bezárásának gyakorlása. A belvárosba megyünk, az okmányon megalázó a fotó, de már leszarom. Az ajtópara viszont komoly. Mi van, ha elhagyom a kulcsot? A pénzemet is elhagytam. Mi lesz az állatokkal? Nem várhatom el a szomszédoktól, hogy befogadjanak. Az ajtó előtt vastag a padlószőnyeg, de halálra rémülnének, ha reggel ott találnának. Egy macska egy hétig bírja élelem nélkül. Közben találtam megoldást. Anyám unokája egy patinás szálloda menedzsere – ahol egykor a skót felvilágosodás nagyjai gyülekeztek az esti póker partihoz –, ha minden kötél szakad, bemegyek szállásért. "Meg ne próbáld." Akkor mi értelme van egyáltalán, hogy te ott dolgozol, gondoltam magamban.

Végre elmennek, délben indul a gépük, enyém az egész délután, este, a másnap és minden. Csak a  macska ne lenne. De hát miatta vagyok itt.

 * Hume „Az emberi természetről” c. művében írja, hogy valamiből ugyanannyi van, mint másvalamiből, ha az egyik fajtában lévő minden dologhoz pontosan egy dolog tartozik a másikból, és fordítva. Tehát az egy adott szám, mint fogalom alá eső „tárgyak” maguk is fogalmak.

Folytatás következik... 

 Alaska

 Leith Street 

Születésnapot mentünk ünnepelni. Egy kisváros szívében vagyunk, színpad-szerű emelvény a sétáló utca közepén, fel kell kapaszkodni, pár lépcső csak, de azért anyám kezét megfogtam, biztos, ami biztos.

Amikor legutoljára itt jártam egy ismerősömmel, nem indult jól a dolog, leültünk, és jó darabig nem kérdezték, mit akarunk, ami engem zavart, mert egy később jövő társasághoz meg azonnal odamentek. Előhozza az emberből azt a késő Kádár-kori mentalitást, amikor Bánfi hajszeszért kígyózott a sor, pedig csak tévéből láttam gyerekkoromban, vagy egy kicsit később. Ott volt jelentősége ki jött előbb, és nem akarom beleképzelni magam annak az embernek a helyébe, aki elől éppen elviszik az utolsó flakont. Ha társadalomtudós lennék, megvizsgálnám, hány feleség állt sorba a férje helyett, és azért írok feleséget, mert akkor nem volt divat a vadházasság, ha együtt akartál élni valakivel, össze kellett házasodni, már ami a középosztályt illeti. De az érdekel a legjobban, kinőtt-e a haj, amiért oly sokan álltak sorba?

A kánikula ez este megnyomta a "NOS" gombot, árnyékba húzódott, enyhe szellő járta át a kis teraszt. Anyám hozta a szomszédasszonyát a vacsorapartira, aki annyit segít neki. "Erzsike gyere át, nem tudom felbontani az uborkát." Persze, hogy teljes jogú tagja lehet a csapatnak. Anyám csinos a maga módján, fehér nadrág, átlátszik a szintén fehér bugyija amikor lehajol, még otthon, de ennyi frivolság belefér. Nyakában az aranyak, amit azért nem fogok majd megkapni, mert úgysem hordanám. Sokkal fiatalabbnak látszik a koránál, és amikor egy másik szomszédasszonya negyvenhat éves fia előtt sétálunk majd hazafelé menet, kérdezés nélkül mondja, hogy most töltötte be a tizennyolcat. Mindannyian nevetünk.

Il Primo, Kalocsa, Szent István király út 51.

Jön a felszolgáló lány, hozza az étlapot, és kapásból letegez. Eddig ötből öt csillag. Szívemnek kedves felütés, az én napomat innentől már semmi sem fogja elrontani, de szakmaiatlan, bár nem oktattam soha pincértanulókat. Az étlap elegáns, nem humorizál, nem hemzseg a fogásoktól. A kalligráfia sem túloz, nem jut eszembe, hogy a tulajdonos nemrég jött haza egy japán körútról, és nem iratkozott be gyorstalpaló kódexíró tanfolyamra sem. Anyám nem hozta magával a szemüvegét, kénytelen vagyok felolvasni neki az étlapot, ezért is örülök, hogy mértéktartóan rövid. Szerencsére a szomszédasszony tud olvasni, így nem tűnik esti mesének a program eleje. Inkább a köretekről vannak itt neoavantgárd elképzelések, de mértéktartó ez is, a szilvamártásban vagy a wasabis krumplipürében tényleg nincs semmi rendkívüli. Éreztem, ez a felolvasó est – ismerve a velem ülök szociális-kulturális-kulináris ethoszát – a rántott hús, sült krumpli, saláta szentháromságában fog inkarnálódni, és tényleg, a borjúbécsi mellett döntöttek. Nem tudom, a szomszédasszony választásában mekkora szerepet játszott a ragályutánzás, de nem kell nekem mindig társadalomtudóst alakítani. "Juj, ez nagyon drága", szisszen fel Erzsike, amire azt mondtam – vállalva a közhelyet –, "Egyszer van egy évben születésnap."

Amikor a felszolgáló lány érdeklődött, mit választottam, megkérdeztem, van-e vegán opció, bár tudtam, hogy nincs. Kedvesen és udvariasan mondta, amit már tudtam, de felajánlott azonnal egy rapid megoldást: grillezett zöldségek. A sült krumplit már én kértem hozzá. Korábbi tapasztalatommal ellentétben igen gyorsan kihozták a két hatalmas rántott szeletet, és a grillezett zöldségeket, roppant csinos sötétbarna mázas edényekben. Amíg ettünk, azon gondolkodtam, hogy annak az ethosznak, amit anyám és Erzsike képvisel – bár komplex és saját értékű –, mi lehet a közös attribútuma? Amíg azon vitatkoztak, hogy a saláta miből áll – anyám szerint rizsből, Erzsike szerint dehogy abból –, rájöttem, mi a közös nevezőjük. A közhelyekhez való felhőtlen viszony.

Anyám a fele ételt ette meg, Erzsike az egészet, és örültem, hogy ízlik nekik minden. Amikor bementem fizetni, jobban megnéztem a személyzet ruháját. Nekem az tetszik, amikor egyen öltözetet hordanak, van abban valami letisztultság és tisztelet a vendég és a vendéglátó kultúra iránt. Az is tetszik, amikor nemileg semleges az öltözet, nincsenek tárgyiasítva a női dolgozók, nem csaliként működnek egy olyan közegben, ahol a fiatal lányok szexepiljére van alapozva a bevétel fele, ismerjük a pultosnők munkáját értelmező kulturális asszociációkat. Aki ezzel szembe megy, dupla ÁFA megfizetésére kötelezném. Az Il Primo felszolgálói rendben vannak, egyszerű, sötét tónusú öltözék, nem hivalkodó egységfront. Mosolyogva kérdezték, ízlett-e az étel, mosolyogva mondtam, hogy igen. Mondjuk, kétszer ennyi sült krumplit is meg bírtam volna enni, de ez nem az ő hibájuk.  Az egyenruhán vagy a megfelelő öltözeten nem azért rugózok, mert ez fogja megoldni az arab-izraeli konfliktust, hanem, mert a forma fontosabb a tartalomnál, sőt, a forma visszahat a tartalomra.  

Üldögéltünk még egy kicsit. Megelégedettséggel töltött el, hogy idősebbek lepték el a kis színpadot, mintha anyámhoz intéztek volna egy leendő invitálást: "Gyere nyugodtan legközelebb is". "Nem csak a húszéveseké a világ." "Legyalogoljuk a kaját". "Úgy érzem, kipukkadok." "Egy hétig nem eszek", mondták hazafelé menet. Minden a legnagyobb rendben. Jobb, már nem is lehetne, gondoltam. Csináltam anyám unokájának fotókat az estről, és nem gondoltam volna, hogy arra fogom kérni anyámat, hogy mosolyogjon. Az Il Primo csak azért nem kap öt csillagot, mert legalább egy vegán fogásnak ott lenne a helye az étlapon. ∗∗∗∗∗

Ezek a szövegek tele lesznek közhelyekkel. "Elhagytam a pénzem utazás közben", "Az óceáni éghajlat az egyetlen élhető közeg", "Skóciában nem mindenhol szól a skót duda", "Az avokádó fele annyiba kerül, mint itthon. "Utálom a kánikulát, szar volt hazajönni."

Nemrég azt írtam, húsz év kéne, hogy kiigazodjak egy reptéren, de ez éppen annyira saját mítosz, mint a "Félek a repüléstől", ami egy feminista regény* címe is, talán a hetvenes évekből, azt jelenti, az élettől, a spontaneitástól, a kontrollvesztéstől félek. Fél a halál. De nem kezdődött jól, szar buszra szálltam, olyan helyeken állt meg, amit életemben nem láttam, de a sofőr segítőkészen tette be a gurulós bőröndömet a busz aljába, és ez kárpótolt. Régóta tudom, a buszsofőrök különleges emberek. A Népligetben akkor voltam utoljára, amikor levelező tagozatra jártam az egyetemre, és minden szombatot a Szentkirályi utcában töltöttem, ahova gyalog mentem, mert nem volt pénzem metróra. Változtak a dolgok, de van, ami változatlan, például az, hogy nyílegyenes utcán is eltévedek, amiben az a legbosszantóbb, hogy a tájékozódási képesség hiányát a nőkhöz társítják, én meg az életemet alapozom arra, hogy a nőkre vonatkozó sztereotípiákat megcáfoljam. Most nem sikerült. Hol a picsába mentem le annak idején a metróhoz? Kőbánya-Kispestre kell mennem, a 200/E buszt kell megkeresnem, az visz ki a reptérre. Előtte vonaljegyet kell vennem, pár percig várok, hogy észrevegyék, akarok valamit. Látják, de nem reagálnak. Megtalálom a gombot, amivel kinyílik az ajtó. Milyen vidéki vagyok, istenem. A reptéri buszra utolsónak szállok fel, de hogyan érvényesítsem a jegyet? Most nincs helye a szégyennek, megmutatják, és végtelen örömmel ülök le,  és remélem, észreveszem, ha már ott vagyok. Két maláj kinézetű csajra fogok hagyatkozni, hatalmas bőröndökkel utaznak, nagyon meglepődnék, ha nem a reptérre mennének.

Ferihegy, 2024. 07.26.

Pár napja még minden olyan egyszerűnek tűnt, persze, hogy megtalálom a bejáratot. Sokkal az indulás előtt érkezem, négy óra múlva, 22:25-kor megy a gépem. Ha az ember egy kicsit megáll és próbál ráhagyatkozni valamire, amit nem tudnék megnevezni, megtalálja a megoldást. Annyi logikai fejtörőt oldok meg a neten, amit csak zsenik tudnak, például, hogy mi nem stimmel a képen, és pár perc alatt rájövök, hogy a banán nem a földből nő ki. Kérdezem, becsekkolhatok-e. "Persze, bent sokkal kényelmesebb", mondja egy fiatal lány egyenruhában. Stresszel a tálcákra pakolás, megfosztanak mindentől, főleg, amikor megállítanak és levetetik a cipőmet, helyette világoskék műanyag tutyit kapok és félreültetnek. Biztos az tűnt fel nekik, hogy nyári ruhához zárt cipőt húztam, pedig megírtam a Ripley-ről szóló kritikámban, hogy olyan cipőt fogok hordani nyáron, mint Dakota Fanning a sorozatban, ezek szerint nem vettek komolyan. Mondom a nőnek, mi lesz a táskámmal, pénzemmel, útlevelemmel, amíg megy a futószalag? "Nem kéne kokaint csempészni a cipősarokban" – válaszolja majd. "Hét kamera figyel mindent." "Itt nem lehet lopni." Elképesztő megkönnyebbülés, hogy amitől féltem, megtörtént. 

Más világba érkeztem, meleg fények, csupa jól eső duruzsolás, itt vannak a félprivilegizáltak, van pénzük utazni – talán fapadossal, mint én. Minden parfümből fújtam magamra, legfeljebb nem engednek felszállni. Megnéztem a nagy kijelzőn, mikor írják ki a kaput, ahonnan majd kiengednek. Órák kérdése, nem baj, nálam van Kemény Lili Nem című könyve, határidős kritika, augusztus tizenötre várja a főszerkesztő. Túl izgatott voltam, hogy belekezdjek, úgysem tudnék figyelni rá, de két óra múlva már lehiggadtam. Szépirodalmat nem lehet csak úgy olvasni, sosem tudni, mikor bukkan fel egy kijegyzetelésre váró szó, vagy mondat. Gondoltam, nem lesz egyszerű, amikor a jegyzetfüzetemet is előveszem ott, ahol mindenki más a telefonját bújja. A velem szemben ülő japán turista érdeklődéssel figyel. Nem is rossz pasi, középkorú, illik hozzám, a keresztfiam úgyis Japánban él, meglátogathatnám, ha összejövök vele, de amikor népes családja megérkezik, a Japánnal kapcsolatos terveim dugába dőlnek. Viszont felerősödött a másik narratíva a szomszéd ülésről. Középkorú nő vekeng, sokat fog késni a török gép, mondja a mellette ülőknek, ő azt hitte ilyenkorra már ott lesz, de legalább elmeséli a szívszanatóriumban töltött hónapjait, és tényleg, mindent megtudtam a szív működéséről, az első félévet az orvosin minden további nélkül tudnám abszolválni. Tulajdonképpen miért izgulok? Átmentem a biztonsági ellenőrzésen, már csak egyetlen dolog van, megvárni a kapuszámot, odamenni, betenni az útlevelem a szkennerbe, belenézni az arcfelismerő kamerába, és automatikusan kinyílik az ajtó. Négyszer kellett megcsinálnom, de sikerült. Mindennél nagyobb baj azonban, hogy velőtrázóan ronda vagyok a szkennerben. Hogyhogy nem hánynak a nyakamba az emberek, amikor bemegyek az Aldiba? 

 Ferihegy, Budapest 

A kapu ismeretében azonnal felcihelődök, jó sokat megyek, már talán nem is a reptéren vagyok, amikor megtalálom: B18 Edinburgh. Révbe értem, lehuppanok, öreg este van. Szállingóznak az emberek, és nem tudom elképzelni, rajtam kívül minek megy valaki Edinburgba? Mi dolga ott? Én macska és meztelencsiga sitter leszek, de ez a háromkisgyerekes pár? Vagy ez a soktagú roma család? Vagy ez a felékszerezett idősebb nő? Mintha csak én mehetnék legitim céllal, mások nem. A lemenő kapuban feltorlódunk, legalább félórát várunk az esti forróságban, levegőtlenségben, és csak egyetlen jó dolog van, a sokgyerekes pár nagyobbik kisfia érdeklődéssel fordul felém – előtte állok. Hátrafordulok és rámosolygok, szeretem, amikor a felismerik bennem, hogy az univerzum bármely titkát rám lehet bízni. Évődés ide, évődés oda, tíz perc múlva vigasztalanul sír, nem bírja a kiképzést. Hamar beindult a ragályutánzás, olyan, mint az ásítás, már a másik két testvére is zokog. Onnan tudtam, hogy jó fejek a szüleik, hogy egyik sem szólt semmit, csak csendben ölelgették és ringatták őket. 

* Erica Jong, Fear of Flying, 1973

Folytatás következik...

Alig vártam, hogy végre valamelyik filmes csoportba feltegyék – sokat kellett várni rá annyi szent –, és mégis egy régi marhaság jutott eszembe miközben néztem. "Még nem jó, már nem jó..."

Árnyékba, Gyuri

Láttam már Reisz Gábor filmet, arra emlékszem, hogy hosszú címe volt. Elképzeltem, ahogy Reisz azon agyal, mi legyen a következő projekt, hiszen van már annyi kreditje, hogy komolyan vegyék. Az mindenképpen benne lesz, hogy egy srác a biciklijével olyan zenére száguld hosszú perceken át, amit a rendező maga komponált, katartikus lesz, a vizuális asszociációja pedig akkora, mint a budapesti agglomeráció. Ha regényt írt volna azt mondanák, kulcsregény, mert valós politikai kontextusa van, valós emberekkel, ami azért egy kicsit zavarba ejtő. Nem voltam felkészülve Varga Mihály és Szíjjártó nevére, de Emmanuel Macron-éra sem, a Fidesz szóra meg végképp nem. Ennek a szociális-politikai valóságnak a vágólapra helyezése orrba vágott, de végig nézve a filmet, úgy tűnik, ez volt a legérdekesebb benne.

Magyarországon két nagy politikai szekértábor van, a demokraták meg az autoriterek, és nem férnek el egymástól. És akkor mi van? Nem lehet az ellentmondásokkal együtt élni? Dehogynem. Az egész életünk ellentmondásokról szól. Ez az élet rendje (legyen már ez is egy Reisz film címe). Jó, Reisz bemutatja, hogy az egyik oldalnak kicsit jobban van igaza. Kinek hogy. Ki hol szocializálódott, honnan jön. Nem kell egyformán gondolkodnunk, de az érdekérvényesítésért küzdhetünk, megmutathatjuk, miért van nekünk igazunk. Nemrég voltak a választások Nagy-Britanniában, elképesztően színes a pártok sora, még én is találtam benne olyat, amelyhez szívesen odacsapódnék. Hogy csekély számú olvasóim fel tudjanak háborodni, meg is keresem a nevüket: ökobaloldali, wokeista Zöldek (most már egy olvasom sem maradt), de a Munkáspárttal is szimpatizálok, és örültem, hogy ők nyertek. Miért? Mert olyan társadalmi közegből jövök, amely megveti a kizsákmányoló kapitalistákat, de a proletárokat is, és nekünk nincsenek rokonaink Erdélyben.

Ábel azt az apolitikus embertípust személyesíti meg, aki  nem érti a történelmet.

Reisz Gábor filmje a felelősségvállalás és a multiplikátor hatás* összefüggésének mozgóképes illusztrációja, hogy egy srác végig nem gondolt döntésének milyen hatása lesz. Trem Ábel budapesti fiatalember nem tanul a történelem érettségire, amit az egyik politikai oldal a maga hasznára próbál majd fordítani. Személyes és társadalmi traumák összefonódnak, és csak magyarázat lehetséges, megoldás nem, mert az élet legnagyobb konfliktusait nem lehet megoldani. 

Az a baj ezzel a filmmel, hogy folyton elcsúszik benne valami. Van ez a Trem Ábel, ez a szarul öltözködő, offtrendet képviselő srác, akinek nem megy a fejébe a történelem, pedig kéne, mert itt az érettségi. Az hagyján, hogy nem tanul, de olyan  rövid ujjas inget hord, amit ha Schiffer Miklós látna, hátizsák nélkül teljesítené az El Caminót. Ábelt érintetlenül hagyják a trendek, nincsenek gondolatai a világról, amelyben él, csak azt tudja, hogy végre ki akar lépni a barátzónából, ha Szabadi Jankáról (Kizlinger Lilla) van szó. Baj, hogy Ábelnek nincsenek gondolatai? Nem, sőt. Apukája a Gyuri, jobber archetípus, és mint ilyen, szereti az egalitáriánus dolgokat: egy látogatás a Holokauszt Emlékmúzeumba, egy látogatás a Terror Házába. Így gilt. Znamenák István játssza, a nevét régóta ismerem, de most láttam először. Szabadi Jankának (Kizlinger Lilla) az esze a fogselyem fényességével ér fel, de sajnos szerelmes a történelem tanárba, Maár Jakabba, akit Rusznák András játszik, és deklaráltan a demokrata oldalt képviseli. Na, ezek a fő karakterek, akik között csúszkál a film, hogy véletlenül se tudjunk azonosulni senkivel. Mondjuk a történelem tanárral lehet, főleg morálisan, de hogy ez mit jelent, ahhoz meg kell nézni a filmet. Rusznák András akkor jó, amikor mérgesnek kell lennie. Azt mondtam, az élet minden szegmense örökké változó preferenciák és ellentmondások erdején át vezet. Amikor Rusznák karaktere azt vágja a fideszes apa fejéhez, hogy ebben a rendszerben mindent meglehet úszni, akkor a néző – aki el van idegenítve mindenkitől – de a pozíciója miatt többet lát, legszívesebben azt kérdezné: "Tanár úr, ön megússza a gyereknevelést, amikor futni jár." "Ön a játszóteret a rekreációhoz használja, a felesége meg a gyerekekhez." "Lesz következménye, hogy nem találja a hűtőben a vajat?" "Ha igen, milyen?"

Reisznek talán megtetszett a brechti V-effekt, a teatralitástól megfosztott játékstílus, nem akarta, hogy érzelmi viszonyba kerüljünk a karakterekkel, ezt csak neki és a forgatókönyvírónak szabad. Csak ezzel magyarázható az állandóan felcsendülő inadekvát és idegesítő kórus, bár sokkal jobb a kivitelezése, mint Szabó István utolsó nagyjátékfilmjében (Zárójelenetés, 2020), de hajlamos vagyok inkább Reisz Gábor manírjának betudni, mint Bertold Brecht-nek.

De mit tudtunk meg a világról, amit a film megnézése előtt nem tudtunk? Tudjuk, hogy a magyar közbeszédet és társas viszonyokat áthatja a szekértábor logikán alapuló cancel culture? Tudjuk. Tudjuk, hogy mindkét oldalon vannak seggfejek? Tudjuk. Na, jó, az egyik oldalon nyilván többen vannak. 

Fodor Tamás (Hargitai Elemér) színészóriás, mégis nagyon gyengére sikerült a jelenete, de nem az ő hibájából. Ez a fantasztikus orgánum, amelyen Jeremy Irons 1992-ben megszólal a Végzet című filmben, többet érdemel. Znamenák István apafigurája nekem akkor is civilnek tűnt, ha sejtem, része a V-effektnek. Kocsis Gergely paródiája nem jött be, de érződött, hogy mindent ki akar hozni a gimnázium igazgató figurájából. Vannak a filmes iparban olyanok, akiknek pár pillanat adatik a zsenialitás megmutatására. Ilyen az egyik Stanley Kubrick filmben a szállodaportás**, volt kábé egy perce, hogy felejthetetlenné tegye magát. Kizlinger Lilla olyan, mint Mia Goth brit színész, tud valami különlegeset, és működik is, csak nem kapott elég teret. "Lány a szomszédból", akit leginkább úgy tudunk elképzelni, hogy bár sokra vihetné, de nem viszi, mert túlzottan önérzetes és őszinte, ami nem szerencsés kombináció. Bár a Trem Ábelt játszó Adonyi-Walsh Gáspáré volt a főszerep, inkább csak bekeretezte a multiplikátor hatást, Adonyi-Walshról visszaverődött minden szakmaiság, és elnyelte a sötétség. A Kutya karmai közt (2021) című Jane Campion filmben volt ilyen karakter, Kodi Smit-McPhee játszotta, csak fényévekkel jobban. Reisz Gábor helyében megkerestem volna Vilmányi Benettet, hátha ráér.

A rutinos filmnéző tudja, a profi színészi beszéd hiánya a magyar szerzői filmek sajátja, úgy félnek a profizmustól,  mint ördög a tömjénfüsttől. Egyáltalán nem leszek meglepve ha két év múlva azt olvasom majd az Index.hu hírportálon, hogy Adonyi-Walsh felvételt nyert egy híres amerikai egyetem színész szakára. Csak vicceltem. 5/3

* A kezdeti változások egy idő után makroszinten is megjelennek

** Alan Cumming, Tágra zárt szemek, 1999

A film a 44. Magyar Filmszemlén  "A legjobb film" díját kapta.

Volt ez a világraszóló esküvő július közepén, összeházasodott egy indiai pár, Anant Ambani és Radhika Merchant. Anant Ambani vagyona negyven milliárd dollár, a Reliance Industries magánvállalat és családi cég zöld-energia üzletágát irányítja ott, ahol apu az elnök, ügyvezető igazgató, és a világ 11. leggazdagabb embere. Radhika sem akárki, az Encore Healthcare alapítójának lánya, aki New Yorkban végezte  az egyetemet

A magyar nyelv rongyrázásnak nevezi az ilyet, de a helyzet nem ilyen egyszerű. A képek alapján úgy tűnik, hindu családról van szó, és nem nagyon mondhatják, hogy "Csak egyszer élünk", mert ott van a reinkarnáció. Persze, ilyen gazdagnak csak egyszer születnek, legközelebb talán egy kyotói gyorsétteremben fognak takarítani, és nem fognak emlékezni, milyen volt Rihannát vagy Justin Biebert hallgatni, amikor csak nekik énekel. És Bill Gates sem fogja felismerni őket egy bukaresti könyvesboltban, vagy amikor az Argentin fennsík gyér füvén legelnek lámaként, már ha Bill Gates túléli őket, és éppen Dél-Amerikában tartózkodik.

Semmi, de semmi nem biztos a halálon kívül, de Indiában azért ez is máshogy van. Vessenek a mókusok elé, nekem ez az egész rongyrázás mégis, minden ellenére tetszik, bár nehezen tudom beépíteni, hogy egy zöld-energiával foglalkozó cég, miért utaztat nyolcszáz VIP embert egy Földközi-tengeri hajókázásra (Palermo-Portofino-Róma), hogy miért kell a világ másik végére vinni a násznépet, de erre is biztosan van magyarázat, például az, hogy fogalmam nincs, mi az a zöld energia. És az is lehet, nem is repülővel mentek oda.  

A Mumbay-i Ambani család. Hasonlítsuk össze a fílinget és az outfiteket egy átlagos magyar esküvővel, amelyekből nem a pénz hiányzik, hanem a jó ízlés. Nemcsak a barna sörösüvegbe tett fehér szegfűről van szó, a fokhagymás fasírtról, meg a burzsoá módra középre tett nagyasztalról, hanem a középosztályos esküvőkről is. Eredeti jelentésétől leválasztott külsőségek, fehér ruha, templomi esküvő, pedig sem nem szüzek, sem nem hisznek istenben. A házasságról meg végképp nem hiszik, hogy az egyik szentség. Képmutató farizeusok. Galambokról és az elhintett rizsszemekről ne beszéljünk, mert idehányok. Ha nem jelent semmit, ha nincs mögötte tartalom, mégis miért bújnak fehér ruhába? Mert giccsemberek, akik mindig a kétes szentimentalizmusra, és a népszellemre hivatkoznak. 

Anant Ambani-ban több dolog tetszik. Tetszik, hogy a gyerekkori szerelmét, egyben barátját veszi el, főleg, hogy ismerjük a világ kihívásait, az állandó ingereket, a csillapíthatatlan újdonságkeresés kényszerét. Tetszik, hogy ember- és állatbarát. Az is tetszik – a testszégyenítést elkerülve, politikailag korrekt nyelven fogalmazva –, hogy vertikálisan kihívott. Magyarul, kövér. A kövér férfiakban van valami vonzó. Totál irracionálisan hangzik, hiszen egészségtelen, a konform szépségideálnak sem felelnek meg, ami ma már a férfiakra is vonatkozik. (Halad a világ). És mégis. Nem a magyar alsó-középosztályos, vagy munkásosztálybeli hordóhasú férfiakra gondolok, akikből kétféle van. Van a pipaszárlábú, Diana sósborszeszes üveg vállú rém, akinek a combcsontja hosszabb, mint deréktől a fejéig tartó rész, meg van a mokány fajta, aki ha betévedne a nőgyógyászatra, ott fognák. Mindkettőben közös, hogy előszeretettel hordanak ingpulóvert rövidnadrággal, amit a felségük emel ki egy kánikulai nap a piacos járókából. Fültől fésülik át megmaradt hajukat a másik oldalra, de fésülködés (a kifejezés nyilván túlzás) után benne hagyják a hajszálakat a fekete műanyag kisfésűben. Azért viselnek zoknit a szandálhoz, mert minden lábujjuk gombás, és olyan kemény rajta a köröm, hogy már a pedikűrös sem bírna vele.

Életemben nem láttam szebb párt. A tradicionális indiai viselet kimeríthetetlen ihletforrás, inspiráció, szemben a végtelenül unalmas fehér menyasszonyi ruhákkal, Daalarna ide vagy oda, azok is egy kaptafára készülnek, ráadásul a szalagavatók konstans eleme, hogy idejekorán rászocializálják a lányokat, hol a helyük a teremtés rendjében.

Anant Ambani különös elágazása a férfi kövérségnek, iksz lábú, logóhasú, kissé ormótlan mackó. És szerintem mégis szép. Biztosan érzelem átvitelről van szó, és azzal lehet összefüggésben, hogy egy Vantara nevű 3000 hektáros birtokon állatmenhelyt tart fenn, gyerekkora óta szívügye az állatok sanyarú sorsa, és a VIP násznép külön programja volt a menhely meglátogatása. Remélem jattoltak. Radhika Merchant (az ara) azt mondta, reméli, az esküvő „globális figyelmet von majd Vantarára, és olyan projektnek nevezte, amelyet "a férjemmel nagyon szorosan a szívünkben tartunk”. A magyar hordóhasúak ezzel szemben láncon tartják a kutyát, élve ássák el a kismacskákat, légpuskával lövöldözik a verebeket, gyomirtózzák a kertet, lenyírják a füvet, nehogy a méhecskék legelőnek használhassák. Ők a rend emberei. Ja, és kinyírják a feleségük házi kedvencét, amikor el akar költözni. Könnyű Anant-nak, volt honnan tanulni az érzékenységeket, anyukája Nita filantróp, mecénás, és a nőjogok bajnoka.

Persze, ez nem átlagos esküvő, de ha az lenne, akkor is így néznének ki a férfiak. Hogy néznek ki a férfiak egy magyar esküvőn? Rövid ujjas inget hordnak. Pedig rövid ujjas ing nincs, az ing attribútuma a hosszú ujj. Vagy álló galléros zakóban. Nem mondom, hogy nagyobb merénylet, mint a Trump-ot fülön lőni, de elég gáz. 

Tegyünk egy kitérőt a magyar valóságba. Anant Ambani kinézete megosztó. Ismerünk olyan híres és gazdag magyar házaspárt, amelyben a férfi állandó kritika tárgya? A feleségének voltak jobb faszijai? De ki a jó faszi? Ugye nem a verbálisan bántalmazó, a hétköznapi hímsovinizmus élő példái, a jogosultságtudattal teli hólyagok, hanem azok, akik nem jelentenek senkire fenyegetést (a közpénzekre való veszélyesség most nem ide tartozik). Nehéz dolgok ezek. Azt mondja Anant Ambani a párjáról, hogy napról napra jobban szereti. Oké, talán a médiafigyelem generálja ezt a verbális pozőrséget, mégis érdekes narratíva, mert belegondolok, mire gondolhat? Milyen lehet Radhika Merchant? Én úgy képzelem, elsősorban jó ember.

Radhika Merchant. Bízom benne, házasságkötés után nem Radhika Ambani lesz a neve

Biztos vagyok benne, hogy nem narcisztikus és szabályosan viselkedik, de hogy ez mit jelent a mindennapi életben, az túlnő ennek az esszének a keretén. Azért írom ezt, mert képzeletem szerint Anant Ambani felesége Radhika Merchant nem ilyen. Valahogy értem, mit lehet benne szeretni, és valahogy hitelesnek tűnik ez az egész herce-hurca is, pedig a házasságnak, mint társadalmi intézménynek, és a kapitalista üzemmódnak nálam nagyobb ellensége nincsen. A házasság pedig lejárt szavatosságú áporodott termék, amit még mindig rá tudnak sózni az emberekre. 

Nem csak a szegény emberek szerethetik egymást

Umberto Eco a "Hat séta a fikció erdejében" című könyvében ír a mintaolvasóról, aki olyat is megért, amit személyesen nem tapasztalt, szemben az empirikus olvasóval, akit csak az érdekel, amit maga is átélt. A béranyaság témájára nehéz mintaolvasóként ráhangolódni, csakhogy ennek a sorozatnak ez csak a témája, nem a mondanivalója. 

Személyesen nem vagyok érintve, ideológia-etika okaim vannak a béranyaság intézményével kapcsolatos berzenkedésre, és a nőket kizsákmányoló nézőpont csak az egyik, amit a sorozat egyébként nem érint. Arra kell ez a másokat viszont nagyon is érintő probléma, hogy olyanról beszéljen, ami még sokkal több embert érint, a párkapcsolatok, és egyáltalán az emberi kapcsolatok rettent komplexitása, majdnem lehetetlensége.

Mert az van, ha valakit elég jól ismersz – és most hagyjuk a senkit sem lehet igazán megismerni paradigmát –, akkor meg is utálod. És ez egalitáriánus dolog, mert téged is megutálnak. A sorozat kontextusán belül maradva: Tomer Hemo (Lior Raz) figurája hiába észveszejtően vonzó – talán több is annál –, egy idő után bele fog fáradni a jófejkedésbe, ellustul, más nők is fogják érdekelni, mint ahogy Ellie-t is más férfiak, és idővel vége lesz bármilyen kapcsolatnak, akkor is, ha marad a status quo. Nem is ők lesznek a hibásak, mert nincs hibás, ez az egésznek a lényege. 

A sorozat három ember viszonyrendszerét térképezi fel, van a jóemberkedő ügyvéd, Iddo Avrahami (Yehuda Levi), a felesége Ellie Avrahami (Rotem Sela), és a béranya Chen (Gal Malka). A béranya végső megoldás, Ellie-nek nem lehet természetes úton gyermeke, Chen pedig a pénzért csinálja. Mivel nem a béranyaság etikai-jogi megítélése a sorozat mondanivalója, ne rugózzunk ezen. Ellie bábáskodik mások könyve, és saját gyereke kihordása felett, ami lelkileg nehéz helyzetbe hozza. A három emberre alapozott narratív stratégia nagyon csábító egyensúlytalanságot hoz létre, sok szerző él ezzel a lehetőséggel, és milyen jól fogalmazza meg az egyik szereplő: "Ha emberekről van szó, a három bonyolult szám."

Pont mint a Jelenetek egy házasságból. Yehuda Levi és Rotem Sela

Mi a sorozat premisszája? Mi a legfontosabb állítása? Az, hogy a világ legveszélyesebb kérdése a "Te mit akarsz?", és aki ezt meg tudja válaszolni, az a világ legszerencsésebb embere. Minden mögött ez a kérdés lapul. Ellie és Iddo harmonikusan élnek, felső-középosztályos jólétben, nem a túlélésről szólnak a mindennapjaik. Ezt a helyzetet fogja katalizálni a béranyaság és Chen személye, aki nagyon más. Alsó-osztálybeli, az élet gyakorlati oldalára koncentrált felismerő rendszerrel van ellátva, az ő életében nincs helye a túlzott szofisztikáltságnak. És itt van a kutya elásva.

A terhességet kihordani nem tudó Ellie és a béranya Chen közötti szakadék nem a működő test vs. nem működő test antagonizmusára van ráfeszítve, hanem a társadalmi különbségekre. Ellie a szépirodalom, Chen a lektűr. Mindkettő értékes a maga módján, de két külön világ. Egy test attól még, hogy nem tud kihordani egy magzatot, funkcionál: táplálékot bont le, ürít, gondolkozik, remekül szerkeszt, szexuális örömökre képes, és el tud mosogatni. Egy része talán diszfunkcionális, de nem az egész.

Kétféle stratégia van a kapcsolatokban, az egyik, hogy azonnal kivesézik a problémát, reflexívek saját, és mások szükségleteivel kapcsolatban is. Másoknál a konfliktusok kibeszéletlenek maradnak, helyette játszmákra, manipulációra, és más elterelő hadműveletre kényszerülnek, ha nem akarják borítani a status quo-t. De az van, hogy egyik sem működik, mindkét változat a semmibe vezet. A sorozatbeli házaspár a kibeszéletlenség stratégiáját követi, ez amolyan fix panel sorozatokban: az elit agyon hallgat mindent, míg egyszer ki nem borul a bili a megterített asztalra.

A Faudából ismert Lior Raz, most regényíró

A nagyjelenetben Iddo kendőzetlenül, agresszió nélkül mondja el mit gondol feleségéről Ellie-ről, és azonnal értjük, miről beszél. Ellie karakterét zseniálisan írták meg. Rotem Sela pedig zseniálisan játsza. Jó, hogy nem én osztogatom a Golden Globe-ot meg az Oscar-díjat, mert a színészgárda minden tagja kapna tőlem egyet. Szóval, Ellie karakterét remekül írták meg, de nem írták szerethetőre. De ez csak a felszín, és amiről a sorozat nem beszél, az a nézőre vár.

Ellie egy Yehosua Kenaz nevű izraeli íróból doktorált, egy könyvkiadó szerkesztője, és a párbeszédekből halljuk,  igencsak jó. Most éppen nyomás alatt van, ilyenkor a legjobb fejek is összezavarodnak és hajlamosak ledobni a padlószőnyegre a nap huszonnégy órájában viselt karaktermaszkot. De a néző megvédheti. Ott van a neve. Huszon, harminc évig viselt saját nevét férjhez menéskor megváltoztatja, azaz Avrahami lesz, mint mondjuk az anyósa. Ki gondolja, hogy ennek a szimbolikus aktusnak nincs következménye?

Megtudjuk, vegetáriánus, mégis rántott húst süt esténként a férjének, mert ugye a húsevés férfiasságalakzat még az újhébereknél is. Ja, mindig ő mosogat és szervíroz. Amikor Tomer-rel (Lior Raz) belecsapnak az éjszakába, hamburgert eszik vegetáriánusként. Elhajlás, amit egy férfi generál. Egy valamiben azonban közös a két eltérő helyzetű nő, a doktorátussal rendelkező Ellie, és a végzettség nélküli Chen. Mindig olyan autóba szállnak be, amit férfi vezet, vagy Iddo, vagy Chen apja. Ennek mi a jelentése? Az, hogy az emberi kapcsolatok telítve vannak a társadalom kettős mércéjével.

A Működő test azt az Ingmar Bergman-i hagyományt követi, amivel a Jelenetek egy házasságból (1973) a hetvenes években elkezdődött, majd egy evolúciós ugrással Hagai Levi és Daniel Bergman feldolgozással folytatódik (2021). És jön A viszony (The Affair) című sorozat a maga öt évadával, ahol szintén szubtilis módon nyúlnak a témához, örök tanulságokkal. 

Azonban nemcsak sorozatokra van hangszerelve a téma, hanem filmre is, gondoljunk Sam Levinson Malcolm & Mary (2021) című filmjére, ami azon kívül, hogy megejtően és nyomatékosan beszél egy párkapcsolat mélyrétegeiről, felhoz egy általános érvényű motívumot, a férfit, aki nem szerzőtársának vagy partnerének köszöni meg a közös munkát, hanem valaki másnak. Mintha bizonyos férfiak üzenete az lenne, hogy csak egyetlen embert tudnak szeretni, az anyjukat. A (női) befogadók pedig leszűrhetnék a tanulságot. Isten ellen való vétek szinkronizálva nézni, a héber nyelvet hallgatni önmagában gyönyörűség. 5/5

Bechdel-teszt pozitív

Működő test (Guf Shlishi), S01/E08, 2023 Shay Chapon

NETFLIX

, 

Ebben a sorozatban legalább négy kellemetlen társadalmi kérdést  tematizálnak, kicsit didaktikusan, de néha úgy kell a didaxis, mint egy falat kenyér. Finomhangolás és ormótlanság jár kéz a kézben, nem csodálom, hogy az egyik hozzászólás a "Ritka sz*r sorozat" sommás és szofisztikált értékelését adja, mindjárt egy streaming oldal elején. Ha tetszett volna egy kicsit még várni... Vannak, akik felülnek az első fél órának. 

Mi az a négy társadalmi probléma, amit érint a sorozat? A legelső a családi ökoszisztéma, azon belül a szülői felelősség kérdése, a másik a homoszexualitás kényszerű elfedése, a fehér szupremácia-probléma, és a depriváció témája. Ne feledjük, a nyolcvanas évek kellős közepén járunk, nincsenek mobiltelefonok, nincs internet, és a coming out sem olyan egyszerű. Persze, ki mondta, hogy ma az? De azért ma jóval elfogadóbb és megértőbb a társadalom. Szóval, a nyolcvanas évek közepére hangolt allegorikus-szimbolikus küldetéstörténettel van dolgunk, amolyan Alice Csodaországban történet, valakinek le kell mennie a nyúlüregbe, és meg kell ismerkednie egy alternatív valósággal, mert ami odafönn van, az elviselhetetlen. Ami lent van, az is, ebben különbözik Alice Csodaországától.

A nyúlüreg szimbolikus, lemenni valahova, amit ugyan nem ismerünk, de még így is biztonságosabbnak tűnik, mint ami fönn van. Ismeretlenül is izgalmasabb, pláne ha egy gyerekről van szó. Egy felnőtt nem mászik nyúlüregbe, ő már többet tud a világról. Ha kénytelen bemászni az üregbe, ahhoz nyomós ok kell, mondjuk nagyvárosi homeless, vagy Vietnamban harcol, ahol a vietkongok komplett alagútrendszert építettek az amerikaiak ellen. De hát nincs az az alagút, barlang, nyúlüreg, ürgelyuk, amit ki ne öntenének egyszer. Az Eric sorozatban háborús analógia működik, a New York-i homeless-ek és a városvezetés közötti háborút mindenki ismeri megannyi filmből és sorozatból. A városvezetés és a rendőrség csupa korrupt alakból áll, az ember legszívesebben úgy vágná le őket a nyúlüregbe, mint macskát szarni, de hát nekik is megvannak a maguk személyes defektjeik.

Jelenet a sorozatból

A nyúlüreg most éppen New York Nyugati 18. utcájában van, ebben a közegben él Vincent Anderson (Benedict Cumberbatch) bábművész, akit csak úgy lehet elviselni, ha a munka után hazamegy és csak másnap reggel látjuk viszont. Igen, de mit csináljanak a családtagjai? Elviselik ameddig lehet, ezt az állandóan mansplainingelő*, alkoholizáló, arrogáns alakot a túlzott igazságérzetével. Még nem deviáns, de egy hajszál választja el tőle. Egy nap iskolába menet Edgar, a kisfia eltűnik, nem megy haza. És ide van beépítve a fehér szupremácia-problematika, ami a gyakorlatban azt jelenti, ha egy fekete fiú tűnik el, őt azért annyira nem keresik, mint egy fehér gyereket. Miért? Mert kevésbé számít, nem olyan értékes az élete, mint egy fehér kisfiúé. A nyolcvanas évek egyik legnagyobb személyes és társadalmi tehertétele az AIDS nevű betegség volt. Nagyon szubtilis módon vezeti a történet ezt a szálat, úgy kifinomult, hogy közben őszinte és feltáró is. Ez a sorozat legértékesebb része teljesen mentes a didaxistól. Egyszer sincs például kimondva az a szó, hogy "HIV-fertőzés" vagy "AIDS". Mint ahogy rendkívüli finomsággal ábrázolják az egyik szereplő végzetes döntését is. Ez a finomság kap teljes gellert Eric báb ormótlan, mágikusan realista megjelenésével, aki a mindenkiben megjelenő szörnyet szimbolizálja, szépelgés nélkül közvetíti Vincent jogos félelmeit és szorongását. Tényleg, mindenki szörnyeteg? Kicsit parafrazeálva a híres dugós mondást: "Nem dugóban vagy, hanem te vagy a dugó," azaz, a szörnyek nem köztünk járnak, mi vagyunk a szörnyek. Ez a sorozat mondanivalója. Annyira komplex az életünk, hogy nem tudunk nem szörnyek lenni, de a jó hír, hogy a társadalom felelőssége a nagyobb. A szülői diszfunkcionalitás például fertőző, mint egy szexuális úton terjedő betegség, és majdnem mindig továbbadjuk. Mitől szenvedett Vincent gyerekkorában? Mit ad tovább? Két alkalmatlan ember szeretetlenségét, ridegségét, toxikus voltát, és semmi konkrétumot nem kell tudnunk, elég ha megnézzük az anyját – Edgar nagymamája –, eltűnt az unokája, ő meg épp pirosra lakkozza a körmeit.

Jelenet a sorozatból

Hol didaktikus a sorozat? Hol működnek az unalomig ismert panelek? Az apa-fiú kapcsolatnál például. A sorozatok tele vannak alkalmatlan apákkal, persze, nemcsak a sorozatokban, az irodalomban is hemzsegnek. Egyszer össze kéne fogdosni őket, feltenni a Hudson Hulladékkezelő Szemétszállító konténerjeibe, és felúsztatni őket északra, a Lake Tear of the Clouds-hoz, mert legalább olyan toxikusak, mint egy régóta bomló szemétdomb. Az embernek tényleg az az érzése, hogy a gyerekcsinálás csak járulékos eredménye a szexuális életnek, de a nők jobban rá vannak szocializálva a gondoskodásra, a férfiak meg hát, istenem, csináltak egy másik embert. Nagy ügy. Aztán itt van a nagykutyák lefülelése, ami igen drámai körülmények között zajlik, vagy temetésen, vagy templomban, ebben a sorozatban ez utóbbi, persze, hogy nagyobb legyen a kontraszt a világnak mutatott és a valódi realitás között. Vagy amikor azzal operálnak, hogy a fekete házmester biztosan bűnös, és igen, tényleg gyakrabban vádolják meg őket bűnelkövetéssel,  mint a fehér embereket.

Vannak színészek, akiket az arcberendezésük arra predesztinál, hogy gonosz entitásokat játszanak, Vincent apját játszó színész, John Doman is ilyen, én még pozitív szerepben nem láttam. A viszony című sorozatban Maura Tierney, a megcsalt feleség demens apját alakította, de ő volt a The Wire sorozatban a rendőrparancsnok is. Gaby Hoffman játszotta Benedict Cumberbatch feleségét, a kissé neurotikus és veszekedős Cassie-t, akit viszont a Girls című sorozatból ismerek. Szerintem nagyon jó színész. Király Linda és egy csomó magyar színész is szerepelt benne, vagy ez a kifejezés talán túlzás, mondjuk így, látszódtak, feltűntek egy pillanatra, ha jól tudom azért, mert Magyarországon forgatták a sorozatot, vagy annak egy részét. Nem csak a didaxisért és a panelekért nem kapott öt csillagot, hanem a címéért sem. Egy név, ami semmit nem mond senkinek, hacsak nem kereszteltük a saját gyerekünket is erre. ∗∗∗∗∗

Eric, 2024, S01/E06 by Aby Morgan NETFLIX

* Amikor a férfi magyarázza meg, főleg a nőknek, mi történt valójában